Obrazek 1

Obrazek 1

2016. ápr. 30.

NYÁPLIC: Minőségi Forradalmak - Elszántság

"Nem sokkal az előtt ismertem meg édesanyádat, hogy a Klub Egyetemvárosba küldött."

Charlotte Lee, kezében Szun-Ce könyvével elnyúlt a puha paplanon. Hosszú lábai lelógtak a kollégiumi ágyának széléről. A háború művészete kedvelt olvasmányai közé tartozott, mikből előszeretettel idézgetett beszélgetései során akár hangosan, akár csak magában. A különleges kiadású könyv lapjain két hasábra osztva bal oldalt kínaiul, kandzsikkal, míg jobb oldalt latin betűkkel, a legújabb angol fordítással olvashatta az időszámításunk előtti hatodik században élt hadvezér és társainak írását.
Időnként rángásszerűen összehúzta szemöldökét, mikor olyan részhez ért, aminél a fordítás egysíkúsága felbosszantotta vagy ha nem teljesen értett egyet az olvasott kijelentéssel. Mégis, a háborúk és a világ nem is változott sokat az író és az olvasó élete közt eltelt kétezer-ötszáz év alatt. Semmi sem tudta kizökkenteni az erkölcsi és filozófiai tartalmak elméleti taglalásából mindaddig, míg egy egyre erősödő, ismétlődő hang meg nem jelent a szobában.
A harmadik kopogtatásra felsóhajtott, jelzőt tett a könyvbe, majd becsukta.
- Megint elhagytad a kulcsod? - kérdezte félhangosan, miközben elindult az ajtó felé, hogy beengedje Alice-t.
- Neem - hangzott a vékony, ámde határozottan felháborodott válasz. - Elfelejtetted kivenni az árbó' a tiedd.
Charlotte Lee arcán halvány pír futott végig, mikor meglátta a kulcscsomóját a kilincs alatt lógni. Még soha nem fordult elő vele ilyen figyelmetlenség. Miközben egy bocsánatkérő mosoly kíséretében kinyitotta az ajtót Alice-nak, elkezdte visszapörgetni az aznapi eseményeket, hátha rájön, mi köthette le annyira, hogy elfelejtse kivenni a zárból a kulcsot.
A legtöbb ember számára feleslegesnek és túldramatizáltnak tűnhet, hogy valaki ennyire fennakadjon egy ilyen csekély dolgon, de azok nem ismerik Charlotte Leet. A félig kínai, félig afroamerikai származású lány szigorú rendszabályok mellett nevelkedett egészen kis kora óta, hála konzervatív anyai nagyszüleinek hála. Megkövetelték tőle a fegyelmet, a teljes odafigyelést és a tökéletességet minden feladat elvégzése során. Hogy az elvárásoknak meg tudjon felelni, életét igyekezett a legapróbb részletig irányítása alatt tartani. Ennek szerves része volt a hazaérkezési rutinnal együtt járó kulcselrakás is.
Végül arra jutott, még nem volt ideje megfelelően visszarázódni a szobatársi szerepbe. Ismét mozgolódik valaki körülötte, sokkal kevesebbet lehet egyedül, ráadásul Alice megérkezése ismét újabb célpontot sodort Zoe elé, ami kissé rányomta a bélyegét a barátnői csevegéseikre.
- Hogy-hogy ilyen korán értél haza? - érdeklődött Charlotte Lee színtelen hangon. Egy hajgumit keresett, amivel összefoghatja a haját.
- Elmaratt a' zutolsó előadásom - felelt Alice elpirulva. Úgy érezte, szégyenkeznie kell a korai hazaérkezése miatt. Charlotte Lee az elmúlt három hétben többször is érzékeltette vele, hogy nem igazán kívánt vendég itt. Csupán átmeneti állapot ez.
- Melyik maradt el? - érdeklődött tovább Charlotte Lee egészen mélyről feltörő egyelőre igen enyhe rosszindulatból csak, hogy tovább beszéltesse Alice-t.
- Maaradt - ismételte el Alice a kihangsúlyozott szót, majd néhány rövid mondatban válaszolt Charlotte Leenek. - Szabad af 'ürdő?
- Persze-persze - Végre megtalálta a hajgumiját a bal papucsa sarkában. Leszedegette róla a hajszálakat, majd szakszerű mozdulatokkal magas copfba fogta fekete, szálegyenesre vasalt haját.
Míg Alice a fürdőszobában pepecselt, megpróbált ismét visszatérni az olvasáshoz, de már nem volt hozzá hangulata. Ahhoz több csendre és térre van szüksége, azaz magányra.
Charlotte Lee hiába nem akarta beismerni, sőt próbálta elnyomni a féltékenységét, azért ott volt benne az apró tüske, hogy Alice immár az új szenzáció. Hiába, Charlotte Lee is csak lányból volt, bármilyen okos, művelt és képzett lányról is volt szó. Csupán annyit tudott elérni önkontrolljának hála, hogy hangosan soha nem mondta ki, mit gondol Alice-ról, és nem vegzálta a kiejtése miatt. Ez még büszkeséggel is eltölthette volna, de inkább csak szánakozott azon, mi minden sületlenségen kattog az agya ahelyett, hogy az igazán fontos dolgokra koncentrálna.
Dühösen öklözött egyet a párnái közé, majd előhúzta az éjjeliszekrénye polcáról a laptopját, és megírta az aznapi eseményekről a naplóbejegyzését.
- Küldés - mormolta ajkai közt a bűvös szót, miután leellenőrizte írását. Az órára pillantott. Fél hetet mutatott a könyörtelenül kattogó masina.
Alice már több órája ment be a fürdőbe. Ettől igen rossz előérzete támadt. Gyorsan lezárta a laptopot, és öléből az ágyra dobta.
- Minden rendben? - Nem merte kinyitni az ajtót teljesen, csupán résznyire tárta, hogy hallhassa a választ. Bent dübörgött az elszívó. A résen édeskés illatú füst szivárgott ki. Talán valami szivar vagy cigaretta?
- Kint szívd el! - kiáltott be dühösen.
- Bocsánat - hangzott a megszeppent válasz. Alice a wc tartályon üldögélt lábával az ülőke lehajtott tetején támaszkodva. Kezében egy csicsás borítású könyvet tartott, táskája a mosdó alá csak úgy behányva hevert. Charlotte Lee azonban csak Alice arcát figyelte, ugyanis a lány egy füstölőt tűzött a füle mögé, ahová mások a ceruzájukat vagy a - korábban feltételezett - elszívandó cigarettájukat teszik.
- Miért nem kint csinálod? - Charlotte Leet ugyan meghatotta egy pillanatra a jelenet, de nem akart engedni az elveiből.Ő is idegenként került ebbe az országba, mégsem viselkedett soha ennyire, kereste a szavakat, szánni valóan.
- Nem engették - Alice gyorsan feneke alá csúsztatta a könyvet, majd az ülőke szélén egyensúlyozva felnyitotta a fedelét és egy akrobatát megszégyenítő hajlékonysággal előrehajolt, hogy a wc kagyló vizében eloltsa a füstölőt.
- Majd beszélek velük. Kik nem engedték? - kérdezte a beletörődő jótevő jellegzetes hangsúlyával.
- Nem tudom. Csak odajőttek és szoltak, hogy rosszaga van - rántotta meg a vállát szinte bocsánatkérőn Alice. Szerencsétlen lány, gondolta Charlotte Lee, hogy megcsappant az önbizalma az elmúlt két hétben, és ettől csak egyre rosszabb lesz a kiejtése. Kéne már neki egy támasz, aki megérti és támogatja, csakhogy ő nem fogja önhatalmúlag Zoéval közös fogatukat hármasra bővíteni, sem semmi. Meg kéne ismerkednie valakivel. Valaki mással. Nem lesz tolmács a beszélgetésekben.
- Mindegy. Gyere ki, ne ülj itt bent! Ha folyton itt bent vagy, sose szerzel barátokat.
- De hová mennyek? - kérdezte tanácstalanul Alice, választ azonban nem kapott. Charlotte Lee egy vállrándítás kíséretében hátat fordított neki és visszasétált az íróasztalához.
Aznap már nem is beszélgettek többet néhány egyszavas mondaton túl. Alice felhúzott térdekkel lekuporodott az ágyára, és párhuzamosan a házi esszéjének vázlatával elkezdte megfogalmazni a válaszleveleket hátrahagyott barátai számára.

A péntek reggel üdén és frissen kopogtatott be az ablakon egy faág képében. Mire Alice kinyitotta a szemeit, Charlotte Lee már a reggeli tornája felénél járt, ami egy három kilométeres hajnali futással kezdődött minden reggel, majd fekvőtámaszokkal és felülésekkel folytatódott, végül tusolással fejeződött be.
Alice kis ideig némán figyelte, majd befordult a fal felé, és fülére húzta a paplant. Szerette volna kihasználni pénteki órarendje adta lehetőségként a tovább alvást. Ennek megakadályozásához Charlotte Leenek, mint szobatársnak, nem fűződött semmiféle érdeke, így a gyors zuhany után csöndesen kisurrant az ajtón és magára hagyta.
- Elnézést, szeretnék kérni három császárzsömlét és egy doboz jegeskávét - Alice néhány perccel később összeráncolt homlokkal ült az ágyában, hátát a falnak támasztva. - De mér'? Most mér' tudom rendesen mondani? - nagy sóhajjal előredőlt és lábkörmeit kezdte vizsgálgatni, majd az éjjeli szekrénye fiókjában tartott a sminkkészletéből előhalászta a lakklemosót és némi vattát. - Kérek szépen, tejet, kávét, cukorot... cukorrot.. cukrott, sót, zsemlét, levest, resztelt májat. Kérek egy diák menüt! Prófesszor, az előző dián lévő diágrammm... diagramm... diagrammon... - miközben elmélyülten leszedte, majd újrafestette körmeit sorra próbálta azokat a mondatokat, szavakat, amikbe oly sokszor belebukott. - Pedig ólyan egyszerűek!
Fogmosás előtt még elolvasta, mit rejt az aznapi szerencsesütije. Az idézeten hosszasan gondolkozott öltözködés közben.
- "Mire építse az ember a jobbik énjét, ha nem a régi romjaira?" Inkább az új énjét, nem? - kérdezte önmagát miközben lefelé lépdelt a lépcsőn, de azért mégse kérdőjelezte meg teljesen John Folwes szavait. A jobbik én mindig az új én, hisz azért hagyjuk magunk mögött az előzőt, mert már rossz. Ki hagyná maga mögött a jobbik énjét? Alice remélte, hogy senki.
A portástól széles mosollyal búcsúzott. Az egy pillanatra feltekintett a zsebtévéjéből, és Jó reggelt! kívánt. A fülkéből csak recsegő duruzsolás jutott ki a folyosón át a szabadba, egyedül a kis öregúr érthette, mit mondanak. Alice lopva bekukkantott. Futball. Na, gondolta, tényleg nem sok értelme van, amit mondanak.
Út közben néhány régi dallamot dúdolt, csak akkor hallgatott el, mikor az előadóba ért, ahol a közel száz hallgatóból már szinte mindenki elfoglalta a helyét. Másfél óra múlva átsétált az informatika terembe, ahol C++-ban tanultak programozni, illetve még épp csak a programozási nyelv olvasását kezdték meg elsajátítani.
Alice könnyen ráhangolódott az anyagra, lévén csak logika és kreativitás szükségeltetett hozzá, és a nagyon hasonló C#-ot már ismerte, mégis nagyon elfáradt, mire véget ért a napja.
Tojásos sonkás szendviccsel a kezében távozott az iskolaépületből, és egyenesen haza szeretett volna menni. Mint már oly sokszor, úgy most is, ez a terve nem valósulhatott meg, ám okai cseppet sem voltak romantikusak rá nézve, habár egy fiú is fontos szerepet kapott benne, sőt két fiú.
Illedelmesen kopogtatott a szobája ajtaján, mielőtt belépett volna. Legnagyobb meglepetésére bentről puffanás, majd gyors közeledő léptek hangjai jutottak el hozzá. Fordult a zár, és Charlotte Lee komor arca jelent meg a résnyire nyitott ajtóban.
- Itt van Zoe és teljesen kiakadt az anyja miatt - súgta fojtott hangon. - Tudom, nem kérhetnék ilyet tőled, de nem tudnád kicsit elfoglalni magad... kint? Ígérem, egy óránál nem tart tovább, csak most tényleg nem hiányzik neki, hogy még te is fültanúja légy a problémáinak.
Alice döbbenetében szóhoz sem jutott. Elmosolyodott és bólintott, de nem mozdult.
- A... af 'ülhallgatóm ki tudnád addni? - kérdezte gyorsan, mielőtt csukódott volna az ajtó. Charlotte Lee nem tudta, merre keresse, ezért a sajátját adta ki, majd még egyszer kérlelőn ránézett Alice-ra, mielőtt visszaült volna a halkan szipogó Zoe mellé a földre.
- Egy óra - ismételte el Alice a folyosónak, majd a lépcsőháznak, végül a portásnak. A jelenet roppant mulatságos lett volna, ha Alice mindezt komor képpel teszi, de minthogy végig mosolygott, így csupán hibbantnak nézte a folyosószomszédja, aki vele együtt érkezett és az öreg portás. Persze a mosoly mögött sokkal több volt. Ideges, mégis izgatott mosoly volt, apró arcrándulásokkal kísérve, ami azonnal oda is fagyott, ahogy megpillantotta a kapuval szemben Leot, aki a falnak dőlve - kicsit sem feltűnően - várakozott.
Megtorpant, nem tudta, felismerje-e vagy sétáljon el mellette. Túl sokáig habozott, a fiú elindult felé. Gyorsan maga mögé tekintett, nem jött-e épp ki mögötte valaki, akinek Leo inthetett. Mögötte a lépcsőház üres és sötét árnyékos volt.
- Szia! - Leo megállt mellette, látszott, hogy végigméri a lányt tetőtől-talpig. - Te vagy Charlotte Lee szobatársa, igaz?
- Egen - felelt kissé megszeppenten Alice, kezeivel görcsösen szorította táskája fülét, hogy ujjai egész elfehéredtek. Emlékszik rá vagy sem? Nem emlékezett, lányos zavarában vajon bemutatkozott-e a fiúnak a könyvtárban vagy épp fordítva. Érezte, lassan pír szökik az arcára.
- Zoe nála van? - kérdezősködött tovább Leo. Alice nagyot nyelt. Nem tudta, mit mondhat el, és mit nem ennek a fiúnak. Charlotte Lee nagyon titkolózott az ügyben, és bizonyára Zoe sem örülne, ha többen megtudnák, miért jött ide.
- Neem - hazudta. Későn jutott eszébe, hogy Leo esetleg láthatta Zoet bemenni az épületbe. -... tuudom.
- Hogy nem tudod? - Leo feldúltnak tűnt. Kezével idegesen megdörzsölte a nyakát, majd visszacsúsztatta zsebeibe. Érdeklődése őszintének tűnt, minden ártó szándék nélkül, így Alice szemlesütve mert csak válaszolni.
- Charlotte kiküldött a szobából. Zoe... azt hiszem, bent van - nem mert többet hazudni, de önmagát se akarta megcáfolni, így a bizonytalan középutat választotta. A fiú meglepetten eltátotta a száját, mint valami komikus színész a némafilmek idejéből. - Többet nem tudok - suttogta megsemmisülten a lány, és megpróbált elmenekülni az iskola felé.
Leszegett fejjel, gyors léptekkel haladt az egyetlen ismerős útvonalon. Gondolatai kavarogtak. Olyanba keveredett, amihez semmi köze, és amiről nem is kéne tudnia. Előhalászta táskája oldalfakkjából Charlotte Lee fülhallgatóját, és összekapcsolta ősrégi MiniStereojával. Addig keresgélt a hullámhosszok között, míg fel nem hangzott a recsegések között egy vad gitárszóló. Nagyjából sejtette, melyik zeneadóból szólhatott. Kabátzsebébe csúsztatta a legtöbb angol egyetemista számára ismeretlen szerkezetet, és szemeit félig lehunyva igyekezett minden felesleges dolgot kizárni az agyából.
 Nem figyelt különösebben a körülötte elhaladókra, nem hallotta a mögötte haladó lépteketsem. Ment egyenesen előre. Megkerülöm az iskolát, gondolta, mire visszaérek, már nem lesz senki a kapu előtt, és talán a szobámba is beengednek.
Két sarokkal az iskola előtt megtorpant. Egy különös érzés arra késztette, hogy hirtelen hátraforduljon. Leo állt mögötte.
- Mit csiná'sz? - kérdezte Alice legyűrve az első rátörő pánikrohamot. Egy mozdulattal kihúzta mindkét füléből a fülhallgatót. Bárcsak értene a testbeszédhez, fohászkodott, akkor el tudná dönteni, milyen szándékkal követte őt a fiú, ha valóban követte. Sajnos az emberi test és természet ismerete nem tartozott az erősségei közé.
- Meg akartalak hívni egy kávéra, de elrohantál.
- Köszőnöm, den 'em iszom kávét - hárított Alice. Ujjai a táskán még jobban elfehéredtek, pillanatnyi félelme lassan rettegéssé nőtt, ahogy a jelenet hatására felidéződtek benne korábbi élete emlékei.
Indiából jött, és Indiában egy nő, főleg, ha szőke és külföldi kinézete van, sosincs biztonságban az utcákon. Mindenhová autón vagy kísérővel mehetett csak, nehogy szabad prédának nézve őt kikezdjenek vele és megerőszakolják. Hiába ismerte a nyelvüket, hiába élt közöttük egészen kis kora óta, szinte alig érintkezett azokkal, akiket igazán indiaiaknak hívtak. Ugyan a fővárosban élt, ahol állítólag nagyobb biztonságban volt, mint bárhol máshol, de az állandó szabályozások és rémmesék hatására Alice-ban már egész kis korától kezdve tartózkodás alakult ki az idegen férfiakkal szemben, és Londonba költözésük után is hónapoknak kellett eltelnie, mire sikerült meggyőznie magát, hogy ebben az új országban teljesen más szabályok uralkodnak, és egyedül elmetrózott a Piccadilly Circus-hoz, és onnan rövid sétát tett a St. Johns parkba.
Igazából már egy éve Angliában élt, mielőtt jelentkezett volna Egyetemvárosba, és kollégistává vált volna. Ismét vissza kellett volna térnie Indiába, de sikerült kiharcolnia, hogy néhány feltétellel maradhasson. A megfelelő iskola kiválasztása és a kollégiumi lét is ezek közé a feltételek közé tartozott.
Ez volt tehát Alice szomorú történetének egy szeletkéje, ami most felidéződött benne. Leo ugyan nem volt se indiai, se különösebben erőszakos eddig, de a vészcsengő megszólalt Alice-ban, bármennyire is próbált normális angolként viselkedni és gondolkodni.
Leo hosszan nézte a remegő lányt, és igazán kedve lett volna néhány cifra kijelentést tenni saját meggondolatlanságára. Visszafogta magát, mégiscsak egy új lányról van szó, ráadásul Charlotte Lee szobatársáról, akit legkevésbé akart még jobban megijeszteni.
- Igazából nem is meghívni akartalak, hanem meghívatni magam. Emlékszel még, hogy egy citromos tea és egy toll árával tartozol? - kérdezte flegma stílusra váltva, hátha az a hangszín nyugtatóbban hat majd. Egyébként is, Alice-nak ezzel igazán sikerült felkeltenie az érdeklődését. Ki akarta deríteni, miért viselkedik így. Mióta meglátta a kapualjból, pedig a könyvtárban épphogy zavartnak tűnt, amit később mindketten, Tim és Ő is, annak tudtak be, aminek mindenki, hogy az akcentusa miatt volt.
- Én... bócsánat, sajnálom. Tejjesen elfelejtettem - dadogta Alice, bár kissé megkönnyebbült. Angliában van. Egyetemvárosban, ami egy külön kis miniverzum. Egy meghívást, ami ráadásul arra irányul, hogy ő fizessen, egy ilyen meghívást nyugodtan elfogadhat. Kicsit ismeri is Leot. Látta már és épp a könyvtárban. Könyvtárba csak nem  járnak rossz emberek. Sehová se juthat, ha nem próbál meg kapcsolatokat teremteni. Charlotte Lee is ezt tanácsolta, jutott hirtelen eszébe.
- El-elfogadom a meghívást a meghívásra - felelt szemlesütve, és igazán elszégyellte magát, amiért olyan gyanakvón viselkedett.
Leo zsebre dugott kezekkel lépdelt mellette. Megpróbálta megnyugtatni a lányt azzal, hogy minél messzebb tereli a gondolatait a... bármitől is ijedt meg tulajdonképpen. Elmesélt néhány anekdotát Egyetemváros legismertebb személyiségeiről. Közéjük tartozott Mr Lucas is.
Cserébe, mert Alice úgy érezte, mondania kell valamit neki is cserébe, sorra vette magántanárait, és azoknak minden bogarát.
Nem sokkal később azon vették észre magukat, hogy mindketten hangosan nevetnek.
- Tényleg? És mi történt, miután rálépett a bogárra? - tudakolta kíváncsian Leo.
- Ó, igen, és közben még mindig ott volt kezzében av 'áza - bólogatott Alice. - Mikó' meghallotta a roppanást, ahogy ak 'itin elrepedt a súlya allatt, még utoljára felkiáltott angolul, Istenem, majd végigfutott az arcán az az undor. Így nézett ki, ni! Na, akkor ért haza a Mamata és azt hitte épp rabo'nának elfele.
Mire elérték a Leo által kiválasztott cukrászdát, mivel Alice tényleg nem ivott kávét, már mindkettejük torka kiszáradt a sok meséléstől, teát és süteményt rendeltek.
- Úgy látom, anyukád igencsak ideges nő lehet - jegyezte meg Leo.
- Oh, nem, Mamata nem a' zanyukám - sütötte le szemét Alice a gőzölgő teáját kavargatva elmosolyodott. - Ő olyan dadus szerű volt. Egen, asszem dadusnak montható.
- Igazán, nem tudom, miért nem beszélsz többet. Mert itt igazán senki se figyel arra, hogy milyen az akcentusod, amíg megértik. Sok külföldi diák jár ide. Mindenki csak Hallgatag Alice-nak hív. Ez lett a neved - azt nem tette hozzá, hogy a diákok másik fel A-A-Alice-nak hívja.
- Csak még eggyel, külföldivel se talá'koztam - ingatta fejét Alice. Ha csak az akcentusával lenne a baj!
- Mondanám, hogy itt vagyok mindjárt én, mert apai ágon dédapám francia volt, míg anyai nagyanyám belga, de sajnos mindössze első generációs weymouth-i vagyok.
- Nem baj. Igazán nem láccik rajtad - mosolyodott el Alice bögréje mögé bújva. A pincér közeledett feléjük. Leo intett, hogy a következő körrel hozza a számlát.
- Most, hogy számolom - szólalt meg, miután tüzetesen végignézte a számlát, miközben Alice fizetett. - most meg én tartozom neked. Majd egyszer szeretném kiegyenlíteni a tartozásom.
Alice nem tudta mire vélni ezt az ajánlatot, és Leo se adott rá közelebbi magyarázatot. Hisz azt mindenki tudja, hogy a fiú Zoeért van oda, meg vissza. Mit is akarna igazából tőle? Talán barátságot? Nem volt bátorsága ezt megkérdezni tőle, így anélkül váltak el, hogy egy szót is ejtettek volna arról, pontosan miért állt Leo a lány kollégium előtt.
A fiú egész a portáig kísérte, ahol egy hanyag Viszlát!-tal búcsúzott el tőle. Miután hátat fordított neki, Alice egész arcát elöntötte a lángvörös pír. Úgy érezte, menten meggyullad a bőre. Sietett föl, hogy egy kis hideg vízzel leöblíthesse.
A szobájukból nem szűrődött ki semmilyen hang, de a biztonság kedvéért kopogtatott.

Zoe felkapta a fejét, majd kérdőn Charlotte Leera nézett.
- Biztos Alice az - súgta a kínai lány, és gyorsan felpattant a helyéről. - Megyek, nyitom, nem tudsz bejönni! - kiáltotta kifele.
- Akkor én is megyek - állt fel Zoe. - Rendben leszek, ne aggódj! Holnap el is kezdem a tervem kivitelezését - arcán sejtelmes mosoly kúszott végig, amely kicsit ugyan megbicsaklott, mikor cipője engedetlenkedve nem akart feljönni a lábára, de kitartott.
- Nem értem, miért akarod Timet ennyire féltékennyé tenni. Ennek semmi értelme - ingatta fejét Charlotte Lee rosszallóan.
- Tudod te azt, miért - suttogta elfojtva egy apró kárörvendő nevetést. -, hogy kicselezzem...
Charlotte Lee egy szemforgatás kíséretében elfordította a kulcsot, és beengedte Alice-t a szobába.
- Aztán ne törd össze teljesen Leo szívét a végén - biccentett Zoenak búcsúzóul, mikor a két lány helyet cserélt a küszöbön.
- Igyekezni fogok - kiáltotta hátra Zoe, majd lesietett a lépcsőn.
Alice ledobta a táskáját és cipőstül, mindenestül besietett a fürdőszobába.
- Te szerencsétlen - motyogta tükörképének, aki a mosdó fölül tekintett vissza rá.


ELSZÁNTSÁG
Mint mindig, most is utolsó pillanatban érkezik a történet folytatása. Azt hiszem nem kell mondanom, hogy az események szépen de - itt per pillanat - lassan elkezdenek beindulni. 
Összeszorított fogakkal, de kitöröltem, hogy kit is akar kicselezni Zoe, mert az egy jókora titokról rántotta volna le a leplet. Úgy döntöttem, van még elég időm, hogy rávezessem a kedves Hallgatóságot, hogy mi is folyik tulajdonképpen itt ^.^"

TEKERGŐ: A munkavadász Zokni-manó kalandjai

Zokni kényelmesen befészkelte magát egy terebélyes ogre - aki egyszerű mohaszmokingot viselt és egy elegáns erdei csiperkéből készült kalapot, amit a kalapos feketére színezet -, valamint egy gondolat közé. Szívesen beszédbe elegyedett volna velük, de a gondolat egész magába roskadtan ült, míg az ogre magaslati levegőt szívott, és esélytelen volt, hogy meghallja a manót.
Néhány pillanattal később hangos üdvrivalgás és orrfújások közepette megjelent az ajtóban Ünüg, a vőlegény. Azaz csak jelent volna, ha [...] Ödön nem állt volna épp az útjában.
- Héh... HÉH.... - köhécselt párat az ifjú, de [...] Ödön továbbra is úgy állt ott, mint valami kőszobor. Kisebb felfordulás keletkezett, míg végre sikerült odébb taszigálni a vénségesen-vén sárkányt. A menyasszony könnyei fátylán át nézte végig a jelenetet. Igazából durcás és unott volt, és roppant idegesítette a hagyományos könnyfátyol, ami valamiféle szimbolikus izével bírt, amit képtelen volt megérteni, mert számára túlságosan is sárkányos volt az egész ügy. Sorsába már némiképp beletörődött. Soha többé nem láthatja szüleit, és egy barlangban, jobb esetben kastélyban kell leélnie hátralévő éveit bűzben és unalomban.
- Sajnálom, kisasszony, feltartottak - csusszant mellé bocsánatkérően Ünög.
- Mi történt pontosan? - tudakolta a lány, hogy húzhassa még egy kicsit az időt.
- Áh, csak valami ük-ük-ükrokon vagy ismerős megvetette a lábát a küszöbön, és nem volt hajlandó bejönni.
- Bárcsak én is olyan hatalmas, dagadt szörny lennék, hogy öt sárkány kelljen ahhoz, hogy betuszkoljanak a kápolnába - sóhajtott a menyasszony.
- Ön... ön... egyáltalán nem dagadt.
- Hát köszönöm. Igazán tud bókolni.
- Ne legyen már dühös rám - próbálta kiengesztelni Ünög menyasszonyát, mert a jelenet kezdett roppant kínossá válni számára.
- El se jött az elrablásomra - fakadt ki a lány, és vőlegénye orrába nyomta a csokrát, aki hatalmas prüszkölések árán tudott csak megszabadulni tőle.
- Na de fiatalok - lépett melléjük az örömapa, s kedélyesen széttárta mellső lábait, hogy válluknál fogva közelebb húzza egymáshoz a jegyespárt.
-  Mire várunk még? - tudakolta immáron cseppet se vidáman Ünög az apjától.
- Csupán egy két vendégre és... öhm... a papra.
- Hogy-hogy nincs még itt?
- Volt egy, de tegnap éjjel álmában elhalálozott, és ugye... - az öreg sárkány idegesen megvakarta kopasz feje búbját. - egy papot keríteni hirtelen... ahhoz idő kell, de már folyamatban van az ügy. Tudjuk, honnan raboljunk egy megfelelőt.
A királykisasszony némileg megkönnyebbülten felsóhajtott. A levegőt olyan hévvel fújta ki, hogy néhány könnycsepp kiszakadt a fátyolból és eltalálta Ünög nyakát. A sárkány elhúzta a száját, de nem szólalt meg, csak letörölte a kendőjével a könnyeket.

- Pssszt... Pssszt... - Zokni először nem tudta, honnan jön a zaj, míg balra nem fordította a fejét, és megpillantotta [...] Ödönt, aki a fal mellett kuporgott, és nagyban pisszegett neki. Zokni sietve elnézést kért a gondolattól és az ogrétől, amiért ilyen hamar távozik a társaságukból, majd lekászálódott a padról és odaosont a sárkányhoz.
- Mi van? - kérdezte roppant illedelmesen és tisztelettudóan, miután megbizonyosodott arról, egyik padtársa sem sértődött meg, amiért ilyen illetlen módon és időben lépett le mellőlük.
- Én... én... azt hiszem... azt hiszem szerelmes vagyok - nyögte ki egész mélykék árnyalatot öltve [...] Ödön. Zokni meglepetten felvonta a jobb szemöldökét. - Héh, ne nézz rám így! Öreg sárkány nem vén sárkány - rótta meg [...] Ödön. - Segíts, el kell rabolnunk a királykisasszonyt, mielőtt kimondja az igent!
Zokni a meglepettségtől moccanni se tudott, még csak az állát sem ejtette le.
- Gyorsan, kövess! - utasította munkaadója, majd a lehető legkisebbre összehúzva magát kiosont a kápolnából. Zokni utána.
Kint rövid, de annál szívbemarkolóbb versben [...] Ödön lefestette Zokni előtt a szeretett lény... illetve lány gyönyörű, hibátlan vonásait, hajának változó színét, kezének kecses tartását, ruhájának fodrait stb.
Taps, majd következett a második felvonás, miben is elkezdték a terv közös kidolgozását.
- A pap. Először a papot kell kiiktatni.
- Jó, de hogyan? - kérdezte Zokni kétkedve. [...] Ödön elgondolkodott a kérdésen, majd egyik karmos mancsán számolva a lehetőségeket elkezdte őket sorolni.
- Minden pap, aki vállalja vagy ide kerül, először inni szeretne. Altatót keverünk a borába. Lelőjük röptében a sárkányt, aki hozza. Megfélemlítjük, hogy rossz neveket írjon a papírra, és így érvénytelen legyen a házasság. Álcázhatnád magad te is papnak, és levezethetnél egy teljesen érvénytelen ceremóniát. Bezárhatjuk a sekrestyébe. Egérré változtathatjuk...
- Azt hogyan?
- Varázsszerrel.
- Nincs olyanunk.
- Igaz-igaz.... mi van még? Áh, igen... ha nem jönne be egyik sem, felgyújthatnánk egy függönyt vagy eljátszhatnád, hogy veszett vagy. Esetleg egy álüzenetet küldhetnénk Ünögnek, amelyben kihívja egy lovag.
Zokni zsebre dugott kezekkel, előre-hátra hintázva hallgatta a sárkány lelkes ötletelését. Hirtelen a kezébe akadt valami. Kíváncsian előhúzta, hogy jól megnézhesse.
- ... vagy esőt is idézhetnék, ami kicsit elmossa vagy... mi az nálad?
- Nem tudom. Talán az a csuka csacsogás, amit idefelé vettem - felelt ártatlan hangon Zokni, majd a sárkány felé nyújtotta az egyszavas mondatokat.
- Tökéletes! - kiáltott fel [...] Ödön győzedelmesen.- Tessék! Ezzel menj a sekrestyébe, és tedd bele mind a borba.
- Ha meglátnak?
- Nem fognak meglátni, csak tedd azt, amit mondok - utasította a sárkány.
Zokni tétován elindult, majd mind szaporábban kezdte szedni a lábát. Viszonylag könnyen bejutott a sekrestyébe. Senki se őrizte.
A gond ez után következett. Több boros korsót is talált. Soká tanakodott. Nem volt elég szó. Mi van, ha abból iszik, amibe épp nem jutott? Végül gyorsan, egy kivételével mindet kiöntötte a földre, az utolsóba pedig beletett egy maréknyi csuka csacsogást.
Már épp kilépett volna az ajtón, hogy kereket oldjon, mikor közeledő léptek hangjai ütötték meg a fülét. Gyorsan visszarohant hát, és elbújt az asztal alá.
- De kérem... kérem szépen, én családos ember vagyok... - hangzott fel egy kétségbeesett hang.
- Családos, úgy? - ezt már minden bizonnyal egy sárkány mondhatta, ugyanis förtelmes szájbűz árasztotta el az apró szobát.
- Nem, de még lehetnék...
- Lehetne?
Rövid szünet, majd a rimánkodó hang újból megszólalt.
- Macskáim viszont tényleg vannak. Egy nagy fekete-fehér foltos kandúr és egy kisebb nőstény.
- És a kölykeiket saját gyermekeidként szeretnéd, igaz? - gúnyolódott a sárkány. Odaértek az asztalhoz. - Hogy az a...
- Mi-mi történt itt? Nekem bort ígértek. Sok bort. Nem, köszönöm, még egyszer nem ugratnak be. Én hazamegyek.
- Megállj csak!
Rövid dulakodás után a pap végre megadta magát, kiitta a csukás bort, majd elindult, hogy összeadja az ifjú párt.
- Csönd...  - suttogta a sárkány megkönnyebbülten, majd maga is kiment a szobából. Zokninak se kellett több, végre rendesen eloldotta azt a kereket, sőt, mivel maradt egy kis ideje, kettőt is elkötött, és leakasztott a falról egy tökéletes állapotban lévő csontvázat, előhalászta emlékezetéből mikulásmanó korában szerzett szerelői tapasztalatait, és összeeszkábált egy helyre kis kerékpárt, majd meg sem állva hazáig tekert vele. Hogy hogy nem tévedt el, azt ne kérdezzétek, nem követtem az útját. Inkább [...] Ödön ügyeskedéseit figyeltem.
A vénségesen-vén sárkánynak nem kellett sokáig várnia, hogy kitörjön a zűrzavar, mikor a pap tátogni kezdett.
Odaosont a királykisasszony mögé, egyik hatalmas mellső lábával átkarolta a derekát, másikkal betapasztotta a száját és szépen elvonszolta a tett színhelyéről.

Mire Zokni hazaért a kerékpárján, ami sajnálatos módon durrdefektet kapott a finis előtt, [...] Ödön már rég a konyhában sürgölődött. A királykisasszony nyitott Zokninak ajtót. Sokkal szebb volt, mint mikor eltakarta arcát a könny fátyol.
- Te lennél Zokni? - kérdezte, habár a válasz egyértelmű volt Zokni számára.
- Igen - felelt mégis.
- Gyere be.
- Jó. Köszönöm.
- Vedd le a cipőd...
- De hát...
- Vedd le a cipőd!
- Rendben.
- Jó - azzal a királykisasszony visszasétált a nappaliba, és hátra hagyta a megilletődötten ácsorgó manót.
Még szerencse, hogy hoztam a flip-flop papucsomat, gondolta Zokni, különben kénytelen lennék összepiszkolni a harisnyám.
Hosszan nézte a lávafolyamot, mielőtt visszatért volna a nappaliba. Félt, hogy egy csatateret talál.
Szerencsére nem ez történt. A királykisasszony és [...] Ödön békésen eszegettek egymás mellett. Mikor meglátták Zoknit, a királykisasszony felpattant, odarohant hozzá és arcon csókolta, majd a fülébe súgta, hogy:
- Köszönöm. Nélküled soha nem találkoztam volna Harmadik, avagy Pálinkás Oszkár Ödönnel...
Zoknit nagyon meghatotta ez a szívből jövő jelenet. Már nem is haragudott a királykisasszonyra.
- Még holnap összeházasodunk - újságolta el [...] Ödön.
- Igen, és boldogan élünk, míg meg nem halunk - toldotta meg a királykisasszony, aki az elmúlt tíz órában már másodszor lett menyasszony.
- Szeretném, ha te lettél az egyik tanúm.
- Megtiszteltetés, izé, köszönöm, izé, sok boldogságot - kezdett Zokni össze-vissza habogni.
- Izé... köszönjük. Gyere, igyál velünk a boldogságunkra!
Zokni örömmel fogadta el a korsót. Úgy érezte, bőven megérdemli azok után, amiken átment, meg hát örült is [...] Ödönnek és a királykisasszonynak.
Az estebéd további része csöndesen telt. A szerelmesek egymást nézték, Zokni a tányérját, Köpetke meg valamelyik elhagyatott folyosóra zárva nyüszített.


- Köszönöm az ételt - állt fel Zokni teli hassal az asztaltól. Azok rá se hederítettek, így fogta a tányérját, és elindult a konyha felé, ahol is elkezdett mosogatni. A víz hangosan zubogott a csapból, így nem hallotta a kopogtatást. Végül [...] Ödönnek kellett ajtót nyitnia.
Az ajtóban nem másokkal találta szembe magát, mint a rend kissé fáradt és csapzott őreivel.
- Elnézést, Ödön, igaz?
- Igaz - dörögte [...] Ödön, hogy a királykisasszony is biztos meghallhassa. - Jöjjenek csak be, rendőr urak!
A lány gyorsan rájött arra, hogy miként is áll a helyzet, így elrejtőzött a nappaliban lévő lávalámpa mögé.
[...] Ödön bevezette a rendőröket, és leültette őket egy-egy kényelmesnek cseppet se mondható székre. Azok fészkelődtek egy keveset, majd tüzetesen megnézték a szobát. Szerencsére nem vették észre a rejtőzködő lányt.
- Szóval a kápolnában történt eset után nyomozunk. Valaki csuka csacsogást tett a pap italába.
- Tudom, ott voltam - kockáztatott meg egy gyors választ [...] Ödön.
- Nos, igen... mint bizonyára tudja, a csuka csacsogás illegális. Törvény tiltja a használatát és az árusítását is. Szeretnénk mihamarabb megtalálni a vétkest. Van esetleg bármi mondanivalója a számunkra.
[...] Ödön szemlesütve hallgatott, majd váratlan a szája elé kapta a mancsait. Az egyik rendőr a fegyveréért nyúlt, és felugrott a széke tetejére. [...] Ödön szemeiben ijedség csillant, megpróbálta visszatartani, de nem sikerült. Kitört belőle egy hatalmas hagymaszagú böfögés, amibe az egész hegy beleremegett. Pillanatokkal később a túlbuzgó rendőr fuldokolni kezdett, majd eszméletlenül elterült a padlón. Társa mellé ugrott, és az arcát paskolgatva élesztgetni kezdte.
- Burgundinovinszkinyi Bogáncsbog, ébredj! Térj magadhoz! Bogi, hallod?
A királykisasszony roppant talpraesett módon azonnal felmérte a kínálkozó lehetőséget, és elhagyva rejtekét kiosont a nappaliból egyenesen a konyhába.
- Ki volt az? - kérdezte Zokni két mélytányér eltörlése közben. A királykisasszony idegesen tördelte a kezeit, és dadogni kezdett valami kalapos emberekről.
- Törpék? - kérdezte értetlenkedve Zokni, és leoldotta derekáról a kötényt, majd átbújtatta a fején, és felakasztotta a falra szegezett kampóra, ami hajdan egy igen termetes sashoz tartozhatott.
- Egy fenét - tört ki a királykisasszony megfeledkezve magáról. - A rendőrség. A csuka csacsogás ügyében nyomoznak.
Zokni ennek hallatára összerezzent.
- Csak nem Ünög küldte őket? Kisasszony, azonnal el kell rejtőznie!
- Dehogy az Ünög - suttogta ingerülten a királykisasszony. - A szavak! Törvényellenesek.
Zokniban valami derengeni kezdett az ügyet illetően, de olyan lassan, hogy kívülről nem látszott más csupán, hogy állt és bambult előre, úgy húsz szempárnyival balrább, mint ahol a királykisasszony állt.
A lány, mivel nagyon hálás volt a manónak, nem akarta, hogy baja essen, de láthatóan az a végzetes esés már rég megtörtént, fejjel előre a gólya csőréből. Nagyot sóhajtva lépett Zokni mellé, hátha közelebbről hallva hamarabb megérti a helyzetet. Mély levegőt vett, de az első mondat feléig se jutott, mikor ismerős csoszogás hangzott fel a nappali felől.
[...] Ödön a két rendőr kíséretében jelent meg a konyhában. Arca kifejezéstelen volt, már amennyire egy vénségesen-vén sárkány tud kifejezéstelen arcot vágni, miközben a szemeiből sugárzik az elszántság.
- Kisasszony - biccentettek szinte egyszerre a rendőr urak a királykisasszonynak, aki egy félautomata hokedlivel... pardon.... pukedlivel válaszolt.
- Beismertem, hogy a csuka csacsogást én vettem egy megbízhatatlan külsejű árustól még hajdanán, mikor még horgásztam. Tettemért felelősséget vállalok, és kész vagyok szembenézni a következményekkel - adta elő monológját roppant ünnepélyes, önfeláldozó hangon, majd Zoknihoz fordult. - Nem kell tovább rejtegetned a maradékot, ha van. Vedd elő és add ide! Én kényszerítettelek mindenre... ezért a két szép szemért - tekintete a királykisasszonyra kalandozott, majd összeszedte magát, és folytatta. -  a rendőrökkel megegyeztem, hogy nem fognak ellened bűnrészesség vádjával eljárást indítani.
- De hát nem is... - kezdett magyarázkodni Zokni.
- Hagyd a mellébeszélést! Add elő és kész! - sürgette a sárkány. Zokni kiforgatta a zsebeit, és átnyújtotta az utolsó két szót.
- Sajnálatos módon többé nem alkalmazhatlak. Egy lakatlan szigetre kell mennem, hogy ott letölthessem a büntetésem.
- És én? - kérdezte elcsukló hangon a királykisasszony.
- Kedvesem...
- Veled tartok. Veled tartok, bárhová is visznek. Melletted maradok és... és gondoskodom rólad. Vigyázni fogok rád és szeretni amíg csak élek. Ha kell megcsúnyulok és boszorkánnyá válok, csak hadd maradhassak melletted.
A két szerelmes egymás karjaiba vetette magát. Zokni könnyeivel küszködött, annyira megható és szép volt a jelenet. A két rendőr is szótlanul állt és hagyta, had ölelgessék egymást. Ismerték a sárkány kódexet, miszerint a herceg- és királykisasszonyok rablása legális még egymás orra elől is, egész addig, amíg még hivatalosan hajadonok. Így részükről biztos volt, hogy nem köpik be [...] Ödönt, habár mindkettejüket meglepte, hogy épp nála bukkantak rá az eltűnt leányzóra.
A pillanatok lassan percekké nyúltak. A két rendőr egyre jobban zavarba jött, no meg a munkaidejük vége is vészesen közeledett, így végül egyikük megköszörülte a torkát.
- Ha esetleg... lenne valami, amit becsomagolnának, és magukkal szeretnének vinni...
- Természetesen - felelt kissé kijózanodva [...] Ödön. - Az edények a legfontosabbak. Neked, drágám?
- Majd Ünög lakásáról elhozatom a poggyászomat.
- Köpetke jöhet?
- Hát...
- ....
- Jöhet.
- Köszönöm, drágám. Azonnal nekilátok a csomagolásnak. A rendőr uraknak addig esetleg egy kis tea?
- Köszönjük, nem kérünk. Szolgálatban nem.
- Ha nem, hát nem - vont vállat [...] Ödön. Felnyúlt az egyik konyhaszekrény legfelső polcára, és leemelt róla egy közepes csuprot, amiben pénz csördült.
- A felbecsülhetetlen szolgálataidért - mondta, majd Zokni kezébe nyomott két arany tallért. Zokni némán vette át fizetését. Nagyon megszerette ezt a helyet. Szomorú szívvel fordult sarkon, és elindult a szobájába, hogy maga is összecsomagoljon. Szélike még egy utolsót játszott Köpetkével, majd mindketten elindultak az állomásra, onnan pedig vissza Hallótávolságba, hogy ott ismét beállhasson a Munka Kiosztó Hivatal és Panzió előtt álló hosszú sorba.

Kivett egy szobát Hallótávolság legolcsóbb moteljében, és pihent pár napot, mielőtt felkereste volna a mopszot.
Esett az eső, mikor végre rászánta magát, hogy elmenjen. Nem kellett soká várnia, hamar sorra került. Bent az irodában röviden, valóban csak a lényegre szorítkozva elmondta, miért jött ismét.
A mopsz prüszkölt párat, majd előhúzott az asztalán imbolygó papírköteg aljáról egy meglehetősen szakadozott és zöld penésszel jócskán átitatódott papírt, amit aztán Zokni kezébe nyomott.
A manó gyorsan megköszönte, és kisietett a hivatal elé. Szíve a torkában dobogott. Alig merte elolvasni, mi van a papírra írva, majd miután végre rászánta magát, szemei hatalmasra kerekedtek és még a lélegzete is elakadt a meglepetéstől néhány pillanatra. 


 SÁ-SÁ-SÁ-SÁRRRKÁNY MELÓ III.

Zokni rövid úton búcsút inthetett - ismét - a munkájának.
Van esetleg tippetek, hogy hova kerül legközelebb? :3

2016. ápr. 29.

TEKERGŐ: A munkavadász Zokni-manó kalandjai

Zokni kiszögellésére befészkelte magát a hőség. Úgy kellett kihessegetni egy partvissal. Próbálta ugyan a vulkánra fogni a hőség, hogy hozzátartozik, de a vénségesen-vén sárkánynak aztán lehetett beszélni. Egyik fülén be, a másikon ki. Zokni már ekkor nagyon szimpatikusnak, sőt, rokonléleknek tartotta őt. Most inkább ne menjünk bele a lélektan hosszas boncolgatásába, Zokni egyébként is tudatlan volt e téren. Majd máskor.
Miután a hőség ki lett szorítva, Zokni kényelmesen körbejárhatta a csodás kilátással rendelkező szobáját.
- Hm... hm... - felelte a vénségesen-vén sárkány fel nem tett kérdésére.
- Aham... - mondta erre a sárkány egész meghatottan, majd gyorsan témát váltott. - Még be se mutatkoztam, elnézést. A nevem Harmadik, avagy Pálinkás Oszkár Ödön, nyugdíjazott vízköpő sárkány, mellék állásban részmunkaidős pálinkafőző mester tanonc, szolgálatára.
- Örvendek, Zokni - mutatkozott be a manó is, majd kezet avagy karmancsot rázott a sárkánnyal.
- Az a Zokni?
- Igen, az a Zokni.
- Oh - sóhajtott a vénségesen-vén Pálinkás Oszkár Ödön, volt pálinkafőző mester tanonc. - Nem baj.
- Rám járt mostanában a rút, reméltem, ha állást találok, akkor megszökhetem előle - panaszolta el legnagyobb gondját Zokni, mert úgy érezte, a sárkány elég nyitott a gondjai meghallgatására. Nem is tévedett.
- Rám számíthatsz, fiatal... apró... manószerű... izé, Zokni. Rám számíthatsz. Ha a rút meglátja Köpetkét, nyakába akasztja a lábait és hetedhét tatáron túlrepül. Itt bent biztonságban leszel - mondta büszkén a vénségesen-vén [...] Ödön, majd egy pillanatnyi hatásszünet után gyorsan hozzátette, hogy attól még boltba ki kell mennie Zokninak. - ... de ha gondolod, magaddal viheted Kóbor Köpetet, bár nem vagyok benne biztos, hogy beengedik a boltba, kikötni meg... hát, sok sikert hozzá. Szusszanj egyet, aztán keress fel a nappaliban, és elmondom a teendőidet.
Zokni figyelte, hogy a sárkány merre távozik, majd visszafordult bőröndjéhez, és elkezdett kirámolni.
Legelsőnek az északi szél szeletet engedte útjára, csak utána következhetett a váltás sipkája, ami már kicsit foszladozott a varrás mentén, a két zöld és az egy piros inge, valamint a fekete mellénykéje. Alatta egy nejlonzacskóban volt a vízhatlan csizmácskája és a flip-flop papucsa. A bőrönd falához támasztva egy könyv. Miután a könyv is kikerült a bőröndből, a másik nejlonzacskóhoz nyúlt, amibe a fehérneműit különítette el. Volt egy kék-fehér csíkos is köztük, amit még Édesgyökértől kapott. A fogtündér emlékére egészen összefacsarodott a manó szíve. Soha többé nem akarta látni azt az alsót. Fogta, olyan kicsi labdává gyűrte, amekkorára csak tudta, majd egy szép ívelt dobással belehajította a lávába. Még csak fel se sercent az alsó, mikor elérte a mérhetetlenül forró masszát.
Ezzel úgy érezte, újjászületett, és az újjászületett Zokni első tette az volt - miután berámolt az ódivatú csontokból összetákolt ruhásszekrénybe és behúzta maga mögött a láthatatlan ajtót és láthatatlanul kulcsra zárta a szintén láthatatlan kulccsal -, hogy elindult [...] Ödönt megkeresni.
Elsőre eltévedt. Másodjára is. Harmadjára úgy döntött, nem próbálkozik tovább a memóriája tornáztatásával, és inkább egy egészen új technikát gondolt ki. Maga az öreg fogja elvezetni őt saját magához. Mármint az öreg, tudtán kívül elvezeti Zoknit ő magához... saját magához... hozzá... oda, ahol van. Ezzel az utolsó meghatározással aztán ki is egyezett Zokni, majd azon kezdte törni a fejét, hogy mégis mivel tudja őt elvezetni magához... oda hozz...  szóval, hogy mi segíthetne neki, Zokninak, hogy megtalálja [...] Ödönt.  A szaga vagy talán a szuszogása? Ezek közül bármelyik jó lett volna, ha a hálás északi szél szelet nem lengedezett volna állandóan körülötte messze fújva a sóhajokat és a szagokat is.
Zokni rá is mordult néhányszor, de a hangját mindannyiszor csak tovalebegtette a ragaszkodó kis szél cafat, és nem reagált rá.
Zokni végül gondolt egyet.
- Szélike - próbálta becézve, hátha arra hallgat. -, marad!
Óvatosan tett néhány lépést. Szélike nem mozdult, csak kíváncsian fújdogált.
- Ügyes -  dicsérte meg Zokni. Néhány lépéssel hátrébb már meg is hallotta a szuszogást. Gyorsan eliramodott hát a hang irányába, mielőtt a szelecske meggondolja magát.

- Végre... - sóhajtott Zokni megkönnyebbülten, amint megpillantotta a nappaliban ücsörgő [...] Ödönt.
- Végre? - kérdezte [...]Ödön, majd elismételte a megvilágosodás megannyi hangtónusával színezve ugyanazt a szót. - Sajnálom, mindig elfelejtem, hogy ilyen rejtelmes helyen az élőlény, könnyen eltéved. Adnék én térképet, de tudod, valami tolvaj még a múlt században meglovasította a lakás tervrajzát, mert kincses térképnek hitte. Azóta nem hallottam felőle.
- Oh - sóhajtott Zokni letörten.
- Azért csak van megoldás. Legyen nálad mindig egy fagyasztott jércenyak. Ha elvesznél, Köpetke megtalál. De nem is a te költségedre, van elég a mélyhűtőben. Nem árt neki, néha amúgy is elfelejtem megetetni.
Zokni sűrűn bólogatott, míg meg nem fájdult a nyaka. Onnantól már csak helyeslően és felettébb egyetértően bámult a sárkányra.
- A feladatod, jó lenne már rátérni, igaz? Egyedül vagyok, unatkozom és zörögnek a pikkelyeim is. Nem lenne sok feladatod, csak mint minden sárkány szolgának. A levelezésemben kéne segítened, most is szervezek egy találkozót a keltetőbeli fészektársaimnak, néha segíteni kéne a takarításban, intézni a vásárlásokat, én főzök, és ha tudsz add-meg-azt-is-t játszani, akkor az előny.
Nem nagy dolog, semmi az egész, gondolta Zokni. Még add-meg-azt-is-t is tudott játszani. Népszerű játék, ki ne ismerné. Még a szolga szón se akadt fenn, hisz ki hibáztatná [...] Ödönt, amiért a több ezer évvel ezelőtti sárkánynyelv a fajra jellemző módon megőrzött szókészletének majd hetven százalékát a mai sárkányok előszeretettel, sőt némileg kényszerűségből is - lévén más szó nem létezik az adott jelenségre - használták. 
A sárkánytelepek környékén nem sok varázslény fordult meg  a sárkány szolgákon és a házi kedvenceken kívül, így manapság a sárkány szolgák egy igen zárt és titokzatos társaság tagjainak számítottak. Zokni nagyon izgatott volt. Fejben már percek óta készült az első találkozásra a többiekkel.
- Még valami - [...] Ödön vénségesen-vén hangja zökkentette ki az álmodozásból. - Holnap korán kell kelnünk. A szomszédom dédunokájának lesz az eljegyzése, amire hivatalos vagyok. Szedd rendbe magad, borotválkozz meg, és reggel hétre légy az étkezőben. Meg is mutatom, hogy merre találhatod.
Azzal [...] Ödön felkelt a kellemesen átmelegedett padlóról, és döcögve elindult a konyha felé. Zokni lopva Kóbor Köpetre pislantott, aki a lávalámpa mellett hortyogott eddig, és nem hitt a szemének. A morc a hátára fordult, szétvetette az összes lábát, és kéjesen morgott, miközben Szélike erőteljesebb szélrohamaival masszírozta a hasát.
- Hé! Gyere, hagyd, fúj! - sziszegte Zokni feléjük, és Szélike azon nyomban odarebbent hozzá bocsánatkérőn fújdogálva.

Másnap kora reggel Zokni már talpon volt. Tornázott is előtte egy keveset. Jobbra hemperedik, balra hemperedik, lerúgja a takarót, felül az ágyban, visszadől az ágyba, magára húzza a takarót, jobbra hemperedik, balra hemperedik, lerúgja a takarót... és mindezt elismételte legalább tízszer. Utána következett az öltözködés, végül a fogmosás és a borotválkozás. Ez utóbbi nem ment teljesen zökkenőmentesen, ugyanis a borotvapenge igencsak felhevült, és megpörkölte Zokni kétnapos borostáját. Ettől a manó arca egész bekormozódott, amitől leginkább egy alkoholista koboldra hasonlított. Egy koboldra! Bárcsak mellette lett volna Édesgyökér, nála biztos lett volna megfelelő alapozó, amivel eltüntethette volna a szürke nyomokat.
Minthogy nem volt semmi ilyenje, félve lépett [...] Ödön elé, aki még javában sürgött-forgott a konyhában. A sárkány egy pillanatra meghökkent, majd széles mosolyra húzódott kicserepesedett szája.
- Remek, remek. Igazi gengszter imidzs. Tökéletes! Ez kell nekem! Tudod, a kis Spájzli Ünög igen elkényelmesedett sárkányfi. Nincs sok nemes vonása, szegény apja, nagyapja, dédapja és ükapja el se akarja hinni, hogy az ő vérük. Ha megjelensz így az oldalamon, hej, hogy be fog rezelni a kis tojásbél.
Zokni nem sokat értett az egészből, csak azt fogta fel, hogy épp nem őt szidja a sárkány.
- Majd azt mondom, ha rosszul bánik az kisasszonnyal, lesz nemulass!
- Igen... uram... öhm... mit kell tennem? - kérdezte Zokni csak úgy általánosságban. Ha megkérdezi, hogy mit kell tennie, sose nyúlhat félre, mert tennie mindig mindenkinek kell valamit, még, ha a parancs a tétlenség is.
- Csak állj ott nagyon-nagyon komoly képpel, és bólogass, ha kell.
- Értettem - bólintott elszántan Zokni. [...] Ödön ezzel lezártnak is tekintette a kérdést, és a készülő étel felé fordult. Kavargatta még egy kis ideig, közben dudorászott.
- Kész is van - [...] Ödön annyira felvidult saját zsenialitásától, hogy ismét ifjúnak érezte magát, olyannyira, hogy a huszonöt kilós kondért pikkelyes farka végére akasztotta, ahol a szétnyíló úszóhártyák megóvták a lecsúszástól, majd átsétált az étkezőbe. Zokni illedelmesen követte, majd ugyanolyan illedelmesen szedett a pörköltből, és kétszer olyan illedelmesen repetát kért.
Mire elérkezett az indulás pillanata már három gomb pattant le a mellényéről. Zokni úgy nézett ki, mint egy minden hájjal megkent gengszter kobold. Sajnos késésben voltak, így nem maradt idő semmiféle nyájas-hájas szóviccre. Indulni kellett, mese, nem mese.

Gyalog mentek. A Szép  kertész lány utcáról lefordultak a Sasoromnál, elmentek a Millennium nyugdíjas klub és a Tricentenárium közösségi ház mellett, majd elérték a háromszintes kereszteződést. Itt vízre szálltak és hagyták magukat sodorni egészen a halász csárdáig. Ez már a Nyugdíjas parkon túl volt. Kikötöttek, Szélike segített megszárítkozni [...] Ödönnek - Zokni a sárkány hátán utazott, megúszta szárazon -, majd [...] Ödön végre előre mutatott.
- Látod azt a tornyot? Az a cél.
Zokni újult erőre kapott ettől a kijelentéstől. Mikor már alig kétszáz hangyalépésnyire voltak a tornyos háztól, ami sárkánykápolnára hasonlított leginkább, a manó magára öltötte a gengszter kobold álarcát, és úgy lépdelt tovább a bejárat felé.
- Szolgák balra, sárkányok jobbra - közölte velük egy szemüveges pödrönc a kapuban. Érdemes tudni, hogy minden ifjú sárkányt, akinek épp csak kezd kinőni a bajuszszála, pödröncnek hívtak. Ötven és százhuszonöt év között épp csak beléptek a felnőtt korba. A pödröncök ennélfogva rendkívül nagyképűek voltak. A sárkány szolgák nem is kedvelték őket.
- Sok sikert - súgta Zokni [...] Ödönnek, majd balra fordult, és elindult a kijelölt páholya felé, míg [...] Ödön földbe gyökerezett lábakkal állt a pödrönc előtt, és kiguvadt szemekkel meredt az oltár felé.


SÁ-SÁ-SÁ-SÁRRRKÁNY MELÓ II.

2016. ápr. 28.

TEKERGŐ: A munkavadász Zokni-manó kalandjai

"Cím: Döghalál kanyon, Szárnyaszegett Nyugdíjas Park, Szép kertész lány utca 5.
Szállás: A barlang mélyén egy kiszögellésen, amelyről gyönyörű kilátás nyílik a lávafolyamra. Közműellátás akadozó. A magas páratartalom miatt ruhaszárításra nem alkalmas a helyiség.
Megjegyzés: Kóbor Köpet nyála nem mérgező, de hozzon fagyasztott jércenyakat!"
◊◊◊

Zokni megforgatta a pergament. Nézte fejjel lefelé, jobbról, balról, bekente citrommal, tűz fölé tartotta, sőt hamutartót is hajtogatott belőle, csakhogy megbizonyosodhasson a felől, nincs e semmi rejtett üzenet még a papíron. Nem talált, így hát fogta az öreg pergament, kisimította a hajtásoknál, majd az ég felé emelte.
- Perga, menj! - kiáltotta, mivel már nem volt rá többé szüksége, és a perga ment, azazhogy stoppolt egy szellőcskét, és tovalebegett.
Zokni többet nem is foglalkozott vele. A Döghalál kanyon messze van, ráadásul honnan szerezzen fagyasztott jércenyakat? Végül céltalanul útnak indult, hátha találkozik útközben egy ötlettel.
Tizenkét utcával és két jobb, valamint egy bal kanyarral később csak belebotlott egy épkézláb gondolatba.
- Hé, figyelj, az orrod elé! - förmedt rá a köpcös lény.
- Oh, épp önt kerestem! - kiáltott boldogan Zokni és megragadta a gondolatot.
- El a kezekkel, különben szöget ütök a fejébe - fenyegetőzött a másik.
- Csak egy tanács kéne. Hol kaphatok most fagyasztott jércenyakat? Fontos lenne, a munkámhoz kell.
- Piha! Jércenyak? Na, tegyen végre le! Megmutatom. Én is épp a Jégcsarnok felé indultam. Tudja, mostanában elég fagyos a hangulatom, hasonszőrűekkel ismerkednék...
- Micsoda csoda! - lelkendezett Zokni. A gondolat rendbe szedte az öltözékét, majd peckes léptekkel elindult a Jégcsarnok felé.
- Tudja sok hátulütője van a fagyos hangulatnak... - fogott bele a gondolat egy hosszú eszmefuttatásba, amiből Zokni nem sokat értett, mert néhány mondat után lefagyott az agya. Mikor beléptek a Jégcsarnokba, még mindig beszélt. Zokni kénytelen volt elhessegetni a gondolatot, különben sose találja meg a jércenyakat.
- Tessék-tessék, Itt van! Itt van! Vegyék! Vigyék! - kiáltozott egy nagy bajszú ponty az akváriuma szélén ülve. Zokni odalépett hozz és megkérdezte, mit árul.
- Szavakat. Tudja, mekkora kereslet van mostanában rá?
- Nem, nem tudom.
- Oh, maga ökör...
- Kérem, manó vagyok!
- Bánom is én... de nézze! Micsoda választékom van - leugrott az akvárium faláról és a jégkockaágyra csúszott. - Friss, fagyasztott káromkodások. Ezek a legkelendőbbek, de én olcsón adom. Két b...meget három halpikkelyért.
- Látom jól meg az üzlet - jegyezte meg Zokni, ahogy végigmérte a pontyot.
- Oh, nem-nem. Én az ikráimnak teszem félre a pénzt, hogy legyen majd mit felvenniük, ha elég nagyok lesznek - mentegetőzött a kereskedő. - De látom, önt nem érdekli ez a nyelvezet. Van ám más is! Minden! Holt nyelvek, kicsit bűzlenek és rágósak, de utána úgy fogja érteni a fáraókat, mintha csak háromezer éves lenne. Vagy itt vannak ezek a madárfüttyök. Ezzel a kakaskukorékolással még a Hajnalt is be lehet csapni. Nem? Nem. Hát nem. Mi van még? Ohó! A kedvencem. Csomó csuka csacsogásom van. Igazán megéri. Nem harsogják túl egymást, kis helyen is elférnek. Csak úgy mellékesen... hajoljon közelebb, súgok egy titkot. Ez nem akármilyen csuka. Feketén szerzem. A halászok imádják. A csuka ostoba állat, könnyen rá lehet beszélni, hogy harapjon rá a csalira. Netán maga is horgász?
Zokni mellkasa csak úgy dagadozott a büszkeségtől, amiért a ponty ilyen titkos dolgokba is beavatta. Ugyan nem állt szándékában horgászni, de vett néhány suttogásnyit a csukás szekcióból. Csupa olcsó egyszavast. Egyszerűen csak nem akart hálátlannak tűnni, de tartalékolnia kellett a pénzét a jércenyakra.
Kikölcsönzött még egy pár korcsolyát, hogy könnyebb legyen a haladás, majd elsiklott a baromfi pultok felé.
- Jó napot! Van fagyasztott jércenyakuk? - érdeklődött teljesen ártalmatlan arckifejezéssel. Az eladó azonban és azonnal felkapta a vizet, és nem elég, hogy aztán rá is öntötte Zoknira, még dörmögött is az orra alatt pár sértő szót.
- Azt hiszem, van egy közös ismerősünk - jegyezte meg teljes lelki nyugalommal a manó visszagondolva a pontyra. Reményei szerint, így nagyobb esélye volt, hogy nem öntenek rá több mindent, hanem kiszolgálják.
- Nah, ne keménykedj kiscsirke - kiáltott a borjú. - Az apám itt ül két fenéknyire tőlünk, ha... ismétlem ha, még egyszer felhozod a barátaimat elintézem, hogy többé tartós tejet már ne vegyél.
Zokni erre olyat gondolt, hogy még szerencse, hogy a borjú nem hallotta, ám az apja, aki a barmok közt üldögélt eddig, felkapta a fejét, és fenyegetőn elbődült.
- Hallod? Ő a faterom. Nagy, mi? - kérdezte büszkén a borjú.
- Hatalmas állat - értett egyet Zokni. Erre a baromfi arca ellágyul.
- Jah, igen. Mit adhatok, haver?
- Nem akarom megverni semmiért cserébe. Egyszerűen csak jércenyakat szeretnék venni - ismételte el Zokni. Az meg csak bámult, mint borjú. Mi mást tehetett volna? Az volt és kész, de azért... azért mégis adott fagyasztott jércenyakat Zokninak.
A manó vidáman távozott a Jégcsarnokból, és egyenesen a pályaudvarra ment. Megvette a jegyét a másnap induló Repülő Masinára, ami a Kugli nevet viselte az oldalán, majd hazaballagott a koszos kis albérletébe, amit nem meglepő módon egy Alberttől bérelt, aki igen kényes volt a pénzügyekre. Gyorsan rendezte a számláját, majd elkezdett összecsomagolni. Egy kisebb utazó kofferbe elfért mindene. Legfelülre pakolta azt a szelet északi szelet, amit emlékbe hozott magával Mikulás gyára mellől. Sose gondolta volna korábban, hogy ekkora hasznára válhat majd, de egy vulkán belsejében bizonyára üdítő hatású lesz.
Másnap izgatottan állt be a Kuglira várakozók sorába. A díszes társaságban volt hercegkisasszonytól kezdve bányásztörpéken át mindenféle népség. Zokni, mivel kevés pénze volt, így csak a tetőn kapott helyet, pedig úgy elnézte volna még egy darabig a hercegkisasszonyt. Gyönyörű aranyszőke haja hosszú fonatokban omlott a vállára. Csilingelő hangján magyarázta szomszédjának, hogy a mostani sárkányok már egyre lustábbak. Még csak meg sem jelennek személyesen a hercegkisasszony rablásukon, hanem levélben üzennek vagy egy szolgájukat küldik. Zokni fent a tetőn mélységesen egyetértett a kisasszony felháborodásával.
Az út eseménytelenül telt. Fél nappal később meg is pillantották a Döghalál kanyon ég felé meredező szikláit. Az első vulkánnál a törpék kiszálltak. A királykisasszony és a szobalánya egész Felhőzugig utazott. Ezt Zokni csak utólag tudta meg, ugyanis felhőpamacsok mentek a fülébe, és a szeme elől is eltakarták a kilátást azok a fránya tejfehér képződmények.
A kocsis mély, öblös hangján ismét elkiáltotta magát.
- Öregek otthona. Szárnyaszegett Nyugdíjas park a következő megálló!
Zokni izgatottan fészkelődni kezdett, majd leesett a Kugli tetejéről.
- Én, én itt szállok le - újságolta lelkesen a mellette utazó döglegyeknek, akik egy família konyhájába szerződtek, mint maradékeltüntetők.
- Sok sikert - zümmögték kórusban.
- Kösz, srácok, nektek is - búcsúzott tőlük Zokni. - Lehet, találkozunk még.

A Szép kertész lány utcát könnyen megtalálta, azonban a számozással meggyűlt a baja. Nem részletezném, elég az hozzá, hogy az éjszakát egy sziklarepedésben töltötte, és csak másnap délután érkezett meg az ötös számú hegy alá.
Meghúzta a csengőt. Kicsit ideges volt, ugyanis a jércenyak már majdnem felengedett. Trappoló lábak közeledtek az ajtó felé. Zokni felkészült a találkozásra. Az ajtó kivágódott, és egy lihegő morccal találta szembe magát.
- Te... te lennél... öhm... Kóbor Köpet? - dadogta a  megszeppent manó. A torzonborz, csupa fog állat a neve hallatán mordult egyet, majd szaglászni kezdett. Zokni csak ekkor tudta megállapítani, hogy hol lehet az igazi szája. A morcok ugyanis álszájakat és lábakat növesztenek az ellenség megtévesztéséhez, ám ez is megtévesztő, ugyanis az álszájakban lévő fogak és az állábakon hordott karmok éppoly veszélyesek és élesek, mint az igaziak. Csak épp az álszájaival nem tud lenyelni semmit.
Zokni előhúzta a táskájából a jércenyakat, és Kóbor Köpetnek dobta. Az állat rávetette magát a csemegére, majd a valódi szájában a húsdarabbal elügetett.
- Ügyes. Kérlek, fáradj beljebb - hangzott fel a barlang belsejéből egy vénségesen-vén hang. Zokni engedelmeskedett neki.
- Jóóó napot! - köszönt, s közben jobbra-balra tekintgetett, hátha meglátja leendő munkaadóját. - Az álláshirdetésére jöttem.
- Gondoltam - felelte a hang, majd a sötétségből kibontakozott egy vénségesen-vén vízköpő sárkány alakja. Zokni megdöbbent. Legutolsó tippje lett volna egy vízköpősárkány a vulkán belsejében. Mintha meghallotta volna a lény Zokni gondolatait, felnevetett.
- Vizem amúgy is van annyim, amennyit akarok, de tűzből hiány van a szervezetemben, és a főzéshez mindkettő kell. Ezért ez a legideálisabb lakhely a számomra. Gyere, megmutatom, hogy hol fogsz lakni...
- Csak próbaidős vagyok - szúrta közbe Zokni, mert úgy érezte, illik ezt elmondania.
- Nem baj... akkor is megmutatom - felelt a sárkány egy nemtörődöm vállrándítás kíséretében. - Remélem bírod a meleget.
- Rám fér egy kis változatosság.
- Akkor kövess!

SÁ-SÁ-SÁ-SÁRRRKÁNY MELÓ I.

2016. ápr. 27.

TEKERGŐ: A munkavadász Zokni-manó kalandjai

Figyelem! A történet nyomokban fárasztó humort tartalmaz!

Zokni a Végkimerülés szélén állt, és meredten bámult egy pirosan világító lámpást, ami tőle hat és fél méterre lógott egy átlagos unikornis mar magasságánál pontosan tizenkét trollszakállnyival magasabb oszlopra függesztve, egyenesen vele szembe. Ahhoz, hogy egy Zoknihoz hasonló manó ilyen precíz számításokat tudjon végezni, minimum húsz perce kell ott állnia egy helyben, hogy megfelelően kiporolhassa agyának legeldugottabb kamráit, hálóit, előszobáit, vendégszobáit, ahová egyik fülén juthattak be az információk, majd pillanatnyi habozás után általában már távoztak is a másik fülén át, következtetésképpen ezeket a szobákat nem tartotta valami nagy rendben, nappalijait, konyháit, gardrób szobáit és fürdőszobáit is beleértve, egyszóval az egész agyát. Minthogy a fentebb említett elhanyagoltság és a miatt, mert végig ott motoszkált a padláson a gondolat, Miért nevez valaki el egy járdát Végkimerülésnek, Zokninak jó harminc percébe telt, míg kiszámolta a magasságokat és a távolságokat.
A manó mellett egy naplemente várakozott kéz a kézben a komplementerével, és megállás nélkül sisteregtek egymásnak. Ez sem sokat segített Zonki koncentrálásának, főleg, hogy minden alkalommal, mikor a naplemente vöröses sugarai hozzáértek a karjához, mert valamitől olyan nevethetnékje támadt annak, hogy az egész korongja beleremegett, és sugarai össze-vissza szálldostak körülötte, kénytelen volt összeszorítani a száját és a szemeit, nehogy felordítson. Miután harmadjára is visszanyelte a kikívánkozó halálhörgést, észrevétlen egy fél méterrel odébb állt, majd onnan folytatta a várakozást.
Nem telt belé sok idő, elrobogott előttük egy póni expressz, és az üvöltöző hátszél sivatagi homokot szórt Zokni szemeibe, mert nem figyelt senki másra kivéve fogatban ülő Szemre, akit épp próbált kicsalogatni az ajtón, de az undok rá se hederített, csak telefonált tovább.
- Itt Szem beszél…
- Itt meg Hátszél beszél! Húzz ki végre az ablakon fuvallatkám, vagy a viharba is, bezúgok én, és akkor…
A többit már nem halhatta Zokni, ugyanis a póni expressz kiért Hallótávolságból. Nem is lassított a városban, csóválta meg a fejét Zokni, és a csengettyűje zöld manósapkája végén helyeslő csengettyű hangot hallatott.
A kereszteződési őr, egy félezeréves zebra egyik csíkját a másik után emelve odaléptetett végre a piros lámpáshoz, és a kis oldalsó nyílásán át beleköpött. A karmazsin lángdémon felszisszent, és zöldes nyelvet öltött a zebrára, aki már nem is figyelt oda, hanem folytatta csíkjai összefűzését, ugyanis nyugdíjaztatása után sakktáblának szeretett volna állni.
Zokni a zöld nyelvöltés láttán összeszedte magát, és lelépett a Végkimerülés széléről. Többek között az a kérdés, hogy egyáltalán miért nevez valaki el egy járdát továbbra is foglalkoztatta, meg az is, hogy Hátszél vajon sikerrel járt-e, vagy a komplementere ott hagyta-e már azt a rémesen giccses naplementét, de leginkább az foglalkoztatta, hogy őt ki fogja foglalkoztatni, ugyanis Zokni még mindig állástalan manó volt.
Szerencsétlen eset. Elvesztette a Mikulás slusszkulcsát, és ezért azonnal, plusz egy nap hatállyal elbocsájtották az állásából, ráadásul még barátnője, Édesgyökér is dobta aznap, plusz mínusz egy nap.
Zokni, miután épp elég Állás után nézett már, hogy rájöjjön, nem elég megnézni a formás fenekeket, tenni is kell azért, hogy megkapja a főnyereményt, elhatározta, hogy elmegy a munkaközvetítőhöz, de előtte még…  egy váratlan kitérő, mert valami mód felett kezdte már zavarni a füleit.
Más lehetősége nem lévén a gyors közbeavatkozásra, Zokni előrenyúlt, hunyorított egészen addig, míg megfelelő homályosságú nem lett a látása, majd várt, de nem sokáig. Kinyújtott kezére csakhamar leszállt egy gyanútlan időpollen, aki azt hitte, Zokni nem látja, és kényelmesen tisztálkodni kezdett. Zsupsz! Zokni összeszorította a kezét, majd egy falásra bekapta az időpollent. A hallhatatlan és félig-meddig láthatatlan lény ijedt vergődésbe kezdett Zokni nyelőcsövében, végigbucskázott egészen a… de ez nem is érdekes igazán. Az érdekes, hogy vergődése közben, minden alkalommal, amikor Zokni belsejének ütközik, kiszakítja a manót egy pillanatra a szokott időből.
Zokni villogó tekintettel egyenesen kibámul a szavak mögül, majd kinyúl a lapról, és figyelmeztetőn rácsadrogáfdlsh-v az író kezére vörös foltot hagyva maga után annak kézfején. Ez egy egyértelmű figyelmeztetés arra, hogy az író inkább rá figyeljen, mint a sekélyes szóvirágaira… értitek… szó… virág… azonban az író nem akarja tovább dühíteni a kis manót, így mosolyogva fejet hajt kérésének.
Zokni egy fejbólintással megköszöni, majd nagyra tátja a száját, kinyújtja a nyelvét, mint a doktor néninél, és hagyta kiszállni a szájából a reszkető időpollent. A porszemnyi lény legközelebb négyszer kettő meggondolja, mielőtt rászáll egy manónyi emberke kinyújtott kezére.
A kis manó némileg megnyugodva folytatta útját, majd a Munka Kiosztó Hivatal és Panzió előtt beállt a kígyózó sorba, ami néhány perccel később vonatozásba ment át, ugyanis egyszerre szólítottak egy száznegyvenkét fogú fiúbandát. (Magyarázat: ötből csak egyiküknek nőtt ki eddig bölcsességfoga, a jobb felső és alsó.) Jó fél óra elteltével mind a száznegyvenkét fogukat kivillantva távoztak az irodából, ugyanis megkapták napfogytiglani szerződésüket egy évre, azaz nappalira felvették mindannyiukat a szórakoztatóiparba.

Zokni idegessége fordított arányban növekedett a sor hosszával. Amikor véletlenül beállt elé valaki,  nyugtalansága csökkent, amikor behívtak valakit, ismét elkezdte harapdálni gallérja szélét.
Már épp rá került volna a sor, mikor jobb vállán egy apró füstfelleg kíséretében megjelent egy angyalka. Pillanatokkal később a bal vállán megszólalt egy ördögöcske vékony, cincogó hangján.
- Hali!
Zokni egy szót se tudott kinyögni meglepettségében, így végül csak biccentett mindkettejük felé.
- Ne hadonássz már azokkal a hatalmas lapátfüleiddel – kiáltott kétségbeesetten az ördögöcske, akit Zokni a manófülével lesodort a válláról, és az ördögöcske épp csak bele tudott kapaszkodni a fülcimpájának szélébe.
- Hagyd csak – biztatta az angyalka kaján vigyorral az arcán. – Ha leesik, legalább egyel nagyobb esélyünk lesz munkát kapni.
- Ti is azért vagytok itt? – kérdezte Zokni fellélegezve, hogy nem a saját kis démonai öltöttek hirtelenjében alakot.
- Eeegen – szólt az ördögöcske, miután nagy nehezen visszamászott a helyére. – De nem rúgtak ki, ne értsd félre. Felmondtam.
- Nem volt hajlandó szembeszállni az angyalával, ez a gyalázatos – pufogott a jobb vállán vendégeskedő munkaleső. Az ördögöcske a füle tövéig elpirult, és motyogott valamit a hiábavalóságról.
- Mit tehettem volna? Az ipsének leszakította a bal fülét egy repesz. Nem hallott semmit abból, amit mondtam neki.
- Bolond vagy? Életed végéig kényelemben élhettél volna a rokkantsági nyugdíjának hála.
- Nekem vannak ambícióim. Én dolgozni akarok. Igaziból, nem pedig az időm fecsérelni.
- Bolond vagy, bolond vagy, tiszta lökött – gúnyolódott tovább az angyalka, és nyelvet öltött az ördögöcskére, mikor az dühösen az öklét kezdte rázni felé.
- Hagyjátok abba! – suttogta Zokni, mert már mindenki őket figyelte a teremben, de az angyalka fityiszt mutatott mindkettejüknek.  Több se kellett az ördögöcskének. Hátrált két lépést, majd nekifutásból elrugaszkodott...
- Bondob, hagyjátog abba, gülönben… –  próbálkozott ismét a manó, miközben az ördögöcske az orrába csimpaszkodva épp újabb lendületet gyűjtött, majd sikeresen landolt egyenesen a megkukult angyalka előtt.
- Mit is mondtál az előbb? – kérdezte egy nyájas vigyor kíséretében az ördögöcske. Az angyalka néhány pillanatnyi néma hatásszünet után remegő hangon elismételte.
- Bolond… - miután kimondta, és rájött, nem is olyan nehéz ez, ismét felbátorodott. – Bolond, bolond!
Mielőtt azonban az ördögöcske ökle újrarendezhette volna az arcát, kitárta szárnyait és felröppent. Az ördögöcske eddig rejtegetett bőrszárnyait kifeszítette, és utána vetette magát.
Az ajtó nyílt, két vérfarkas kullogott ki rajta hatalmas krokodilkönnyeket hullatva. A titkárnő Zoknihoz fordult.
- Következő?
A manó ijedten megrázta a fejét, és legújabb ismerősei felé bökött, akik épp a lantlevelű fikusz körül fogócskáztak dobhártyaszaggató diszharmóniákba kergetve az amúgy békésen fotoszintetizáló növényt.
A titkárnő hümmentett párat, majd előhúzott a zsebéből egy műanyagszárú lepkehálót, és döngő léptekkel elindult, hogy befogja a leendő munkásokat.
Zokni újabb két percre fellélegezhetett.

- Sok sikert – morogta kifelé jövet a manónak a megtépázott angyalka és a nyomában baktató ördögöcske. Mindketten meglehetősen feldúltak és morcosak voltak, ugyanis az angyalkát csak ördögöcske szerepre, míg az ördögöcskét angyalka szerepre szerződtették volna. Mindketten visszautasították ezt a képtelen felállást.
Zokni kieresztette tüdejéből az összes levegőt, frisset szívott be, majd belépett a szélesre tárt ajtón.
A fehér szobában csak egy íróasztal volt és két szék. Egyik az asztal mögött, másik a szoba közepén.
- Üdvözlöm – hangzott fel egy meglehetősen fáradt hang az íróasztal mögül. Zokni egy láthatatlan embernek tulajdonította a hangot.
- Üdvözlöm. Köszönöm a lehetőséget…
- Neve?
- Zokni.
- Anyja neve?
- Etel.
- Családos?
- Nem.
- Végezettsége?
- Mikulásmanó.
- Csak nem a slusszkulcs?
- De igen...
- Részvétem az állása elvesztéséért. Hallottam a történetét.
Zokni hallgatott.
- Mivel szeretne foglalkozni?
- Nincs különösebb tervem.
- Rendben, meglátom, mit tehetek… de előtte egy autogramot? Esetleg… - papír zizegett, majd padlóreccsenés és az íróasztal mögül kidöcögött egy őszes pofájú mopsz.
- A kölykök látták a Heti Varázslóban. Igazi eszelősségre vall a tette, egyszerűen imádják.
Zokni már annyi fejmosást kapott a dolog miatt, hogy csak némán bólogatott, és robotszerű mozdulatokkal firkantotta oda a nevét a lapra.
- Azt hiszem, tudom is, hogy milyen munka illene magához. Mindjárt előkeresem – vakkantott a mopsz, majd kurta lábain visszasétált az íróasztalhoz. Zokni hallotta, ahogy szuszogott a megerőltetéstől, mikor megpróbált visszamászni a székre.
- Segítsek?
- Nemh-nemh… höhh… höhh… de azért köszönöm. Nagyon fog illeni magához az a munka. Egyre biztosabb vagyok benne. Segítőkész, ez jó...
A mopsz nedves orrával föltúrta a papírkupacokat. Zokni torkába gombócként gyűlt össze az idegesség.
- Ahá, meg is van – nyüszített izgatottan a beszélő kutya.
- Egy nagyon kedves öregúrra kéne vigyázni, mellette lenni, hogy ne legyen egyedül, és szórakoztatni. Nem kell azonnal igent mondania, de legalább keresse fel. Itt a címe – azzal Zokni felé nyújtott egy megpörkölődött szélű pergament. Zokninak fülig ért a szája. Álmában se merte volna remélni, hogy ilyen hamar, ilyen jó helyet foghat ki.
- Köszönöm.
- Még ne köszönje! De ha úgy gondolja, hogy érdekelné, jöjjön vissza, és megírom a szerződést.
Zokni elköszönt, majd kezében szorongatva a pergament kimasírozott a szobából.
Kilépve a Munka Kiosztó Hivatal és Panzió ajtaján egyenesen angyalkába és az ördögöcskébe botlott, akik a küszöbön üldögéltek.
- Sikerült? – érdeklődött kíváncsian az angyalka.
- Igen.
- Mit kaptál?
- Még nem tudom. Nem mertem megnézni.
- Bolond! Mutasd! - az angyalka felröppent, és a pergamen után kapott, de Zokni még idejében zsebre vágta az értékes papírdarabot.
- Hagyjatok - morogta, majd gyors léptekkel elindult a sarok irányába. Csak akkor vette ismét elő a címet tartalmazó pergament, mikor már nem látta se a hivatalt, se az aprónépeket.


A MUNKALESŐ AKCIÓBA LÉP

A Lélekvasút után következzék a nyughatatlan ex-mikulásmanó történetének felfrissítése. 
Szemeket középre igazítani, indul a munka vadászat! :3

2016. ápr. 26.

NAGYDUMÁS: Hangtörténetek VI.

- Elnézést, leülhetek ide?
- Persze, nyugodtan.
- Gyakran vagy itt?
- Naphosszat itt sütkérezem. Új vagy?
- Igen. Először járok errefelé. Sose gondoltam volna, hogy valaha rászánom magam, hogy eljöjjek. Két napja még nem is...
- Nyugi! Lassabban beszélj! Kérsz valamit inni? Meghívlak. Amolyan üdvözlőre vagy micsodára.
- Köszönöm. Ettől a hőségtől teljesen kiszáradt a torkom.
- Kellemes az idő. Felfrissít a napfény. 
- Igen, de te olyan más vagy.
- ...
- Oh, bocsánat, nem akartalak megsérteni, csak kibukott belőlem.
- Pedig még semmit sem ittál.
- Pedig még semmit sem ittam. 
- Miért jöttél ide?
- Szerelmi bánat.
- Ennyi?
- Kell több, hogy ide jöjjön az ember?
- Általában igen.
- Én gazdag vagyok, rengeteg ember élete felett rendelkezem, csodálnak, istenítenek, luxusban élek. Csak az emberi kapcsolatok hiányoznak az életemből. 
- Kiüresedett érzés mi? Mintha csak bőr lennél, semmi hús és élő.
- Ismered ezt az érzést?
- Valahogy úgy, de én már többször megszabadultam a bőrömtől.
- Ezt hogy érted?
- Kibújtam belőle, amint kényelmetlenné vált.
- Új életet kezdtél?
- Valahogy úgy.
- Beszédesnek tűnsz, de nagyon vigyázol arra, mit mondasz. Alig árultál még el valamit magadról.
- Pedig igen sokat mondtam, csak te nem figyeltél.
- Kezdhetnénk elölről?
- A végéről is.
- Mutatkozzunk be egymásnak.
- Rendben. Kezd te!
- Szia, Kleopátra vagyok.
- Nyújtsd ide a csuklód! Úgy. Örvendek, én vagyok a Kobra.

RANDEVÚ 

2016. ápr. 24.

FÜSTPÖFFENTŐ: Hapci! Hupsz! Szerelem!

Minden azon a végzetes reggelen kezdődött. Éreztem a csontjaimban, hogy hideg lesz aznap, de fogmosás közben megpillantottam a mosdó feletti tükörben a kedvenc bordó, mintás pólóm a szárítón, és hirtelen elhatároztam, nem a kékben, nem a feketében, hanem épp abban a bordóban megyek el aznap otthonról.
Tervem kivitelezésében semmi se gátolt meg. A szóban forgó póló csodával határos módon egy éjszaka alatt már meg is száradt, reggeli közben se sikerült leennem, ahogy a köves nyakláncom se akadt bele a minta szélébe elszakítva a cérnaszálat, de még a macsekkó se kéredzkedett fel aznap reggel, hogy aztán jól összeszöszölje nekem. Ez az alig fél óra alatt elért négy siker tökéletes büszkeséggel és elégedettséggel töltött el, mivel a napok nyolcvannégy százalékában a négyből legalább egy hiányozni szokott.
Fentebb már említettem, hogy előre megéreztem, hideg lesz aznap, meg azt is, hogy végzetes reggel. No, könnyen rájöhettek ezekből, hogy sikeresen meg is fáztam aznap. Ráadásul nem egyszerűen meghűltem, hanem alig négy óra alatt folydogáló élőhalottá alakultam át egészséges szombat délelőtti tiniből.
Dóra, a drága ugrott is egy nagyot, mikor megpillantott, és az agylebenyeim közé beszivárgott takonytól nem tudtam egyértelműen eldönteni, megint csak játszik, vagy komolyan megijedt.
Részvéttől csillogó szemei nem sok jóval kecsegtettek számomra. Mintegy igazság tükörként  jelenítették meg a körülöttem elhaladók gondolatait.
- Mi legyen? - tettem fel végül nagy nehezen a körülöttünk lappangó kérdést.
- Én nem is tudom. Hogy érzed magad? - hárított Dórikám.
- Sztornó a mozi? - nem hagytam magam. Válaszoljon csak ő előbb.
- Rajtad áll... - vont vállat Dóri, de már láttam, hogy a válltáskáját kezdte lökdösni a combjával, így magam is csak vállat vontam, megadóan.
- Pedig szívesen alászinkronizáltam volna tüssz nyelven a filmet - fintorodtam el, majd fél pillanat türelmet kérve előhúztam nagypapám hatalmas - kockás - anyagzsebkendőjét, amit teljesen véletlen találtam meg a magam válltáskájának oldalzsebében.
- Ih - húzta el a száját erre Dóri. Ez teljesen természetes reakciónak számított, ha a barátnőd kezében megláttál egy olyan kockás zsebkendőt, amit leginkább az aranyos kis öregapók szoktak előhúzni a hónaljig felhúzott nadrágjuk zsebéből. Az én papám ráadásul menő sötétlila melegítő nadrágot tartott fenn az ilyen zsebkendők számára. Ez nem volt gúnyos, az a nadrág tényleg jól néz ki. Ilyen állapotban már gúnyolódni sincs igazán erőm, papával pláne nem tennék ilyet.
- Egy forrócsokit esetleg? - kérdeztem az orrtisztítás és a mesteri zsebkendő hajtogatás után.
- De hova? - jött a kétségbeesett kérdés Dórikám felől, aki még mindig kissé sokkos állapotban bámult el valamerre a bal fülem mellett.
- Nagyjából három lépésre tőled van egy italautomata, de ha nem cukormérgezést szeretnél kapni, akkor beülhetünk a legközelebbi kávézószerűségbe vagy cukrászdába. Szerintem van forrócsokijuk - ötleteltem én, akit amúgy mindig csak elrángatnak mindenfele, és igazából fogalmam sem volt, hogy egy kávézóban ismerik-e a forró csoki fogalmát. 
- Inkább egy pizzát együnk. 
- King, Don Pepe, Trió? Hova? 
- Ott szemben van egy - bökött a hátam mögé. Érdeklődése a pizza iránt általában csekély volt, így felcsigázta trutymocsárba fúló érdeklődésem.
- Menjünk - alig hagyott időt felocsúdnom, a bacikkal és a bacikat árasztó lényemmel mit sem törődve vállon ragadott, és gyengéden a pizzázó felé taszajtott. 
Közelebb érve megértettem lelkesedése okát. Ha már a moziban nem bámulhat jóképű pasikat, had bámulhasson egyet a szomszéd asztalnál. 
Tudni kell Dóriról, hogy megrögzött álompasigyűjtő, aki mindnek külön nevet ad, nehogy az illető magára ismerjen, mikor beszélünk róla, így konkrétan a feléről azt se tudom kicsoda, és szerintem ezzel ő is valahogy így van, minden esetre nevetésben rendkívül tartalmas beszélgetéseket tudtunk folytatni a kiszemelt srác háta mögött. Hogy miről, azt mindig a gyanútlan áldozat szolgáltatta megjelenésével és ténykedésével. 
A mostani srácnak sötétbarna épp-hogy-nem-kakastaréj haja volt, napszemüvege, ezüstszemes nyaklánca és egy metál együttes épp hörgő frontemberét ábrázoló szürke-vörös-fekete pólója. Karján fekete bőrszíjon ledes óra, amin az idő csak akkor jelent meg, ha megkocogtatta az oldalát. Ezen kívül még egy neon zöld, mindentől elütő karszalag volt a csuklóján, a felirat, hogy melyik bulira juthatott be vele, már egész lekopott. Nadrágja, nos a nadrágját nem láthattam, mert takarta az a fránya asztal.
Szükséges volt ez a gyors felmérés, ugyanis a sráccal szemben már nem akadt asztal. Jól meg kellett figyelnünk hát abban a pár másodpercben, míg szemből elhaladtunk mellette, hogy beálljunk a sorba. 
- Mindjárt-mindjárt - nyugtatgattam Dórit, aki alig bírt magával, azonnal áradozni akart róla, de a személyes szabályzatom szerint "fiúkról áradozni csak az után lehet, hogy kényelembe helyeztük magunkat, kivéve, ha vonaton, buszon, villamoson, trollin, metrón vagy sétahajókázás közben látjuk meg, akkor elég a megfelelő les állás elfoglalása után szabad elkezdeni a sustorgást. Repülőn mindenki ül, így ott a kényelem adott, a fentebbi mondat nem vonatkozik rá". Valahogy így hangzott el az a szabályjavaslat, amit Dóri elé tártam egy arra tökéletesen arcpirító alkalommal, ugyanis túl sokan figyeltek fel ránk akkor épp. A kiszemelt is. Ezt elkerülendő és Dóri szívét megóvandó hoztam a fentebbi kitételt.
- Egy hawaii szeletet kérek. Azt ott, és egy pohár gyömbért - adtam le a rendelésem a Zsolti névre hallgató roppant kedves mosolyú kiszolgálónak. 
- Hogy tudod megenni...
- Az ananász finom. A sonkás ananász még finomabb.
- Gyümölcs és hús együtt? - Dóri fintorogva odébb lépett, hogy tálcámmal együtt a pénztárhoz mehessek. Nem akartam felsorolni neki azt a néhány ételt, amiben hús és gyümölcslekvár, hús és gyümölcs remekül megvan.
- Szerinted, milyen színű a szeme? - kérdezte Dóri. A szem nagyon fontos egy fiú megítélésénél, ezt mindenki tudhatja, aki csak egyszer is tíz percnél többet bámult egy fiút. Dóri szerint a legfontosabb a szem színe, szerintem az, hogy hova néz azzal a szemmel, de ízlések és pofonok. 
- Ha feltételezzük, hogy nem festi a haját, és feltételezzük, igaz? - kezdtem orrhangon feltenni a kötelező körkérdéseket partnernőmnek.
- Biztos, hogy nem festi.
- Rendben. A gyűrűjéről visszatükröződő kép alapján, mivel a gyűrű tekinthető egyfajta csiszolatlan gömbtükörnek is, mégpedig domború gömbtükörnek, no tehát, ha ennek a torz gömbtükörnek kiszámoljuk a fókuszpontját, ahhoz, hogy megállapíthassuk, milyen a visszatükröződő kép, szóval, ha vesszük a kép színeinek komplementerét és... várj! Miért nem vágtál még közbe? Én itt egy kész kis monológot adok lassan elő. Ilyen nincs! A valóságban nem létezik, hogy valaki mindent ki tudjon mondani a nélkül, hogy valaki más a környezetében bele ne szóljon.
- Ébb enyeg - tudósította Dóri. A sajtos, kukoricás, sonkás pizzaszelete felénél járhatott már, míg én még el se kezdtem a magamét. - Várj! - suttogta hirtelen fojtott hangon, és gyorsan elszakította a pizzaszeletet az arcától. - Felállt! 
Dóri tudta, hogy a fiú egyenesen mellette fog elsétálni, és azt is tudta, hogy a paradicsomos feltét igen erőteljes nyomot hagyott - valószínűleg - a szája körül, így nagy gonddal a papírszalvétáért nyúlt, és kétszer is körbetörölgette a száját, megigazította szemüvegét, elrendezte két copfba fogott szőkésbarna haját, majd várakozó, avagy vízivást imitáló pózba vágta magát. 
Némi szemforgatás kíséretében a pizzámért nyúltam, és jóízűen beleharaptam. A mennyei sonka-ananász ízkombinációvarázs helyett azonban csípő-égető erős paprika került az ízlelőbimbóim közvetlen közelébe. Biztos egy másik szeletről esett át. Sietve a gyömbéremért nyúltam, s a sietség miatt elfelejtettem végiggondolni azt az apró tényt, hogy még nem kevertem ki a buborékokat az italból, és jelenleg nem sok levegő jut át az orrüregemen. 
Hatalmasat kortyoltam a szénsavas üdítőből, aminek egy része azonnal az orrom irányába próbált távozni, de minthogy arra elzárta az útját valami nyúlós, ragadós massza, ezért a légcsövemet vette célba, ahonnan szépen cigányútra ment.
- Itt jön - súgta visszafojtott lélegzettel Dóri. Utolsó erőmből bólintottam, majd köhécselve, fuldokolva az asztal fölé görnyedtem. A gyömbért gyorsan az asztal szélére tettem, és papírszalvétáért nyúltam. 
Néhány pillanattal később a kiszemelt srác bal profilja könyöktől lefelé barnás-gyömbérárnyalatot öltött. A srác meglepetten ugrott egyet miután megérezte a minikatasztrófát, majd káromkodott egy nagyot, míg én csak dermedten bámultam fel rá, és próbáltam kiűzni azt a nem épp odaillő gondolatot a fejemből, hogy kék szeme van.
- Bocs, bocsi, nem volt szándékos - kezdtem villámgyors mentegetőzésbe, miután a srác immár szótlanul visszabámult rám. Mit tegyek?
Fogaskerekeimet teljesen lebénította, hogy az agyam minden feles energiát elszipkázott előlük a szemeim számára, amik továbbra is a srácra voltak irányozva. Nem mintha annyira az esetem lett volna, vagy bárminemű romantikus okokból kifolyólag, csupán nem mertem mozdulni. Éreztem, hogy az orom tövétől a fülem hegyéig elpirulok, mert ugyebár az orrom hegye már amúgy is vörös volt.
Végül a kezemben szorongatott papírszalvétával gyorsan megtöröltem az arcom.
- Minden rendben? - kérdezte Dórikám, a drága.
A srác továbbra is csak bámult ránk elkerekedett szemekkel. Ilyen hosszú hatásszünetet eddig csak a biokémián hallottam feleltetés közben.
- Nagyon sajnálom - suttogtam még egyszer. Lenézett a pólójára, melynek alja ragadt a gyömbértől, és kifeszítette, hogy láthassa, mekkora a kár. Mi előbb ki kéne mosni. Őrült ötletek kezdtek cikázni a fejemben, amiket hiába próbáltam testi-lelki állapotomra fogni, csak még jobban elvörösödtem. Legeszementebb közülük a Felajánlom, hogy kimosom a pólóját a női mosdóban című volt.
Oh, bárcsak eszembe jutna valami frappáns, valami vicces, de még ép testben se jutott soha időben eszembe egy visszavágás se! Ez van, kicsit el van állítódva valami odabent. Késik az órám.
Dórikám a srác felé nyújtotta a maga szalvétáját, de az nem fogadta el. Morgott valamit, majd a gyömbérfoltos részt eltartva magától elindult a mosdók felé. Belépett a Men feliratú ajtó mögé, és eltűnt a szemünk elől.
Ekkor ért az asztalunkhoz Zsolti kollégája, akinek nevét nem sikerült leolvasnom, mivel kezében a felmosóval kissé görnyedve állt, míg el nem tüntette a padlóról a gyömbér maradékát.
- Hozzak egy másik gyömbért? - kérdezte aztán Boldi arcán semmitmondó mosollyal. Meglepetten pislogtunk rá. - Nem ajándékba - tette gyorsan hozzá, amint rájött, hogy min csodálkozunk úgy.
- Nem köszönöm.
Boldit útjára engedtük, megvártuk, míg mindenki ismét másfele néz, majd Dóri, arcán cinkos mosollyal odahajolt hozzám.
- Kék szeme volt.
- Ugye tudod, hogy igazából barna a szeme, csak egy vékony zsírréteg miatt látjuk kéknek a szivárványhártyáját? - ellenkeztem két falat között.
- A másik srác is jóképű volt - könyökölt fel az asztalra Dóri, s álmodozón a plafont kezdte tanulmányozni. Követtem a tekintetét.
- Melyik? Zsolti vagy Boldi?
- Azok meg kik?
- Nem fontos - ráztam meg tüntetőleg a fejem.
- Kik azok? - tette fel ismét a kérdést Dóri fordított szósorrendben.
- Az itt dolgozó két srác.
- Igen, ők.
Azt be kellett ismernem, hogy Boldi valóban jóképű volt, és még az a mosoly is csak jobban kihangsúlyozta a vonásait. A haja is normális volt, és a hangja! A hangját minden bizonnyal fülbemászónak tartottam volna, már ha nem dugult volna be az is.
- Végeztél? - kérdeztem rá  a nyilvánvalóra, nem sokkal az után, hogy kitárgyaltuk az elmúlt hét említésre méltó eseményeit mind iskola-, mind fiúügyileg.
- Aha, mehetünk - kezdett szedelődzködni Dóri. 
- Menjünk még el valahova?
- Ha van kedved nézelődni...
- Annyira nem érzem jól magam. Mész valahova ez után?
Elsétáltunk a mozi mellett, ahol a kiszemelt film már jóval a felén túl járhatott. Vetettem a bejáratra és a popcornos pultra egy utolsó pillantást, majd hagytam, had vigyenek mind messzebb és messzebb a lábaim a vetítővászontól. Ha rendesen felöltöztem volna reggel, most szurkolhatnék Leonak, hogy maradjon életben.
- Talán beugrom apámhoz.
- Akkor egy darabon megyünk együtt?
- Nem hoztam bérletet. Majd sétálok. De elkísérek a megállóig.
- Szuper. Meddig vetítik még? Azért majd szeretném megnézni, miután meggyógyultam.
- Még soká. Majd megbeszéljük a részleteket. 
- Okés. Rohanok, mindjárt itt a fuvarom.
Gyors búcsúzkodás, majd elváltak útjaink megközelítőleg másfél napra. 
Hétfőn még iskola volt, bár már mindenki az utolsókat rúgta. Nekem már rúgni se volt erőm. Ugyan a náthám már túl volt a tetőpontján, a láz se kapott el, illetve én nem kaptam el, szóval... mindegy, fura kifejezés. A tanárok látva, hogy elég bajom van a zsebkendőim beosztásával és a füzeteim összemadzsgurálásának megelőzésével, békén hagytak. A dolgozatot, szerencsére csak egy volt, matematikából, kínszenvedések közepette, de megírtam.
Hat napnyi közjáték után ismét nekivágtunk Dórival, hogy megnézzük a Filmet. 
- Korán é'kezsté - konstatáltam háromnegyed órával a film vetítésének kezdete előtt. 
- Olyan s'ép azs idő, nem aka'tam otthon gubbazstani.
Dóri szava szent, így elindultunk, hogy kihasználjuk a jó időt. A mozi melletti sétálóutca közepe felé vettük az irányt, ahol árnyas fákkal körülvett szökőkút állt. Amolyan modern szökőkút, ahol a földből törnek elő a víznyalábok, és háromtól tizenkét éves korig futkároztak körülötte gyerekek. A legtöbb pad már foglalt volt, így kénytelenek voltunk a napra ülni. Hunyorogva néztük a játszadozó gyerekeket.
- Képzeld csak el! Szemcsis pólóját mosom a szökőkút vizében, ő addig lepólótlanítva áll. Közelebb lép, a permet kimossa a kondicionálót a hajából, ami sötét tincsekben az arcára tapad.
Dóri lehunyt szemmel bólogatott mellettem.
- Megszólal a zene a háttérben, a vízcseppek, mint ezernyi...
- ... flitter...
- ... flitter, lassított felvételben hullanak alá, ahogy kezeivel hátrafésüli sötétbarna haját - vigyorogva figyeltem, ahogy Dóri teljesen átadta magát az ábrándnak, majd suttogva folytatta a történetet.
- Lehajol, hogy felsegítsen a földről, a ruha már egyáltalán nem érdekli. Egymás mellett állunk, háttérben egy halovány szivárvány jelenik meg.
- Majd megérkezik a barátnője..
- ... és ő dobja miattam.
- Az arcába vágja a vizes pólóját.
- Nem, azt én teszem el emlékbe.
- A lány elviharzik.
- Ő visszafordul hozzám. A szemeiben különös fény gyúl.
- Milyen színű is a szeme?
- Hm... már nem emlékszem.
- Én se - hazudtam. Ezzel véget is ért egy újabb szerelem.


HAPSZI! HUPSZ! SZERELEM!

A történet ötletét most kivételesen leírom, hisz egy konkrét mondatról ugrott be az egész, amit Lady Luna Teázósarkában olvastam egy bizonyos filmes-blogos kliséről, mégpedig a leöntelek = összejövünk-ről.
A stílus ingadozó, elvetemült és eddig egyedülálló a Kuckóban, habár rokonítható Zokni meséjével. 
Valamint üdvözlöm a legújabb Vendéget a Kuckóban! :3
Szkielet Smoka Zaczarowane Szablony