TEKERGŐ: Lélekvasút VII.

- Igazából csak egy férjem volt, Kristof, és egy fiam, Jason, aki meghalt az autóbalesetben - súgta a fülembe Mary, mikor a peronon állva búcsúzásképp átölelt. - Én ott ültem mellette az anyósülésen. Kórházba vittek, de már nem tudták megmenteni az életem.

Minden pokolfajzat ott állt körülötte, könnyes szemekkel bátorították, hogy ne féljen az indulástól. A sárga munkaruha helyett ismét azt a sötét színű kosztümöt viselte, mint a váróban, haja rendezett kontyba volt fogva. Szeme sírt, de a szája nevetett.

- Olyan csodás emlékezni! Az élet... csodás - kiáltotta, mielőtt felszállt volna a villanyvasútra, mely fehér ködfürtökké vált vízpárát lövellt a magasba ahogy elindult, s nyomában hétszínű szivárványt húzott. Hildegárd, aki eddig Evanshez bújva állt, megfordult, s könnyeit elrejtve a férfi mellkasába fúrta a fejét. Jakab elfintorodott, és halkan megjegyezte:

- Végül igaza lett, hogy annyira hitt a szép életében. Srácok, úgy tűnik a kakukktojásunk megkerült. - Két hüvelykujját lazán nadrágja zsebének szélébe akasztotta. Tartása kissé görnyedtnek tűnt, mintha hirtelen nehéz súly ereszkedett volna vállaira. -  Nincs több élet-halál közt lebegő a csapatban...

Chieko rá se hederítve integetett tovább Mary után.

- Aztán gondolj néha ránk is! Látogass meg időnként! - kiáltotta. Nem bírtam levenni a szemem Chiekoról. Úgy éreztem, ha most elkapom róla a tekintetem, nem fogom tudni tovább visszatartani és kicsordulnak a könnyeim. Abban a pillanatban csak az ő sugárzó mosolya tartott vissza a sírástól, de egyszer csak ő is abbahagyta az integetést és visszafordult hozzánk.

- Nem fog visszajönni - morogta Jakab. Biccentett Evansék felé, majd magányosan elindult vissza a közösségi helyiségbe.

Helga némán a férfi után indult. Közülünk egyedül őt engedte igazán közel magához Jakab. Egyikük sem volt beszédes, így értették meg egymást. Jakab majd két fejjel magasabb volt nála. Sosem sétáltak egymás mellett, Jakab egy fél lépéssel mindig mögötte sétált. Néha egészen az az érzésem támadt, mintha óvni próbálná a lányt. Amilyen mogorva volt rendszerint mindannyiunk felé, ezeket a gondolatokat pironkodva igyekeztem kiűzni a fejemből. Ostoba tündérmesék. Nyomukban ott sietett Rosemary is, mint egy harmadik kerék. Aztán beérte őket és ők megálltak egy pillanatra, hogy fogadják, majd együtt sétáltak tovább. Jakab most is lemaradt épp annyira, mint mindig. Talán megszokásból.

- Szerinted igazán boldog volt? - kérdeztem Hugotól, mikor már a villanyvasút szerelvényei messze eltűntek a szemünk elől, s a ködpermet is feloszlott a nagy fehér fényességben.

- És a Mennyben is boldog lesz - mosolyodott el a pufók srác. Halványan visszamosolyogtam rá. Nem volt okom kételkedni abban, hogy amit mond igaz. Csak minden olyan hirtelen történt, és Főnök nem mondhatott nekünk semmit arról, milyen a Menny, ahová Mary meg fog érkezni. Vajon a fia ott várja? Biztos. Ilyesmiken nem szabad gondolkodni, mert csak maguk alá temetnek. Ismét.

Épp indulni akartam volna én is, mikor hirtelen eszembe ötlött egy népszerű emberi szokás, amiről már sokat olvastam.

- Ünnepeljük meg - szaladt ki váratlanul a számon. - Hisz ez egy boldog pillanat.

Mindenki rám meredt, még a körülöttünk álló lelkek is. Egy hosszúra nyúlt pillanatig nem tudtam eldönteni, milyen reakciót várjak a pokolfajzatoktól.

- Remek ötlet! - kiáltotta Chieko kissé berekedten, majd a többiek is, akik még a peronon álltak, fecsegni kezdtek. Ekkor Hildegárd váratlanul a homlokára csapott és hangosan felsóhajtott.

- Teljesen elfelejtettem! - mondta, azzal előkapott a zsebéből egy lapos téglalap alakú dobozkát. - Ez egy MP3 - emelte fel büszkén. - Miután találkoztunk a bácsikával nem hagyott nyugodni a dolog, és míg munkában voltatok Maryvel, visszamentem a csarnokba. Egy fiatal srác nyomta a kezembe, zenéket lehet rajta hallgatni. Azt mondta, a Pokolban úgyse lesz rá szüksége, és azt is, hogy nagyon jó számok vannak rajta. Természetesen, miután beszáll majd a földalattiba eltűnik, de a közösségi helyiségtől kérhetnénk egy újat, ha engedi és használati útmutatót is. Ezzel feldobhatnánk az ünneplést. Mindig van zene az ünnepségeken. Korábban is akartam említeni, de... Mary...  olyan hirtelen...

- Menjünk!

Letöröltük az utolsó fénylő könnycseppeket is az arcunkról, észre se vettem, mikor kezdtem el mégis sírni, és visszamentünk a kuckónkba, hogy nekilássunk az előkészületeknek.

Helga és Rosemary, és Jakab már lent voltak az alagútban, így nekik már nem tudtunk szólni, se megvárni a hely feldíszítésével. Akkor épp egyébként is túl lelkesek voltunk ahhoz, hogy ilyesmiken kezdjünk gondolkodni.

Hildegárd szoros copfba fogta haját, mi többiek követtük a példáját, már akinek volt haja, majd varázsütésre teremben megjelent nyolc szék és két asztal, amiket gondosan egymás mellé toltunk, és ezzel véget is ért a dolog könnyű része. Soha nem gondoltam volna, hogy már öt emberrel se könnyű dűlőre jutni egy témában.

Evans lampionokat akart, Hildegárd csillogó boákkal szerette volna körbeaggatni a könyves szekrényeket, amik szintén megjelentek, amint rájuk gondolt. Egyik se tetszett volna Marynek. Inkább sok kis függődísz, mint boák. Ezt meg is mondtam a többieknek, de lehurrogtak. Hugo szerint egy visszafogottabb megjelenés, meleg színek, gyertyák illettek volna az alkalomhoz, de Hildegárd nem tágított, míg ki nem próbálhatta az ezüst boákat. Rémesen giccsesre sikeredett, mint egy szilveszteri buli a képeskönyvből. Evans lampionjai mellet, hiába voltak sárgák és pirosak vagy épp fehérek és kékek, egyszerűen nem lehetett elűzni az álarcosbál hangulatot.

Két gongnyi idő is eltelt, mire megoldást találtunk. Demokratikus útra tereltük az egészet, s megegyeztünk abban, hogy mindenki egyetlen dolgot javasolhat, majd azt a többiekkel közösen helyezzük el a teremben. Így kerültek az összetolt asztalok közepére Hugo gyertyái, a könyvszekrények sarkai és a csillár közé kifeszítve négy-négy vékony ezüstboa, a székekre pedig vörös huzatok.

- Eltűnt! - kiáltott fel váratlanul Hilde, mikor Evans épp üvegcsillárjainak helyéről tanakodtunk, s felénk mutatta üres tenyerét. Később rossz érzés fogott el, de abban a pillanatban jobban aggódtam azért, nehogy a közösségi helyiség megakadályozza majd a zenét, mintsem a lélekért, aki épp beszállt a szellemködbe. Kedves volt tőle, hogy odaadta a masináját Hildének, igazán nem lehetett olyan rossz, jutott eszembe aztán és elszégyelltem magam. Egyáltalán nem ismerhettem az embereket.

Lélegzetvisszafojtva figyeltük Hildegárdot, ahogy szemeit babonából szorosra zárva állt a közösségi helyiség közepén, előrenyújtott kezekkel. Mintha sercegést hallottam volna átszűrődni a levegő részecskéi közt, majd megjelent a fekete kis dobozka Hildegárd tenyerében. Éppen olyan volt, mint az előző. Talán még a karcolások is megegyeztek.

Evans boldogan cuppanós csókot nyomott Hilde arcára, majd közösen kitették a bűvös lejátszót az asztalsor közepére.

- És most mi legyen? - kérdezte Chieko. - Hogyan kezdjük?  Rosemaryék nélkül mégse lenne olyan.

Ezen én is sokat gondolkodtam, de nem tudtam kitalálni semmit. Csupán egy hely van, ahol mindannyian egyszerre ott lehetnénk, és az a szellemköd peronja. Oda mégse hurcolkodhattunk ki.

- Először a csillárok, aztán esetleg megkérhetnénk Főnököt.

- Már így is annyit segített, megengedte, hogy mind elbúcsúzhassunk Marytől.

Ez igaz. Itt volt még ez a másik lehetőség is, de hogy hiányozhatnánk ismét a munkából?

- Azért meg kéne próbálnunk, nem?

- És ha megharagszik? - kérdeztem bizonytalanul. Éreztem, egyre jobban elhatalmasodik rajtam a csüggedtség. Hugora néztem, hátha van valami ötlete, de csak némán bámult maga elé. Chieko is egész levertnek tűnt, habár még mindig mosolygott. Talán zavarában vagy idegességében. Olvastam róla, hogy a japánoknak sok fura szokásuk volt. Ez is közéjük tartozott, meg az, hogy társaságban nem fújhattak orrot, hanem végig szipogniuk kellett, ha náthásak voltak.

Milyen lehet az orrfolyás? Milyen érzés betegnek lenni? Rossz, annyit azért tudtam, de egyetlen rossz, amit ismertem, az emlékek nélküli ürességen kívül az, mikor az alagút sötétje rátelepszik a lelkemre.

- Kit kedvel leginkább? Az kérdezze meg! - kiáltott föl Evans nem bírva tovább ezt a megváltozott légkört.

- Ő mindenkit szeret - csóválta a fejét Hilde.

- Igen. Nagyon rendes - értett egyet vele Evans is.

- Kérdezzük meg mind. Tényleg. Mit veszíthetünk? Én szeretném nagyon ezt az ünnepséget. Nincs sok időnk. Még egy gong és lejár Jakabék munkaideje - tettem gyorsan hozzá, miután láttam rajtuk a bizonytalankodást.

- Jó, de hol keressük? Még soha nem találkoztunk vele csak úgy.

Apró fénypontok villantak az ajtó felől.Odafordultam, de nem történt semmi. Talán csak képzelődtem, gondoltam aztán, ám ekkor az ajtó kinyílt, és ott állt előtte Főnök.

- Nocsak, csak nem épp engem kerestek? - kérdezte nevetve, miközben körbenézett az ünnepi hangulatot öltött közösségi helyiségen. Amint észrevette ámulatunkat, gyorsan hozzátette: - Gondoltam, benézek, hogy mi van veletek most, hogy Mary elment. Beszélnünk is kell majd a változásokról, de azt hiszem, ezzel még ráérünk. Mi lesz itt? Nagyon szép a díszítés. Kinek az ötlete volt?

Meg se tudtunk szólalni meglepettségünkben, s ő ezt kihasználva hosszan beszélt. Mint mikor még tanított minket. Akkor beszélt ilyen sokat. Azóta szinte alig láttuk.

Az, hogy megjelent, hogy valószínűleg nem a folyosó felől jött, hanem egy másik ajtón nyitott be, ami ide vezetett, nem kellett volna, hogy meglepjen, hisz mi is így használjuk, egyszer a közösségi helyiségbe nyílik az ajtó, másszor a Váróba vagy egyenesen a csarnokba. Mégis, most, hogy megjelent, olyan mesebelinek tűnt. Szorosan összekulcsoltam magam előtt a kezeimet. Ez is olyasmi volt, mint a kézfogás és a kopogtatás az ajtókon. Berögzülések, melyeket ide is magunkkal hoztunk emberi életünkből. Egy ajtó egyfelé nyílhat. A térben, ahol emberként mozogtunk, az ajtók csak a fal túloldalára nyíltak.

Míg gondolataimba mélyedten álltam, Evansnak végre sikerült megszólalnia és elmondta, mit szeretnénk.

- Eddig nem érkezett rátok panasz, hogy el akartátok volna lógni a munkát...

Azonnal hevesen tiltakozni kezdtünk, de ő nevetve leintett minket.

- Nem azt akartam ezzel mondani, hogy azt feltételezem rólatok, lógni akartok.

Elhallgatott, s mi lélegzetvisszafojtva vártuk, hogy folytassa.

- Meglátom, mit tehetek - mondta aztán, s egy mozdulattal csillagos égbolttá változtatta a közösségi helyiség mennyezetét és még két, nagyobb dobozt idézett meg a lejátszó mellé, amik drótokkal egymáshoz voltak kötve. A kijelző egy pillanatra felvillant, majd elsötétült. - Így. Várjatok itt.

Az idő telt, rettentő hosszúnk tűnt, míg nem történt semmi, holott még egy gong ütés se hangzott el. Akkor jár le Jakabék munkaideje és kell elindulniuk Evanséknek. Kellene elindulniuk.

Nyílt az ajtó. A három visszatérő pokolfajzatnak tátva maradt a szája a döbbenettől, amit a teljesen újjászületett közösségi helyiség látványa okozott, valamint attól a teljesen irreleváns reakciótól, hogy örömünkben majdnem a nyakukba ugrottunk, pontosabban a mögöttük álló Főnök nyakába. Legalábbis én. Mindegy.

Jakab tért magához először, és mormogott az orra alá valamit, de vidámnak tűnt, miközben udvariasan székkel kínálta a két társát.

- Elintéztem - tátogta felénk Főnök, majd behúzta maga előtt az ajtót és elment.

Izgatottan fészkelődtem a helyemen, és megállás nélkül vigyorogtam, míg Rosemary arról beszélt, milyen szépen kidíszítettük a szobát. Büszkeséggel töltött el, hogy részt vehettem a dekorálásban, és valami igazán szépet és meghittet sikerült alkotnunk.

Miután mindannyian helyet foglaltunk Evans megnyitotta a búcsúztatást. Meglepően jó szónoknak bizonyult, persze nem volt akkora meglepetés. Már máskor is beszélt ő a mi nevünkben, és a Rendezőben is ő volt az, aki válaszolt az idős úrnak.

Miután ünnepélyes hangnemben elmondta, miért is vagyunk itt, elmesélt egy történetet, ami Maryről szólt, mikor fejébe vette, hogy igenis kétgyerekes anyuka. Chieko minden szavánál lelkesen bólogatott, majd átvette a szót. Ő arról mesélt, hogyan találta meg Mary a nevét, és a naplóról, amit minden műszak után tovább írt. Én arról, hogy egyáltalán nem félt a szellemködtől. Végül Hugo Mary stílusában elmesélte, hogyan töltötte el itt, a Rendezőben a napjait. Beleszőtte a rút kiskacsa meséjét. Természetesen Mary volt a rút kiskacsa... az egyik. Mellette ott úszkáltak a rút testvérei Nastia, Hildegárd, Chieko, Rosemary, Helga, Evans, Jakab és Hugo is.

Jakab halkan felmordult egy-egy résznél. Sértette a büszkeségét, hogy totyogó, csapzott hattyúfiókaként beszélt róla.

Éreztem, hogy az egész lelkem összefacsarodik, és ismét kibuggyantak a könnyeim. Mary volt apró családunk legvibrálóbb tagja. Mert már család voltunk. Egy család. Ő volt a mi anyukánk. Hugoé és az enyém is. Gondoskodó volt, álmodozó, örökké vidám és... nincs többé.

Ránéztem a többiekre. Maguk elé meredve ültek, ábrándosan, szomorúan. Hildegárd lassan előrenyúlt, és bekapcsolta a lejátszót. Előbb egész halkan, majd mind erősebben és gyorsabban hangzott fel a zene a két nagyobb dobozból, a hangszórókból. Zene. Még soha - itteni - életemben nem hallottam ilyen csodás hangokat. Még soha, egyikünk se hallott zenét. Nem voltak rá szavaim, milyen volt először zenét hallani. Mintha egy elveszett darab visszatért volna hozzám. Nem tudtam betelni a hangokkal. Ismertem már a hangszereket, de egyiknek sem ismertem a hangzását. Nem ismertem fel, melyik dallam, melyikhez tartozik. Nem tudtam a zenéről semmit, de el is feledtette velem minden gondolatomat. A fejem kiürült, s csak a lágy dallamok maradtak. Elfeledtette velem a fájdalmat és azt a hiányérzetet, amit Mary távozása hagyott maga után. Egész lelkemet megremegtette, átjárta a zene. Úgy éreztem, ez Mary utolsó ajándéka, mellyel könnyebb lesz a jövő. Csakis így lehetett.

A hanghullámok rezgései végigfutottak lélekrészecskékből álló testünkön, s egyszerűen újrahangoltak minket.

- Boldog volt, és a Mennyben is boldog lesz - emlékeztetett Hugo kedvesen mosolyogva. Bátortalanul felé fordultam, majd megpróbáltam átölelni.

- Biztos? - hangom nem volt több rekedt suttogásnál.

- Biztos - felelte, miközben viszonozta az ölelést. Behúzta a hasát, háta mögött így összeértek az ujjaim. Szorosan összekulcsoltam őket.

A BÚCSÚ ÜNNEPE