TEKERGŐ: Lélekvasút VIII.

A Rendező Mary nélkül leírhatatlanul megváltozott. Ekkor jöttem rá, hogy többféle üresség is létezik. Az emberi életünk emlékeinek hiánya olyan volt, mintha a fejemben a végtelen teret teljesen elegyengették volna, s habár bármerre kalandozhattak a gondolataim, semmit sem találtak. Végtelen üresség, ez volt bennem, s úgy éreztem, mintha csak üres héj lennék, mintha a körvonalaimat alkotó részecskéken kívül nem állt volna másból a lelkem. A Rendezőben eltöltött idő alatt szerzett emlékeim ezt a belső űrt elkezdték kitölteni, s ha elég időt kapok, talán teljesen fel tud töltődni.

Mary után maradt üresség véglegesebb volt. Az a maroknyi emlék, amikben közösen szerepeltünk véglegesek. Nem lesz belőlük soha több. Eggyel se.

Míg az itteni új életem kárpótol azért, amit korábban elvesztettem, addig Maryt senki se tudta pótolni. Időnként elgondolkodom egy-egy könyv fölött, hogy vajon ettem-e kagylót, kóstoltam-e kókusztejet, míg éltem, aztán továbblapozok. Nem ismerem az ételek ízét, mert a léleknek nincs szüksége ilyesfajta táplálékra. Kíváncsiságból teszem fel magamnak ezeket a kérdéseket, de igazából egyik sem számít. Azt viszont tudtam, hogy Mary szerette a kék színt. Vajon az okkersárgát is? Megkérdezhettem volna, de már nincs alkalmam rá. Lett volna lehetőségem, de nem tettem.

A valódi  Mi lett volna, ha... kínzó vívódásai engem is megtaláltak. Pedig azt hihetnénk, egy lélekkel ilyen nem eshet meg. Persze gondoltunk rá, mi lett volna, ha valamit másképp csináltunk volna az életünkben, de az olyan megfoghatatlan volt. Valamit másképp. Az csak egy valami volt. Nem igazi mi lett volna, ha. Szerette vajon a sárga színt?

Egy külső szemlélődőnek úgy tűnhetett, csupán egyetlen dolog változott. Csapatunk háromról két fősre csappant. Sokszor kívántam azt, bárcsak érzéketlenné válnék, akár az a külső szemlélődő, de nem sikerült.

Habár nem Mary volt kettőnk közt az egyedüli kapocs, úgy megszoktuk mindketten Hugoval, hogy lent Mary mellett csak ritkán jutunk szóhoz, hogy sokáig egyszerűen alig szólaltunk meg  munka közben. Inkább a gondolatainkba merültünk. Veszélyes elfoglaltság, különösen a járatban, de a korábbi intelmeket mintha kitörölték volna a fejünkből. Legalábbis az enyémből biztosan.

Önmagamat hibáztattam, amiért képtelen voltam örülni Marynek, hogy a mennybe jutott és visszakapta az emlékeit. Vissza akartam kapni őt. Görcsösen ragaszkodtam minden egyes emlékképhez, amin szerepelt. S valahogy ez a befelé forduló önmarcangolás olyan különleges burkot hozott létre körülöttem, amin képtelenek voltak áthatolni a gyengébb negatív energiák.

Azok az energiák, amik észrevétlen sorvasztják a lelkeket, ha hagyjuk, hogy túl közel kerülhessenek hozzánk. Legkönnyebben úgy tehetik ezt meg, hogy beférkőznek a gondolataink közé, de én nem engedtem. Egyszerűen olyan állapotba hergeltem magam, ami végtelen gondolatfolyamaiban mindig visszatért hozzám vagy Maryhez. Valójában nem volt benne semmi negatív, csupán a hozzáállásommal változtattam meg a képletet.

Volt mégis valami, ami időről-időre kiszakított ebből a gubóból. Mary jelenlétének apró szikráit mélyen magukba itták a földalatti üregének falai, s szavai időnként visszhangként cikáztak át a légen. Igaz, általában általában elhaltak, mielőtt túl közel értek volna hozzánk.

Nevetést már korábban is hallottunk, az én nevetésem vagy Hugo ceruzájának sercegését a papíron, de azok még Mary szavainál is halkabbak és erőtlenebbek voltak. Az ő meséinek halvány visszhangjait műszakokkal később is hallani véltük néha, de míg Mary velünk volt, soha nem jöttek túl közel.

Azóta azonban voltak olyan esetek is, mikor egy-egy kiáltás olyan szögben verődött vissza, hogy a falak felerősítették, s ezek roppant kellemetlen következményekkel jártak. Legalábbis a fizika itteni törvényeit alapul véve én így magyaráztam ezeket.

A visszhangokkal való első közvetlen találkozásunkkor Hugo szerint hisztérikusan felsikoltottam, amint a szavak keresztülhatoltak a testemen, és erőszakosan beleszakítottak a lényemet alkotó részecskék közti kötésekbe. Én mindenből csupán a remegést éreztem. Karjaimmal szorosan átöleltem magam, mintha bármelyik pillanatban széteshetnék, majd rohanni kezdtem a kijárat felé nem törődve semmivel és senkivel. Ő hiába rohant utánam hangosan kiabálva, nem fordultam vissza, nem lassítottam. Még az is megeshet, hogy egyáltalán fel se fogtam, nem láttam, hogy mi közelít felém, mi történik körülöttem. A rémület olyan hatalmas erővel mart belém, hogy hiába estem fel kétszer is, mikor az okkersárga cipőm orra beleakadt a soron következő lécbe, felálltam és rohantam tovább. A gong hangját se hallottam. Megszűnt körülöttem a világ. Egyedül a hangoktól nem tudtam szabadulni és a remeg. Hugo nem valami edzett lévén hamar kifulladt és lemaradt.

A szellemköd zakatolva, fújtatva falta a köztünk lévő távolságot. Száz és száz szemével meredt rám, szájaival még el is mosolyodott. Vad, groteszk módon mosolygott, hogy fogai kilátszódjanak és a szája sarkában a füstráncok megkétszereződjenek, ahogy egész a szeméig felhúzódnak elkeskenyedett ajkainak szélei. Két leghosszabb karját, amelyen három-négy könyök is dudorodott, mint valami elburjánzott fűszál vagy százlábú megtört csápja, felém nyújtotta.

Üszkös lélekfoszlányok bűzös és nehéz füstje megcsapott egy pillanatra, mielőtt a maga előtt tolt fojtogató légtömeg átzúdult rajtam. Már csupán méterek választottak el a szellemköd nyílványaitól, mikor hirtelen két erős kar ragadta meg a vállamat és berántott egy menedékbe.

Főnök másodjára is megmentette a lelkemet, de hiába múlt el a közvetlen veszély, a gondolataim még ugyanolyan zavarosak maradtak. Friss levegőre volt szükségem. Mikor ezt megértette, átkarolt és hangya, hogy nekidőljek erős, szilárd testének, és nyugtató szavakat suttogott, közben lassan elkezdett kifelé támogatni. Ezekre homályosan már fel is tudtam később idézni. Nem a jelentésüket, hanem a biztonság érzetét, ami átjárt, miközben hallgathattam őt.

Ahogy felértünk a lépcsőn és zihálásom alább hagyott, megremegtek a térdeim és ott helyben összecsuklottam volna, ha nem kap el. Felemelt, akár a képeken a hercegek a királykisasszonyokat.

- Annyira megijedtem - zokogtam fel hangosan. Arcom fehéren szikrázott a könnyektől. Átkaroltam a nyakát és fejem a vállára hajtottam. Megnyugtató érzés volt.

- Minden rendben - súgta. Olyan aprónak és törékenynek tűnhettem ekkor. Azzal a karjával, mellyel a derekamnál tartott, kicsit följebb húzott, s így át tudta fogni a combomon is. Királykisasszonyból hirtelen karon ülő sírós babává változtam. A másik karjával, ami így felszabadult, megérintette az előtt lévő falat, amelyen erre egy ajtó jelent meg.

- Sajnálom, csak... annyira hiányzik - vallottam be hirtelen. Ha meg is leptem a vallomásommal, nem mutatta ki. Átlépett velem az ajtón nyomunkban a kissé kifulladt Hugoval a Váróba. Miután mind átértünk, az ajtó becsukódott mögöttünk, s szélei körül halvány fény csillant, ahogy ismét visszatért arra a helyre, ahol a sikátorszerű folyosót kötötte össze a Váróval. A peron nyüzsgése egy pillanat alatt elhalt, s csak a terem csendje és a cipők nyikorgó hangjai hallatszottak a csempén.

Főnök előtt megjelent egy szék, amire óvatosan leültetett.

- Most már jobban vagy? - kérdezte. Éreztem a leheletét az arcomon, hisz még mindig nem engedtem el. Kellemes, egyszersmind zavarba ejtő érzés volt. Nem bírtam állni a tekintetét, félrehajtottam a fejem és engedelmesen széttártam a karom. Kis ideig még nem mozdult. Éreztem, hogy válaszra vár, de annyira szégyelltem magam, hogy képtelen voltam megszólalni.

Végül feladta. Mintha csalódott lett volna. Megpaskolta még a szék karfáját, amire idáig támaszkodott, majd több lépésnyire eltávolodott tőlem.

Félve felpillantottam, de az aggódón előrenyomuló Hugótól nem láthattam az ő arcát, hogy bármit is leolvashassak róla.

- Minden rendben? - kérdezte aggodalmaskodón Hugo. Neki legalább már tudtam felelni.

- Igen - hangom rekedtes volt.

- Akkor nyugodj meg! Mély levegő. - Észre se vettem, hogy még mindig zihálok. Ettől hirtelen mosolyoghatnékom támadt.

- Nincs is szükségem levegőre - motyogtam magam elé. Hugo nem érthette tisztán, mivel kérdőn felvonta egyik szemöldökét. - Semmi, csak egy berögződés. Ha már itt tartunk - tettem hozzá remegő hangon -, most jól esne valami jó meleg és édes ital.

Próbáltam elmosolyodni is, hogy Hugo megértse, olyan jól vagyok, amennyire csak lehet az ember egy ilyen eset után. Lopva átnéztem Hugo válla fölött. Vágyakozva tekintettem végig Főnök szilárd testén. Nem akartam ilyen gyenge és törékeny lenni. Észrevétlenül pulzáló lélekrészecsketömeg, aki képtelen parancsolni a félelmeinek. Olyan tökéletes és erős akartam lenni mint ő vagy legalább a közelébe akartam lenni.

Megjelent mellettem még egy szék, amire Hugo le akart ülni, de Főnök megállította.

- Jó lenne, ha szólnál Jakabnak, hogy a műszakuk kicsit hamarabb fog kezdődni.

Hugo bólintott és elsietett a szobák felé a Pokolfajzatok felirat alatt álló ajtón át. Kettesben maradtam Főnökkel. A szék eltűnt mellőlem, helyette négy-öt másik jelent meg elszórtan a teremben, és néhány kép is felkerült a falra. Így már kevésbé éreztem elveszettnek magam a Váróban.

- Emlékszel, mi történt odalent? - kérdezte Főnök. Biztos voltam benne, ő próbálta barátságosabbá tenni számomra a környezetet és nem magától változott meg.

- Nem. Nem tisztán - ráztam meg a fejem. Önkéntelen ismét szorosan összefontam magam előtt a karjaim.

- Nastia, figyelj, ha nem tudod elengedni Maryt, ez csak rosszabb lesz! - hangja tárgyilagosan csengett. Önkéntelenül bólintottam.

- De ha egyszer annyira hiányzik - ismételtem meg, amit korábban mondtam. Nem értettem, hogy miért ér még itt is veszteség. Hát nem szenvedtem a Földön eleget? Honnan is tudhatnám, nem? De miért én vagyok az egyetlen, aki ilyen látványosan hiányolja? A többiek mintha... nem is tudom, olyan közömbösnek tűntek. A búcsú parti után alig ejtették ki Mary nevét. Zenét se hallgattunk azóta, ha már itt tartunk. Hilde kijelentette, a zene olyan csodálatos, hogy csak különleges alkalmakkor hallgathatjuk, így megőrizve a dallamok varázsát. Pedig olyan gyönyörűek voltak.

Főnök nem válaszolt egyből, csak odalépett mellém és a vállamra tette a kezét. Érintése melegséggel járta át a lelkem.

- Természetes, hogy hiányzik - felelte aztán -, mert szeretted.

- Ha ilyen a szeretet, inkább ne szeressek senkit! De már késő! Hugot is szeretem, mert kedves, és Hildét és Evanst is, mert ők olyan vidámak, Jakabot is és még Chiekót meg Rosemaryt is kedvelem, bár őket annyira nem ismerem. Még Főnököt meg... Peronbiztost is.

Kifakadásom ismét felzaklatott, majdnem sírva fakadtam.

- Mégis... nem gondolod azt, hogy ez csodálatos?

- Mi?

- Hogy ennyi ember van körülötted, akiket szerethetsz.

- De Mary már nincs köztük - ellenkeztem makacsul.

- Gondolj hálával arra, hogy megismerhetted. Ne dobd el így  az emlékét!

- Én nem dobom el!

- Pedig pontosan ezt teszed most - kis időre elhallgatott, talán azt várta tőlem, hogy végiggondoljam, amit mondott. Bármennyire is szerettem volna, nem tudtam megcáfolni a kijelentését.

- Túl hirtelen ment el - vetettem be elkeseredetten az utolsó érvemet.

- Az emberek nem láthatják a jövőt - felelt. Azt akartam hinni, hogy mentegetőzött ezekkel a szavakkal. Hogy bocsánatot kér, amiért ilyen hirtelen szólították el Maryt.

- Az emberek nem, de...

Nem felelt, csupán halványan elmosolyodott a próbálkozásomra.

- Ha Maryre gondolsz, mi az első, ami eszedbe jut róla?

- Az arca - feleltem, s megpróbáltam magam elé képzelni őt. A haját, a szemeit, az orra vonalát, a száját, ami örökké csak ontotta magából a történeteket, a bőre színét, mindent. Milyen színű is volt a szemem? Talán barna.

- Biztos?

- Talán... a meséi, meg hogy mindig vidám volt.

- Igen, Mary ilyen volt. Mindig vidám.

- Mellette könnyű volt nevetni - idéztem fel az együtt töltött idő egy részét. - Mindig a családjáról beszélt, meg a régi szép időkről.

- Gondolod, örülne, ha most látna?

- Nem... nem hiszem.

Még sokáig beszélgettünk. Észre se vettem, hogy telik az idő vagy azt, hogy Főnök szép lassan mindent kiszedett belőlem, ami a szívemet nyomta. Ezek egy részét még Hugo se tudta, pedig neki aztán  tényleg sokmindent elmeséltem.

Később együtt visszamentünk a csarnokba. Főnök azt akarta, hogy beszéljek a történtekről Peronbiztossal is.

A jelenségre, mint ekkor megtudtam volt már panasz. Igen, pontosan így fogalmazott Peronbiztos, hogy "panasz". A hátrahagyott léleklenyomatok szenvedélyes visszhangjai egy idő után elkopnak, de addig bármikor végigsöpörhetnek a dolgozó pokolfajzatokon, nem tehetünk ellenük semmit, legfeljebb azt, hogy nem "hívjuk be" őket. Ha sikerül boldog emlékekkel gondolni rájuk, az erejük csökken és kevésbé lesznek veszélyesek.

Miután vagy tíz gongütésnyi kényszerpihenőre ítélt Főnök a biztonság kedvéért, egyszer csak ismét a lejárat előtt találtam magam.

- Várj! - szólt Hugo, mikor elindultam lefelé. Egy sárga madzagot tartott a kezében.  - Kösd a csuklódra - nyújtotta felém az egyik végét. A másikat a sajátjára hurkolta, majd meghúzta és háromszor is megcsomózta. - Így legközelebb nem téveszthetjük egymást szem elől.

Habár többször is elhatároztam, végül nem meséltem el neki, hogy mikről beszélgettünk Főnökkel. Visszagondolva rettentő kínosnak éreztem a viselkedésemet. Mit gondolhat most rólam?

Másrészt még mindig kissé vonakodtam ismét lemenni a sötét alagútba. Reménykedve hátrapillantottam, hátha Főnök csatlakozik hozzánk, bármilyen letolást elviselnék cserébe. Egyébként mit kereshetett legutóbb az alagútban? Egyáltalán mit csinálhat mostanában, hogy az eligazításaink véget értek? Nem ismertem más átlátszatlan lényt Főnökön kívül, csak Peronbiztost, aki a pöfékelő szellemköd felé tessékelte a Pokol utasait, őt pedig nem mertem volna megkérdezni erről, így kizártam fejemből a kérdéseket, és szigorúan előre nézve lesétáltam a lépcsőkön Hugo nyomában.

A hangok másodjára már nem értek akkora meglepetéssel, de a hatásukat sose fogom megszokni, ez már akkor éreztem. Egyszerűen lehetetlenség, hogy egy ilyen kedves hang ilyen erővel robbanjon be a járatba.

Hugo bátorítón megszorította remegő kezem és mosolygott. Csak mosolygott. Dundi gumiarca ráncokba szaladt, állán a bőr megremegett. Máskor elnevettem volna magam ezen a grimaszon, és vicceskedve vállon lapogattam volna, de akkor nem vágytam másra, mint megszabadulni az erőtlen szorítású kezeitől és rohanni. Rohanni, menekülni, életveszélybe kerülni, csakhogy Főnök ismét megmentsen, és végre ismét biztonságban érezhessem magam mellette. Biztos voltam benne, hogy mindig ott lesz, ha szükségem lenne rá. Megment és megvéd.

Hirtelen, sokkszerűen ért a rácsodálkozás saját önzőségemre. Életveszélybe sodorni magam? Hogy is juthatott eszembe ilyen?

Végül nem mozdultam, és a hangok lassanként elcsendesedtek. A falakból áradó energia zümmögését lehetett már csupán hallani. Hugo is eleresztett.

- Gondolj valami szépre. Mit mondana most Mary? - kérdezte Hugo, mintha Főnököt hallottam volna. Felocsúdtam, hogy egy ideje már csak meredten bámulok előre, és kezeimet még mindig félig előrenyújtva tartom, mintha meg akartam volna érinteni valakit.

- Vidámra? Pillangók a réten? - feleltem kényszeredetten. Hugo biztos nem is érezte az egészet, különben nem állna előttem így, ahogy most. Magabiztosan és mosolyogva. Igazságtalanság, hogy épp én vagyok ennyire kiszolgáltatva a visszhangoknak. Aztán az is eszembe jutott, Hugonak bizonyára nem okozott akkora nehézséget, hogy megbékéljen Mary távozásával, s így Mary léleklenyomatai sem tudnak olyan erővel hatni rá, mint rám. Végiggondoltam az egészet, mégse éreztem tőle jobban magam, mert rá kellett jönnöm, minden csak rajtam múlik. Ebben a dologban most egyedül maradtam. Főnök és Hugo is csak szavakkal tud segíteni, de nekem kell elengednem őt.

- Pillangók? Nem rossz - vont vállat, majd mintha tényleg semmi se történt volna az imént, továbbindult. - Vajon a pillangók szárnyának színe megváltozik, ha szivárvány alá repülnek?

- Talán. Ha víztükörből van a szárnyuk vagy üvegből.

- És apró halacskák is úszhatnak bennük. Makromolekula méretű halacskák, akár a tengerben.

- Gyönyörű kép. Olyan tiszta. - Valahogy csak sikerült elnyomnom a borús képeket és gondolatokat.

Azon az úton még négyszer találkoztam Mary hangjával úgy, hogy utána Hugónak kellett visszazökkentenie a valóságba. Később a hangok mind halkabbak lettek, és én egyre többször vesztek bele a falak monoton zümmögésébe, mielőtt elértek volna hozzánk.

- Teheneket lehetne hőlégballonok elé kötni - ötletelt épp Hugo, én hátrakulcsolt kezekkel lépkedtem mellette lécről-lécre, mikor meghallottuk a nevetésemet a távolban.

- Régen nevettél itt lent.

- Milyen különös. Honnan tudod, hogy ez az én nevetésem? Annyian járunk itt lent.

- Arra gondoltam... szóval arra gondoltam nem rég itt lent véletlenül, hogy vajon milyen lenne, ha te is elmennél - mormolta egész halkan Hugo.

- Nem tudok nevetni itt lent. Egyszerűen nem megy, mióta... azóta. De már jön is!

- Tátogj! - kiáltott fel hirtelen elszántsággal Hugo. - Ha nem is akarsz nevetni, tátogj a nevetésedre, olyan, mintha alá szinkronizálna a visszhang. Hát nem remek?

Szúrós szemekkel meredtem rá. Hogy tud ilyenkor viccelni, de addig unszolt, míg végül kinyitottam a szám.

- Ha-ha-ha.

- Ne, ne beszélj, csak tátogj! Így - s azzal hasát fogva jóízű nevetésben tört ki, melyet az én jóval magasabb hangom szólaltatott meg. Ha-ha-ha, ha-ha-ha, mint egy kövér cirkuszi bohóc, hullámzott az egész teste. Akár egy mulattató pantomimes.

A hosszan tartó visszhangba néhány pillanattal később már egy halk kuncogás is vegyült.

- Hagy abba, Hugo! - kérleltem visszafojtva a nevetésem, de ő ezt biztatásnak vette, és még szélesebben kezdett gesztikulálni. - Gondolj... gondolj csak bele, ha mi most itt... ennyit nevetünk, akkor a visszhang sose fog elmúlni - próbáltam ész érvekkel hatni rá utolsó erőmből, majd kitört belőlem is a nevetés.

A visszhang egyszeribe kioltódott. Megszűnt. Fel se fogtam még, annyira nevettünk. Azon nevettünk, hogy a másik hogyan nevet, s egyre csak hangosabban és hangosabban szólt, a végén szinte már fuldokoltunk.Egyik kezemmel meg kellett támaszkodnom, nehogy rossz helyre lépve elveszítsem az egyensúlyom a nagy nevetgélés közben. Nem voltam boldog vagy vidám, de egy időre sikerült elfeledtetnie velem a bánatom.

Aztán abbahagytam a nevetést. Hugo kérdőn nézett rám, ő is elhallgatott. És ekkor valaki nagyot köszörült a torkán.

Ijedten ugrottam egyet, s gyorsan szembefordultam az öreg kínai lelkével. Ő pislogott néhányat, ahogy az emberek szoktak, majd udvariasan csak ennyit kérdezett.

- Elnézést, jó irányba tartok a Pokol felé?

- Hogy mi? - kérdeztem vissza bambán, miközben zavartan próbáltam letörölni arcomról a csillogó nevetőkönnyeket.

- Sietek. Ezen az úton lehet eljutni a Pokolba? - kérdezte ismét, mintha ez oly természetes lett volna errefelé. Azért látszott rajta, hogy kissé ideges. Vagy inkább türelmetlen.

- Iiigen - lépett egyet a kínai felé Hugo. - Láthatnám a jegyét?

- Feltétlen? - ellenkezett gyanakvón az apró, ráncos emberke.

- Igen, tudja mi itt dolgozunk. Pokolf... Engem Hugonak hívnak, a társam pedig Nastia.

- Örvendek - hajolt meg tisztelettudóan az öreg két kezét szorosan a teste mellé zárva. - Kíváncsi vagyok.

.- Mire? - kapcsolódtam be én is a beszélgetésbe.

- Tessék? Mondom, Kin Van-Chin vagyok, de szólítsanak csak Kin úrnak.

Szinte hallottam, ahogy az arcom felszínén sisteregni kezdenek a lélekrészecskéim, ahogy elöntött a forróság. Gyorsan lehajtottam a fejem, és megtapogattam az arcom, nem gyullad-e mindjárt fel, annyira zavarban éreztem magam.

- Miért is van itt pontosan Kin úr? - vette vissza a szót Hugo roppant komoly arccal. Azonban, ahogy a szemem sarkából rápillantottam láttam rajta, hogy majd kibújik a bőréből izgalmában. Ez sem volt épp a kívánt viselkedési forma, ahogy az én reakcióim sem.

- Keresek valakit... talán ismerik - felelte a kis ember vonakodva, azzal a mellénye belső zsebéből előkotort egy megfakult polaroidot. - Ő az... - nyújtotta Hugo felé a képet, de nem engedte, hogy elvegye.

Szegény ember, gondoltam, annyian fordultak meg itt ráadásul, mi csak a munkatársainkat ismerjük, hisz nincsenek emlékeink, szemernyi esélye sincs, hogy...

- Igen, ismerjük... - felelte Hugo, majd arrébb lépett, hogy én is megnézhessem.

- Igen... igen, ismerjük... - ismételtem el a fiú szavait. Többre nem futotta döbbenetemben.

KÓBOR LÉLEK