TEKERGŐ: A munkavadász Zokni-manó kalandjai

Figyelem! A történet nyomokban fárasztó humort tartalmaz!

Zokni a Végkimerülés szélén állt, és meredten bámult egy pirosan világító lámpást, ami tőle hat és fél méterre lógott egy átlagos unikornis mar magasságánál pontosan tizenkét trollszakállnyival magasabb oszlopra függesztve, egyenesen vele szembe. Ahhoz, hogy egy Zoknihoz hasonló manó ilyen precíz számításokat tudjon végezni, minimum húsz perce kell ott állnia egy helyben, hogy megfelelően kiporolhassa agyának legeldugottabb kamráit, hálóit, előszobáit, vendégszobáit, ahová egyik fülén juthattak be az információk, majd pillanatnyi habozás után általában már távoztak is a másik fülén át, következtetésképpen ezeket a szobákat nem tartotta valami nagy rendben, nappalijait, konyháit, gardrób szobáit és fürdőszobáit is beleértve, egyszóval az egész agyát. Minthogy a fentebb említett elhanyagoltság és a miatt, mert végig ott motoszkált a padláson a gondolat, Miért nevez valaki el egy járdát Végkimerülésnek, Zokninak jó harminc percébe telt, míg kiszámolta a magasságokat és a távolságokat.

A manó mellett egy naplemente várakozott kéz a kézben a komplementerével, és megállás nélkül sisteregtek egymásnak. Ez sem sokat segített Zonki koncentrálásának, főleg, hogy minden alkalommal, mikor a naplemente vöröses sugarai hozzáértek a karjához, mert valamitől olyan nevethetnékje támadt annak, hogy az egész korongja beleremegett, és sugarai össze-vissza szálldostak körülötte, kénytelen volt összeszorítani a száját és a szemeit, nehogy felordítson. Miután harmadjára is visszanyelte a kikívánkozó halálhörgést, észrevétlen egy fél méterrel odébb állt, majd onnan folytatta a várakozást.

Nem telt belé sok idő, elrobogott előttük egy póni expressz, és az üvöltöző hátszél sivatagi homokot szórt Zokni szemeibe, mert nem figyelt senki másra kivéve fogatban ülő Szemre, akit épp próbált kicsalogatni az ajtón, de az undok rá se hederített, csak telefonált tovább.

- Itt Szem beszél…

- Itt meg Hátszél beszél! Húzz ki végre az ablakon fuvallatkám, vagy a viharba is, bezúgok én, és akkor…

A többit már nem halhatta Zokni, ugyanis a póni expressz kiért Hallótávolságból. Nem is lassított a városban, csóválta meg a fejét Zokni, és a csengettyűje zöld manósapkája végén helyeslő csengettyű hangot hallatott.

A kereszteződési őr, egy félezeréves zebra egyik csíkját a másik után emelve odaléptetett végre a piros lámpáshoz, és a kis oldalsó nyílásán át beleköpött. A karmazsin lángdémon felszisszent, és zöldes nyelvet öltött a zebrára, aki már nem is figyelt oda, hanem folytatta csíkjai összefűzését, ugyanis nyugdíjaztatása után sakktáblának szeretett volna állni.

Zokni a zöld nyelvöltés láttán összeszedte magát, és lelépett a Végkimerülés széléről. Többek között az a kérdés, hogy egyáltalán miért nevez valaki el egy járdát továbbra is foglalkoztatta, meg az is, hogy Hátszél vajon sikerrel járt-e, vagy a komplementere ott hagyta-e már azt a rémesen giccses naplementét, de leginkább az foglalkoztatta, hogy őt ki fogja foglalkoztatni, ugyanis Zokni még mindig állástalan manó volt.

Szerencsétlen eset. Elvesztette a Mikulás slusszkulcsát, és ezért azonnal, plusz egy nap hatállyal elbocsájtották az állásából, ráadásul még barátnője, Édesgyökér is dobta aznap, plusz mínusz egy nap.

Zokni, miután épp elég Állás után nézett már, hogy rájöjjön, nem elég megnézni a formás fenekeket, tenni is kell azért, hogy megkapja a főnyereményt, elhatározta, hogy elmegy a munkaközvetítőhöz, de előtte még…  egy váratlan kitérő, mert valami mód felett kezdte már zavarni a füleit.

Más lehetősége nem lévén a gyors közbeavatkozásra, Zokni előrenyúlt, hunyorított egészen addig, míg megfelelő homályosságú nem lett a látása, majd várt, de nem sokáig. Kinyújtott kezére csakhamar leszállt egy gyanútlan időpollen, aki azt hitte, Zokni nem látja, és kényelmesen tisztálkodni kezdett. Zsupsz! Zokni összeszorította a kezét, majd egy falásra bekapta az időpollent. A hallhatatlan és félig-meddig láthatatlan lény ijedt vergődésbe kezdett Zokni nyelőcsövében, végigbucskázott egészen a… de ez nem is érdekes igazán. Az érdekes, hogy vergődése közben, minden alkalommal, amikor Zokni belsejének ütközik, kiszakítja a manót egy pillanatra a szokott időből.

Zokni villogó tekintettel egyenesen kibámul a szavak mögül, majd kinyúl a lapról, és figyelmeztetőn rácsadrogáfdlsh-v az író kezére vörös foltot hagyva maga után annak kézfején. Ez egy egyértelmű figyelmeztetés arra, hogy az író inkább rá figyeljen, mint a sekélyes szóvirágaira… értitek… szó… virág… azonban az író nem akarja tovább dühíteni a kis manót, így mosolyogva fejet hajt kérésének.

Zokni egy fejbólintással megköszöni, majd nagyra tátja a száját, kinyújtja a nyelvét, mint a doktor néninél, és hagyta kiszállni a szájából a reszkető időpollent. A porszemnyi lény legközelebb négyszer kettő meggondolja, mielőtt rászáll egy manónyi emberke kinyújtott kezére.

A kis manó némileg megnyugodva folytatta útját, majd a Munka Kiosztó Hivatal és Panzió előtt beállt a kígyózó sorba, ami néhány perccel később vonatozásba ment át, ugyanis egyszerre szólítottak egy száznegyvenkét fogú fiúbandát. (Magyarázat: ötből csak egyiküknek nőtt ki eddig bölcsességfoga, a jobb felső és alsó.) Jó fél óra elteltével mind a száznegyvenkét fogukat kivillantva távoztak az irodából, ugyanis megkapták napfogytiglani szerződésüket egy évre, azaz nappalira felvették mindannyiukat a szórakoztatóiparba.

Zokni idegessége fordított arányban növekedett a sor hosszával. Amikor véletlenül beállt elé valaki,  nyugtalansága csökkent, amikor behívtak valakit, ismét elkezdte harapdálni gallérja szélét.

Már épp rá került volna a sor, mikor jobb vállán egy apró füstfelleg kíséretében megjelent egy angyalka. Pillanatokkal később a bal vállán megszólalt egy ördögöcske vékony, cincogó hangján.

- Hali!

Zokni egy szót se tudott kinyögni meglepettségében, így végül csak biccentett mindkettejük felé.

- Ne hadonássz már azokkal a hatalmas lapátfüleiddel – kiáltott kétségbeesetten az ördögöcske, akit Zokni a manófülével lesodort a válláról, és az ördögöcske épp csak bele tudott kapaszkodni a fülcimpájának szélébe.

- Hagyd csak – biztatta az angyalka kaján vigyorral az arcán. – Ha leesik, legalább egyel nagyobb esélyünk lesz munkát kapni.

- Ti is azért vagytok itt? – kérdezte Zokni fellélegezve, hogy nem a saját kis démonai öltöttek hirtelenjében alakot.

- Eeegen – szólt az ördögöcske, miután nagy nehezen visszamászott a helyére. – De nem rúgtak ki, ne értsd félre. Felmondtam.

- Nem volt hajlandó szembeszállni az angyalával, ez a gyalázatos – pufogott a jobb vállán vendégeskedő munkaleső. Az ördögöcske a füle tövéig elpirult, és motyogott valamit a hiábavalóságról.

- Mit tehettem volna? Az ipsének leszakította a bal fülét egy repesz. Nem hallott semmit abból, amit mondtam neki.

- Bolond vagy? Életed végéig kényelemben élhettél volna a rokkantsági nyugdíjának hála.

- Nekem vannak ambícióim. Én dolgozni akarok. Igaziból, nem pedig az időm fecsérelni.

- Bolond vagy, bolond vagy, tiszta lökött – gúnyolódott tovább az angyalka, és nyelvet öltött az ördögöcskére, mikor az dühösen az öklét kezdte rázni felé.

- Hagyjátok abba! – suttogta Zokni, mert már mindenki őket figyelte a teremben, de az angyalka fityiszt mutatott mindkettejüknek.  Több se kellett az ördögöcskének. Hátrált két lépést, majd nekifutásból elrugaszkodott...

- Bondob, hagyjátog abba, gülönben… –  próbálkozott ismét a manó, miközben az ördögöcske az orrába csimpaszkodva épp újabb lendületet gyűjtött, majd sikeresen landolt egyenesen a megkukult angyalka előtt.

- Mit is mondtál az előbb? – kérdezte egy nyájas vigyor kíséretében az ördögöcske. Az angyalka néhány pillanatnyi néma hatásszünet után remegő hangon elismételte.

- Bolond… - miután kimondta, és rájött, nem is olyan nehéz ez, ismét felbátorodott. – Bolond, bolond!

Mielőtt azonban az ördögöcske ökle újrarendezhette volna az arcát, kitárta szárnyait és felröppent. Az ördögöcske eddig rejtegetett bőrszárnyait kifeszítette, és utána vetette magát.

Az ajtó nyílt, két vérfarkas kullogott ki rajta hatalmas krokodilkönnyeket hullatva. A titkárnő Zoknihoz fordult.

- Következő?

A manó ijedten megrázta a fejét, és legújabb ismerősei felé bökött, akik épp a lantlevelű fikusz körül fogócskáztak dobhártyaszaggató diszharmóniákba kergetve az amúgy békésen fotoszintetizáló növényt.

A titkárnő hümmentett párat, majd előhúzott a zsebéből egy műanyagszárú lepkehálót, és döngő léptekkel elindult, hogy befogja a leendő munkásokat.

Zokni újabb két percre fellélegezhetett.

- Sok sikert – morogta kifelé jövet a manónak a megtépázott angyalka és a nyomában baktató ördögöcske. Mindketten meglehetősen feldúltak és morcosak voltak, ugyanis az angyalkát csak ördögöcske szerepre, míg az ördögöcskét angyalka szerepre szerződtették volna. Mindketten visszautasították ezt a képtelen felállást.

Zokni kieresztette tüdejéből az összes levegőt, frisset szívott be, majd belépett a szélesre tárt ajtón.

A fehér szobában csak egy íróasztal volt és két szék. Egyik az asztal mögött, másik a szoba közepén.

- Üdvözlöm – hangzott fel egy meglehetősen fáradt hang az íróasztal mögül. Zokni egy láthatatlan embernek tulajdonította a hangot.

- Üdvözlöm. Köszönöm a lehetőséget…

- Neve?

- Zokni.

- Anyja neve?

- Etel.

- Családos?

- Nem.

- Végezettsége?

- Mikulásmanó.

- Csak nem a slusszkulcs?

- De igen...

- Részvétem az állása elvesztéséért. Hallottam a történetét.

Zokni hallgatott.

- Mivel szeretne foglalkozni?

- Nincs különösebb tervem.

- Rendben, meglátom, mit tehetek… de előtte egy autogramot? Esetleg… - papír zizegett, majd padlóreccsenés és az íróasztal mögül kidöcögött egy őszes pofájú mopsz.

- A kölykök látták a Heti Varázslóban. Igazi eszelősségre vall a tette, egyszerűen imádják.

Zokni már annyi fejmosást kapott a dolog miatt, hogy csak némán bólogatott, és robotszerű mozdulatokkal firkantotta oda a nevét a lapra.

- Azt hiszem, tudom is, hogy milyen munka illene magához. Mindjárt előkeresem – vakkantott a mopsz, majd kurta lábain visszasétált az íróasztalhoz. Zokni hallotta, ahogy szuszogott a megerőltetéstől, mikor megpróbált visszamászni a székre.

- Segítsek?

- Nemh-nemh… höhh… höhh… de azért köszönöm. Nagyon fog illeni magához az a munka. Egyre biztosabb vagyok benne. Segítőkész, ez jó...

A mopsz nedves orrával föltúrta a papírkupacokat. Zokni torkába gombócként gyűlt össze az idegesség.

- Ahá, meg is van – nyüszített izgatottan a beszélő kutya.

- Egy nagyon kedves öregúrra kéne vigyázni, mellette lenni, hogy ne legyen egyedül, és szórakoztatni. Nem kell azonnal igent mondania, de legalább keresse fel. Itt a címe – azzal Zokni felé nyújtott egy megpörkölődött szélű pergament. Zokninak fülig ért a szája. Álmában se merte volna remélni, hogy ilyen hamar, ilyen jó helyet foghat ki.

- Köszönöm.

- Még ne köszönje! De ha úgy gondolja, hogy érdekelné, jöjjön vissza, és megírom a szerződést.

Zokni elköszönt, majd kezében szorongatva a pergament kimasírozott a szobából.

Kilépve a Munka Kiosztó Hivatal és Panzió ajtaján egyenesen angyalkába és az ördögöcskébe botlott, akik a küszöbön üldögéltek.

- Sikerült? – érdeklődött kíváncsian az angyalka.

- Igen.

- Mit kaptál?

- Még nem tudom. Nem mertem megnézni.

- Bolond! Mutasd! - az angyalka felröppent, és a pergamen után kapott, de Zokni még idejében zsebre vágta az értékes papírdarabot.

- Hagyjatok - morogta, majd gyors léptekkel elindult a sarok irányába. Csak akkor vette ismét elő a címet tartalmazó pergament, mikor már nem látta se a hivatalt, se az aprónépeket.

A MUNKALESŐ AKCIÓBA LÉP

A Lélekvasút után következzék a nyughatatlan ex-mikulásmanó történetének felfrissítése. 

Szemeket középre igazítani, indul a munka vadászat! :3