TEKERGŐ: Lélekvasút X.

- Meddig vagy képes még azt a falat bámulni?

- Neeem tuuudooom - érkezett kis idő múlva a válasz Hugo felől. - Olyan ismerős az egész. Hogy bámulom a falat, mintha világ életemben mást se csináltam volna.

- Talán, mert mióta itt vagyunk ez a kedvenc elfoglaltságod? - kérdeztem vissza, miközben épp egy képes magazint lapozgattam elnyúlva az ágyamon.

- Nem, kicsit máshogy. Nem volt ilyen fehér, de annyira ismerős. Veled is volt már ilyen, nem?

- Lehet - becsuktam a havilapot, és elgondolkozva én is az üres fal felé fordultam. - Ugye tudod, hogy ezt csak neked hagytam üresen? Csak ide nem pakoltam posztereket.

- Igen. Ez a törzshelyem, köszi - Hugo hálásan elmosolyodott, olyan volt, akár egy duci kiskutya. - De tényleg. Annyira ismerős.

- Ne rágódj ezen. Amíg meg nem kapod a jegyed úgyse fognak visszatérni az emlékeid.

- Gondolod? Ez a rendszer?

- Mary és Jakab esete a bizonyíték, és ezzel a téma lezárva.

- Ezt biztosan nem állíthatod. Lehet, véletlen, hogy mindketten a mennybe jutottak. Nem lehet mindenki hős.

- Lassan indulnunk kell - zártam le a beszélgetést egy laza vállrándítással.

- Bizony, rohan az idő - jegyezte meg ironikusan Hugo. A gongszók nélkül nem is lehetett volna érzékelni az idő múlását.

- Persze-persze, de előbb segíts megfordítani a matracot.

Hugo állt bal oldalra, én jobbra, és hangos számolással levezényeltem a matracfordítást. Időnként muszáj volt, mert Hugo alatt annyira besüppedt egy idő után, hogy képtelenség volt rajta rendesen pihenni.

- Mentek is?

A hang felé kaptam a fejem, az ajtóban Helga ácsorgott. Kissé elveszettnek tűnt.

Valahogy még nem sikerült megszoknia vagy felfognia - nem tudom melyik szó a pontosabb -, hogy bármikor bejöhet hozzám, beszélgethet velünk, és nem kell a sarokban kuksolnia egész idő alatt. Ráadásul azóta, hogy Jakab elment, még inkább visszahúzódóbb lett. Kezdtem megérteni, Jakab miért érezte, hogy vigyáznia kell rá. Helga olyan volt, akár a megmentésre váró nemes hölgyek. 

Habár én vagyok a haloványka és Helga a szótlan, őt sokkal később fedeztük fel magunknak. Rémes kifejezés, de itt tudom, hogy ez a megfelelő. Ott volt, de mégse. Szellemszerűbb volt a többi léleknél, és most védelmező nélkül maradt.

- Igen, épp indulni készültünk - mosolyogtam rá, és gyorsan valami témán kezdtem törni a fejem, nehogy elillanjon. - Milyen... milyen mostanában... hogy telik az időd? Látod, mi itt csak olvasgatunk.

- Rajzolok - suttogta alig hallható hangon. - Portrékat.

- Valóban? Elképesztő... Remek... Biztos nagyon szépek... - hebegtem. Egyszerre voltam meglepett és tanácstalan. Elárult magáról valamit, de én annyira nem értek a rajzokhoz meg hasonlókhoz. - Majd megnézhetjük őket?

- Még nincsenek készek - lehajtotta a fejét, így alig halhattam a válaszát. - Jó utat, vigyázzatok magatokra - azzal elsietett.

- Azt hiszem, megint valami rosszat mondtam - sóhajtottam fel.

- Helga az apróbb jelekből is sokat lát. Ne görcsölj rá annyira, hogy mit mondasz neki. Hidd el, jobb lesz úgy.

- Kösz a biztatást, de mindig csak azt látom, hogy odébb megy, odébb húzódik, eloldalog, és olyan rossz érzés itt bent, hogy nem találom vele a közös hangot.

- És még te mondod nekem, hogy ne agyaljak olyan kérdéseken, amikre úgyse kaphatok választ - nevetett fel a fiú. Akaratlanul is elfintorodtam a szavai igazát hallva.

- Pedig jobb lenne, ha másképp egészítenénk ki egymást.

- Mégis hogyan? - kérdezte kíváncsian Hugo, miután előre engedett az ajtónál.

- Hogy ne mindketten ugyanarra gondoljunk, vagy ugyanúgy csináljunk valamit, hanem épp fordítva - magyaráztam neki.

- Úgy? Én vagyok a nagydarab, te a sovány, én vagyok a kopasz, neked hosszú a hajad...

- Nem külsőségekre gondoltam - löktem oldalba nevetve.

- Én vagyok a hallgatag, te a beszédes.

- Ez nem igaz, mióta megismertük Helgát, azt többé nem mondhatod magadra, hogy hallgatag. Egyébként is, egyre többet beszélsz.

- Mióta nincs Mary kénytelen vagyok időnkét válaszolgatni vagy helyeselni a kérdéseidre.

- Hazug!

Kiérve a forgatagba kis időre be kellett szüntetnünk a beszélgetést, mert a tömeg olyan hangos volt, hogy ha minden második szót értettünk volna egymás szavából, már az is meglepő lett volna.

Peronbiztos felénk intett, mikor meglátott. Mindig vidám arcán most is széles mosoly húzódott egész a füléig.

- Hogy képes ilyen vidám lenni ilyen közel a Pokol leheletéhez?

- Ezen én is eltöprengtem már - felelte Hugo, majd kis ideig a gondolataiba merülve sétált mellettem. Nem akartam zavarni, de azért figyeltem az arcát, nehogy túl mélyre süllyedjen közöttük.

- Arra gondoltam - fogott bele végül nehézkesen. - miután itt végeztünk, ismét elmegyek a Jegypénztárhoz.

Hitetlenkedve meredtem rá.

- Te is tudod jól, hogy az egész Rendezőben csak két helyre nem mehetünk. A Dühöngőhöz és a Jegypénztárhoz, és ezt kereken megmondta a biztonsági őr múltkor - próbáltam észhez téríteni, mert a hangjából kihallatszott, hogy nagyon eltökélt.

- Nastia...

- Bökd ki! Én nem értek a testbeszédhez úgy, mint te. Ha így nézel rám, attól még ugyanúgy őrültségnek tartom, hogy oda akarsz menni az egyetlen tiltás ellenére. Amúgy is... ez nem olyan, mint valami önsanyargatás? - fakadtam ki önmagamat is meglepve.

- Nem! Dehogy! Nastia, én nem a lelkek miatt szeretnék elmenni oda - kiáltott fel tőle szokatlan szenvedélyességgel, de az okot ismét csak elhallgatta.

- Akkor? - kérdeztem élesen, mert egyszerűen nem fért a fejembe, hogy miért kezdett hirtelen így viselkedni. - Ép eszű pokolfajzat, még ha nem is lenne a tiltás, önként sose menne a Dühöngő közelébe. Lelkek százai vannak ott elkülönítve, míg fel nem fogják, hogy meghaltak - világítottam rá egy apró részletre. - Csak kiabálnak és kiabálnak és kiabálnak egyre kétségbeesettebben. Annyira félelmetes volt, mikor közelről hallottam. Sose hagynálak egyedül, persze, veled mennék, ha végképp nem tudnálak lebeszélni, mert tudom, hogy te is féltél. Aj! Szörnyűbb volt, mint Mary visszhangjai. De miért? Miért akarsz visszamenni? - alig fogtam fel, hogy mit mondok, csak dőltek belőlem a szavak. Hugo egyik lábáról a másikra állva toporgott.

- Nyugodj meg Nastia - csitított. Felhangzott a műszak kezdete utáni első gong jelzés. Ez valamelyest megtörte a kifakadásom lendületét.

- Sajnálom,  csak egyre többen mennek el, és az emlékeik... én... én... nem merek erre gondolni,hogy én is megtudom... ez... én... nagyon-nagyon akarom, de félek is tőle. Azt mondták, nekünk emlékek nélkül könnyebb... de ez magányos... - légzésem felgyorsult és szaggatottá vált, ahogy képtelen voltam visszatartani a sírást. - Nem véletlen mondták, hogy ne menjünk a Jegypénztárhoz. Ott mindenkinek van emléke... és a Dühöngő... olyan szörnyű. Arra emlékeztet, hogy fogytán az időnk.

- Gyere, gyere - Hugo megfogta a kezem, és lassan maga után kezdett húzni, miközben egyenletes, monoton hangon nyugtatgatott tovább. Észre se vettem, mikor álltunk meg. A szellemköd is merős szörcsögése és fuldoklása felhangzott a távolban. - Sajnálom. Sajnálom, hogy felhoztam. Ne sírj! Fújd ki magad! Ígérem, nem hozom fel többször. Jó? Belégzés, kilégzés, nyugodj meg!

- Ha... ha így beszélsz, még elnevetem magam, és most nagyon nem akarok nevetni. Úgy csak rosszabb lenne.

- Miért? - kérdezte meglepetten.

- Mert beszorul a levegő, és akkor itt fáj... mert ha szipogok és nevetek, akkor könnyen... tudod... ez olyan berögzülés. Mintha lenne rekeszizmom vagy mi - a szellemköd elrobogott mellettünk. Még épp időben elértük a menedéket, hörgése azonban elnyomta a szavaimat. Nem is baj. Úgyse tudtam volna semmi értelmeset kinyögni.

Hugo széttárta a karjait, és átölelt. Mint egy hatalmas plüssmackó, és én beletöröltem a könnyeimet az okkersárga melegítőpulcsijába. Nekidőlt a falnak, és lágyan elkezdett játszani a hajammal.

Olyan váratlanul bensőséges volt ez a mozdulat, hogy egész testemben megdermedtem. Csak úgy átölelt. Bár visszagondolva már korábban is átölelt, mikor nagyon felzaklattam magam. Hugo is mindig csak megvéd. Igazságtalanság. Olyan tehetetlennek éreztem magam, végül hagytam, had nyugtasson meg az  egyenletes, kiegyensúlyozott kisugárzása.

- Most már jobb? - kérdezte kis idő múlva ezzel kizökkentve merengésemből.

- Igen. Jól vagyok. Kösz - zavartan elhúzódtam tőle.

- Még egyszer sajnálom... jobban át kellett volna gondolnom az egészet.

- Attól még elmész, igaz? Annyira azért ismerlek már, hogy ezt lássam.

Hugo némán elnézett mellettem, de azért bólintott.

- Én csak... nagyon féltelek. Nem tudom, milyen büntetést kap, aki átlépi a határt. Félek, hogy talán... nem láthatlak többé és hiába... hiába Hildegárd és Evans vagy Főnök. Te vagy akinek önző módon azt kívántam, bár ne kapnád meg a jegyet, míg én itt vagyok - suttogtam szipogva. Ezt korábban még magamnak se mertem igazán bevallani, de a kezdeti közömbös ücsörgések után szép lassan igazán megkedveltem ezt a fiút. Még ha nem is olyan, mint Főnök vagy Evans, de mindig mellettem volt.

Zavarban volt. Nagyon látszott rajta. Fejét lehajtotta, nem nézett a szemembe, azonban az arcán a sápadt fény ellenére is jól láthatóak voltak a vörös foltok. Nem nézett rám, így nem is láthatta, hogy a sírástól és a vallomásoktól mennyire megkönnyebbült a lelkem.

Ki kell tartanunk egymás mellett, nincs más mód. Tudtam ezt, és eleget akartam tenni ennek a kijelentésemnek.

- Most akarsz menni? - kérdeztem egész szelíden.

- Minél hamarabb...

- Én... elkísérlek.

Hugo mélyen a szemembe nézett. Ő érti ezt a nyelvet. Talán én is megtanulom majd egyszer.

- Köszönöm.

- Csak... menjünk... Várj! Itt egy korhadt léc. Mondom a számát. Nálad a papír? KZ7380.

Több szó lent, az alagútban nem esett a közös utunkról. Fel kellett készítenem magam rá.

Megvártuk az utánunk következő csapatot a peron szélén. Rosemary vidám, katonás üdvözlésre emelte kezét, és megkért minket, hogy visszafele szóljunk Hildegárdnak, hogy a könyvet, amit keresett, otthagyta a közösségi helyiség asztalán. Még be is jelölte, hogy hol van az a rész, ami úgy érdekelte.

- Nem kell elismételned, megjegyeztem - biztosítottam róla, mert láttam, hogy átsuhan az arcán a kétely, azaz összehúzta a szemöldökét és elfintorodott.

- Biztos? Köszönöm - azzal sarkon fordult, és Chieko után sietett, aki már a lépcsőnél várakozott.

- Előbb szóljunk Hildegárdnak? - kérdezte Hugo, mintegy utolsó esélyként számomra a visszavonulásra, de elszántan megráztam a fejem.

- Menjünk. Csak semmi feltűnés.

Elnyomtam a rossz érzéseket, és követtem Hugot a tömegen át.

- Én nem vagyok halott! - Az első, szinte artikulálatlan kiáltások hallatán összerezzentem. Egy biztonsági őr forma férfi, aki eddig elmélyülten jegyzetelt valamit, felénk fordult.

- Látja, ezért jobb is maguknak - biccentett a Dühöngő felé, ami alig pár lépésnyire állt a Jegypénztártól. A hang itteni különleges terjedésének köszönhetően ott mégse lehetett hallani már semmit. - És most... megkérem önöket, hogy lépjenek pár lépést hátra. Látják itt van egy sárga vonal a földön. Ha ezen még egyszer átlépnek, akkor... - nem fejezte be. Elkapta rólunk a tekintetét, ismét a mappájába mélyedt, és gyorsan kipipált valamit. Valakit sikerült meggyőzni hirtelen bekövetkezett haláláról.

- Sok a munka, mi? - próbáltam beszélgetést kezdeményezni az őrrel.

- Igen. Jobb lenne, ha veletek nem is kellene foglalkoznom, hanem az aktáimra koncentrálhatnék - felelte fel se pillantva. Letegezett minket. Mintha már nem is venne lélekszámba.

- Gyere, menjünk - szorította meg a kezem Hugo, és lassan maga után húzott látszólag beadva a derekát a figyelmeztetésnek. - A Dühöngő és a Jegypénztár épületét egy sikátor választja el - súgta aztán, ahogy kiértünk a másik "hallósugarából". - Talán van hátsó bejárat.

- Még tovább megyünk? - kérdeztem suttogva, közben idegesen körbepillantottam, hátha kiszúrok valakit, aki minket bámul.

- Csak érzem, hogy van ott valami. Mint a fal. Az is ilyen.

- Miről beszélsz?

- Az üres fal... - kezdte a magyarázatot, majd hirtelen megtorpant és felém fordult. - Én azt hiszem, itt fogom megtalálni a válaszokat - közölte eltökélt hangon. Egyáltalán nem remegett, habár a lelkek ordítása még kicsit sem halkult, de mintha meg se hallotta volna őket. Én úgy próbáltam elrejteni a reszketésem, hogy a lelkemet alkotó részecskéket nagyobb kilengésekre biztattam gondolatban. Így kissé elmosódott a testem körvonala. E mögött már könnyebben el tudtam rejteni a félelmem.

- Még mindig nem értem.

- A válaszokat, az emlékeimet. Itt kell lenniük. Biztos akarok lenni benne...

- Hugo, ez nagyon veszélyes! - kirántottam a kezem a szorításából. - Én nem gondoltam volna, hogy... hogy mindenáron. Én azt reméltem, hogy könnyebb lesz, de... várj... csak egy pillanatot várj! Összeszedem magam. Megpróbálom - nem akartam cserben hagyni, de a kétségek és a szörnyű hangok kezdtek felőrölni belülről.

- Mióta Kin úrral találkoztunk, nekem nincs egy nyugodt pillanatom - vallotta be elkeseredetten Hugo. - Az óta kínoz az emléktelenség. Előtte nem... előtte úgy gondoltam, emlékekkel sokkal nehezebb lenne, hogy szabadabbak vagyunk... egy újrakezdés, csak mi, a lelkünk, de most már...

- Én sajnálom, nem is tudtam. Nem mondtad, én meg nem vettem észre, csak hagytam... hagytalak... Sajnálom, hogy így magadra hagytalak. - Hugo szavai csak még jobban összezavartak. Nem vettem észre, hogy mi történik vele. Mintha minden csak ámítás lett volna. Hogy nem változott semmi. Jakab és Mary elmentek, mi maradtunk, és ennyi. Ezt akartam elhitetni magammal, hogy semmi fontos nem változott, hogy mi magunk nem változtunk. Próbáltam bebeszélni magamnak, hogy semmi nem történt, de nem sikerült. Megpróbáltam meggyőzni magam, hogy ez csak engem foglalkoztat, hogy csak én gondolok egyre többet ilyesmikre. Úgy éreztem, ez gyengeség. El akartam temetni. Hugo még mélyebbre temethette. Talán mások is.

- Nem a te hibád. Nem... nem tehettél erről. Én nem akartam, hogy megtudd, nem akartam, hogy beszélni kelljen róla, mert azt hittem elmúlik... - egyre kisebbnek és elveszettebbnek tűnt az okkersárga pulcsijában. Számított rám. Ő is félt, legalább annyira mint én, de próbálta nem kimutatni. Erőt kell vennem magamon, döntöttem el.

- Menjünk! Nézzük meg azokat a válaszokat - megfogtam Hugo bal kezét, és így indultunk tovább. Megfeszített állkapoccsal sétáltunk el a Dühöngő mellett. Fülünket hiába is fogtuk volna be, a kiáltások nem halkultak volna el.

Egész messze eljutottunk, senki se figyelt fel ránk, de végül a választóvonal ismét az utunkba került.

Némán egymásra néztünk, majd szinte egyszerre futásnak eredtünk. Átléptünk a vonal felett, és rohantunk tovább egyenesen a szűk sikátor felé, ami nagyon hasonlított arra, mint ami a Várót kötötte össze a nagycsarnokkal. Az a folyosó úgy el volt rejtve, hogy a lélek, akinek nem volt dolga arrafelé, fel se fedezte.

A félhomályos sikátorból olyan hirtelen értünk ki a fényre, hogy szürke és fehér foltocskák kezdtek ugrálni a szemem előtt. Pislogtam néhányat, hogy gyorsabban kitisztuljon a látásom.

Egy látszólag üres udvaron álltunk. Egy felől a Jegypénztár hátsó fala, jobbra-balra kerítés, előttünk öt-hat méterre dús cserjés fogta körül placcot.- Nincs hátsó ajtó - nyögött fel a futástól még kissé zihálva Hugo.

- Nem, az nem lehet. Megnézem, nincs-e mégis valamiféle rejtekajtó.

Növények, égbolt! Még soha nem láttam őket élőben.

- Addig én megnézem a bokrokat.

- Rendben. Siessünk, nem lesz több esélyünk. Az nem lehet, hogy a semmibe vezet ez az út - motyogtam magam elé.

A fallal párhuzamosan haladva lassan elindultam, hátha a megfelelő ponthoz érve előtűnik egy ajtó. A vörös téglák azonban mind egy formának tűntek. Köztük fehér töltelék, mint egy egymásrapakolt szendvicsfal. A tövében egy-egy fűcsomó megpróbált megkapaszkodni, valami futónövény is elindult már, hogy lassanként benője. Minden érintetlennek és elhagyatottnak tűnt.

- Gyorsan, Nastia, nézd! - kiáltott fel váratlanul Hugo.

- Ne olyan hangosan - pisszegtem rá. - Mit találtál?

- Síneket...

Hitetlenkedve siettem oda hozzá. Félrehúzott egy ágat, és valóban két rozsdás, félig földdel és levelekkel betemetett sín és néhány alig felismerhető, elkorhadt léc feküdt ott.

- Ez lenne a válasz?

- Valószínűleg nem... - sóhajtott letörten, és leült a földre.

- Mit művelsz?

- Ránk találtak. Most már mindegy.

A sikátor bejárata felé kaptam a fejem. Nem is hallottam a léptek hangját, pedig határozottan állt ott valaki.

- Megtaláltátok, igaz? - kérdezte a sötét alak, mielőtt kilépett volna az udvarra.

 AZ ELHAGYATOTT VÁGÁNY