TEKERGŐ: Lélekvasút V.

Az egyik ujjam már a lap alá csúsztattam, még két bekezdés volt hátra az oldalon, mikor a falakon átszűrődve meghallottam a gong mély, dübörgő hangját. Különleges, éteri hang volt ez, sem a falak, sem a távolság nem halkította el. Mindig ugyanúgy szólt, minden egyes felhangját ismertem már, de mégis egyszer mélán figyelmeztetőnek , míg máskor vidáman sürgetőnek éreztem. Akár az idő múlását, amit jelzett.

Becsúsztattam a jelzőt a lapok közé, majd az ágyam melletti polcra tettem a könyvet. Nehezen váltam meg tőle, nagyon érdekes volt és könnyed, nem úgy, mint az előző olvasmányom, amit félbe kellett hagynom. Azt hittem készen állok rá, hogy megismerkedjek végre a földi társadalmak árnyoldalaival is, de tévedtem, és ez a tévedés majdnem a lelkembe került.

Ez a könyv tele volt napsütéssel és érdekes emberekkel és állatokkal. Egy Korfu nevű szigeten játszódott, ahová a nyirkos Angliából utazott el a fiatal Gerald Durrell és a családja. Felnőve maga Gerald írta meg ezt a könyvet az ifjúkori élményeiből merítve.

Még egy utolsó pillantást vetettem a borítón lévő vidám rajzra, majd elhagytam a szobámat. Hugo a folyosón várt.

- Miért nem veszel fel egyszer inget? Vagy farmernadrágot? - kérdeztem köszönés helyett.

- Szeretem a melegítőket.

- Akkor is.

- Nagyon kényelmesek.

- Az biztos, de...

- Szeretem őket hordani. Praktikusak és...

- Jó-jó, értem! - Hugo szélesen elvigyorodott, amikor megadón felemeltem mindkét kezem.

- Legalább egy sapkát felvehetnél. Néha.

- Akkor senki se ismerne rám - érvelt, s végigsimított csupasz fejbúbján. - Nem változtatok semmin. Már megszoktam.

Erre aztán nem tudtam mit felelhettem volna, így a peronig vezető utat némaságban töltöttük. Már otthonosan kerülgettük a jegyüket szorongató lelkeket. Elsőbbséget élveztünk mindenhol, hála az okkersárga ruhánknak, ami rikítóan hirdette, hogy "személyzet", "biztonságiak" vagy valami hasonlót. A lelkek mindenesetre utunkra engedtek, mintha ez magától értetődő lett volna. Mivel nem lehettünk jelen egyszerre mindkét oldalon, így nem tudhattam, pontosan mit látnak bennünk, ami arra készteti őket, hogy utat nyissanak számunkra.

Mary a peron szélén állt, háttal a sötétségnek és a tömeget pásztázta. Amikor megpillantott minket, vadul integetni kezdett és elénk sietett. Buggyos inget viselt, amit könyökig feltűrt, valamint a derekánál is betűrte hosszú, bőszárú nadrágjába. Alá elegáns bokacsizmát húzott. Nem szoktam külön megfigyelni, ki mit visel. Ekkor is csak azért néztem meg alaposan Mary ruháját, mert emlékeztem rá, hogy első nap szűk, térdig érő fekete szoknyában, blézerben és hozzájuk illő fekete magassarkúban volt. Mindkét összeállítás nagyon elegánsan festett. Úgy tűnt, gondosan válogatták össze a darabokat.

Lenéztem magamra, majd egyből el is ment a kedvem a ruhák vizsgálatától. Az én öltözékem sem sokban különbözött attól, amiben érkeztem. Még a minta is hasonló volt.

Amikor Peronbiztos észrevett minket, mosolyogva intett nekünk. Visszakiáltottam neki egy üdvözlést a nyüzsgő lélekáradaton át, majd lesétáltunk a sínek közé. A szellemköd épp csak kifutott, így még kissé fullasztó volt az alagútban a lég. Nehezen haladtunk, míg teljesen el nem enyészett a porrá égett lelkek pernyéje.

Nos, igen, azok közül se mind ér el a Pokol Kapujáig, aki betartja a Rendező szabályait, ugyanis a szellemköd környezetbarát módon a rá felszálló lelkek egy részének elégetésével termeli meg magának a működéséhez elengedhetetlen energiát. Amikor ezt Főnök először elmondta, nem igazán értettük vagy hittük el, de a harmadik vagy negyedik út után már mindenki megtapasztalhatta, hogy igazat mondott.

- Hol tartasz Az ember tragédiájában? - érdeklődött Mary hirtelen felvéve egy korábbi beszélgetés fonalát.

Mint gyorstalpaló emberiségismeret könyvet kaptuk kézhez Madách drámájának egy különleges, bővített kiadását, melyben minden színhez tartozott egy kiegészítő filozófiai, történelmi háttér jegyzet is. Mindhárman, akik arra vetemedtünk, hogy elolvassuk, hajlottunk arra, hogy mégiscsak el akarják fojtani bennünk az emberi élet megismerésének vágyát.

Lassan haladtam vele, majd a párizsi szín után kis időre félre kellett tennem. Akkor még nem sejtettem, hogy mindez, amit olvashattam, csupán a felszín. Mikor a következő alkalommal megkérdeztem Főnököt, ebből mennyi valóságos, a kezembe adott egy újabb könyvet. A második világháborúról szólt.

Az ágyamban ültem és olvastam. Alig kezdtem bele, hirtelen szörnyű roham tört rám. Belsőmben szétáradt az üres sötétség, majd valami megragadta a torkom és fojtogatni kezdett. Belülről. Nem tudtam, hogyan küzdhetnék ellene. Próbáltam kiáltani, de csupán krákogás tört fel a torkomból. Vergődésem közben lezuhantam az ágyról a padlóra. Próbáltam visszakapaszkodni. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy vissza kell jutnom az ágyamra. Magam után rántottam a takarót, a könyv a földre hullott.

- Prágánál tartok - feleltem. - Itt egy megrepedt léc. Hugo, nálad a füzet? Diktálom. PU18456 - olvastam fel jó hangosan a fára írt sötét kódot. Ha nem jelentjük időben a meghibásodást a szellemköd könnyen kifuthat, és az szörnyű katasztrófát okozhat. Nem túl vicces félig elégett lelkek után futkosni az egész pályán, nem is beszélve arról, ha esetleg néhány visszajut a Rendezőbe, és ott rémisztgeti a beszállókat.

Egyik kezemmel görcsösen megragadtam az ágy támláját, de nem találtam jó fogást, így mikor megpróbáltam felhúzni magam, a kezem megcsúszott és a testem tehetetlenül visszahanyatlott a padlóra.

- Egy angyali lélek adott nekem egy nyulas mesekönyvet - jegyezte meg Hugo. Talán úgy érezte, illene neki is megszólalnia. - Sajnos, mielőtt elolvashattam volna, beszállt a villanyvasútba, és a könyv szertefoszlott.

- Kedves lány lehetett - fordult hátra Mary, aki kiélvezve a rangidős szerepét vezette a kis csapatunkat.

- Egy kisfiú volt. Nem lány.

A hátamon feküdtem. Fölöttem a rideg, hófehér plafon. Zihálva szívtam be a levegőt, majd a tüdőmből sípolva távozott. A lelkem ismét összerázkódott, a fejem hangosan koppant.

- Biztos lány volt. Fiúk nem hordanak maguknál nyulas mesekönyveket - ellenkezett Mary. - Milyen volt? Szőke? Két fonott copffal? Olyan mint Kate?

- Kate nem fekete rövid hajú volt még legutóbb? - Mary szentül hitt abban, hogy két csodás gyermek anyja, akiket Damonnak és Katenek hívnak. Az apja Jack, az első férje Henry, a második pedig Josh.

- Nem-nem. A fiam fekete hajú, mert ő az első férjemtől született. Kate-nek gyönyörű búzaszőke haja van. Bárcsak lenne tárcám. Biztos vagyok benne, hogy ott tartottam a fotójukat. Megmutathattam volna nektek őket.

A karjaimból elszállt az erő, tehetetlenül reszkettem. Lehunytam egy pillanatra a szemem, hogy vége legyen, de nem bírtam csukva tartani. Ide-oda cikázva bejárta az egész szobát, segítség, fogódzkodó után kutatott. Ekkor megpillantottam a fiókos kisszekrényt az ágy mellett. Megrázkódtam a következő lélegzetvételtől. Úgy éreztem, a mellkasom menten összeroppan, mégis hasra fordultam és előre löktem magam.

Mary sokat álmodozott, és még többet beszélt. Mielőtt megszólalt volna, mindig nyelt egy nagyot és horkantott, ahogy beszívta a levegőt.

Áradozása a képzeletbeli családjáról betöltötte a teret. Mi hallgattuk, míg fel nem hangzott a következő gong szó jelezve, ideje fedezékbe vonulnunk. Hugo az utolsó pillanatban rántott be a fedezékbe, majd a szellemköd menetrend szerint elrobogott mellettünk. Vártunk egy keveset, hogy kitisztuljon minden, majd folytattuk a felderítő őrjáratot, Mary pedig a történetét.

Megragadtam a legalsó fiók gombját, hogy még közelebb húzhassam magam a szekrényhez, ám ehelyett a fiók nyílt ki. Recsegett a fa, ahogy egyre jobban ránehezedtem. Egy zökkenés és kiszakadt a sínből. Az alkaromba fájdalom hasított. Fájdalom, amit korábban sosem éreztem. Képtelenségnek tűnt, ahogy minden más körülöttem. Felhördültem, ahogy a szorítás még erősebbé vált. Újabb éles fájdalom, ahogy véletlen ráharaptam a nyelvemre.

A következő gongszó is felhangzott. Mary megtorpant. Nemrég hagytunk el egy beugrót, a következő jó messze. Mérlegelt, visszaforduljunk-e vagy menjünk még előrébb. Miután elrobog a Pokoljárat amúgy is vissza kell fordulnunk. Végül úgy döntött, az nem számít szabályszegésnek, ha csupán ennyivel a járat előtt fordulunk meg. Hosszú lábaival csupán egyet kellett lépnie ahhoz, hogy ismét a csapat élére kerüljön. Mi ketten pedig engedelmesen megfordultunk a tengelyünk körül. A felállás így kissé változott. Mary mögé került Hugo, míg én leghátra maradtam.

Összeszorítottam az állkapcsom és a következő gombbért nyúltam. Az asztal megbillent, ahogy ránehezedtem. Telhetetlenül még följebb akartam nyúlni, de nem volt hozzá elég erőm. Éreztem, kibillenek az egyensúlyomból. Oldalra estem, de nem eresztettem el a fiókokat, így magammal rántottam az egész szekrényt. Csupán néhány centin múlott, hogy az éle nem az arcomat találta el.

A lassanként berögzülő mozdulatok, mikor lefele menet a járatba már nem számoljuk a lépcsőket vagy épp a rohanó lelkek közti szlalomozás, minden alkalommal, amikor rájuk eszméltem különös, melengető érzéssel töltöttek el. Úgy éreztem, végre tartozom valahova, ide tartozom, itt tengetem az időmet, ez az életem. Erre gondolni egyrészről roppant kellemes és megnyugtató volt. Ide tartozom. Nincs vész... de ez nem igaz. A felismerés minduntalan fájdalmasan összeszorította a mellkasomat. Tovább fogunk lépni. Mindannyiunknak eldől a jövője és szép lassan mind eltűnünk a Rendező forgatagából.

Mi emlékezni fogunk az itt töltött időnkre, s vajon a hátrahagyottak emlékezni fognak ránk? Most még nem tudhatjuk, s nincs senki, akit megkérdezhetnénk erről.

Erre a csattanásra figyelt fel Rosemary, aki épp elindult a közösségi helyiségbe. Bekopogott, de mivel nem érkezett válasz, tovább indult, hiába éledt fel benne egy halovány rossz érzés. Megállt és hallgatózott. Továbbra is csönd volt a folyosón. Tett egy újabb lépést. Nem hagyta nyugodni, hogy esetleg valami rossz történik bent. Azonban nem ismert igazán, nem tudta, mit tegyen. Végül úgy döntött, bekopogtat Hugohóz. Lehetséges, hogy ott van mellettem a fiú, és akkor nincs vész. Azonban Hugo mégis ajtót nyitott.

Nem fáradtság, Hugo megígérte, benéz hozzám. Végül ő talált rám. kiabálni kezdett, mindezt alig érzékeltem már. Jakab érkezett a szobába másodikként, elsőként reagálva a hívásra. Futva indult vissza a közösségi helyiségbe, majd onnan visszafordulva a Rendezőbe sietett. Hogy hol talált rá és hogyan, Főnökre, azt nem mondta meg. Nem ez a lényeg, mondta, majd alakja beleveszett a rám boruló szürkeségbe, ahogy a többieké is.

Gondolataimba merülve lépkedtem felfelé. Nem is figyeltem igazán a körülöttem lévőkre. Mary épp valami iskolai emlékével traktálta Hugot, a peronon nyüzsögtek a lelkek.

Váratlanul megfordult körülöttem a világ. Felkiáltottam, mire mindketten felém kapták a fejüket és aggódón néztek rám, míg én teljes hosszomban elterülve feküdtem a peronon. Eltévesztettem a lépést, és teljes erőből nekivágtam a sípcsontomat az utolsó lépcsőfoknak.

Hugo odalépett mellém, hogy felsegítsen, de a mozdulat megdermedt, mikor kitört belőlem a nevetés. Összenéztek Maryvel, és értetlenkedve emelgették a szemöldöküket, én meg csak fetrengtem a földön és kacagtam.

Arra eszméltem, hogy Főnök mellettem térdel, halovány lelkemet úgy tartotta a karjai közt, mintha érzékeny selyemfátyol lettem volna. Egyik hatalmas, meleg tenyerét a homlokomra tette, s lehunyt szemmel mormolt valamit. Érintése nyomán ismét visszatért az erőm, s a fájdalom minden emléke elpárolgott.

Óvatosan felemelt és az ágyra fektetett. Mindenki ott volt a szobámban. Mary megráncigálta párnám, hogy magasabb legyen. Hugo olyan erősen szorította az ágytámlát, hogy ujjpercei még fehérebbnek tűntek. A többiek is mind engem figyeltek, de kicsivel hátrébbról. Látszott, mindannyiukat nagyon feldúlta ez az eset. Elmosolyodtam, hogy megnyugtassam őket. Fáradt, esetlen mosoly volt.

Főnök arcán az aggodalom ráncai lassan elsimultak, de még ott maradt egy ideig mellettem az ágyam szélén ülve, mielőtt Hugo és Mary gondjaira bízott. Rosemary kis ideig még téblábolt az asztal mellett, majd elindult a többiek után. Az ajtóban mégis visszafordult, s megkért, ha bármit segíthetne, csak szóljak neki.

A könyvet valamelyikük visszavitte magával a közösségi helyiségben, ahol azonnal elenyészett. Ahogy azóta a legelevenebb emlékeim mind elhalványultak az egészről.

- Mi van veled? - kérdezte Hugo óvatosan.

- Mindig elfelejtem, hogy nem szabad agyalnom lent a járatban, mert magukkal rántanak a lehangoló és komor gondolatok. Csak örülök, hogy vége a műszaknak - könnyeimet törölgetve feltápászkodtam és elrendeztem az okkersárga munkaruhát. - Legközelebb csípj belém, ha túlságosan hallgataggá válok lent.

- Rendben. Néha te is oldalba lökhetnél, ha belemerülök a fehér fal bámulásába - mosolyodott el megkönnyebbülten a fiú, de azért továbbra se tágított mellőlem.

- Gyerünk, emlékezzetek vissza ti is - unszolt Mary. - Ha a szép emlékekbe kapaszkodtok, akkor a járat nem tud hatással lenni rátok!

Hugo grimaszolt, mintha azt méregetné, elmondja-e az igazat Marynek azokról a "szép emlékekről". Végül nem tette. Hálás voltam ezért neki.

Lejelentkeztünk Peronbiztosnál, majd a sikátor felé vettük az utunk. Menet közben gondosan ügyeltünk arra, hogy senki ne kövessen minket. A váró üresen állt. A két szemközti falon a feliratok halványan világítottak. A Pokolfajzat felizzott, mikor odaléptünk elé, majd megjelent a szállásunkhoz vezető ajtó.

- Még benézel a közösségi helyiségbe? - tudakolta színpadiasan nyújtózkodva Hugo.

- Nem, inkább pihenek egy keveset.

- Veled tartok. Ígérem észre se fogsz venni a szobádban.

Mary jól hallhatóan felhorkantott.

- Csak viccelünk, Mary - nyugtattam meg. - Találkozunk pontosan nyolc gong múlva.

Belépve a folyosóra elbúcsúztunk egymástól. Én sietve bevetettem magam a szobába, Mary újabb könyvekért indult, Hugo pedig... nagy valószínűséggel ő is a szobájába ment bámulni a fehér falat, miközben időnként elmélkedni is szokott, hogy aztán, nyolc gong múlva ismét leereszkedjünk a járatba és végigjárjuk ugyanazt az utat, és reménykedjünk a falak közt bolyongó sötét energiák nem kerítenek végzetesen hatalmukba.

Minden alkalommal ugyanaz az út. Akkor még nem tudtam, vágyom-e változásra. Reménykedtem a mihamarabbi eljövetelében, de egyben rettegtem is tőle.

SZÜRKÉNEK TŰNŐ IDŐ