TEKERGŐ: Lélekvasút - Chieko

Tavaszodott. Fokuhime¹, az Akejori kastély felé tartott, hogy feleségül menjen annak urához, a Satsuma prefektúra² keleti területeit uraló daimjohoz³, Akejori Kaceturahoz. A hintóban töltött nyolc órányi úttól teljesen elgémberedtek a tagjai, ráadásul a dülöngélő léptű ökör, akit befogtak a hintó elé  minduntalan meg-megbotlott.

Kettőt kopogott a robosztus szerkezetű hintó falán, ezzel az egész menetet megállásra kényszerítette. Ouchi, a szolgálója előkészítette az ichime-gasáját⁴. A széles karimájú bambusz kalapot megkötötte az álla alatt, majd leengedte a hosszú fátylakat.

- Sétálok egyet, addig lássák el az állatokat - jelentette ki. A hír hamar eljutott kísérete parancsnokához, akinek ez a pihenő egyáltalán nem volt ínyére. Persze ezt nem tehette szóvá. Elkezdte hát megszervezni a karaván leterelését az útról. A lankás dombok közt rizsföldek terültek el. Fokuhime apró léptekkel, céltudatosan elindult az egyik töltés mentén az épp virágba boruló fácskák felé. Ouchi szaporán lépdelt Fokuhime mellett, figyelt arra, hogy úrnője ruhája semmibe ne akadjon meg. A hercegnő, amint úgy ítélte, elég messze lemaradt két kísérője, kissé félrehajtotta a fátylát, hogy teljes színpompájában csodálhassa meg a zöldellő fákat.

Hirtelen földműveseket vett észre kissé beljebb, akiket eddig a dombocska íve eltakart előle. Egy egyszerű, sötét ruhába öltözött külföldi férfi köré gyűlve ültek. A férfi idegen, torzs nyelven beszélt. Mellette egy fiatal japán fiú állt, és fordította a férfi szavait. Aztán mind recitáló hangon válaszoltak azon az idegen nyelven a fiú szavaira. A férfi ezután tört japánsággal mondott néhány szót, majd visszatért az anyanyelvének tűnő idegen nyelvhez.

- Kik ezek? - kérdezte halkan Fokuhime.

Ouchi figyelt, hallgatózott, majd megrázta a fejét.

- Még soha nem hallottam ilyet. Talán egy szekta. Jöjjön, úrnőm, menjünk innen - kérte. Fokuhime, aki még szerette volna hallgatni őket nem mozdult. Ekkor a férfi észrevette és elindult felé. A segédje úgy tűnt megriadt és próbálta megállítani, de az idegen szélesen mosolyogva tovább hadart. Fokuhime riadtan hátrálni kezdett. Hallotta, ahogy a két katona, aki kísérte, futva közelítenek hozzá. Kardjuk kivonva.

- Nem, nem... nem akarok rosszat - váltott az idegen ismét japánra, amit ugyancsak azon a fura darabos módon ejtett, hogy már-már mosolyra fakasztotta Fokuhimét. - Én... én Pablo vagyok. Jezsuita misszionárius - az utolsó két szót nem ismerte Fokuhime. Ekkor odaért mellé a két férfi. Ouchi továbbra folyamatosan könyörgött, hogy forduljanak vissza, ezért végül beleegyezett.

- Menjünk. Az utolsó szakaszt a gyaloghintóban fogom megtenni - küldte előre Ouchit. Elegánsan akart érkezni leendő férje kastélyába, és a szekeret már nagyon unta.

Közeledett a kastélyban eltöltött harmadik évének vége, mikor is Fokuhimének, akit ekkor már új nevén Chiekoként⁵ élt, egy virág hullott a kézfejére. Meglepődött, hisz ilyen időben még sehol sem látni virágokat. Körbenézett az udvaron, de nem találta meg, honnan hullhatott le.

- Ez váratlan találkozást jelent - fordította le az üzenetet a  romantikus lelkű Ouchi. - Most pedig, kérem, jöjjön be, hogy felöltöztethessen és elkészíthessem a haját.

Formaság volt ugyan, de nagyon várta már az estét. A hűbéreseknek az ünnepség kezdetén tiszteletüket kellett tenniük előtte.

- Jó, menjünk.

Ouchi előbb a több rétegű kimonot segítette fel Chiekora. A legfelső réteg egy aprólékosan díszített hosszú kabátra emlékeztetett, mely ez alkalommal gyönyörű világoskék színben sápasztotta még inkább viselője fehér bőrét. Aztán elkezdte hosszú, feketén csillogó hajának kifésülését. Miután végzett, a kor divatja szerint egyszerű szalaggal kötötte át a haj végét, mely egészen Chieko derekáig ért.

Az est közeledtével egyre többen érkeztek a kastélyba. Chieko elhelyezkedett a kényelmes ülőpárnán, majd várni kezdett, hogy megérkezzen az első vendég hozzá.

- Iemuchi vagyok - ült le a paraván túlsó oldalán elhelyezett párnára Kacetura legközelebbi vazallusa⁶. Majd elszavalta verses köszöntőjét. Ouchi titkon megleste a nemes arcát, és suttogva elmesélte Chiekonak.

- Cunajari vagyok - váltotta társát hamarosan a második. Az ő verse nem volt annyira fennkölt, mint Iemuchié, ám annál szórakoztatóbb.

A paravánon át Chieko csupán a ruhák susogását hallhatta. A szabályok és a hagyomány szerint a szamurájfeleségeket nem láthatta akárki, és egy ilyen alkalommal ezeknek a szabályoknak a betartása roppant fontos szerepet kapott.

- Pablo vagyok - Mikor már azt hitte, nem érkezik több férfi, váratlanul a pap lépett be a szobába.

Ouchi tüntetőleg nem lesett ki. Chieko úgyis tudta, hogy néz ki a portugál. A Bibliájából mondott egy idézetet, majd letette maga elé az ajándékát, amit Ouchi kénytelen volt bevinni a paraván mögé.

- Mi ez? - forgatta meg az asszony kíváncsian a kis dobozt.

- Tekerje meg a fogót - felelt Pablo. Chieko engedelmesen megforgatta. Amint elengedte, a szerkezet lassú, pattogó hangú zenét kezdett játszani. Chieko intett, hogy hozzák a hangszerét. Az ismétlődő dallam háromszor szólalt meg, mielőtt lejárt volna. Ekkor Chieko maga elé vette a kotot és megpróbálta lejátszani ugyanazt a dallamot.

- Köszönöm az ajándékot.

A vacsora után az est további részét visszavonultan töltötte a szobájában. Roppant kimerültnek érezte magát. Alig várta, hogy levetkőzhessék.

- Na, megvolt a váratlan találkozás? - kérdezte immár cinkos mosollyal arcán Ouchi.

- Igen - szólt csitító hangon Chieko. - Nem gondoltam volna, hogy Kacetura őt is meghívja.

- A templomuk építése nagyon jól halad, hála Kacetura nagyúr közbenjárásának. Sikerült megbékítenie a Barai erdő szerzeteseit a jezsuitákkal kapcsolatban. - Itt, eme férfiaktól elzárt titkos menedékükben szabadon beszélgethettek mindenféléről.

- Valóban. Nemrégiben Ietoshi, Iemuchi unokafivére is megkeresztelkedett, úgy hallottam.

- Igazán, Pablo atya egyre több hívet gyűjt maga köré. Ő latin mondókákat tanít nekik, ők pedig cserébe japánra. Az r-reket azért még mindig olyan furán ejti.

- Volt időd megfigyelni, igaz? - Chieko feddőn szólt a fiatal szolgálóra, ám közben mosoly bujkált a szája szélén.

- Az ígérte, imádkozni fog, hogy a gyermek egészségesen jöjjön a világra.

Ennek említésére Chieko végigsimított a hasán. Előző gyermekét elvesztette nem sokkal a születése után. Ha ez másodszor is megtörténik, Chieko úgy érezte, nem tudná harmadszor is végigcsinálni. Férjét viszont tisztelte, és nem akart csalódást okozni neki. Kacetura még azt is elnézte számára, hogy titokban a keresztényekhez járt. Ugyan azt még ő sem tudta, hogy Ester néven, amit ő csak Esuteru-nak ejtett, már meg is keresztelkedett.

- Seita, ne rohanj! - szólt rá legidősebb fiára Chieko,  maga is félig rohanva.- Vigyázz, mindjárt elsodrod szegény Ouchit!

A fiú lassított kissé léptein, de Ouchinak még így is félre kellett húzódnia előle.

- Apám, apám! - kiáltotta Seita, arcán boldog mosoly terült szét, mikor meglátta apját a harci páncéljában. Kacetura arca sötét és komor volt. Az üdvözlés viszonzása helyett visszaparancsolta fiát tanulni, majd szólt Chiekonak, hogy az átöltözés után várja a szobájában.

Az asszony előbb átadta a még csak karon ülő Oihimét Ouchinak, majd Kantát maga előtt terelgetve odalépett a mozdulatlanul ácsorgó, döbbent Seitához.

- Gyere - Megfogta fia vállát és szelíden maga felé fordította. - Ideje, hogy...

- Minél előbb fel kell nőnöm, hogy segíthessek apának - vágott a szavába Seita, akinek genpukuja, azaz a nagykorúsági szertartása a következő hónapban volt esedékes, és anyját meg sem várva elvonult gyakorolni. Az alig négyesztendős Kanta, aki rajongott bátyjáért, mindenáron követni akarta őt, így Chieko kis időre magára maradt a folyosón. Visszatért hát szobájába, rendbe szedte öltözékét, hogy amikor férje érte küld, azonnal indulni tudjon, majd átsétált az udvarra, ahol Seita egy bambuszkarddal nagyban hadonászott. Kanta a lábát lógázva nézte. Látszott rajta, hogy kissé unatkozik.

- Labdázzunk - ajánlotta fel Chieko.

- Hozom a labdám! - szökkent le a fiúcska boldogan.

- Elkényezteted - szólt Seita szigorú hangon.

- Ha már téged nem sikerült - mosolygott vissza rá szomorkásan Chieko. Seita elfordult és szorgalmasan kezdett csapkodni a kardjával, csakhogy ne látsszon meg rajta, mennyire elpirult.

- Miért hívattál? - kérdezte Chieko, miután férjével szemben helyet foglalt az ülőpárnán.

- Hidejoshi⁷ nyugatra küldte Yotomit, hogy elfoglalja egész Satsumát.

Ez várható volt, hisz nemrégiben a Shimazuk⁸, akiknek maga Kacetura is szövetségese volt, Hidejoshi ellen fordultak, miután az keresztényüldözésbe kezdett, ugyanis a Shimazu ház feje maga is megkeresztelkedett volt.

- A csata...

- Egyelőre úgy tűnik, Yotomi és Shimazu Gotejasu először tárgyalni akarnak. Seitát azonban a Shima várba kell küldenünk a genpuku után.

- Szóval nem bíznak a hűségünkben? - szomorodott el Chieko.

- Délebbre van, mint ez a kastély. Seita ott nagyobb biztonságban lehet, mint itt.

Chieko teste megremegett a rátörő rettegéstől. Ha nem lenne valós a veszély, férje nem hozta volna összefüggésbe a fogságot a biztonsággal.

- Pablo atyát figyelmeztetni kell a veszélyre.

- Shimazu védelmébe vette az összes papot. Egyébként is kötelessége itt maradni - szólt Kacetura kimérten. Habár nyíltan soha nem mutatta ki, hogy kedvelné a portugált, most mégis úgy tűnt, elismerés rejlik szavai mögött.

- Milyen szép kilátás - jegyezte meg Yotomi, a horizont alá lenyugvó napot figyelve, majd visszafordult a fehér ruhában térdelő Kacetura felé. - Jó választás.

Kacetura a földig hajolt egyszerre köszönve meg a bókot és a kegyelmet, amivel a győztes Yotomi engedélyezte számára a seppukut⁹.

Nem messze férjétől, egy zárt szobában Chieko a gyermekeire gondolt, elmormolt egy imát Istenhez, majd végrehajtotta a jigait¹⁰. Kezéből kihullott az apró tőr és vér borította be a paravánt, aminek nekizuhant.

Ouchi gyorsan elrendezte úrnője testét, felállította az eldőlt paravánt és letörölgette a vért, mielőtt csatlakozott volna a háznép többi tagjához odakint, hogy hűségüket bizonyítva öngyilkosságukkal maguk is kiálljanak korábbi uruk mellett.

Egy parasztasszonyt megbízva a két kisebb gyermeket még épp idejében sikerült kicsempészni a kastélyból. Ezekben a percekben is épp úton voltak egy kis ökrös szekéren a Shima vár felé, ahol Kacemori¹¹ nemrég értesült arról, hogy szülőházát elfoglalta Yotomi.

Szívében keserűség és düh keveredett, kezei ökölbe szorultak, majd tehetetlenségében keservese sírva fakadt.

CHIEKO

Ezt a történetet mondhatjuk, hogy magamnak írtam, hisz ebben a történetben kicsit megmutathattam a japán töri iránti szeretetem. Sok idegen kifejezés és magyarázatra szoruló esemény kerül elő, ráadásul egy teljesen más kultúrába enged betekintést, ezért is próbáltam a legtöbbet megmagyarázni a lábjegyzetek segítségével.

Egy kis bónusz információ: Ugyan nem róla mintáztam Chieko történetét, csupán az adatgyűjtéskor bukkantam rá, ám a korban történt egy hasonló eset, ami igen híres lett. Hosokava Grácia is hasonló körülmények között kényszerült öngyilkosságra. Még csak belegondolni is ebbe a hűségbe és a hagyományokba, szinte felfoghatatlan lehet a mi világunkban. Nagyzolásnak érezném azt állítani, hogy ezeknek a hős és bátor asszonyoknak emel történetem emléket, hisz csak halvány másolat az egész, ám őrzi eme emlékeket.
Időrendben Helga és  Evans története közt helyezkedik el.

_____________________________

¹hime jelentése hercegnő

²megyéhez hasonló terület

³földesúr (nemesi család vezetője, szamuráj)

⁴a szamuráj osztály hölgyei nem mutathatták nyilvánosan az arcukat, sétáik során esernyőszerű fejfedőt viseltek, melyre földig érő fátylat varrtak

⁵ Házasságkötésével csatlakozott a Akejori házhoz, mely alkalomból új nevet kapott 
⁶a földesúr szolgálatában számos más szamuráj áll 
⁷Oda Nobunaga jobbkeze, urának halálát megtorló és így örökébe jutó harcos, a Japánt egyesítő hármak egyike Oda és Iejasu mellett, aki kegyetlen keresztényüldözésbe kezdett(valós történelmi személy) 

⁸Japán egyik legdélebbi prefektúrájának, Satsumának voltak a legerősebb daimjo családja a Sengoku korban (valós történelmi tény)
⁹szamurájok rituális öngyilkossága, helytelen fordítása elterjedt nyugaton (harakiri), dicső halálnem
¹⁰a seppuku női változata
¹¹a genpuku után a fiúk megkapják felnőtt nevüket, mely általában apjuk nevének első két szótagjának megtartásával képeznek, más szóval Kacemori maga Seita (a Seita csupán becenév), Ietoshi és Iemuchi nevei is ezt a hagyományt bizonyítják

TEKERGŐ: Lélekvasút - Helga

Helga csendesen üldögélt a Váróban. Egyedül, mint legtöbbször, de most kivételesen nem tudott örülni a magánynak, mert ebben a pillanatban ismét teljesen egyedül lett. Nem maradt más a csapatból, csupán ő. A feje zúgott, fojtogatta a sírás, de képtelen volt könnyeket hullatni. Egy belső gát megállította érzelmeinek szabad folyását. Csupán lelkének körvonalai rázkódtak meg, mintha zavar keletkezett volna a légben.

Főnök nem soká váratta. Helyette ment elbúcsúzni, így Helga egyáltalán nem haragudott érte. Főnök bizonyára jobb társaság volt az utolsó úthoz. Főnök még mindig okkersárga ingben volt. Azóta viselte, hogy Hildegárd és Evans távozásával egyszeriben túl kevesen lettek az őrjáratozásokhoz, és ő magára vállalta minden második utat.

- Gyere velem! Új feladatot kapsz - intett Helgának a köszönés után. Nem ült le, egyenesen a falhoz sétált, és megnyitotta a Pokolfajzatok felirat alatt megjelenő ajtót. Helga nem is sejtette, hogy ez nem az az ajtó, amin ő és a többiek közlekedtek, hanem egy másik. Egy másik kapu, amely egy hasonló külsejű, mégis a Hivatal egy teljesen új szintjére enged belépést.

- Akikkel most találkozni fogsz, ugyanolyanok, mint ti voltatok a kezdetekben. Még sose tették ki a lábukat a folyosóról mióta pokolfajzatok lettek.

Helga meghökkent a hallottaktól, de nem mert szólni, csupán összefonta maga előtt a karjait. A folyosó falaiból egyébként is áradt valami ridegség, ami összeszorította a szívét. Idegen lelkek energiái kavarogtak. Lelkeké, akik most ismerik meg önmagukat, kíváncsiak és tapasztalatlanok. Legbelül irigyelte a tudatlanságukat, hisz ők még nem vesztettek el senkit és nem ismerik a pokoljáratot sem.

- Miért viszel hozzájuk? Mit... kéne tennem? - kérdezte egész halkan, mikor a vakító fehérségből elkezdett kirajzolódni a folyosó kanyarulata. Azon túl már a szobák voltak, ahol biztos találkozni fog néhány lélekkel.

- Szeretnélek bemutatni nekik - suttogta hasonló hanglejtéssel Főnök, akin már a szokásos fekete ruha volt, s bátorítóan Helgára kacsintott, majd tölcsért formálva a kezeiből elkiáltotta magát. - Sorakozó!

Egymás után vágódtak ki az ajtók és a lelkek szép sorjában kimasíroztak, sétáltak vagy botorkáltak szobáikból. A vegyes társaságban Helga azonnal felfedezett egy ősz öregembert, aki korával nagyon is kitűnt. A lélek megszokásból botra támaszkodva bicegett, habár szüksége már nem volt rá.

Mikor az öreg is észrevette, gyorsan elkapta róla tekintetét, hogy a többieket is megnézhesse magának, de mivel mindenki őt, illetve őt és Főnököt, így végül csak zavarodottan lehajtotta a fejét.

- Úgy látom, néhányan a közösségi helyiségben vannak - szólalt meg gyors fejszámolás után Főnök. - Azt javaslom, sétáljunk át oda, hogy mindenki hallhassa, amit mondani szeretnék.

A lelkek szemmel láthatóan felélénkültek ennek hallatán. Többen izgatott sutyorgásba kezdtek, míg mások csak lelkesen vigyorogva indultak Főnök után. Többen voltak, mint az előző csapat. Hangosabbak is.

Helga nem mert lemaradni Főnöktől, nehogy túl közel kerüljön az ismeretlen pokolfajzatokhoz. Leszegett fejjel, futólépésben követte egész az ajtóig.

Bent négy-öt lélek kártyázgatott és olvasott. Az érkezők hangjára azonban félretették elfoglaltságukat, és mosolyogva üdvözölték társaikat.Talán mégis. Talán mégis ilyenek voltak ők is. Evans vigyorgott, Mary lelkesedett, Jakab és Chieko is beállt közéjük, majd őt is magukkal húzták.

- Mindenki üljön le - rendelkezett Főnök. Székek jelentek meg két sorban egymás mögött. - Szeretném bemutatni nektek Helgát. Ő is pokolfajzat, akárcsak ti...

- Elkéstél? - szakította merészen félbe egy fiatal hang Főnök mondandóját. Helga a füle tövéig elvörösödött, s megrázta a fejét. Bárcsak már túl lenne ezen az egészen.

- Nem egészen. Ő a helyettesem.

- Mi? - Erre már csak kellett reagálnia valamit. Arcán éppúgy meglepettség tükröződött, mint a szobában ülők többségén. Csakhogy ők nem tűntek annyira megrettentnek. - Hogy... miért... ezt?

Főnök alig észrevehetően lebiggyesztette ajkait, mikor meglátta, hogy Helga egész testében reszket. Sok munka lesz még vele, gondolta.

- Ahogy mondom. Te már ismered a munka csínját-bínját, tudsz tanácsokat adni az újoncoknak. Azt kérem tőled, hogy segíts nekik, és persze nekem is.

A lelkek helyeslően bólogattak, egyedül Helga nem érezte továbbra se helyesnek a döntést. Főnök könnyűszerrel elbírna ennyi lélekkel. Annyival nincsenek többen.

- Én képtelen vagyok rá - suttogta elfúló hangon. Pánik közeli állapotba került. Legszívesebben kirohant volna a teremből, csakhogy nem tudta, miként juthatna vissza a saját szobájába.

- Tőletek pedig azt kérem, hogy ti is segítsetek Helgának. Egyedül maradt, miután a csapattársai munkaideje lejárt. Kérlek, fogadjátok be!

Helgának és a lelkeknek még annyi kérdése lett volna és annyi ellenkezni valója, ám Főnök egy intéssel le is zárta a beszélgetés ezen részét egy időre.

- A mai gyakorlatot kicsit hamarabb kezdjük. Arról fog szólni, hogy miként teríthetünk le egy nálunk nagyobb lelket, aki szemből támad ránk. Helga, lennél a partnerem, hogy bemutathassam?

A lány nem tudta már, mihez kezdjen, mit mondjon vagy mit ne mondjon, így csak beleegyezően bólintott. Arca élénken csillogott a pírtól, lelke apró szikrákat vetett idegességében.

- Én.. én leszek a támadó?

- Nem. Én vagyok a nagyobb, én leszek a támadó - rázta meg a fejét Főnök biztatón mosolyogva. Ettől a bakitól csak még jobban szégyenkezett. Mit gondolhatnak róla máris ezek az idegenek?

- Jövök - kiáltotta Főnök, és a helyiség sarkába vonult, ahonnan aztán laza futólépésben Helga felé indult. Nagyon remélte, a lánynak sikerül legyűrnie dermedtségét, és végrehajtja a gyakorlat rá eső részét.

- Állj! - kiáltotta cérnavékony hangján Helga, mikor már csak alig pár lépés választotta el őket egymástól. Az angyal meglepetten lelassított. Ekkor a lány megragadta a karját, tett egy villámgyors fordulatot, hogy háta a másik mellkasának feszüljön, majd egy erőteljes gáncs után átvetette őt a másik oldalára.

Az angyal nagy nyekkenéssel ért földet a padlón. Arcizmai egy pillanatra összerándultak, de nem a fájdalomtól, hanem az ámulattól. Mikre képes a pici lány! Mielőtt valamelyik lélek odaugorhatott volna felsegíteni őt, egy elegáns tarkóbillenéssel talpra ugrott.

- Nagyszerű! Persze nektek nem kell mindjárt az egészet ilyen szépen végigvinnetek. Az alapoktól kezdjük, mint mindig, lebontva a sort egy-egy egyszerű mozdulatra. Lin, Márton, Raasi, Giuseppe és Dora, ti Helgával fogtok gyakorolni. A többiek jöjjenek hozzám. A végén össze fogjuk mérni a két csapat erejét. Egy kis egészséges versengés mindenkinek jót tesz.

Így történet, hogy Helga, a hallgatag és visszahúzódó portrérajzoló kénytelen volt lelkeknek parancsokat osztogatni, drukkolni a csapatának és mesélni az alagútbeli tapasztalatairól. Linnek, Mártonnak, Raasinak, Giuseppének és Dorotheának pedig kérdezniük kellett és érdeklődniük és küzdeniük, de nekik ez nem okozott akkora nagy nehézséget. Később már Helga is egyre könnyebben megnyílt feléjük.

Miután ily' módon sikerült kiráncigálni a csigaházból, amit épített magának, Helga fokozatosan egyre élénkebb és felszabadultabb lett az újoncok között, épp ahogy Főnök is remélte.

- Helga, köszönök mindent, amit tanítottál nekem - borult a lány nyakába Raasi. Nem sokkal az után, hogy Főnök csapatából eltávozott az első lélek, Helgának is el kellett engednie első gyámoltját. - Én annyira... köszönök neked mindent, és... nektek is. Örökké szeretni foglak mindnyájatokat, és remélem, találkozni fogunk a Mennyben.

Mindenki ott állt a peronon, a villanyvasút leghátsó szerelvénye mellett, és integettek Raasinak.

Helga könnyes szemekkel szipogott. Már képtelen volt visszatartani érzelmei eme megnyilvánulását. Ismét elvesztett valakit, aki fontos volt számára, ám a szomorúság mellett ott bujkált benne az öröm is, hogy segíthetett Raasinak, és még négy lélek várja, hogy megtegye értük ugyanezt.

- Azt javaslom, a ping-pong bajnokság döntőjét ajánljuk fel Raasi emlékének - vetette fel, önmagát is meglepve.

- Remek ötlet - bólintott Főnök, azaz Sariel, hisz "munkatársak" közt elárulta a nevét. - Mindenki, irány a közösségi helyiség!

A lelkek kis, okkersárga csoportja megindult a Hivatal felé. Sariel jókedvűen lépdelt közöttük, s már azt tervezgette, hogy melyik sarokba adja a visszaüthetetlen csuszáját.

- Főnök, lehetne egy kérésem? - kérdezte egész halkan Helga.

- Persze, mondjad csak.

- Szeretnék itt maradni. Mármint, ha lehet, szeretnék a helyettesed maradni. - Minden bátorságát össze kellett szednie, de végül sikerült kimondania. Valóban ez volt minden vágya.

- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte Sariel, s kutakodón egész közel hajolt a lányhoz.

- Csak... ha lehetséges... Igen! Ezt akarom.

- Lehetséges, de akkor soha nem fogod visszakapni az emlékeidet, nem kezdhetsz új életet a Földön és a Mennybe se juthatsz be - jó darabig, tette hozzá magában Sariel. - és a barátaid, akiket szerzel...

- Mindent átgondoltam - jelentette ki határozottan Helga.

- Rendben. Én benne vagyok. Remekül helytálltál, és helytállsz helyettesi pozíciódban - mosolyodott el az angyal.

- Akkor... lehetséges?

- Persze, hogy lehetséges - tárta szét ünnepélyesen a karját Sariel. - Állj meg!

Szembe fordult Helgával, és a lány vállaira tette a két kezét. Lehunyta a szemeit, s átszellemülten mormolni kezdett valamit. - Tessék - suttogta pillanatnyi rekedtséggel a hangjában. - Határozatlan időre helyettesemmé fogadlak.

Helga dermedten állt. A világ színei megváltoztak. Lehunyta a szemét, és sötétség fogadta. Szája elnyílt a csodálkozástól. Többé nem átlátszó lélektesttel volt jelen a Rendezőben, hanem szilárd, már-már életszerű emberi alakban.

- Üdvözöllek kis segédem - Sariel lágyan homlokon csókolta a lányt, aki még mindig szorosan összezárta a szemhéjait.

- Kö-köszönöm - dadogta Helga. - A ruhám... a ruhám is fekete? - még mindig nem merte kinyitni a szemét, nehogy elillanjon ez a csodás állapot.

- Nem. Továbbra is sárga, hisz egyelőre csak a segédem vagy, nem lettél igazi angyal. Egy akkora előléptetésért sokat kéne még dolgoznod - rótta meg kapzsiságáért Főnök szigorú hangon. Helga szemei kipattantak ijedtében, hogy rosszat mondott, de látta, hogy Sariel mosolyog.

- Igyekezni fogok - felelt ő is mosolyogva, majd elindult a Váró felé. Úgy érezte, végre megtalálta a helyét.

A közösségi helyiségbe fülig érő szájjal libbent be, hogy megmutassa a többieknek, mit kapott.

- Gratulálok! Milyen szép vagy! - kiáltott teljes elkápráztatottságot színlelve Giuseppe. Lin, engedélyt kért a megérintésére, majd megbökdöste a karját.

- Fura - mondta. Giuseppe erre átkarolta az alacsony kínai nő vállát és megmutatta neki, hogyan kell normálisan - szerinte normálisan - reagálni egy ilyen eseményre.

Előléptetésére mégse kellett olyan sokat várni, mint ahogy azt Főnök előrevetítette. Amint eltűnt az utolsó ajtó is a szintről, hívatták mindkettejüket.

- Elérkezett a nagy nap - Sariel biztatón vállba veregette Helgát. Aki  idegesen toporgott egy helyben az ajtó előtt.

- Én, ha angyal leszek, visszakapom az emlékeim? - kérdezte az idegtől remegő hangon.

- Mint mondtad, angyal leszel, nem pedig ember. Minek egy angyalnak emberi emlékek? - kérdezett vissza Főnök.

- Igaz, de mégis! Nem a halálom... nem is igazán az életem, csak az érdekel, hogy ki voltam. Hogy ki lehettem volna - suttogta szégyenkezve Helga. Sariel valahogy mindig kiszedi belőle legtitkosabb gondolatait is. Megmagyarázhatatlan módon képtelen volt előtte hazudni vagy titkolózni.

Az angyal elgondolkozva tett néhány lépést, majd kérdőn a plafonra nézett.

- Ha összedől az épület, nyilván nem szabadott volna elárulnom, hogy a tizenkettedik században tengetted az életed, mint zárdába száműzött nemes kisasszony. Ha nem omlik össze, akkor ezt még tudhatod.

Amint kimondta, szörnyű nyikorgás futott végig a folyosón. Helga ijedten a feje fölé kapta a kezeit. Főnök nevetett. Az segéd pedig értetlenkedve állt a nyitott tárgyalóterem ajtajában.

- Bejöhetnek.

HELGA

Időrendben* az utolsó fejezettel véget is ért a Lélekvasút kiegészítő élettörténeteinek sora. 

Tekergő meghajol és köszöni a figyelmet ^.^ 

*Később született még egy írás Chiekoról.

TEKERGŐ: Lélekvasút - Evans

A különös, bizsergető érzés szinte égette a csípőjénél, majd lassan végigterjed az egész testén. Térdei megremegtek, a tér részeg vonaglásba kezdett körülötte. Nekitántorodott a szoba falának, majd a földre csúszott. Az emlékei ugyan még nem tértek vissza, de tudta, bármelyik pillanatban megtörténhet.

Evans lassan a nadrágzsebéhez nyúlt, és előhúzta belőle az aranyosan csillogó jegyet. Alig merte elolvasni a feliratot rajta. MENNY.

Az ágyon ült. Hildegárd épp csak elment barátnőivel a közösségi helyiségbe, ahol mindenféle lányos dolgokról fecsegtek, miközben Rosemary vezényletével origamizni tanultak. Sokkal kevesebb felszerelést és helyet igényelt, mint mondjuk berendezni egy fonót vagy kukoricát termeszteni, de a szerepe hasonló volt. Más szóval nem volt valószínű, hogy Hilde váratlanul betoppan a közeljövőben.

Először a képi emlékek tértek vissza. Eleven képek. Kivetültek az elméjéből, hiába csukta be vagy nyitotta ki szemeit, látott mindet. Egy hétszázezer órás némafilm három percbe sűrítve. Azt hitte, ennél nem lehet szörnyűbb, de tévedett.

Önfeledt beszélgetések hangjai kúsztak át a falakon, először, mintha azokon túlról szóltak volna, majd már ott voltak közvetlen előtte. Reszkető vallomások és kétségbeesett sikolyok hangjai visszhangoztak fülében. Összeszorította az állkapcsát és előregörnyedt. Torkát fojtogatta a kiáltás. Üvöltött, hogy elnyomja a zajokat, de persze minden hatástalan volt.

- Viszlát - egy utolsó szó, egy utolsó üzenet, mely a leghangosabb és legfájdalmasabb volt mind közül. - Viszlát - belekapaszkodott ebbe az egy szóba, és halkan ismételgette, míg volt rá ereje. Aztán következtek az apró mozdulatok és sebek. Valamiféle fizikai emlékek. Válla tompán lüktetni kezdett. Egyszer eltört és meg kellett műteni. A varratokat el akarta rejteni egy tetoválással, de az együttes menedzsere nem engedte.

Szinte katatóniába süllyedve ingatta fejét. Sem Mary, sem Jakab nem mondta, hogy milyen érzés.

- Basszus, a fickó fejbe lőtte magát, és meg se rezdült!

Nagy nehezen felkúszott az ágyra, és összekuporodott a fehér lepedők között. Görcsösen magához ölelte a paplant, beletemette a hús anyagba az arcát. A látványt még ő maga is szánalmasnak gondolta volna, ha külső szemlélője lett volna.

- Hagyjatok! Eresszetek! - suttogta elhaló hangon. Lelkének fénye halványodni kezdett, remegett, vibrált, ahogy hol erősebben küzdött, hol belenyugodott bizonyos részletekbe.

Már majdnem maga alá temették életének emlékei, mikor meghallotta a folyosón visszhangzó ismerős lépteket. Nem tudta, mennyi ideje feküdhetett. Tagjai elgémberedtek, kimerültnek érezte magát. Ez az érzés is az emlékekkel együtt költözött a lelkébe. A teljes kimerültség.

Nagy nehezen mégis felült, és felhúzta magát az ágy támlájáig. Hilde nem láthatja így! A gondolat villámcsapásként zúzta szét a görcsöt, melybe emlékei fonódtak, és valahova a tudata mélyére száműzte mindet egy kis időre.

Lélekrészecskéi egy hosszú sóhaj kíséretében ismét felragyogtak, bár a feszült légkör nem tűnt el a szobából. Bárcsak egyszerűen kiszellőztethetné az egészet!

- Nyúzottnak tűnsz - Hildegárd a nyitott ajtóban állt kezében egy rózsaszín-fehér papírlótuszt tartva.

- Csak... gyakoroltam - hazudta Evans. - Elfáradtam. Ledőlök.

- Most? Mikor épp visszajöttem? - kiáltott fel Hildegárd meglepetten. - Neem, azt már nem! - hangja ellentmondást nem tűrően hangzott, közben fülig érő szájjal mosolygott.

- Sajnálom, most tényleg egy kis... még egy kis nyugalomra lenne szükségem.

Hildegárd megtorpant. Némán néztek egymásra, majd a lány aprót bólintott, és odalépett az íróasztalhoz.

- Olvasgatok egy kicsit. Majd szólok, ha idő van.

Evans hálásan nyúlt el az ágyon. Hálás volt Hilde megértéséért és azért, mert háttal ült le neki, és a tükörben se láthatta az arcát.

A jegy a nadrágja zsebében lapult. Magára húzta a takarót, hogy még véletlenül se látszódjon ki.

Formaságból vagy megszokásból lehunyta a szemeit, mitől a világ kissé fakóbb lett, és megpróbált felkészülni az életére.

- Vidd innen a büdös lábad - fintorodott el Janary, és teljes erőből Bobwinhoz vágta a dívány egyik párnáját. Bobwin grimaszolt egyet, mintha rettentő fájdalmai lennének a párnától, ami képen találta. Egy pillanattal később azonban felordított. A három srác és a szülők egy emberként ugrottak oda a vérzőfejű Bobwinhoz, akinek a szemöldökéből kiszakadt a piercing.

Először Lottedaisy ocsúdott fel a banális baleset látványából, a párna rojtjai ugyanis olyan szerencsétlenül akadtak be a kis karikába, hogy mikor Bobwin viszonozni akarta a támadást, magukkal rántották az ékszert is. Mindenki nagybetűs Anyukája azonnal hívta BETA-x-7-et, köznyelvi nevén Betty vagy, ahogy a srácok hívták Ms Igiéniát és gyorsan lekezeltette vele Bobwin sérülését. A Földtől távol az emberek sokkal jobban ki voltak téve a fertőzéseknek, ezért nem lehetett felelőtlenül bánni egy ilyen kis sérüléssel sem. - Egy kis komolyságot - kiáltott rá Janaryra, aki majdnem lefordult a kanapéról nevettében.

- Most kezdődik! - próbálta túlharsogni Davidge a hangzavart. Egy pillanatra mindenki elhallgatott. Graham maxra pöccintette a hangerőt, Bobwin az ajkába harapva visszatartotta a bömbölést, és nagyokat pislogott, hogy könnyein át is láthassa a holofelvételt.

A VIVAGalaxy csatornán felkonferálták a The Evans' brothers nevű bandát, avagy a banda első zenés klipjét, amivel berobbantak az ultranetre.

Füst, majd felvillantak egy 1980-as évekbeli dizskó fényei. Bobwin gitárszólójával nyit, miközben a kamera lassú farthtal a közönséget mutatja, majd vágás és a gitáros hatalmas bohóckalapja mindenkinek hirdeti, hogy ő BOB, majd megjelenik Davidge is az ütősszekcióval. Pólóján fekete alapon neon sárga betűkkel a neve DAVE. A közönség unottan vonaglik a parketten. A mikrofon előtt két füstölgő cipő, mintha elpárolgott volna az énekes. A jobb cipőorron a LU felirat látható, míg a balon a KE. A közönség egyre unottabb és elégedetlenebb. Egy dagi szemüveges srác végül megelégeli a műsort, mikor nagy nehezen felszedett csaj az oldalán int a fejével, hogy inkább leülne a bárpulthoz. A srác, név szerint Janary, felmászik a színpadra, és belelép a cipőkbe, amelyeken már a JA-NA felirat látható.

A tévé előtt a srácok elégedetten felmordulnak. Remek vágás! A mai modern technikával igazi kihívás utánozni azoknak a kezdetleges klipeknek a hangulatát. Az ősretro azonban ismét  hódít és a srácok ezt remekül meglovagolták. Mellesleg a szám se rossz és van mondanivalója is. Legalábbis Janary tudja, miről szól.

A szemüveges, pattanásos srác, amint belelépett a cipőkbe, színdöglesztő pasivá változott. A név ugyan maradt Jana, de a kamera előtt már Graham állt. Elkezdett énekelni, és a buli egyből felélénkült. Ezután már csak képbevágások következtek táncolókról és a fiúkról.

Miután vége a számnak, az utolsó képsorokban a dobos és a gitáros beveszik a bandájukba Jana-t a nem is létező Luke helyett.

A kép elsötétül, majd megjelenik egy újabb dal cím, felette egy kettes szám, jelezve a slágerlistán betöltött helyét.

- Nagyon... nagyon jók vagytok - suttogta Lottedaisy elérzékenyülten. Már Bobwinnak se volt kedve üvölteni, hanem vigyorgott, mint a tejbetök.

Látszólag egy vidám emlék volt ez, amely először felidéződött Evansban, de valójában akkor kezdődött az egész hazugság, ami végül ahhoz vezetett, hogy hat évvel később lelépjen egy sétahajó fedélzetéről és ezerkétszáz métert zuhanjon. Ugyan a halottkém jelentése alapján véletlen balesetként könyvelték el halálát, hisz tudatmódosító szerek hatása alatt állt, de Graham végig tisztában volt mindennel, és már hónapokkal korábban felmerült benne az öngyilkosság gondolata.

- Kérlek, ne hívjatok Janának. Ezt még a nagyapámtól örököltem. Majd akkor használom, ha már én is olyan boldog nyugdíjas leszek, mint ő - nyilatkozta egyik első interjújában Graham Evans. Bobwinnal és Davidge-dzsel ezt már korábban lebeszélte, így csak röhögve vállba veregették, és viccelődni kezdtek vele.

- Nocsak, Mr Evans, akkor hogy hívjunk?

A további klippjeikben már nem szerepelt a bandatagok neve, nem virított Graham mellkasán, hogy Jana, minden autogramját Evansként írta alá, és így egy idő után a rajongók is átálltak az Evansra.

Ez megkönnyebbülést jelentett Graham számára. Nem érezte akkora csalásnak, és könnyebben is hallgatott rá, hisz az Evans az ő neve is volt, nem úgy mint a másik.

- Evans! Evans! - kántálták a rajongók, mikor Graham kiszállt a fekete holdjárónak keresztelt limuzinból. Néhány kiválasztott lányt közelebb engedtek hozzá, hogy készülhessen pár fotó arról, ahogy autogramot oszt. Mögötte visszafogott fekete öltönyben és pólóban lépdelt Bobwin és Davidge. Azt játszották, hogy ők is biztonsági emberek. Ügynök szemüveget vetek fel, és méltóságteljesen vonultak fel a frontember mögött. Néhány lány az ő nevüket is kiáltozta, de külsejük nem volt annyira megnyerő, mint Grahamé, így számukra valamivel nyugodtabban teltek a napok, még ha ez nem is tetszett nekik annyira.

Aznap a díjakat is, amiket nyertek, Graham vette át, és az egyik számukból vett idézettel köszönte meg.

A The Evans' brothers ekkor csöppet sem volt az a kiegyensúlyozott csapat, mint aminek mutatták magukat. Az unokatestvérek eltávolodtak egymástól, és már Jenary is átkozta a pillanatot, mikor engedte magát belerángatni ebbe. A kislemezek jól fogytak, ám az nem tett sok jót az együttesnek, hogy nem mutatták meg az arcukat. Egy olyan korban, ahol ismét előtérbe került a hitelesség, ahol már gépekkel és programokkal bármit elő lehetett állítani egy valódi hangszál és egy valódi dal iszonyú népszerű volt. A rajongók és a kritikusok egyaránt követelték, hogy a fiúk mutassák meg magukat. Azonban a cég, ahová leszerződtek, nem engedélyezte Janary debütálását. Bármennyire is vágyott mindenki a valóságra, azt persze soha nem teljességében kapta meg. Akkor még kérlelték Grahamet, hogy ő is csatlakozzon hozzájuk. A Supernova Entertaiment pedig szigorúan megtiltotta nekik, hogy felfedjék az igazságot, míg tart a szerződésük.

A lemezeladások a holoklipek bemutatása után az egekbe szöktek. Több showműsorba hívták őket, mint ahány tévécsatorna létezett a lakott világegyetemben. Telt házas koncerteket hagytak maguk után, amerre csak jártak. Graham fürdőzött a rivaldafényben. Imádta.

Graham. Graham magára maradt. Nem volt visszaút, végig kellett csinálnia minden egyes interjút és fellépést, miközben tudta, két izzó szempár perzseli minden pillanatban a hátát és a tulajdon öccse a pokolba kívánja.

Egy ideig tartotta magát a rajongók, a családja és a régi szép emlékek miatt, majd egy házibuliban váratlanul megtört és holtrészegre itta magát. Nem sok kellett volna, és kitálal mindent, de Bobwin még idejében kirángatta onnan.

Az az este csak a kezdet volt. A bulvárlapok hónapokig eléltek Graham kicsapongásaiból. A menedzsere és az együttes másik két tagja egy szörnyű szakításra fogta az egészet, ami testileg-lelkileg megviselte Evanst. Ez a magyarázat neki is megtetszett és hangoztatni kezdte, hogy mennyire magányos és összetörték a szívét. A lányok megsajnálták, és mindig engedtek neki.

- Egugén, Euszták, Eutim, Evald, Evan... - sorolta a neveket az ismeretlen lány a közösségi helyiségben.

- Állj! - kiáltott a férfi. - Ez lesz az! Evans! Annyiszor hallottam! Tudom, hogy hallottam, mindenki így hívott! - boldog mosolyra húzódtak ajkai, végre nem volt egy senki.

Megszólalt a gong. Az íróasztal felől motoszkálás hallatszott, majd székcsikorgás.

- Indulnunk kell - énekelte Hildegárd vidáman, és az ágyhoz lépve felhúzta Evans nadrágszárát, hogy megrángassa a lábszőrét. - Álomszuszék, indulunk!

Evans nem aludt. Csukott szemekkel bámulta a baldachint az ágy felett.

- Csak egy perc - mormogta. Élete emlékei lassan összekeveredtek a Rendezőben szerzettekkel, és a boldogság érzetével. Már nem kötötte a szerződés. Ha itt marad Hildegárddal, boldog lehet, végre megnyugodhat. - Menj előre! Sietek utánad, csak még átöltözöm.

- A kis szégyenlős - nevetett fel Hilde, és kitáncolt a folyosóra. - De aztán tényleg siess!

Evans lassan felült az ágyon, és előhúzta a jegyet. Az aranyozás nem csak csillogott, hanem szinte kavargott a felszínén.

- Jó voltam, tehát a Mennybe kerülök? - A falak nem feleltek. - Próbáltam kimászni a gödörből, de mindenki visszalökött. Megpróbáltam megtalálni a középutat, hogy senkit ne kelljen elárulnom. Ez vajon elég volt? - tűnődött. - És ha én nem akarok a Mennybe kerülni? Megállíthatnak? Nem leszek szökevény, csak nem szállok fel. Még nem tudja senki.

Hajlítgatni kezdte a jegyet, amely látszólag merev volt, de valójában leheletvékony és puha.

- Siess! - kiáltott a folyosó végéről Hilde. Evans körbenézett a szobában. Mennyi kedves emlék, és még mennyit szerezhetne! Nem baj, ha Hildének el kell majd hagynia, és ő itt ragad, de nem akarja eldobni magától az esélyt. Nem biztos, hogy Hilde is a Mennybe jut. Lehet, soha többet nem fognak találkozni, ha most felszáll a villanyvasútra. Ő már megtalálta a helyét, és az nem a Mennyben van. A Menny nem tud adni neki semmit, amire szüksége lenne.

Miután ezt végig gondolta egy határozott mozdulattal kettétépte a jegyét. Nem maradt belőle más csak némi aranypor, néhány pillanat múlva az is elenyészett a öld felé hullva.

Tettétől megrémült, és gyorsan Hilde után futott, hogy bizonyítást nyerhessen, jól választott. A lány nevetve szembe fordult vele, ő szorosan magához ölelte és megcsókolta.

- Mit művelsz? Sietnünk kéne! - suttogta Hildegárd és megpróbált elhúzódni, de Evanst nem érdekelte. Elkeseredetten szorította magához. - Mi történt?

- Azt álmodtam, elhagysz - suttogta rekedten.

- Sose tennék olyat.

Azt ígérte, sose hagyja el, és mégis. Eltűnt, elenyészett, és neki a Mennybe kell mennie. A jegy ismét megtalálta. Hiába volt tehát a szenvedés, amit attól a perctől kezdve, hogy visszakapta emlékeit, minden alkalommal átélt az alagútban, hiába volt minden igyekezete, elszakították őt tőle.

A két angyal némán nézték a földre rogyott férfit, akinek szeméből éteri könnyek hullottak.

- Neeem - ordította Evans, mintha ezzel bármin is változtathatna. - Én... én becserélem a jegyemet. Nekem nem kell! Én vissza akarok menni a Földre!

Sariel szomorúan figyelte. Zaphkiel tehetetlenül állt egyik lábáról a másikra. Legszívesebben őt is eltüntette volna, visszaküldte volna a Földre, hisz annyi más teendője van még, amihez a végtelen idő is kevés, és ő nem a türelméről volt híres, de Sariel némán megparancsolta neki, hogy vesztegeljen.

- Graham - kezdte az angyal, mikor Evans zokogása alábbhagyott. -, nincs olyan lehetőség, hogy becseréld a jegyed.

- De hát eddig is kaptam még időt! Mi az az egy emberélet nektek? - kérdezte a férfi esdeklőn.

Erre nem tudott mit felelni Sariel, amit Evans is felfoghatott volna.

- Rendben - mondta végül. - Meglátom, mit tehetek, de előre figyelmeztetlek, hatalmas ára lesz!

- Nem érdekel! Kibírom, bármi legyen is az!

Három szék jelent meg a semmiből. Egyikbe Zaphkiel gyorsan bele is vetette magát, majd türelmetlenül elkezdett lábaival dobolni a padlón. Sariel felsegítette Grahamet, majd maga is leült.

- Van egy út - kezdte komoly hangon. - Újjászülethetsz egy új emberként Hildegárd idejében. Mindaddig, amíg meg nem pillantod őt, nem fogsz emlékezni az itt töltött idődre és az előző életedre. Hildegárd korábban született, mint te, így az előző életed emlékei homályosak lesznek, nehogy...

- Véletlenül betippeld az összes jó lottószámot, és figyelmeztethesd az elnököt mindenféle terrortámadásokra, meg hasonlók - segítette ki Zaphkiel előzékenyen Sarielt.

- Igen, lényegében ezért - erősítette tárgyilagos hangon Sariel, ám közben egy újabb rendreutasító pillantást lövellt örökmozgó társa felé.

- Hildegárd azért került ide, mert öngyilkosságot követett el. Leugrott egy hídról. Te már hamarabb meg fogod ő ismerni, de nem árulhatod el neki, hogy ki vagy, vagy azt, hogy milyen jövő vár rá. Nem óvhatod meg, végig kell majd nézned a szenvedéseit, míg el nem jut arra a pontra, hogy levesse magát a hídról. Ne próbáld meg figyelmeztetni...

- Nem is tudnád, arról a Mindenség gondoskodik.

- ... hisz, ha nem dobja el az életét, nem ismerkedtek itt össze, nem szerettek egymásba, és te nem akarnád visszaszerezni őt.

- Más szóval végig kell nézned a haláltusáját, ahhoz, hogy utána talán boldogok legyetek - foglalta össze kíméletlenül Zaphkiel, de talán Evansnak most épp erre volt szüksége. Hogy valaki egyenesen megmondja, mire számítson.

- Talán?

- Igen, lehet, hogy a földi életében megismerkedik majd mással és elhagy. Ne feledd, a Földön már nem te leszel az egyetlen férfi Hildegárd életében! Így is vállalnád?

Graham gondolkodás nélkül rábólintott. Tudta mi az a szenvedés. A viszonzatlan szerelmet is ismerte valamennyire, és abban a pillanatban nem létezett számára más csakis Hilde.

Sariel megérintette Graham mellkasát, hogy megbizonyosodjon, hogy komolyan gondolta-e, majd engedélyt adott Zaphkielnek, hogy visszaküldje egy új életbe őt.

- Kisfiú! - hangzott az apa boldog kiáltása. - Jonathan, a neve Jonathan lesz!

A kismama fáradtan elmosolyodott, mikor a mellkasára fektették újszülött gyermekét. - George Jonathan Todd, legyen boldog életed!

Ez a kívánság egészen tizenegy éves koráig kitartott a kis Jonathan életében, majd szüleivel New Yorkba költöztek. Új ház, új szomszédok, új iskola.

- Köszönöm, hogy bemutatkoztál, George. Üdvözöljétek mind! Kérlek, oda ülj, az ablak mellé - mutatott egy üres padra a tanárnő Jonathan első napján az új iskolájába.

- Elnézést, tanárnő! A Jonathant nevet használom - javította ki új osztályfőnöktét, aki láthatóan nem figyelt arra, amit a fiú az előző percekben mondott magáról.

- Szia! - bökte meg a hátát egy rövid fekete hajú fiú, amint leült. - Hildegárd Gier vagyok. Én amúgy nem ide járok, csak a bátyámnak jegyzetelek ma, aki versenyen van, én meg elvileg betegen fekszem otthon, de psszt! Senki nem tudhatja meg, hogy lány vagyok.

- Szia, Hilde, hallgatni fogok!

Sokkal szörnyűbb volt napról-napra végigélni minden pillanatát a büntetésnek, mint ahogy azt fent a Rendezőben képzelte. Azon a napon barátságot kötöttek, de miután ilyen módon az iskolát, Hilde már nem tanulhatott tovább. Jonathan, azaz Graham Evans is hagyni akarta a fenébe az egész egyetemesdit, és feleségül akarta venni Hildét, de szülei nem engedték, avagy a Mindenség közbe szólt, miután s végül lopásért, majd testi erőszakért két évre börtönbe került. Egyszerre tört össze terve az esküvőről és az orvosi egyetemről.

Kezdetben többen látogatták, de végül csak Hilde maradt. Hétről-hétre, később hónapról-hónapra látnia kellett, ahogy egyre haloványabb lesz a lány bőre, arca beesik, szemeiből eltűnik a csillogás.

Szabadulása napján Evansben felcsillant a sötét remény. Hilde a kapuban abban a mindig is ismert rövid "Kleopátra" frizurában várta, ami még egyáltalán nem volt divat. Ám visszatértével Hildének akaratlan támogatója lett, s elnyújtotta a lány szenvedéseit.

A Mindenség azonban másodszor kegyesebb volt. Egy áskálódó képében hazug szavakat suttogott Jonathanról Hildének, aki hitt neki, és megszakította a fiúval a kapcsolatot elvágva magától az utolsó mentőkötelet is.

Ekkor következett a legszörnyűbb szakasz, mikor Evans csak messziről figyelhette őt, az egyetemmel való újabb belépése pedig még hosszabb időre elvágta őt a lánytól.

Ez az idő rövid volt, igen rövid az előtte eltelt huszonkét évhez képest. Huszonkét év mindössze huszonkét sorban elmesélve. Azért ilyen rövid és összefoglaló jellegű mindez, mert kevesen bírták volna még csak az olvasását is, ha részletesen hangzott volna el minden. Talán csak Graham volt az egyedüli, aki képes volt végigcsinálni mindezt.

- Jonathan, drágám! Nem, nem is, Evans! - Korábbi nevének hallatára nagyot dobbant a szíve. Hilde megismerte! Végre megismerte, és a parton végre igazból átölelhették egymást, és hosszan, hosszan csókolóztak, majd a hazafelé úton Evans minden elmondott Hildének, amit fontosnak tartott.

Másnap bejelentették az eljegyzésüket, s Hilde az oltárnál tizenkétszer ismételte el, hogy Örökké!

A történet itt örömteli véget érhetett volna. Ám a Mindenség rövid határt szabott a felhőtlen boldogságnak.

Hat évvel később kitört az első világháború. Ne hitték, hogy komoly folyamodványai lehetnek. Ilyen messze az európai hadszíntértől. Hittek abban, hogy amit kaptak, az ár, amit hosszú évek szenvedéseivel megfizettek, elég lesz egy teljes életre, hogy a háború messzire el fogja kerülni őket.

- Hilde, kérlek küld ki a gyerekeket játszani a kertbe - mondta kissé idegesen Jonathan egy késő áprilisi délután ezerkilencszáztizenhétben. - Először azt akarom, hogy te tudd meg...

A négyéves lányka és az ötéves fiúcska engedelmesen kisétált a házból, ám mindketten abbahagyták a nevetgélést.

- Azt hittem, a toborzás önkéntes - szólalt meg élesen Hilde, mikor megpillantotta a behívót Jonathan kezében. A férfi kérlelőn nézett rá.

- Úgy érzem, meg kell tennem. Segítenem kell, még ha csak néhány embernek is tudom megmenteni az életét.  Nem emlékszem, hogy pontosan mi történt, de azt tudom, hogy mi fogunk nyerni. Győzni fogunk, nincs miért aggódnod!

- Nem mehetsz el! - jelentette ki Hilde rémülten.

- Mindenki, akit ismerek, már a fronton harcol. Te nem akarod, hogy segítsek nekik?

Hilde nem tudta, mit feleljen erre. Látta, hiába is győzködné az ő Evansét, semmi haszna nem volna.

- Melyikünk mondja meg nekik? - kérdezte végül.

- Majd én - Jonathan kisietett. Hilde nem érezte annyira jól magát, hogy boldog arccal követni tudja. Amint magára maradt, lerogyott a fotelbe és arcát a kezébe temette. Vissza fog térni, igaz? Nem lehet, hogy ne térjen vissza. Ezt is túlélik, ahogy annyi mindenen mentek már át közösen.

Három hónappal később szűkszavú üzenetet kézbesítettek Mrs Toddnak. Dr George Jonathan Todd egy bombázás során életét vesztette ezerkilencszáztizenhét augusztus harmadikán. Kétszáztizenhárom évvel és ötvenhárom nappal később Graham Evans leugrott egy sétahajóról, amely a Perdid becenevet viselő bolygó felszínétől ezerkétszáz méterre eltávolodva a The Evans' brothers hetvenedik nagykoncertjét ünneplőket szállította. Harmincnyolc évvel korábban megszületett Hildegárd Gier. Három nappal később Graham Todd betöltötte a hatot.

EVANS

TEKERGŐ: Lélekvasút - Hildegárd

A közösségi helyiség meleg félhomályban úszott. Hildegárd izgatottan nyelt egyet, majd jelzett Chiekonak, hogy készen áll. Chieko elindította a lejátszót, és lassan feltekerte a hangerőt, mire a közösségi helyiséget betöltötte egy fenséges waltzer háromnegyedes dallama.

A szobában csupán négy szék és egy asztal állt az egyik sarokban, a többi tér a táncolóké volt. Rosemary, Chieko és Főnök már elfoglalták helyüket, az üres szék Helga számára jelent meg, aki inkább behúzódott egészen az asztal mögé, és onnan figyelt.

Evans állkapcsa megfeszült az erős koncentrálástól. Tekintetével egy fix pontra összpontosított, és magában számolta az ütemet. Lassú léptekkel elindultak a kinevezett táncparkett felé. Evans kivárta nyolcat, majd ismét az egyhez érve magasba húzta Hilde jobb kezét és megpörgette a lányt a tengelye körül.

Táncuk kissé darabos volt még, nem szállt úgy Hildegárd szoknyája a levegőben, nem figyeltek még sem a fejtartásukra, sem arra, merre viszi őket a dallam, csak lépdeltek hátra-balra, előre-jobbra.

Hildegárd arca valósággal sugárzott az örömtől. Átadta magát a zenének és a mozgásnak. Észrevétlen egyre közelebb kerültek egymáshoz, mígnem a lassú résznél a lány átölelte Evans nyakát, és egész lelkével hozzá simult. Rosemary meghatottan figyelte a párt.

A sodró lendületű keringő a végéhez közeledett. A lejátszó kijelzőjén megjelent a következő szám címe és előadója. A londoni filharmonikusok előadásában egy valódi angol keringő. Hildegárd elhúzódott Evanstól, és nevetve ismét felvette a megfelelő tartást, majd folytatták az előadást.

Kisszámú közönségük lelkesen visszatapsolta őket az újabb kör végén, majd egymásután felálltak, hogy úgy is megéljenezzék őket.

- Még van mit fejlődnünk - pirult el a dicséretek hallatán Hildegárd. - Szeretnénk, majd modernebb tánckoreográfiákat is betanulni.

- Most viszont itt az idő, hogy kicsit pihenjünk, mielőtt lemegyünk az alagútba - indította meg kedvesen Evans a partnerét az ajtó felé.

- Az idő! Máris ilyen késő lenne? - kiáltott fel játékosan Hildegárd. - Főnök, köszönjük, hogy megszervezte nekünk ezt!

- Nagyon sokat fejlődtetek - hárította Főnök a hálálkodást mosolyogva. -, de valóban, ideje indulni!

- Menjen csak mindenki ahova kell, mi majd gyorsan eltüntetünk innen mindent! Ha én így tudnék táncolni, ilyen jóképű partnerrel! - Chieko néhány fehér virágot nyújtott át Hildegárdnak, majd szorosan magához ölelte. - Na menjetek, menjetek és pihenjetek le!

A hosszú folyosón végighaladva magas visszhangokat vert Hildegárd cipősarkának koppanásai.

- Előre, kettő, három - mormolta ajkai közt a parancsszavakat, s apró fordulatokkal lépdelt el Rosmary és Chieko ajtaja előtt. A fordulón túl már csak három ajtó maradt.

Elsőként ő költözött össze Evansszal, de az már valóban jó régen történt, majd Rosemary is befészkelte magát Chiekohoz, miután Nastia és Hugo távozása után Főnök egymás mellé osztotta be őket. Nagyjából egykorúak lehettek, remekül megértették egymást. Közösen horgoló klubot alapítottak. Egyetlen bánatuk volt csupán, hogy okkersárga fonálon kívül mást nem adott a közösségi helyiség.

Az ajtó az első érintésre kinyílt, és az örömittas táncosnő belibbent, majd keresztben végignyúlt a baldachinos franciaágyon. Evans csöndesen leült mellé.

- Segítesz levenni a cipőm?

- Persze, nyújtsd ide a lábad - Evans előre hajolt, és elkezdte kikapcsolni a magassarkú vékony szíját.

- Úgy örülök, hogy ilyen jól sikerült! Te is élvezted?

Ahogy lekerültek a cipők, Hildegárd megemelte a csípőjét és gyors mozdulatokkal kibújt a szoknyából és az alsószoknyából, majd odakúszott Evans mellé és átölelte a vállait.

- Élvezted? - ismételte meg a kérdést, miközben lassan elkezdte kigombolni Evans ingét. A férfi megragadta a bal karját és az ölébe döntötte.

- Persze. Érdekes volt.

- Nem is élvezted! - fordult hasra durcásan Hildegárd és lábaival úgy kezdett kalimpálni, mintha fejbe akarná rúgni Evanst. A férfi kissé hátrébb hajolt, majd felhúzta a lány blúzát és békítőn végigsimított tenyerével a hátán.

Hildegárd hagyta magát egy kis ideig kényeztetni, majd felült és két kezébe fogva szerelme arcát hosszan megcsókolta.

- Olyan csodás itt minden - suttogta lehunyt szemekkel. - Mindörökké.

Evans teste erre a kijelentésre megfeszült, ám a borús gondolatok a következő csókkal szertefoszlottak.

Egymás mellett feküdtek lehunyt szemekkel, mikor megszólalt a hetedik gong.

- Ideje indulnunk - súgták szinte egyszerre.

Hildegárd kelt ki előbb az ágyból, és az asztalához ment, ami mellett egy egész alakos tükör állt. Elővette a fiókból a hajkeféjét, majd néhány húzással kifésülte összekócolódott haját, és egy csattal féloldalasan elválasztotta a frufruját. Fekete hajszálai sejtelmesen megcsillantak a lámpafényben. Lélekrészecskéi vibráltak az bennük felgyülemlett energiától időnként apró fuvallatokat gerjesztve maguk körül.

- Még jó, hogy ilyen rövid a hajam - fordult el a tükörtől, amiben jobbról-balról megszemlélte magát. - Nem tudnék mit kezdeni ennél hosszabbal. Mindig csak fésülgethetném és mégis szanaszét állna.

- Illik hozzád ez az apródfrizura - Evans az ajtóból figyelte őt.

- Ez nem is az. Inkább rövid Kleopátra - ingatta fejét mosolyogva a lány vagy inkább nő, ugyanis nagyon felnőttesen festett, ahogy csípőre tett kézzel elindult Evans felé.

- Még jó, hogy nincsenek itt kígyók - suttogta Evans és egy gyors puszit nyomott Hildegárd feje búbjára, majd kézen fogta és húzni kezdte maga után, nehogy elkéssenek.

Mielőtt lesétáltak volna az alagútba, váltottak néhány szót Peronbiztossal, aki láthatóan megkedvelte őket, mert nem csak vissza szokott inteni, hanem gyakran odajött hozzájuk. A műszak eseménytelenül telt, még csak egy visszhang se került az útjukba, Evans mégis sokkal levertebbnek és fáradtabbnak tűnt, mint általában.

Visszafelé kéz a kézben sétáltak át a Rendezőn. Játékosan találgatni kezdtek, ki mi lehetett életében. Evans azonnal kiszúrt magának egy mélytengeri búvárt és négy építőmunkást. Ezzel vége is lett a játéknak.

- Építkezési baleset? - suttogta elcsukló hangon Hildegárd, és erősen belekapaszkodott Evans karjába. - Micsoda rémes halál. Soha többé nem láthatják a családjukat.

- Hilde, ne gondolj most ilyesmikre! Ez nem vezet sehova, te is tudod. Legközelebb menjünk inkább a Várón keresztül. Arrafelé kisebb a tömeg.

Hildegárd beleegyezően bólintott.

- Sajnálom, nem tudom, mi lehet velem, de úgy összeugrott a gyomrom és fáj a szívem. Rossz előérzetem van - hangja alig volt több elhaló nyöszörgésnél.

Hirtelen egy ismeretlen férfi lépett eléjük. Fekete inget viselt, testének körvonalai szilárdan, átlátszatlanul rajzolódott ki.

- Üdvözlöm, ön lenne Hildegárd? - fordult mosolyogva a lány felé, aki ijedt bólintással felelt. - Azért küldtek a Hivatalból, hogy visszakísérjem önt az életébe - közölte nemes egyszerűséggel. Hildegárd hitetlenkedve bámult az idegenre.

- De hol van Főnök, és kicsoda ön? - Evans maga mögé húzta a lányt, mintha védeni próbálná. Az idegen szemei meglepetten elkerekedtek. Sokszor küldték már ki, hogy egy-egy lelket visszavezessen a Földre. Ez volt az ő feladata, mégis az utóbbi időben egyre többször találkozott olyanokkal, akiknek nem akaródzott visszatérniük.

- A nevem Zaphkiel. Engem küldtek, hogy visszakísérjem önt az életébe. Önnek pedig - fordult Evans felé, majd átnyújtotta neki a csillogó arany jegyet. A felirat szerint a MENNYbe. - Úgy hiszem, ezt elvesztette.

A férfi úgy állt, mintha villám csapott volna belé. Térdei megroggyantak, arcán fájdalmas grimasz. Hildegárd kétségbeesetten átölelte.

- Nem! Én nem megyek nélküle - sikította hisztérikusan, miután rájött, hogy mi is folyik körülötte. - Hagyjanak csak meghalni.

Zaphkiel mély levegőt vett. Megint egy problémás pár. Egyrészről persze megértette, hogy egyesek jobb szeretnének a Rendezőben maradni, mert bár kissé sivár, remekül el lehet itt lenni, de azért a Föld mégiscsak más. Igazából csak azokat a sorsokat ismerte, amihez neki is köze volt, a többiekét nem kötötték az orrára, találkozott nem egy lélekkel, akit büntetésként küldtek vissza az életébe, de azért az összeshez képest az ő számuk elenyésző volt. Valamint az előtte álló lány sem ebbe a kategóriába tartozott. Akkor mégis miért nem akar visszamenni?

- Biztos nincs önnél még egy jegy? - próbálkozott Hildegárd kedvesebb hangon, mikor meglátta Zaphkiel fanyalgó arcát. - Hátha csak meg akart tréfálni minket.

A fekete ruhás kísérő erre kiforgatta a zsebeit, hogy megmutassa, nincs nála több jegy, majd elismételte, hogy a lánynak követnie kell, Evansnak pedig jó utat kívánt, de egyikőjük se mozdult.

- Beszélni akarok Főnökkel - lépett előre minden bátorságát összeszedve Evans, bár kezei továbbra is remegtek.

- Nincs akadálya - egyezett bele egy vállrándítás kíséretében Zaphkiel. Két ujját lezserül beakasztotta az övtartójába és elindult megkeresni Urielt. Szemei előtt aranyos csíkként jelent meg az angyalhoz vezető út, míg körülötte a lélektömeg lilás-kékes színekben úszott. - Kövessetek!

Igen, így minden bizonnyal sokkal egyszerűbb lesz, gondolta Zaphkiel.

Uriel épp támadóállásba helyezkedett, és azt mutatta a következő csapatnak, hogy miként kell a lélek vállait úgy megragadni, hogy utána egy mozdulattal a földre teríthessék. Erre a szintre Evansnak és Hildegárdnak nem volt szabad belépni, így meg kellett várniuk, míg az angyal kihívta Főnököt a Váróba.

- Mi a probléma? - kérdezte szokásos mosolyát magára öltve az egybegyűltektől.

Evans előhúzta a jegyét, majd tőmondatokban elmagyarázta problémájukat, és felkérte Főnököt, hogy tegyen rendet. Főnök hosszan gondolkodott, mígnem rájött, mi nem stimmel Evans mondókájával.

- Az emlékeid...

- Igen, visszakaptam őket - felelt Evans. - De ez még nem változtat semmin!

Főnök rosszallón megcsóválta a fejét.

- Nagyon is sokat számít. Most el kell engedned Hildegárdot! Az a sorsotok, hogy most elváljatok egymástól - Mindketten tiltakozásra nyitották a szájukat, de Uriel még nem fejezte be. - Hildegárd, indulnod kell!

Zaphkiel már amúgy is kezdte megelégelni a túl sok beszédet. Uriel engedélyével és egy gyors mozdulattal Hildegárd előtt termett. Evans felé kapott, ám Főnök lefogta karjait.

- Hilde, Hilde, áruld el! Tudod mikor tetted? Utánad megyek! Megkereslek!

- Jó utat! - suttogta Zaphkiel, majd megfogta a lány kezét és maga után húzta egy Evans számára láthatatlan hely felé. Hildegárd szemei lecsukódtak, vonásai kisimultak, majd szép lassan a lelkének részecskéi közti kötések fellazultak, és a csillogó szemcsék porfelhő formájában elenyésztek Evans szeme előtt.

Zaphkiel a rövidebb utat választva a Váróból egy ajtón keresztül egyenesen a Jegypénztár mögötti udvarra vitte Hildét. Egyébként ez volt a hagyományos út. Nagyon keveseket vezet ide a sorsuk a sikátoron keresztül.

Hilde arcán patakzottak a könnyek, de azért átnyújtotta Zaphkielnek a kék jegyet, amit az angyal kezelt, majd felsegítette a lányt a Föld felé tartó szerelvényre.

- Jó utat! - búcsúzott, majd tenyerével megérintette a lakkozott fa borítást, s a következő pillanatban felhangzott a kerekek egyre gyorsuló zakatolása. A szerelvény kifutott az állomásról, Zaphkiel pedig dolga végeztével elindult, hogy folytassa egyéb teendőit.

Dermesztő hidegség ölelte körbe Hildegárd testét. Lábai sajogtak, tüdejét összeszorította az oxigénhiány. Hiába csapkodott karjaival, a híd támpillérei körül keletkezett örvények újra és újra lehúzták a víz alá. Küldött az árral és önmagával. Nem akart a felszínre jutni, de életösztönei erősebbek voltak akaratánál.

Legyen már vége! kiáltotta némán, csak legyen már vége. Túl sokáig tűrt és szenvedett. Legyen végre vége a magánynak és a megaláztatásoknak! Karjait összefonta maga körül, és vacogva összeszorította fogait. A következő örvény lesz az utolsó.

Mozdulatlanul, kimerülten várta a sötétséget, ám helyette éles fények világítottak szemébe, majd a közelében valami csobbant és csapkodni kezdett. Rekedt kiáltások távoli hangjait sodorta magával a vízfelszín közelében fújdogáló szél. A mentőcsapat bármelyik pillanatban elérheti. Nem! Az nem lehet! Tüdejéből kipréselte az utolsó lélegzetét is. A sötétség végre közeledni látszott.

Egy pillanatra el is nyelte, majd váratlan forróság járta át egész testét, mikor az épphogy kiszakadt lélek visszatért belé.

Szemei kipattantak, karjaival eszeveszett hadonászásba kezdett, csakhogy ismét a felszínre vergődhesse magát, azonban fuldoklott, tüdejébe beszivárgott a folyó piszkos vize.

Utolsó erejéből felfelé nyújtotta kezét, de még így se érte el a felszínt. A reflektorok fényei messzinek tűntek, az úszó alakja, aki utána vetette magát a mentőhajóról még inkább távolinak.

Hirtelen szorítást érzett a gyomra környékén. Azt hitte, a rátörő halálfélelem egyik mellékhatása, ám a szorítás egyre erősödött és ő egyre közelebb került az életet jelentő levegőhöz.

- Gyorsan! Segítsenek! - kiáltotta a férfi integetve a mentőhajó felé. - Hilde, Hilde tarts ki!

Hilde kábultan borult megmentője vállára. Odaért a másik úszó is, felfektették Hildegárdot a csónakba, majd az idősebb férfi fölé hajolt, hogy megvizsgálhassa a légzését.

Szerencsére nem nyelt sok vizet. Az értő kezek szakszerű mozdulatainak hála kihányta azt a keveset is, majd gyorsan felültették, és egy meleg pokrócba csavarták, nehogy tüdőgyulladást kapjon.

Közben megmentője hátára is pokrócot terítettek, és forró itallal kínálták meg. A férfi azonban egyre csak szólongatta, kétségbeesetten, mintha még mindig nem lenne biztonságban.

A lány a kimerültségtől és a megrázkódtatásoktól elhomályosult szemekkel nézett fel rá.

- Jonathan - suttogta rekedtes hangon. - Jonathan?

A férfi letette a teát és szorosan karjaiba zárta a lányt.

- Oh, Hilde, drága szerelmem - Félresöpörte a lány arcára tapadt tincseket, majd vadul megcsókolta. - Nem eresztelek el soha többet, ígérem! Soha többet!

A lány arcáról patakzani kezdtek a sós könnyek összekeveredve a piszkos vízcseppekkel. Zokogott, de közben halkan, mégis tiszta szívből jövő boldogsággal hangjában nevetett.

-  Jonathan, drágám!

HILDEGÁRD

TEKERGŐ: Lélekvasút - Sariel

Sariel végignézett a lábai alatt elterülő aprócska Földön és annak örökké boldog és boldogtalan élőlényein.

Nem akarta leskelődésével megzavarni az újraegyesülő család boldogságát, de nem bírta megállni, hogy csak még egy percig ne figyelje őket. Épp az utolsó pillanatban vette észre a közeledő műholdat. Behunyta a szemeit és eltűnt. A műhold érintetlenül keringett tovább a pályáján, egyik felvételén különös, elmosódó emberalakot rögzítve.

Sariel gyalogszerrel indult vissza a Rendezőbe. Halkan dudorászott az elfeledett vágány mellett lépdelve. Melegséggel töltötte el a szívét az a felbecsülhetetlen értékű jelenet, aminek az imént szemtanúja lehetett, de egyszersmind szomorúvá tették az elválások. Persze tudta, hogy minden így volt elrendelve, nem lehetett volna tovább húzni Nastia és Hugo indulását, de az egész mostani csapatból őket kedvelte a legjobban. Különösen Nastiát. Nem is merte remélni, de végül elég erősnek és kitartónak bizonyult a lány, hogy a másik útra léphessen.

Mikor végre elérte az elhagyatott udvart a Jegypénztár mögött, megállt. Felnézett a Napra. Nem arra ami az emberekre süt le, ez egy másik Nap volt. Tündöklőbb, mint az embereké, de a fénye mégse sértette a szemet. Egyik kollégája, Uriel hozta létre egy örökkévalósággal ez előtt, mert úgy tartotta, még egy léleknek is szüksége van fényre. A Rendező üvegfedelű csarnokát ez a Nap árasztotta el világossággal.

A hatalmas erejű angyal jólesőn nyújtózkodott egyet, hagyta, bőrét hadd melengesse kicsit az energiagömbből áradó hő mielőtt tovább indult volna. Szerette a fényt, a simogató napsugarakat, melyek összekapcsolódnak lelkének tüzével, ami hatással volt a körülötte lévőkre is. Különös kisugárzása békét hozott a feldúlt és elkeseredett lelkek számára. Ezért is volt ő a pokolfajzatok címzetes vezetője.

A bokrok leveleit lágy szellő rezegtette, a sín időnként megcsillant, mikor elhajlott felőle egy-egy ág. Hamarosan ismét betakarja majd a föld, és csak az veheti ismét észre, aki arra érdemes.

Ahogy Sariel kilépett a szűkös sikátorból Nastiáék "biztonsági őrével" találta szembe magát. A két férfi udvariasan köszönt egymásnak.

- Hogy boldogulsz, Azrael? - érdeklődött Sariel.

- Hidd el, nincs kedved feltartani! Ezek a lelkek rettenetesen ragaszkodnak emberi életük morzsáihoz. Most van néhány kifejezetten problémás is, akikért el kell mennem a Földre. Annyira kapaszkodtak, hogy végül sikeresen bennragadtak a testükben, miután...

- Miután az kilehelte a lelkét - segített Sariel vigyorogva.

- Bárcsak úgy lett volna! - sóhajtott fel Azrael. Egy hang elhallgatott a Dühöngőben. Azrael gyorsan kihúzta nevét a listáról és intett, hogy hozzák ki az illetőt. Egy alá beosztott angyal elsietett a Jegypénztárhoz, hogy kikérje a jegyet. - Most, ha megbocsájtsz!

- Persze, jó munkát, menj csak!

Sariel nézte, ahogy nagy küzdelmek árán kivezetik a Dühöngőből azt az egy lelket, aki megbékélt végre a halálával, majd elindult, hogy átverekedve magát a Rendező tömegén átadhassa a sebtiben távozók utolsó üzenetét.

Hildegárd a hír hallatán zokogásban tört ki. Evans átölelte a vállát, hogy megnyugtassa, mire a nő elnevette magát, és akadozó szavakkal adta kedvese tudtára, hogy nem bánatában sír. Boldog volt. Meghatotta, hogy Nastiáék az indulásuk előtt rá gondoltak és arra a haszontalan könyvre.

Helga kifejezéstelen arccal állta végig a jelentet, majd a közösségi helyiségből visszavonult a szobájába. Sariel követte a tekintetével, amíg csak be nem fordult a folyosó végén. Nagyon elveszettnek látta a többiek körében a hallgatag művészt, főleg azóta, hogy Jakab távozott. Még sok idő kell neki, hogy ő is megérezze a hívószót. Sariel már tudta, a lány fog utolsónak maradni a kis csapatból.

Váltott még néhány szót Evans-szal az új beosztásról, ami azonnali hatállyal érvénybe is lép a búcsúzó után, majd elindult a Pokol peronja felé. Míg Rosemaryékre várt, figyelte, hogy dolgozik Peronbiztos. Az angyal a legközelebbi munkatársa és barátja volt Sarielnek. Szabadidejében előszeretettel kereste fel, hogy beszélgethessenek egy keveset.

A műszak nem sokkal később megjelent a lépcső tetején. Chieko kitörő örömmel fogadta a híreket, ellenben Rosemary bosszankodott egy keveset, amiért köszönés nélkül indultak el a fiatalok. Igaz, aztán jót nevetett azon, hogy az üzenete végül is célba ért. Kérdezősködött arról is, hogy hova is mentek Nastiáék, de erről Sariel nem beszélhetett. Mindenkinek magának kell megtalálnia az útját. Rosemary végül beletörődött ebbe. Röviden elköszöntek egymástól, majd a két pokolfajzat elindult, hogy csatlakozhassanak a hagyományos búcsú ünnepséghez.

- A halovány lányka ment el? - lépett mellé érdeklődve Peronbiztos. - Megint ünnepséget fognak tartani? Azért jöttél?

- Igen. Ő és a fia, a melegítőruhás - felelt Sariel, miközben kezet ráztak. - Hogy vagy mostanság?

- Jól, köszönöm. Az elmúlt időben nem volt semmilyen fennakadás. Habár a Glóriák - az ő szájából egész máshogy hangzott ez a szó. Talán mert tudta, mit is jelent. - egyre kimerültebbek. Nemsokára jöhetne az utánpótlás.

- Köszönöm, hogy szóltál. Majd intézkedem - biztosította Sariel, és végignézett a beszállásra várók tömegen. Peronbiztos kis időre átadta a vezetést mag vele beszélgetett, és a segítőire bízta a rend fenntartását, valamint a jegyek kezelését. - Eleget dolgoztak már ezek a Glóriák is. Ideje, hogy beálljanak az újjászületők sorába. Talán az új életet, amit kapnak, jobban fogják értékelni, és nem dobják el maguktól ismét egykönnyen.

- Sose fogom megérteni őket - csóválta a fejét Peronbiztos.

- Nem is vagy ember.

- Néha már majdnem annak érzem magam. Annyi emberi lélekkel találkozom nap, mint nap. Kívülről fújom már az életüket. Nem mellesleg én tudok a legtöbb nyelven káromkodni, és a legtökéletesebben beszélem a szlenget és az argót. Könnyűszerrel besétálhatnék a legtöbb bűnszervezetbe feltűnés nélkül.

- Látom, szórakoztat a dolog.

- No igen, ha tudnád, az információk mellett milyen ajánlatokat kapok... el se hinnéd, mit el nem hisznek az emberek, hogy megtehetnek.

- Erről azért nekem is van némi fogalmam.

- Nah, most már megyek. Mindjárt itt az idő. Az indítást pedig nem merem rájuk bízni.

- Rendben, menj csak - búcsúzott el Sariel is, majd komótosan elindult a Váró felé.

A szőkeség mindenféle köszönés vagy tiszteletadás nélkül a szemére vetette, hogy késett. Sariel nem kedvelte őt. Kevés olyan valaki létezett, akit ő nem kedvelt, hisz lényének része volt a szeretet, de ezt a Glóriát képtelen volt. Ami azt is jelentette egyúttal, hogy a nő tökéletes a feladatra, amire kiválasztották.

Sugárzott belőle a pokolfajzatok iránti ellenszenv, félrevezetve ezzel azokat, akik hajlottak az álszenteskedésre és az ebből adódó mindenféle jellemtelenségre.

A másik angyal, aki az angyallelkűeket vezette, elmélyülten kaparászta bőrfotelje karfáját, és fel se nézve válaszolgatott a szőkeség rutinkérdéseire.

Sariel hátradőlt a maga székén, és várta, hogy rá kerüljön a sor. Még egy ilyen feladatkörnek is megvan a maga "papírmunkája". Annyi lélek fordul meg a Rendezőben, mindent pontosan le kell adminisztrálni.

A Váróba lépve háta mögött összekulcsolta kezét, s fürkészőn végignézett a tanácstalan társaságon.

A szőkeség belekezdett a mondandójába.

- Üdvözöllek titeket, Glróiák...

Sariel nem is figyelt igazán arra, hogy mit mond. Egész máshol jártak a gondolatai. A Glóriák körül.

Milyen hangzatos név, nem igaz? De mi is van mögötte igazából? Ez egy tucatnév. Egy gúnynév. Annyian vannak, hogy a neveiket külön-külön képtelenség lenne megjegyezni. Ez a kíméletlen valóság.

A Váróban a lelkek egy része öntudatlanul választ. Érzésből, ami érzés még az életükből maradt vissza. Ők egytől-egyig a pokolfajzatokhoz csatlakoznak, mert megvan bennük az a fajta lelkierő, nevezhető akár bátorságnak is, ami ahhoz kell, hogy ellenálljanak az alagút energiáiban megbújó kísértésnek.

Ők azok, akiknek még életükben, a megpróbáltatások idején, nem volt semmilyen támaszuk, nem volt senki se mellettük. Egyedül voltak a világon, és az őket körülölelő kilátástalanság súlya alatt végül összeroppantak. Nem létezett számukra senki és semmi, amiért élhettek volna, amiért küzdhettek volna. Nem létezett számukra a megváltó holnap a Földön.

No és persze azok a lelkek is köztük jártak, akik egy szörnyű baleset után az ítéletükre vártak. Az ő ügyeikben, kétféle döntés születhetett. Élet vagy jegy a Mennyországba. Addig is valamilyen szinten kellemesen elüthették az idejüket. Szökevényekkel aligha találkozhattak, ellenben sok idejük maradt olvasni és felfedezni az élet szépségeit, amik állandóak, és segítenek megerősíteni lelkükben az élni akarást.

A lelkek másik fele hagyta magát becsapni a külsőségek és saját spekulációik által. Ők voltak azok, akikből később üres tekintetű, elkínzott, vezeklő lelkek lettek, a Glóriák. Nekik lett volna lehetőségük támaszkodni a körülöttük állókra, és ezt ők maguk is tudták, de elutasították a segítséget, s habár az életeik, épp oly egyediek mint a pokolfajzatoké, általában mindegyikőjüké rövid úton visszavezethető volt a fentebbi összefüggésre. Az ő útjuk a vezeklésen át egy bizonytalan új jövő felé vezetett. Némelyek, de nem mindegyikük, kapott egy új esélyt, hogy teljesen elölről kezdhesse az életét. Egy részük visszatérhetett az életbe azzal a jól irányzott érzelemlökettel kísérve, hogy a halálba menekülés nem old meg semmit. Habár nem emlékezhettek pontosan a robotolásra és arra, hogy hányszor kellett végignézniük a villanyvonat indulását a menny felé, de a tudatuk mélyén megmaradt az érzés, hogy ez az út semmivel se könnyebb, sőt gyakran nagyobb szívás, mint az élet.

A szerepcsere, ez az egyszerű csavar a rendszerben Sarielt minden alkalommal ámulatba ejtette, és elismeréssel adózott annak kiötlőjének.

A szőkeség végre befejezte a mondókáját, és felszólította a jelenlévőket, hogy válasszanak. Sariel megkeményítette arcvonásait, hogy semmit se árulhasson el, majd, miután mindenki választott, odalépett új csapatához.

- Üdvözlök mindenkit, én leszek a főnökötök. Szólítsatok csak nyugodtan így.

- Hogyan?

- Főnöknek - felelt Sariel, majd szélesre tárta az ajtót, ezzel megnyitva egy új, még lakatlan szintet, amit a pokolfajzatok nemsokára elfoglalhatnak.- Induljunk! Majd meglátjátok, nem kell semmitől tartanotok még.

SARIEL

Ezennel véget ért a Lélekvasút! Köszönöm, hogy végigolvastad!