Obrazek 1

Obrazek 1

2016. febr. 29.

NYÁPLIC: Minőségi Forradalmak - Hűség

"Még kezdő voltam, mikor megismerkedtem apáddal... azaz apátokkal..."

Tim az ódon vár egyetlen épen maradt bástyájának majd fél méter széles csipkézett falán, a kényelmetlen terméskövekkel mit sem törődve üldögélt, tekintetével a horizontot fürkészte, hosszú lábai ütemesen csapódtak a bástya külső falának, a szél kedvére lapozgathatta a kezében tartott könyvet. Mellette hevert foszladozó khaki színű válltáskája, amit különféle klubok kitűzői tartottak egyben. 
Kis ideig kotorászott benne, majd előhúzta a zenelejátszóját, és pár percnyi bénázás után sikerült is kibogoznia annyira a drótokat, hogy kényelmesen a fülé dughassa minkét apró hangszórót a nélkül, hogy a torkának feszülő neon zöld szálaktól megfulladna.
A könyv kicsúszott a kezéből és hosszú esetlen bukdácsolás után gerinccel felfele elterült a macskaköveken. Szerencsére senki se sétált a szűk utcán. Tim kifejezéstelen arccal szemlélte a járdán heverő könyvet, és figyelte, ahogy a szél újra és újra megpróbálta odébb taszítani. Végül egy belső hang noszogatására felsóhajtott, átvetette vállán a táskát, lábait megtámasztotta a falon, majd elrugaszkodott és ugrott.
Három méter zuhanás után talpa talajt fogott, majd hosszú elnyújtott futólépésekkel haladt tovább lefelé a meredek lejtőn, karjait széttárta, egész olyan volt, mintha repülne. Ahogy a gravitáció egyre húzta lefelé mind gyorsabban és gyorsabban futott, rövidítette lépteit, térdeit behajlította, nehogy kiszaladjanak alóla a lábai, és nevetett. Csodás, felszabadító érzés járta át az egész testét.  Sajnálta is, mikor le kellett lassítania, nehogy nekiütközzön a szemközti ház falának. 
Lehajolt a könyvvért és nadrágjához ütögetve a borítóját leporolta, majd a táskája mélyére csúsztatta. Egy pillantást vetett még a várra, amit műemlékvédelmi tábla védett az illetéktelen behatolók ellen, és ami Egyetemváros legrégebbi építménye volt, valamikor a XIII. század végén épült, mikor még a város helyén lápos volt.
Lejátszójában benyomta a keverést, majd ruganyos léptekkel elindult az iskola fele, ő még egyszer nem mászik vissza a bástyára.
A főbejárat díszes öntöttvas kapuja szélesre volt tárva. Mindkét oldalt egy-egy macskakőhöz rögzített vaspánttal volt kitámasztva, nehogy becsukódjon. Nem ment be, balra fordult, majd megkerülve az iskola első igazgatójának emlékére állított alacsony kerítéssel körbevett szobrot, odalépett a mellékajtóhoz, amire a tipikus "Csak illetékeseknek" feliratú kopott tábla lógott. Előhalászta a kulcsait, majd szakszerű mozdulatokkal elfordulásra bírta a zárat.
A hirtelen beáramló fénytől szinte semmit se látott. Maga mögött gyorsan behúzta az ajtót, majd tapogatózva elindult, hogy megkeresse a villanykapcsolót. Egy kattanás és a lámpák hunyorgó fénye máris betöltötte a szűk folyosót.
Egészen a végéig ment, majd jobbra fordult, ahol újabb zárt ajtó állta útját. Kopogtatott. Kettő rövid, kettő hosszú, szünet, majd még két rövid. Magának a kopogtatásnak csupán rituális szerepe volt, sőt már-már gúnyosnak tűntek a koppanások.
Léptek zaja, majd kulcscsörgés hallatszott az ajtó túloldaláról, míg végre feltárult, és szembe találta magát az apjával.
- Jó estét, Mr Lucas! - köszöntötte Tim.
- Pihenj! Ne akarj becsapni. Tudom, hogy még alig múlt tíz óra - horkant fel Franklin, majd félreállt, hogy a fia beléphessen.
A szoba kicsi volt. Feltűnően és túlságosan kicsi egy olyan gyakorlott és értő szem számára, mint amivel Tim is rendelkezett.
- Esetleg kávét? - kérdezte kissé megenyhülve az apja, miután visszatért az íróasztalához. - Szolgáld csak ki magad. Ott van a fal mellett. Tudod, a szokásos helyen.
Tim ledobta a kanapé mellé a táskáját, majd a komódhoz lépett. Felemelte a vázát, melynek magasított alja alatt egy apró kar bújt meg. Eltolta, mire kinyílt a komód egyik fiókja. Egy békebeli időkből származó kávéfőző, benne gőzölgő, ki nem töltött kávéval, két csésze, cukor, tej és méz.
Tim nem szerette a kávét, azért mégis töltött magának. Sok tejjel és cukorral, majd a csészével a kezében visszasétált a kanapéhoz, és leült.
- Hogy haladsz? - kérdezte apja, fel se nézve a papírjai közül.
- Lassan. Száraz és unalmas. Miért ezt kell olvasnom? Ez egy hivatalos verzió a történtekről. Ezt tolják mindenki képébe - panaszkodott magáról megfeledkezve hatalmas gesztusokkal nyomatékosítva mondandóját.
- Most nem az utcán vagy - figyelmeztette Franklin.
- Bocsánat. Túl hosszú ideje játszom ezt a szerepet. Kezd az életem részévé válni.
- Sose feledd...
- Nekem ez nem megy - suttogta Tim. Kérlelőn apja felé nézett. Elég csak egy fejbólintás, egy legyintés, bármi, de az apja meg se rezzent.
- Mindenhez csak önfegyelem kell. Elég önfegyelem. A könyvet pedig még ma fejezd be. Nem értem, miért lázadsz ellene. Már többször elmondtam neked, miért van szükség arra, hogy a hivatalos verziókat is ismerd...
- ... és nem csak a hivatalos hivatalos verziókat, hanem azoknak leegyszerűsített változatát, amit az iskolákban tanítanak - fejezte be Tim komoly hangon, bár nem tűnt úgy, mintha meggyőződés is lenne a szavai mögött. - Maradhatok?
Apja végre ránézett. Hosszú percekig nézte. Tim nem mozdult.
- Maradhatsz - felelte végül lassan és kimérten.
- Hazajössz este?
- Meglehet, de ne várj.
- Játszhatnánk ismét a kártyákkal - próbált annyira közel húzódni az íróasztalhoz, amennyire csak tudott, mielőtt a kanapé felborulna alatta.
- Már nem vagy gyerek.
- Szükségem van a kikapcsolódásra. Egész nap vigyorgok, lelkes vagyok, barátkozós és teljesen hétköznapi. Régebben orosz könyvárus és kanadai prémvadász voltam.
Mr Lucas nem nézett fiára, tekintetét szigorúan az előtte lévő diagramra szegezte, ám az oszlopok összefolytak szemei előtt, ahogy elhomályosultak az emlékek hatására.
- Az gyerekjáték volt. Már magasabb szintre léptél. Egy kész személyiséget kell felépítened. Ha terepre akarsz menni, türelmesnek kell lenned. Egy beépített ügynöknek ez elengedhetetlen. Ha alvó ügynök...
- Alig múltam húsz éves...
- Ne gyere a koroddal! A kor nem számít. Mintha nem tanultál volna semmit. Nem figyeltél? Miért hozol fel olyan érveket, amik rég elavultak. Öt évvel ez előtt... nem is, még öt éve se fogadtam volna el ezeket az indokokat - Franklin Lucas észre se vette, hogy nem csak a hangját emelte fel, hanem fel is állt az íróasztala mögött. Szemei hidegen villámlottak. - Menj haza, ne zavarj!
Tim hangtalanul felkapta a táskáját. Fejét makacsul felszegte. Csak az ajtóból fordult vissza, hogy utoljára apjára nézzen.
- Tudom miért utálod a franciás kártyákat. Mert bűntudatod van. Az anyámat is biztos egy fedett küldetés alatt csábítottad el. Talán még komplexusod is, mert Téged, senki se tud szeretni - kiáltotta, azzal kiviharzott a szobából, és jól bevágta maga mögött az ajtót, és meg sem állt, míg ki nem ért a folyosóról a szabadba.
A dühét hamar felváltotta a keserű, tehetetlen kín, majd a bánat. Nem akart ismét veszekedni az apjával.
Kapcsolatuk, ha voltak is benne nézeteltérések, sokkal kellemesebb és vidámabb volt, az előtt, hogy apja eldöntötte, őt nevezi meg utódjául a nyugdíjba vonulása után. Az addigi könnyed kiképzése, hasonló volt ahhoz, mikor egy apa, aki ért az autószereléshez, elmagyarázza, hogy melyik szerszámnak mi a neve. Miután a korábbi jelölt az áthelyezését kérte, minden sokkal komolyabbra fordult. Többek között meg kellett szoknia azt is, hogy magázza a saját apját. Egyre kevesebb meghitt családi pillanatuk volt. Nem kell itt semmi nagyszabásúra gondolni. Timnek már az is elég lett volna, ha együtt vacsoráznak, és az Egyetemvárosi Hírlap aznapi számában megjelent cikkekről beszélgetnek, lehetőleg mint egy gyerek a szülőjével.
Miután hivatalos bejegyezték a Forradalmi Klub újonclistájára, nem volt többé az elnök aranyos kicsi fia. Korábbi ismerősei formálisan kezdtek vele beszélni, és a protekció árnyának elhessegetése miatt, nem is mászkálhatott már olyan szabadon, mondván csak az apját keresi, a kihelyezett főhadiszálláson. Az óta sokkal jobban értékelte azt a kis zugot a személyzeti folyosó végén, ahová apja vissza szokott vonulni, hogy rendezze gondolatait. Hálás volt azért, amiért apja nem szereti a tömeget és a hivatali nyüzsgést, így legalább időnként volt alkalma kettesben lenni vele. Néha csak nézte ahogy dolgozik, és próbált rájönni, hogy tud az apja olyan lelkiismeretesen dolgozni továbbra is töretlen hittel és lelkesedéssel. Ő nem kötődött annyira a Forradalmi Klubhoz. Persze a szervezet titokzatossága vonzotta, de azt sose tudta megérteni, hogy hogy lehet fontosabb a hivatal, mint a család.
Néha úgy érezte, apja is szenved, és egyedül ő tudja tartani benne az erőt, hogy kitartson. Arról, hogy egy anyukáért könyörögjön, már kis korában leszokott, miután látta, mennyire felzaklatja ez a kérés az apját. Biztos volt abban, hogy szerette az anyját, de sose volt mersze később, miután erre rájött, hogy megkérdezze, akkor miért is hagyta el, és őt miért hozta magával. Ha pedig az édesanyja elhunyt, akkor mért nem árulja el?

Sétált egyet a parkban, lehiggadt, megpróbálta kitisztítani a fejét, majd majd hazament. Otthon elkészítette az ebédjét, a felét betette a hűtőben, és felcímkézte, majd elindult a könyvtár felé. Pakolászott egy keveset, majd pontban egy órakor beállt a pult mögé.
Beindította a számítógépet és előkészítette a kártyabeolvasót, majd várta, hogy valaki odalépjen elé.
Szeme sarkából látta, hogy állandó vendégei már megérkeztek. Magában mosolygott rajtuk egy keveset, majd a tollait kezdte rendezgetni az asztalán, közben magára öltötte bájmosolyát.
- Szia, bocsit, tudnál nekem segíteni? - kérdezte tanácstalanul egy ismeretlen lány. Látszott rajta, hogy először jár a könyvtárban.
- Persze. Miben? - fordult felé segítőkészen Tim. Elkezdődött a délután.
- Egy könyvet keresek.
- Mind közülünk oly sokan...
- Igen - lány zavartan lesütötte a szemét. - Az a helyzet, hogy egy barátnőm felírta nekem a címet.
- Remek.
- Túl későn vettem észre, hogy nem tudom elolvasni Csak zsebre vágtam - vallotta be, majd letette Tim elé az összegyűrt papírfecnit.
- Megpróbálhatom én is? - tette fel a költő kérdést a fiú, miközben maga felé fordította az írást. - Alice.
- Igen... Tim.
A fiú egy pillanatra meghökkent, majd eszébe jutott, hogy a nyakában lógó kártyára rá van írva a neve.
- Megmutatom, hol találod.
- Köszönöm.

HŰSÉG

2016. febr. 20.

VÖRÖSKE: Karácsonyi lidércnyomás


▲Figyelem!
 A novella - igencsak - sötét jeleneteket tartalmaz.  Elolvasni csak saját felelősségre! 
 
Sherrill egy utolsó pillantást vetett az egész alakos előszoba tükörre, és ismét megpróbálta lehúzkodni a szűk miniszoknyát legalább annyira, hogy hatalmas feneke ki ne buggyanjon belőle, ha leül a metrón. Nem sikerült. Úgy nézett ki a krampuszlány ruhában, mint egy trampli. Ha legalább ribancosan állt volna rajta, még talán rábólint tükörmására, de így? Óvatosan közelebb hajolt, és ellenőrizte a sminkjét. Piros és fekete, mint egy maszk. Bőre kellemetlenül viszketett a púder alatt, tüdeje összeszorult a szoros fűzőtől. Igyekezett aprókat lélegezni, de attól meg megfájdult a feje.
Elfintorodott, majd egy széles, beletörődő vigyorral arcán elbúcsúzott a lakástól. Felkapta meleg szövetkabátját, és féloldalasan letipegett tűsarkújában az utcára.
Leintett egy taxit. Semmi kedve nem volt parádézni a metrón ebben a göncben.
◊◊◊

A sofőr fél óra múlva lefékezett az aurora boreális fényeiben fürdő bevásárló központ előtt. Az üzletek már zárva voltak, az emeleti folyosókon is csupán a biztonsági fények égtek. Egyedül az aula volt kivilágítva. Közepén háromemeletes karácsonyfa, tövében üres kartondobozok hevertek csillogó csomagolásaikban. A mozgólépcsőtől balra kis karámban három rénszarvas álldogált félig lehunyt szemekkel. Mindig épp csak annyival mozdították el fejüket, hogy az agancsaikra aggatott csengők meg ne szólaljanak. Az aula közepére leterített vörös szőnyeg egészen az ügyeletes Mikulás trónjáig futott, körülötte kordon, hogy a sorban senki ne előzhessen.
Sherrill idegesen körbekémlelt, majd apró sípoló hang hagyta el a torkát. Ez volt a megkönnyebbült sóhaj, amiért egy ismerőst sem látott a gyülekező tömegben.
Besietett a statisztáknak fenntartott szobába, és felakasztotta a kabátját. A Mikulásnak öltözött férfi elismerően füttyentett, mire a krampuszlány motyogott valamit, majd a tükörhöz lépve elkezdte ismét rendbe szedni magát. A jelmezes férfi megvonta a vállát, majd elnyújtózott a fotelben, és szemérmetlenül bámulni kezdte a lány formás fenekét és a szűk ruhát épphogy szét nem repesztő melleit. 
Sherrillt azonban nem ő feszélyezte leginkább, hanem a másik krampusz, aki pislogás nélkül meredt rá. Nem mert megfordulni, így csak a tükörben láthatta a különös öltözetű statisztát. Bőrét teljesen feketére festette, ruhája lezserül lógott rajta, a fekete összhatást itt-ott piros foltokkal törte meg, fehér bundacsík sehol. Szembogarai vörösen izzottak, pupillái akkorák voltat, mint egy macskáé. Hosszú fekete haja szanaszét állt.
- Átengedem a tükröt, ha kell - fordult meg Sherrill, és próbált minél könnyedebb mozdulattal inteni a tükör felé, miután kellőképp frászt kapott a munkatársától.
- Bögyöském, nekem nem az kell - kászálódott fel a Mikulás, és félreérthetetlen mozdulatokkal indult a lány felé. Lehúzta hosszú fehér szakállát. Sherrill védekezőm maga elé kapta karjait, és hátrált néhány lépést.
- Hívom a biztonsági őrt - fenyegetőzött elhaló hangon. Erre senki se készítette fel. A férfi feléje kapott. Sherrill ijedt nyüszítéssel tért ki előle, szemeivel vadul kereste a másik krampuszt.
Az a kanapé mellett állt. Mozdulatlanul. Lelassult szervezete még a Mikulásruhás szavait kezdték csak feldolgozni. Oldalra billentette ijesztő szögben álló fejét, és a dulakodókra szegezte átható tekintetét. Látta, hogy a krampuszlány próbálja kiszabadítani csuklóját a férfi szorításából. Elmosolyodott, kivillantak fekete fogai. Lábai elemelkedtek a földtől, ahogy közelebb lebegett a Sherrillhez karjait ölelőn széttárva.
Nem segít! Cikázott végig a gondolat a lány agyán, mikor megpillantotta a fekete ruhást. Egész testében reszketett. Hogy is küzdhetne tovább két férfi ellen? Az ajtó zárva, a folyosó üres. Senki se hallaná a sikolyait. Összeszorította szemeit, és utolsó erejéből megpróbálta kicsavarni a kezét az örült módjára vihorászó Mikulás vasmarkából. Nem sikerült. Könnyektől fátyolos tekintettel fordult a nem messze álló asztal felé. Ha lefejelhetné, és elájulna, legalább nem érezne semmit, és talán a két férfi kedve is elmenne tőle. A homályos képbe fekete hínárokként úsztak be a lény lebegő hajfürtjei. Szája néma szavakat mormolt, majd kissé felgyorsulva belezuhant Sherrill testébe. 
A lény kényelmesen befészkelte magát az izomkötegek hártyavékony falai közé és Sherrill agyába. A hangjai megelevenedtek oda-vissza verődve Sherrill fejében megfosztva őt az önálló gondolatoktól.

~ Nézz.láss.állj-föl.tedd-meg.ÖLD-MEG.három.kettő.egy.nulla.hulla.ügyes-vagy.tedd-meg.ne-hagyd.el. ~

Sherrill teste megvonaglott, majd magabiztosan felegyenesedett. A változást a férfi is észrevette, és elkerekedett szemekkel bámult fel rá. A mozdulat, ahogy elkezdte kioldani a jelmez túlméretezett övcsatját egy pillanatra félbe maradt. Sherill utolsó tiszta gondolata az volt, mégis hogy vehettek fel egy ilyen fickót erre a melóra. Igaz, hiteles alakítás olyan valakitől, aki 364 napig manókkal volt összezárva vagy mi.

~ tedd-meg.kész-vagy.most.most.mozdulj.tedd-meg.nézz.ott.ott.láss.három.kettő.egy.nulla.gyenge. ~
 
A krampuszlány arcán végigfolyó könnyek felismerhetetlenségig összemaszatolták a sminkjét. A ráncokként szétterülő groteszk vigyor láttán a szorítás is enyhült. A krampusz így minden ellenállás nélkül ki tudta szabadítani a csuklóját. A férfi értetlenül vigyorgott, mint a tejbetök. Két kézzel folytatta a nadrág levételét. Nem így tervezte, csak egy kis tipi-tapit akart, de ez a csaj! Tudja, hogy kell megfosztani a férfiakat a józan eszüktől. És még van idejük kezdésig.

~ figyelj.láss.remeg.fél.fél-tőled.vörös.a-szeme.ne-nézz-a-szemébe.áruló.mit-tett-veled.SZÖRNY. ~
 
A férfi előre hajolt egy mohó csókért, a krampusz eleinte engedett a közeledésének, majd hirtelen rákulcsolta hideg kezeit a férfi puha torkára.

~ öld-meg.MOST.ne-nézz-a-szemébe.nem-érdemli.három.kettő.egy.ÖLD-MEG.három.kettő.hulla. ~
 
- Bébi, én nem így szeretem... állj le... állj má' le - hangja reszelős suttogássá fakult, majd otromba zihálássá. A krampusz a falnak lökte, a kioldott nadrág a férfi bokájáig csúszott, majd le a földre, ahogy a cipőtalpak elemelkedtek a földtől, és rángatózva lerúgták magukról a jelmez alsó részét. A test vonaglott még néhányat, végül elernyedt.

~ hangos.nagyon-hangos.a-lélegzeted.lélegezz-halkabban.nézz-le-rá.MÁR-HALOTT.ügyes-voltál. ~
 
A férfi teste hangos puffanással terült el a fal mellett, mintha ülve elaludt volna. Talán még lélegzett is egy kevesett. A krampusz ügyesen leguggolt mellé, visszaadta rá a nadrágot, és gondosan elrendezte a szakállat. 

~ nem-végeztél-még.tükör.nézz.láss.három.kettő.egy.lélegezz.csináld.JÓ.tovább.nézz.figyelj. ~
 
A tükörhöz lépett, elrendezte Sherrill zilált haját és sminkjét, majd angyali mosolyt varázsolt az arcára, felkapta az ajtó mellé támasztott krampuszbotot, és kisétált az öltözőből.

~ szép.szép-vagy.szép-vagyok.gyönyörű.élő.te-élsz.én-nem-vagyok.nem-élek.lélegezz. ~
~ kezdődjék-a-játék. ~

◊◊◊

Nem jelentették a Mikulással történteket. Túl nagyszabású volt hozzá az ünnepség, és túl magasról érkezett hozzá a támogatás. Az egyik teremőrt, aki megfelelő alkatúnak bizonyult beöltöztették a ruháiba. Sherrill egyedül állt a trón bal oldalán. A másik krampuszlánynak, aki később megtalálta a férfit, leesett a vércukra az ijedtségtől, és eszméletét vesztve összeesett. Sherrill persze semmiről nem tudott. Hisz a fickó még élt, mikor ő kiment a mosdóba, és csak ez a lényeg.
Megnyílt a vörös szőnyeget elzáró kapu. A gyerekek  - óvodástól általános iskolás korig - megrohanták a Mikulást maguk után rángatva egyik szülőjüket vagy nagyszülőjüket.
A krampusz nyugalmat erőltetett arcára, miközben elmélyülten pásztázta a közönséget. Pontosan tudta, kit keres. Egyetlen igazi célpontja volt. Az Ünnep Szelleme. A fehér lény sunyi, gyáva módon menekült előle emberi testekbe rejtőzve.
Elég volt egy mosoly, egy örömteli ujjongás a megszállt gyermek szájából, ők, a krampuszok darabjaikra hullottak, közös tudatuk megremegett.
Követve hát ellensége taktikáját, most itt van. Izmai meg-megremegtek a várakozás izgalmától. Tudta, a Szellem ki nem hagyna egy ilyen eseményt. 

~ nézz.figyelj.keress.csak-őt.találd-meg.MOST.nézz.láss.három.kettő.egy.nulla.HULLA. ~

Gyerekek sokasága vonult el mellette. Mindnél, mielőtt Mikulás elé járulhatott volna koppantott botjával, és megkérdezte a nevét. A szülőknek pedig, ha esdeklő szemekkel néztek a Mikulásra vagy félbeszakították a nagy szakállast, átnyújtott egy csokor virgácsot. A szülők nem érdekelték, de szórakoztatta őt a színjáték.

~ figyelj.ő-a-zsákmány.készülj.LÁSS.figyelj.meg-kell-tenned.ő-az.PUSZTÍTS.most.gyorsan.gyerünk. ~

Egy barna hajú fiúcskára került a sor. Zöldes szemei csillogtak, de nem a milliónyi égőtől. A gyermek belsejéből áradt a fény.
- Mi a neved? - kérdezte szertartásosan a Krampusz, s koppantott hegyes végű pálcájával.
- Matthew - felelte a gyerek. A pálca ismét a magasba emelkedett, a végéből fekete szikrák pattantak ki.
- Üdvözöllek, Matthew! Boldog karácsonyt - mosolyodott el a Krampusz, karja hátralendült, a pálcát egész vízszintesig emelte.

~ gyerünk.most.vér.FEHÉR.vörös.döfd-belé.ügyes.szép-volt.lélegezz.ne-lihegj.túl-hangos-vagy.ügyes.szép. ~

Fogást váltott, majd Sherrill minden erejével beledöfte a fiúcska mellkasába a negyedik és ötödik borda között egyenesen keresztül a szíven. A gyerek szemei kidülledtek a lökéstől, ragacsos nedv szivárgott szemhéjaira, melyeket akár könnynek is nevezhettek volna az emberek, de nem az volt. Vér volt. Az Ünnep Szellemének a vére, de nem halt meg. A pálca ütötte résen át sebsült vadként menekülve kimászott a gyerekből, és sietősen új gazdatest után kapott. Matthew a mellkasára szorította a kezét, épp ott, ahol a bot megérintette. Nem értette, miért fáj annyira. Elcsüggedt, kifakult tekintettel meredt aggódón elé ugró anyjára. Nem piroslott apró kezecskéi alatt a pólója, nem tátongott valódi lyuk a mellkasán, bordái, sem szíve nem sérült fizikai valójában, hisz ez a játék nem az élőkre tartozott. Mégis, a fekete érintés nyomán sosem fog behegedni az a másik seb. Matthew a Krampusz és az Ünnep Szelleme számára is szürkévé vált.

~ gyerünk.most.vér.FEHÉR.vörös.döfd-belé.ügyes.szép-volt.lélegezz.ne-lihegj.túl-hangos-vagy.ügyes.szép. ~

A Krampusz rég ellépett a fiú mellől. Elkezdődött a fogócska. A nő testében ugyan lényegesen lassabban haladt, de az emberek igyekeztek ellépni útjából, így egyikük se jutott a férfi sorsára. Most végre felfigyelt valamire. Egy lányka került a Szellem kezei közé. Hétéves forma, szőke, fonott copfos. 
A Krampusz vérben forgó szemekkel kutatott utána. Érezte, de még nem látta.

~ MOST.kapd-el.ne-hagyd-elszökni.három.kettő.egy.nulla.hulla.figyelj.gyerünk.VÉR.öld-meg. ~

- Hé, te, nagymellű - kiáltotta a kislány, menekülő szülei próbálták elrángatni, de lerázta őket magáról. - Gyere, állj ki ellenem, ne lesből támadj!
A Krampusz szája baljóslatú mosolyra húzódott. Az Ünnep Szelleme hatalmasra tátotta száját, és mély levegőt vett. A Krampusz a háta mögé csapta a pálcát, és puszta kézzel esett a lány torkának, mielőtt kiálthatott volna. Egy kézzel a magasba emelte a könnyű kis testet, a lány gerince megfeszült az erőlködéstől. Sherrill eldobta a pálcát, majd pirosra festett körmeivel megragadta a lány arcát. A gyerek nyüszített, de legalább már nem volt esélye, hogy végezzen vele halálosan tiszta hangjával. Egy halk roppanás, ahogy kitekerte a nyakát és vége.  Ez a Krampusz más volt, mint a többiek. Érezte, tudta. Miért hagyja magát gúzsba kötni holmi íratlan szabályok miatt? Miért kímélné meg az emberek életét? Ha nem marad élő a teremben, hova bújjon a Szellem? Miféle ostoba indokkal szabták meg neki, hogy ne érjen emberhez?

~ ügyes-vagy.jól-választottam.drága.drága-Sherrill.nem-végeztél.készülj.MOST.most.támadj. ~

A szellem ismét meglógott, ám ezúttal egy biztonságőr testébe szállt át, mintegy végső elkeseredettségében. A marcona férfi könnyűszerrel hárította a Krampusz támadásait. Mély levegőt vett, majd elordította magát. A Krampusz hátraugrott, és visszaordított, de ereje nem érhetett fel a Szelleméhez. Felemelte pálcáját, és lándzsaként elhajította. Egyenesen az őr jobb vállába fúródott, de már nem számított. 

~ Sherrill.ments-meg.MOST.MOst.most.végem... ~

Az üvöltés keltette természetfeletti szél darabjaira szaggatta a Sherrill testében megbújó lényt, majd a Szellem maga is távozott. Az őr kifulladva rogyott össze, míg Sherrill a sötét pálcára támaszkodva odébb botorkált. Szemei vakon meredtek előre, szaporán pihegett, egész testét rázta a hideg. Mindenre emlékezett. Minden mozdulatra, szóra, illatra. Bőrét égették a Matthewról ráhulló vércseppek.
Fejben végigjátszotta az elmúlt óra eseményeit, szemei előtt lepergett minden apró részlet. Nem látta a jelent. Nem is lett volna ereje tiltakozni vagy menekülni.
Két őr rohant elé. Pisztolyt fogtak rá.
- Álljon meg! Fel a kezekkel! Dobja el a fegyverét! - a parancsszók hallatán összerezzent. Tudata kitisztult. Letisztult előtte minden. Értett mindent. Majdnem sikerült elpusztítania az Ünnep Szellemét, de nem. Az a Krampusz volt. Nem Ő. Nem ő, nem Sherrill tette. Üveges tekintettel felnézett az egyik őrre. Torkából néma segélykiáltás szakadt fel. Előrelépett, mire a falfehér férfi kezében elsült a fegyver.
Sherrill teste megvonaglott, ahogy befogadta a golyót, majd átengedte az oldalán. 
- Nem én voltam. A krampusz... - suttogta, megpróbált megtámaszkodni a törött pálcán, amit kihúzott a biztonsági őr vállából, de megcsúszott. Bokája kifordult a magassarkúból. Arccal előre zuhanni kezdett. Hasfalát felszakította a pálca éles csipkézetű vége. Egy reccsenés - a gerinc -, a pálca útját állta. Sherrill fuldokolva kitátotta száját, de hang helyett csak vér ömlött ki rajta. Szemei fennakadtak épp úgy, mint a kisfiúnak a képzeletében. Eddig ernyedten lógó karjaival a hasa felé nyúlt. Újabb lövés dörrent. Teljesen feleslegesen. Sherrill teste élettelenül oldalra billent, és egy tekintélyes vértócsa közepében elterült. 
Körülsereglették. Megérkezett a rendőrség, a mentők és a tűzoltók. Körülállták, megvizsgálták, interjút adtak, de egyikük se zárta le a szemét, amely meredten egy pontot bámult. 
A bejárat bal oldalán álló csigavonalas oszlopra nézett. Jobban mondva az előtte lebegő alakra. A lény bőre feketére volt festve, ruhája szakadtan lógott rajta. Fekete volt, csupán öt vörös folt díszítette. Egy a mellkasán, egy a vállánál, mindkettőnek volt a test másik oldalán egy párja és még egy, a hasánál. Ez volt a legnagyobb. A lény megvetően biccentett az élettelen test felé, majd elfordult, és kilebegett az épületből. 
Az éjszakának még nincs vége. Itt kell lennie a Szellemnek a közelben. Ha a Krampusznak nem sikerült megölnie, majd megöli őt Sherrill. 
Lehunyt szemekkel ritmusosan ringatózó csípővel libbent tova ajkai közt hangtalan szavakat mormolva.
Gyerünk.Öld.tedd-meg.MOST.figyelj.láss.nézz.három.kettő.egy.három.kettő.egy.hulla.HULLA.ügyes-vagy.figyelj.rám-figyelj.tedd-meg.MOST.most.ÜGYES-VAGY.öld-meg...
Első hasonló témájú próbálkozás. Én is érzem, hogy nem a legjobb, de le ki kellett írnom magamból, hogy tovább tudjak lépni ^.^
A történettel neveztem egy versenyre, amelynek eredményhirdetése késik, de gondoltam, tovább nem várok.  

 Köszönöm Babunak a kérdést a Lélekvasút hátramaradt szereplőinek sorsát illetően. Tekergő lelkesedése határtalan. Pontos időpontot még nem mondhatok, minden attól függ, hogy a többiek mennyire hagyják szóhoz jutni, de mindenféleképp szerét ejtem a közeljövőben az ő sorsaik méltó lezárását is.

2016. febr. 13.

NYÁPLIC: Az egybegyűlteknek...

A kandallóban a tűz éles, pattogó hangot hallatott, egy ág az ablaknak csapódott, és a tetőn egy pattogós szimfónia negyedik tételét játszotta épp az eső. A szobában négy alak üldögélt egy kis üvegasztal köré gyűlve, görögösen elterülve a párnák közt. Egyikük mesélt, a többiek nevetéstől könnyes szemekkel hallgatták.
- Zokni kényelmesen befészkelte magát egy terebélyes ogre, aki egyszerű mohaszmokingot viselt és egy elegáns erdei csiperkéből készült kalapot, amit a kalapos feketére színezet, valamint egy gondolat közé. Szívesen beszédbe elegyedett volna velük, de - kezdett bele épp Tekergő a manó kaland folytatásába, mikor a konyha felől sütőajtó nyikorgás hangzott fel, majd az ajtóban megjelent Nyáplic a bézs színű fodros kötényében és mancsán zöld-fehér csíkos edényfogó kesztyűvel.
- Szavad ne feledd, kedves Tekergő! - nyávogta vidáman, majd felvette az asztalról a vészesen megüresedett üvegtálat, és magával vitte, hogy teletölthesse frissen sült csokis keksszel.
- Tartsunk egy kis szünetet, és együnk - indítványozta Vöröske, mire Nagydumás sűrűn bólogatni kezdett.
- Csak egy falatnyit - egyezett bele végül Tekergő is. Nem szerette megszakítani a történeteit, ha már belekezdett a folytatásukba, de a friss csokis kekszre való tekintettel kész volt kompromisszumot kötni. Nem is számít igazán "a folytatásba való belekezdésnek" az, hogy Zokni leült egy ogre mellé, biztatta magát. Olyan semmiség, mintha nem is mondta volna, bólintott, majd megszerezte az első kekszet.
- Vegyetek csak - kínálta a többieket is Nyáplic, majd fáradtan elnyúlt a maga párnáján. - Aztán tartson ki legalább öt percig. Osszátok be!
Nagydumás csak úgy tömte magába a finom csokis falatokat, míg Pettyesképű épphogy a morzsából szemezgetett. Vöröske, aki velük szemben foglalt helyet, ravaszkás tekintettel figyelte őket, majd a megfelelő pillanatban halkan megszólalt.
- Ha összejönnétek, akkor a kölykötöket Nagyképűnek kellene nevezzétek? - kérdezte  ártatlan pofával. Nagydumásnak torkán akadt egy falat, és fuldokolva köhögni kezdett. A mellette ülő köpenyes bűbájmacska a segítségére sietett, és elkezdte ütögetni a hátát, de közben gyilkos tekintetet lövellt Vöröske felé, aki láthatóan remekül szórakozott a jeleneten.
- És ha téged, Vér Vöröske, összehozna a sors Hánynék Zölddel, akkor a kölykötök Irigy-Mirigy Sárga lenne?
- Hogy mondod, Pattanáska?
- Hagyjátok abba! - csapott egyet idegesen a farkával Nyáplic. - Ne húzzátok folyton egymást. Hozzak egy kis tejecskét, Nagydumás?
- Köszönöm, kérek - krákogta a nagydarab foltos bűbájmacska, s közben már egy újabb morzsadarabbal kezdett küzdeni.
Tekergő nem szólt semmit. Elgondolkozón a plafon felé emelte a tekintetét. Színkeverés. Ügyes. Pettyesképű sokat fejlődött, mióta a pártfogásába vette. Tehetséges mesélő.
Vöröske dühösen fújtatott, és a karmait meresztgette, míg Pettyesképű lesunyt füllel, mozdulatlanul állta a fenyegetőzést. Végül Vöröske feladta, és hátradőlt a párnáján.
Nyáplic meghozta a tejet, amit Nagydumás gyorsan le is gurított.
- Na, folytatod a mesét? - kérdezte mint egy mellékesen aztán Tekergőtől, aki elsőre meg se hallotta.
- Mi? Most? Inkább majd legközelebb. Most meséljen más.
- Rendben. Ki az, aki még nem mesélt? - nézett körbe Nyáplic. Vöröske felemelte az egyik mancsát, majd némán intett, hogy ismét átengedné a mesélés lehetőségét valaki másnak.
- Miért vonakodsz? - tudakolta kíváncsian Nagyképű már meg is bocsájtva Vöröskének az iménti beszólását.
- A megfelelő pillanatra várok - magyarázta Vöröske. - Még nem jött el az a pillanat.
- Mindenki más már mesélt - vetette ellen Nyáplic, de mikor látta, hogy Vöröskét ez nem hatja meg, új ötlettel állt elő. - Mi lenne, ha beszélgetnénk egy kicsit az elhangzott történetekről?
- Pontosan mire gondoltál? - tudakolta Nagydumás.
- Érdekességekre gondoltam...
- Remek - kiáltotta lelkesen Nagydumás.
- Egy perc. Had szedjem össze a gondolataimat - szólt közbe Tekergő. Pettyesképű már el is kezdte történetei felidézését, míg Vöröske bosszankodva a szájába tömött egy újabb kekszet.
- ... gyűjtsétek össze kérdéseiteket is - tette hozzá még Nyáplic.

A bűbájmacskák, akik eleddig csupán a nevüket adták a történetek címeihez, most végre megelevenedhettek. Igaz, egyelőre csupán egy jelenet erejéig, de ahogy mondani szokás, mindent el kell kezdeni valahol. :) 
Tizenhárom történetet meséltek el eddig, és kettőnek most is szövögeti Nyáplic és Tekergő a szálait. Az ötödik macsek még titkolódzik. Vajon mikor elégeli meg Vöröske a hallgatást, és mikor jön el az a Megfelelő pillanat?
A történetekkel kapcsolatos kérdéseken nem csak a bűbájmacskák törhetik a fejüket, hanem a Kuckó összes törzsvendége! Ha volt/van olyan részlet, ami érdekelne egy-egy történettel kapcsolatban, akkor itt az alkalom, hogy rákérdezzetek, és a mesélők legjobb tudásuk és emlékezőtehetségük szerint válaszolni fognak mindenre. :3

2016. febr. 7.

PETTYESKÉPŰ: Álmomban már láttalak

Egy lányt keresek. A neve talán Jane. Minden gondolatomat ő tölti ki, mióta vele álmodtam. Nem túl magas, de vékony és erős. A haja hosszú. Befonva hordja. A szemében apró kis fehér visszfények csillognak. Nem tudom, milyen színű a szeme vagy a haja, mert fekete-fehérben álmodok csak.
Meg kell találnom őt. Nála várnak a válaszok. Az álmaim, mintha emlékek lennének. Érzem őt. Ismerem őt. Tudom, hogy mikor dühös, hogyan hazudik, mikor unja magát. Szeret grimaszolni, és mereszteni a szemét, csak azért, mert akkor az egész pupillája látszik. Szereti a tükröket, de csak titkon mer beléjük nézni. A divat nem foglalkoztatja. Egyszerű rajta minden. Egyszerű és tökéletes. A mozgása kifinomult. Remek színész. Mindent tudok róla.
A neve talán Jane. Legalábbis ezt a szót olvastam le a fiú szájáról, aki felé fordulva kiáltott ott, az egyik álmomban. Jane erre megperdült, és kirohant a képből. Az új helyszínen, ahol folytatódott az álmom, már nem volt mellette a fiú.
Az a bolti jelenet többször is felidéződött bennem. Pontosan ugyanazokkal a mozdulatokkal és szavakkal. Megjegyeztem minden apró részletet, hogy felismerhessem Jane-t, ha meglátom valahol. Más szemében hétköznapinak tűnhet, nem egy modellnek vagy határtalan szépségnek, de én ismerem az arcát, a mosolyát, a hanyag legyintését, ahogy elhesseget egy rossz gondolatot. Ő kell nekem.
Az én nevem amúgy Fred. Mostanában. Ez egy fedőnév. Találomra lett kiválasztva, de nekem tetszik.
Mikor bejelentettem a főnökömnek, hogy álmaim nője nem hagy nyugodni, és megkeresem, csak mosolygott, és megkért, ha megtalálom, mindenféleképp mutassam be neki Jane-t. Adott pénzt is, ami fedezi a keresés költségit, és néhány útmutatót, hogy merre kezdjek. Megköszöntem, majd kisétáltam az állomáshelyemről. Addig vissza se megyek, míg meg nem találom Jane-t.
Beültem egy taxiba, és dobtam a sofőrnek egy tízest, hogy vigyen a reptérre. Út közben ismét felidéztem az álmaim.

Az első álmomban Jane egy boltban volt. A fiúval. Az csak járkált össze-vissza, és amikor nem nézett oda senki, a zsebébe csúsztatott valamit. Az édességeknél állt akkor, de nem hiszem, hogy egy tábla csoki beleférne a zsebébe, de nem is ez a lényeg. Jane-nek fogalma sem volt semmiről, ő a sorban állt a pénztár előtt. Nem láthatta. Jobbat érdemelne. Nem egy ilyen nyikhaj, gyenge jellemű fickót, hanem olyat... olyat, mint én. Miért is ne? Sportos vagyok, a motoros bőrdzseki nem csak lötyögne a karomon. Magasabb is vagyok, mint a másik. Jane-t a karomba tudnám zárni úgy, hogy nem a hajamba, hanem a mellkasomra fúrhatná a fejét. Így mondják, igaz? A mellkasába fúrta a fejét, és csendben sírt tovább. Persze nem akarom, hogy sírjon, de ha mégis, akkor ott lennék. Aztán ott van a hajam. Rólam már hajról is meg lehet állapítani, hogy férfi vagyok. A srác meg inkább rózsaszín kakasra emlékeztet. Mint említettem, nem látok színeket álmomban, de a felzselézett haját csakis rózsaszínben tudtam elképzelni. Röhejes. A bakancsa is. Tele van szegecsekkel. Valóban olyan szegény lenne, hogy nem futja egy új bakancsra sem, ha a másik foszlásnak indult? Nekem is van. Fűzős, fekete, és már többen elámultak tőle, és hüvelykujjukkal felfele mutatva azt mondták rá, menő.
Miután megérkeztem Jane városába, egy kedves öreg hölgy tanácsára, akivel együtt utaztam a repülőn, kivettem egy szobát a vasútállomás melletti motelban. Kicsit zajos volt, de engem nem zavart. Könnyen ki tudtam zárni a fejemből a zavaró hangokat.
Hosszabb küldetésre indultam, viszonylag kevés fedezettel, így ott kellett takarékoskodnom, ahol tudtam, és ez volt a legolcsóbb szálláslehetőség. Ellettem volna én az utcán is, időnként egy kis energiapótlással, de azt akartam, mikor megtalálom Jane-t, esetleg a hírem megelőz, hisz csak róla kérdezem az embereket, ne ijesszem el. Tűnjek teljesen jóravaló, egyszerű embernek. Nem akarom én üldözni. Csak megtalálni és feltenni neki egy kérdést. A kérdés adott volt. Egy egyszerű sablon kérdés. Minden nap legalább tízszer is felteszi ezt a kérdést egy az enyémhez hasonló munkát végző ember, így természetes volt számomra, hogy Jane-től is ezt kérdezem majd. A kérdésről ennyit elég is, előbb még meg kell találnom a lányt.
Három napot szántam arra, hogy kérdezősködjek a környéken Jane után. Nem telt el két és fél nap, egy Mrs. Hiller nevű özvegy megsúgta, hol találom meg őt.
Már nem élt abban a városban, amelyikben álmodtam róla. Vonatra szálltam. Minden egyes elfogyasztott mérfölddel közelebb kerültem hozzá. Készültem a nagy pillanatomra. Fejben eljátszottam a jelenetet, mikor odaállok Jane elé. Kívülre nem mutattam semmit. Nehogy furcsán kezdjen rám nézni a többi utas.
A vonat lassan fékezett. Én már az ajtóban álltam, alig vártam, hogy végre kinyíljon, és leszállhassak. Fárasztó út volt. Aggódtam, nem találom meg időben. Az időm és az energiám egyre csak fogyott. Egyedül az ő emlékéből táplálkoztam. Hamis emlékekből. Álmokból. Nem adhatom fel, ha már ilyen közel jutottam hozzá, gondoltam. Lesz, ami lesz, nem állok meg pihenni, míg a kezeim közt nem tarthatom.
Igaz is, az ajándékom! Volt egy ajándékom Jane számára. Még az állomáshelyemről hoztam. Két ezüst színű karperec. Remélem, szereti az ezüstöt. Az álmaimban mindig csak szürke-ezüst ékszereket viselt.
Délután volt. Sütött a nap. Kellemesen melengetett. Sikerült kicsit feltöltődnöm, de egyre jobban kezdett fájni a fejem. Mindenhol csak Jane-t kerestem. Az álmok leperegtek a szemem előtt. Jane vonásai élesen kirajzolódtak bennük. Ha meglátnám az igazit, azonnal felismerném. Jane, légy a közelben!
A külső zajokat egyre jobban elnyomta a fejemben a zúgás. Morgott minden, forrasztások szikráztak. De hisz az ott Jane! Ő volt az. Ez biztos. Épp az imént lépett be a boltba. A haja barna. Gyönyörű, fénylő gesztenyebarna. Biztos ő az.
Óvatosan nyitottam be a boltba Jane után. Az ajtó fölött pittyent egyet a csengő.
Jane, Jane. Ez ő! Fejemben a hangok elszabadultak.

*Képek betöltése a memória egységből. Személy beazonosítása.*

Monoton zajok. Gépies 'a' hangok. 440 Hz. A pont az előtte lévő karaktert mélyíti. 'G' hang. Hamis, 389 Hz. Egyszerű rendszer. A kérdőjel megemeli a hangszín magasságát, míg a felkiáltójel a hangerőt módosítja.
- Maga Jane McInerney? - tettem fel a kérdést.
- Igen? Mit akar? - kérdezte ijedten, tágra nyílt szemekkel
- Jane McInerney. Kiskorú bűnöző. Kifosztott két vegyeskereskedést és életveszélyesen megsebesítette Oliver Lowe rakodómunkást, aki két nappal később elhunyt a kórházban. Kérem, tegye le a kést és adja meg magát az igazságszolgáltatásnak! Le van tartóztatva.
A végszó után megfogtam a csuklóját, és ráhúztam az ezüst karperceket. Mindenki minket nézett. Azt hiszem, elpirultam.
- Elnézést. Folytassák csak a dolgukat - fordultam feléjük, majd kisétáltam a boltból. Kicsit szégyenlős vagyok, de Jane... Jane, drágám, te gyönyörű vagy! A fejem teljesen kiürült. Törölte az álomképeket és új, igazi emlékeket kezdett rögzíteni. Nem is tudhattad, oh, Jane, te nem is tudhattad, mekkora öröm, nem is öröm, boldogság volt számomra, hogy melletted sétálhattam. Majdnem kéz a kézben. Kérlek, hadd mutassalak be a főnökömnek. Már nagyon meg akar ismerni. A küldetésem véget ért, így visszatérhetek.

A főnök örült. Nagyon örült. Meglapogatta a vállam, és azt mondta:
- Szép volt MHP-3611.
Direkt. Direkt mondta így. Ki nem hagyott volna egyetlen alkalmat sem, hogy eszembe juttassa az igazi nevem. Szörnyű név igaz? MHP-3611. Amerikai gyártmány. Közepes felszereltségű, embernek álcázott rendőrrobot. Harmadik generáció hatszáztizenegyedik darab.
Miután megdicsért, leküldött a laborba, ahol a gépész felnyitotta a koponyám, hogy kiszedje belőle a memóriaegységem, letisztítsa és újabb álmokat töltsön fel rá. Persze, ő ugyanolyan, mint a főnök, és biztonsági kamerafelvételeknek nevezi az álmaimat, de rá nem haragszom, mert mindig új és új embereket ismerhetek meg hála neki.

A történet a Pennát a kézbe! februári Gyakorlati feladatára íródott.
A Kuckóba immár a 2.O-ás változat került fel. Hangoló droidjaim ugyanis megpróbálták kiszűrni a szóismétléseket és helyesírási hibákat, mielőtt továbbadták volna ^.^

2016. febr. 1.

FÜSTPÖFFENTŐ: Kis szent Gabrielle legendája

A gyerekek mozdulatlanul ültek a sáros földön egymás mellett összekuporodva. A fáklyák fénye idegesen rángatózott, és mély árnyékokat vetett a koszos arcocskákra, a gubancos hajakat pedig eleven lángcsóvákká változtatta. Az ég komoran és sötéten borult a táborra.
Leszegett fejjel egy bretagne-i halász lánya halk dúdolásba kezdett. Barátnője a lyoni Victorine a vállára hajtotta a fejét, és átszellemülten hallgatta egy darabig, majd ő is beszállt kiművelt hangjával és minden tájszólás nélkülöző kiejtésével az éneklésbe. Néma tekintetek próbálták csitítani őket, mígnem a kis csapat vezetője, a tizenhat éves Gabrielle Boulanger maga is dúdolni kezdett egész halkan. Alig volt több egy suttogásnál a hangja.
Ez a suttogás úgy suhant végig a kis tömegen, mint a nyári lágy szellő, amely kész, hogy orkánná dagadjon. Gabrielle az égre emelte a tekintetét, míg a többiek a férfiakat figyelték elszánt, ádáz tekintettel. A bűzlő, tetvekkel küszködő fogva tartóik nem sokat törődtek velük. Messze az üstöktől, súlyos láncokra verve mit árthattak volna nekik a gyerekek? A nyomorúságos teremtések egy része nemsokára úgyis bevégzi, így hát gondtalanul körülülték a tábortüzet és részegesen kiabáltak egymással.
A gyerekek dala egyre hangosabbá vált, ritmusa lüktetett. A lánc megcsördült, ahogy a hátsó sorokban valaki a földre csapott, példáját többen is követni kezdték. Remegés futott végig az egész táboron. A cölöpfalból, mely a nyugati szelektől védte a tábort, apró szilánkok szakadtak ki, mintha porzana a lég. A dübörgés egyre erősebbé és vakmerőbbé vált.
A katonák szája elnyílt a döbbenettől, és a fehéren habzó ital a szakállukra folyt. Végre egyikük felkelt, és tőrét maga elé emelve elindult a foglyok felé.
A legkisebbek lélegzete elakadt egy pillanatra, majd társaikra pillantottak, és ki-ki elszántan folytatta tovább. A férfi egész közel hajolt a vezetőjükhöz és torz francia kiejtéssel tudtára adta, levágja a jobb fülét, ha nem hallgattatja el a koszos csürhét. Gabrielle belenézett a szaracén vizenyős, szürke szemébe, és lassan elmosolyodott. A férfi dühösen felmordult, majd tőre markolatával állon vágta a büszke lányt.
Egy fiatal fiúcska ölébe zuhant az eszméletét vesztett Gabrielle, aki gyorsan fölé hajolt, hogy védelmezze. A szaracén gúnyosan felszisszent, majd visszabicegett a többiekhez.
Az ütés ugyan nem volt túlságosan erős, de Gabrielle napok óta éhezett, s csupán egy tálkányi vizet ivott aznap, igaz, lehet, hogy az is már tegnap történt.
Gyászos csend telepedett a foglyokra. Az egymás mellett ülők összekapaszkodtak. Ismét gyámoltalannak, kiszolgáltatottnak és végtelenül elcsigázottnak érezték magukat. Sorsuk megpecsételődni látszott, mérhetetlen hitük azonban még kitartott. Hisz másuk nemigen maradt.
Enola, egy szőke, kék szemű lányka, aki már két bátyját vesztette el az elmúlt három hétben, és aki úgy érezte, nincs semmi veszteni valója, néhány perccel később újrakezdte a dalt, amely már szinte a gyermekek himnuszává vált. Hangját visszhangozta a tér, és a csillagok fénye felizzott átvilágítva a felhőkötegeken. A szél is felélénkült, meg-megemelve a súlyos láncokat. A sátrak tartókötelei is megremegtek. Tartottak még néhány pillanatig, majd egymás után elpattantak.
A gyermekek éneke újult erővel robbant be az éjszakába. Láncaik megcsörrentek, ahogy a sorok egymás után felálltak, és mind elindultak a tűz felé.
A korábbi szaracén dühös ordítással rontott rájuk, azzal a szándékkal, hogy lemészárolja azt, aki csak az útjába kerül. Társai vállon ragadták. Nem engedhették, hogy elpusztítsa az árut. A férfi őrjöngött. Idegei felmondták már a szolgálatot. Nem bírta tovább elviselni a gyerekek jelenlétét. Azt a hamis ábrázatukat és a hamis istenüket. Az ő szemében apró démon volt mindegyik, aki a szívét próbálta mérgezi.
Még mielőtt lesújthatott volna szablyájával egy, a helyéről kiszakadt cölöp az arcába csapódott, és leterítette.
Bárki próbált is ártani a gyerekeknek, esélye se volt akárcsak a közelükbe férkőzni. Mindet eltalálta egy kóbor fadarab, vagy egyszerűen a szél rontott rá olyan erővel, hogy elveszítette az egyensúlyát.
A gyerekek közre fogták a férfiakat. A kör egyre szűkült. A még eszméletüknél lévő rabszolgakereskedők arcára kiült a rettegés, de már késő volt. Amint egymáshoz ért a hátuk, az ég felnyögött, és ezüstös villámot küldött a földre elhamvasztva a bűnösök testét.
A mészárlással éles ellentétben állt a gyerekek tiszta éneke. Fel sem fogták, hogy mit tettek, még azt sem, hogy már szabadok.
Gabrielle hangja térítette őket magukhoz. Addigra a természet már lecsendesedett. A lány lassan felállt, és végignézett a katasztrófa sújtotta táboron. A többiek köré sereglettek, és lelkendezve mesélték, mi történt. Gabrielle mélységesen megütközött szavaikon, de elfojtotta az érzést.
Mindenki tőle várt útmutatást. Ő volt Isten hírnöke közöttük, legalábbis a többiek annak tartották, miután keresztes hadjáratot vezető István egyszer a sátrába hívta, s mielőtt onnan visszaengedte volna a többiek közé, homlokon csókolta, s hagyta, hogy a lány is megcsókolja a kezét.
Gabrielle, hogy időt nyerjen, Istenhez fohászkodott útmutatásért. Az áhítattal átitatott csendben rendezte gondolatait, és mint egy igazi vezetőhöz illik, elindult, hogy a gyerekek élére álljon. Nem hagyhatta, hogy a rájuk szakadt szabadságot és bőséges vízkészletet elherdálják.
Először elküldött néhány fiút szerszámokért és kövekért, hogy leverhessék magukról a bilincseket, ugyanis a kulcsok a szaracénokkal együtt hamuvá váltak, majd mindent, amit értékesnek ítélt, felpakoltatott a szekerekre. A beteg, legyengült és járni alig tudó gyerekeket is a szekerekre parancsolta, majd a hajnal első fényénél elindult észak-nyugat felé a többiek élén, gyalog.
Myriam, a jobbkeze mellette sétált. A kis púpos teljes mértékben átérezte Gabrielle minden aggodalmát. Őt magát jósnak tartották, így tökéletesnek bizonyult arra, hogy Gabrielle akaratát érvényesíteni tudja. A menet lassan haladt a sivatagon át.
A nagyobbacska fiúk, akik már a férfikor szélén álltak elosztották egymás közt a rabszolga kereskedők köpenyei és a ruhákat, amiket még a sátrakban találtak, és erejükön túl védelmezték a szekereket a botor támadóikkal szemben. Isten segedelmével.
Útjukat egy sólyom kísérte, aki oázistól-oázisig vezette őket, mígnem elérték a tengert. Néhány gyerek úgy vélte, hogy a Matthieu nevű ifjú chevalier-é lehetett, aki a Szardínia partjainál elsüllyedt hajón utazott, s távoli rokona volt II. Fülöp Ágost királynak. Otthonuk vigyázó szellemét látták a madárban. Mások egyenesen Isten küldötteként tekintettek rá.
A Dzsardzsíszban egy pap várt rájuk két hajóval. Homlokon csókolta Gabrielle-t, épp úgy, ahogy annak idején István.  Gabrielle ezzel bevégezte küldetését holtan csuklott össze. Az úton, melyen a rabszolga kereskedőknek három hétbe telt végigvonszolni őket, Gabrielle és a sólyom vezetésével kevesebb, mint két hét alatt tették meg a gyermekek.
Az ifjú lány testét az egyik hajón visszavitték Franciaországba, a sólyom egy ideig követte őket útjukon, majd egy reggel eltávolodott a hajóktól és beleveszett a tengerbe. Visszatért a Teremtőjéhez.
Senki se tudta, honnét származott Gabrielle, így testét végül a mellet az olasz kikötővár mellett helyezték örök nyugalomba, ahol kikötöttek a hajóik.  Kis Szent Gabrielle, a gyermekek szentjének sírhelye az elveszett gyermekeiket kereső szülők zarándokhelyévé vált évszázadokon át, amíg emléke el nem homályosult. 

KIS SZENT GABRIELLE LEGENDÁJA
Szkielet Smoka Zaczarowane Szablony