Obrazek 1

Obrazek 1

2016. márc. 31.

NYÁPLIC: Könyvelő XVI.

16. nap

Kedvenc női szereplőm


Bridie Chance
A történet szerint Bridie, szeretett apja nem épp békés halála után tudja csak meg, hogy az öreg csöppet sem az a kifogástalan úriember volt, akinek megismerte, hanem hírhedt tolvaj. A hír megrendíti az egész házat. Bridie nem sejthette, hogy ez a szörnyű hír szinte csak az előfutára azoknak a megpróbáltatásoknak, amik még rá várnak.
Csakhamar egyedül marad húgával, akit taníttatni kéne, nem beszélve a kosztról és kvártélyról. Hála egy jóakaratú ismerősnek, húga problémái megoldódni látszanak, Bridie-nek azonban munkát kell vállalnia, hogy eltartassa magát és támogathassa testvérét. Na de milyen munkát? Hogy Bridie Chance komédiásnak álljon egy vándortársulatnál, pár hónappal korábban elképzelhetetlennek tűnt. Egy régi anyai ismerős és családja veszi pártfogásba a lányt és még a műsorba is beveszik.
Mintha a Gondoskodás mindent elsimított volna, többé kevésbé visszazökkent az élet, nem olyan kilátástalan, de... még mindig ott van az ellopott kincs megoldatlan ügye, ugyanis az ékszerek, melyeket apja ellopott még nem kerültek elő.
Természetesen mindenki azt hiszi, hogy Bridie tudja, hol van a rejtekhely vagy, ha nem ő, hát a húga. Többen is a botladozó lány - merthogy nem is olyan egyszerű ez a csúszó járás - nyomába erednek a kincs reményében, és mind megnyerő férfialakba bújt.
Gondolhatná az ember, hogy az ostoba naív lány történetét tárja elénk egy újabb író, a lány beleszeret a vonzó, titokzatos férfiba, akiről kiderül, hogy ő a rossz fiú, ekkor megjelenik egy korábban mellőzött fickó és megmenti, vagy a lány, bármennyire is vonzza a férfi illata és a belőle sugárzó szenvedély, makacsul próbál ellenállni, de végül nem tud, a férfiról pedig kiderül, hogy jó, rossz, de mégsem az, akinek mondja magát vagy... igazából kismillió árnyalata létezik, hasonló végkimenetellel.
Azért lehet tippelni, hogy itt kicsit másképp alakulnak a dolgok. Bridie talpraesett, ott állnak mellette a társulat tagjai, védelmezik, a lánynak esze is van, szíve is. Igazi főhősnőnek való, abból a fajtából, amit a mai tiniregények sokszor el is felejtenek. Bridie határozott, tudja mit akar, emellett olyan jellem, akit csak szeretni lehet, valóban szeretni, nem csak úgy, hogy az írónő leírja, hogy senki nem tudott ellenállni a bájának, hanem cselekedteti a hősnőjét, aki ezen cselekvései által éri el, hogy a körülötte mozgó emberek és az olvasó is igazán a szívébe zárja.
A rezgő léc, a szerelem is beköszönt Bridie viszontagságokkal teli, ám boldog és egyre kiegyensúlyozottabb életébe. Egy kedves, megható szerelmi történet bontakozik ki az olvasó előtt a maga egyszerűségében és természetességében.
Kezdetben a románcokkal szemben mindig is valamiféle kritikus ellenszenvvel viseltetek, kivárom, vajon át megy-e a rostámon. Bridie-é olyan könnyedén csúszott át a szálak között, hogy magam is meglepődtem. Bizony, nem sokszor találkoztam eddig hasonlóval. Bridie ugyan még fiatal lány, aki nem sokat tapasztalt az életből, hisz a családi fészek biztonságából figyelhette hosszú éveken át, de érett is, fel tud nőni a helyzethez, és ez az, ez az utolsó tagmondatocska az, amit nagyon sok románcról nem lehet elmondani.
A bizalom. Bridie nem féltékenykedik, elfogadja a párját és megbocsájt neki. Ez az, amiért Bridie Chance lett az, akiről ez a bejegyzés szólt/szól. Remélem, a közeljövőben egyre több hozzá hasonló hősnővel fogok találkozni. Elegem van már az alaptalan tiniféltékenykedésekből.

"-Egyet véss az eszedbe, Bridie, drágám. Sose nézz hátra, és sose tekints túl mélyre.
- De... engem érdekelnek az emberek, papa.
Ismét nevetett.
- Az ég áldjon, Bridie, ez veszélyes dolog. Fogadd el úgy az embereket, amilyenek, ne próbáld megváltoztatni őket, és ne faggasd őket olyasmiről, amit nem akarnak az orrodra kötni."

2016. márc. 30.

NYÁPLIC: Könyvelő XV.

15. nap

Egyik Kedvenc férfi szereplőm

 

Richard Chamberlain és Matt Damon mint Jason Bourne

Igen, az utolsó pillanatban megtűztem a címet egy Egyik szócskával, mivel nem tudok, és igazán nem is akarok dönteni a megannyi férfiszereplő között, akikről eddig olvastam. Szem előtt tartva, hogy mindegyik egyedi, ahogy az én ízlésem is, és egyik ezért szimpatikus, a másik azért vonzó,  a harmadik meg épp azért unszimpatikus.
Választottam végül Jason Bourne lett, a Bourne könyvek főszereplője, de leginkább a Bourne-rejtélyé, mivel csak az alaptrilógiát olvastam, és abból is az első kötet a kedvencem.
Aki látta Matt Damonnal a filmet, az még messze nem mondhatja el magáról, hogy ismeri Bourne-t, pláne nem Webbet. A másik feldolgozásból csak azért tettem be Chamberlain fényképét, mert az állítólag jobban követi az eredeti történetszálat, szálakat, én még saját szememmel nem láttam. A 2002-es film egy felpörgetett amerikai akciófilm, míg a könyvben messze több van, mint közvetlen akciózás. Sokkal összetettebb, ezáltal Bourne karaktere is jobban ki tud bontakozni. Megismerhetjük a múltját, jobban beleláthatunk a fejébe és természetesen a szívébe is.
Először természetesen - és kevésbé természetesen - a filmeket láttam, majd csak utána kezdtem neki a könyveknek. Sikeresen kikölcsönöztem első körben a harmadik kötetet, vagy talán a negyediket, ki tudja már. Vagy két hónapot vártam arra, hogy kezemben tarthassam az első hatszáz oldalt. Szerencsémre igazán könnyű, vékony lapokra nyomtatták, nem úgy, mint a Rejtő összest, azt a könyvet képtelenség megtartani egy kézben.
Hol is tartottam? Igen, elolvastam, végigrágtam magam mind a hatszáz oldalon, és még akkor se akartam elhinni, hogy egy kémtörténet ennyire izgalmas lehet és érdekelhet. Egy újabb műfajt fedeztem fel magamnak, és egy új kedvencet, de most még nem hevertem ki az első sokkot sem, szóval nem kezdtem hasonlóba az óta. Ha össze is futok valaha jobbal, okosabbal, mint Bourne - amit jelen pillanatban még kétlek - ő akkor is ott marad nekem, mint az Első.
Bourne karaktere már akkor a szívemhez nőtt, mikor rájöttem, mennyire életképes. Nekem ez a legalapvetőbb, egy karakter legyen életképes, a reakcióiban ne legyen semmi amerikanizált blődség. Ezt meg is kaptam, háttérnek pedig egy izgalmasan felépített mégis kellőképp kusza világot kaptam.

Végül, a többi Egy kedvenc férfi karakterek közül szeretnék még szemezgetni párat: Justin Alastairt (Georgette Heyer: Régi szép színek) Howlt/Pendragont/Jenkinst (Diana Wynne Jones: A vándorló palota) a HALÁLt (őt lehet férfi számba venni? Végül is nagypapa meg minden... Terry Prachett: Korongvilág)  Rephaimet (P. C. Cast - Kristin Cast: Megperzselve) és még sorolhatnám, kit választhattam volna, de inkább nem teszem... még a végén megborulna az egyensúly a kiemelt karakterrel szemben.

2016. márc. 29.

NYÁPLIC: Minőségi Forradalmak - Bizalom

 "... az öcséd neve Timothy Lucas. Kérlek, soha semmilyen módon ne próbálj vele kapcsolatba lépni..."

Tim megforgatta a kis cetlit és hunyorogva rámeredt a kusza betűhalmazra.  A kapkodón elmosódó n és z közt alig volt különbség, ahogy az kanyarodó ir és a v közt az író nevében.
- Talán ...rent a vége - találgatott félhangosan, miközben áthaladt az asztalok között, és néhány félig betolt széket reflexszerűen a helyére igazított. Alice néhány lépéssel tőle lemaradva követte, táskáját szorosan maga elé húzva, nehogy a tucatnyi kitűző és egyéb lifegő dolog beleakadjon egy széktámlába.
- Erre lesz - kommentálta az eseményeket Tim, majd befordult két végtelen hosszúnak tűnő könyvespolc közötti keskeny folyosóra. Alice válaszképp motyogott valami szuper-féleséget, majd mély levegőt vett, és az eddigi gyors sétából futólépésbe váltott, nehogy túlságosan lemaradjon a könyvtáros mögött. A lány ezen cselekedete tökéletes bizonyítékául szolgált annak, hogy nem sokat járhatott korábban könyvtárba, ugyanis a Tim által keltett légáramlaton utazó porszemeket sikerült maradéktalanul letüdőznie. Elhatározása tehát, miszerint tartja a lépést a fiúval látványos fuldoklásba fordult át.
Timothy Lucas meglepetten fordult hátra, a lendület még vitte pár lépés erejéig, majd megindult vissza Alice felé.
Ha nem kötötte volna le teljes mértékben az, hogy óvatosan megveregesse az erőtlenül tiltakozó lány hátát, hallotta volna, hogy egy vaskos könyv erőteljesen összecsukódott az olvasó sorok valamelyikében és ezzel egy időben két apró kopogó cipőtalp megindult feléjük.
- Esetleg, ha innál rá valamit - szólalt meg síri hangon Zoe, majd arcára mosolyt erőltetve karon ragadta Alice-t, és elrángatta Tim mellől. - Jót fog tenni, meglátod!
Alice mit sem sejtve arról, mibe keveredett, hálásan, a sok köhögéstől könnyes szemekkel nézett fel Zoera. Ez az esemény még Timet is meglepte, aki pedig tudta, hogy Zoe marja el mellőle az összes lányt, aki kedves hozzá, vagy akivel kedves próbál lenni. Nyomorult álca, aminek köszönhetően ő nem tehetett a zaklató lány ellen semmit. Időnként teljesen el is tudott feledkezni róla, néha játszott vele, kipécézett egy lány és várta, mikor csap le Zoe. Különös mód, akikkel hosszabban volt alkalma elbeszélgetnie Zoenak, egy se közeledett többé felé. Néha igazán fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy mit mondhatott, hogy mire megy ki ez az egész.
Most viszont úgy érezte, ez azért már enyhe túlzás volt a részéről. Mégse tett semmit, lassabban, de folytatta az útját a polc felé, ahol a könyvet sejtette.
Ha pedig Zoe figyelmét nem kötötte volna le teljes mértékben az, hogy elválassza egymástól Timet és az Új Lányt, hallhatta volna, hogy egy szintén vaskos könyv, nem sokkal az után, hogy ő kimasírozott az asztalok közül a könyvespolcok felé, szintén meglehetősen hangosan és sietősen összecsukódott.
- Itt egy kis apró az automatához - nyújtotta Zoe felé Leo a kezét, ám ő cseppet sem próbálta leplezni érzéseit, miszerint Zoe kicsit kezd paranoiássá válni és túlzásba esni. - A víz elfogyott. Már csak az automata maradt.
Zoe látszólag nemtörődöm módon fogadta a rosszalló tekintetet, némán átvette a pénzt, majd kivezette Alice-t a folyosóra, és meg sem állt vele az italautomatáig.
- Mit kérsz? - kérdezte, miután egyesével bedobálta az érméket.
- Citromos theát - suttogta rekedtesen Alice. Már a könnye is folyt.
- Kívánságod parancs - trillázta Zoe, és benyomta a tízes feliratú gombot. - Idd meg, remélem jobban leszel tőle!
- Köszőnöm - Alice mindabból, ami körülötte lejátszódott csak annyit vett észre, hogy milyen kedves és segítőkész mindenki.
- Meg van a könyved - hangzott fel Tim kiáltása, ahogy félig kihajolt a könyvtár ajtaján, és kezében a könyvvel a lányok felé integetett. Alice ivott még néhány kortyot, majd visszaintegetett neki.
- Köszőnöm - kidobta a szemetesbe az üres műanyagpoharat, búcsúzásképp hálásan rámosolygott Zoera, majd sietős léptekkel elindult vissza a kölcsönzőpult felé.
- Kis naiv - suttogta összeszorított ajkakkal Zoe, majd zsebéből előhalászott néhány érmét, és vett magának egy rumos diós shake-et. Tim az arckifejezésével, amit Alice már nem láthatott, egyértelművé tette Zoe számára, hogy jobb, ha néhány percig kint marad még. Látta, az Új Lánnyal még lesz dolga.
Miután belekortyolt a túlédesített italba, Zoe egész testén végigfutott egyfajta édes, kellemes melegség. Szóval már Tim is figyeli őt. Ismeri már őt. Vajon azt is tudja, mit tervezget, mire megy ki az egész? Bárcsak beleláthatna a fiú fejébe. Úgy minden könnyebb lenne. Sokkal könnyebb. Meg akarta ismerni. Igazán tudni akarta, mit gondol Tim.
- Tessék! Olvasójegy, könyv, itt írd alá - vezényelte le a kölcsönzést Tim, visszatérve a pult mögé.
- Toll - nyújtotta át saját tollát Leo, merthogy valaki megint letépte és madzagostul magával vitte a könyvtári tollat.
- Aláírrás - motyogta Alice elpirulva, majd átadta az eredeti blokkot Timnek, a másolatot pedig könyvjelző módjára belecsúsztatta a könyv két lapja közé.
- Köszönöm - felelt Tim és még szélesebben mosolygott. - Remélem, nem utoljára látlak.
A szöveg persze szintúgy berögzülés volt, mint a kölcsönzés monoton menete. Tim abban a pillanatban bele se gondolt, miféle asszociáció áradat indult volna el Zoe kis fejecskéjében, ha hallotta volna ezeket a szavakat. Még szerencse, hogy a lány épp az automata előtt fantáziálgatott és nem a pult mellett hallgatózott. Kedves, de szerencsétlen lánynak tűnt ez az Alice. Tim őt igazán nem akarta összeereszteni Zoeval.
Alice persze még mindig nem tudott semmiről, így még jobban elpirult, majd a gyors búcsúzás után valósággal kiviharzott a könyvtárból.
- Mit vett ki? - kérdezte a pultra könyökölve Leo.
- Romantikus Anglia - felelte Tim. - Valami történelmi.
- Elvitte a tollamat - sóhajtott egyet Leo. -, és tartozik nekem egy üdítővel is.
- Nem hiszem, hogy emlékezni fog ezekre - legyintett Tim, miközben tekintetével a számítógépet próbálta bűvölni, hogy gyorsabban mentsen.
- Mert te olyan jó emberismerő vagy - horkant fel Leo hangjában némi játékos gúnnyal. - Azért, ha visszajön, juttasd eszébe és hivatkozz csak rám!
- Milyen önfeláldozó vagy - grimaszolt egyet Tim. A gép végre befejezte a mentést, az adatbázis frissült, így nyugodtan kikapcsolhatta végre a képernyőt, hogy felnézhessen Leora, aki arcán angyali mosollyal figyelte.
- Szó sincs önfeláldozásról - nevetett fel Leo halkan. - Ha Zoe féltékeny volt Alice Xy-ra, amiért elment veled könyvet keresni, talán én is ki tudnám ugrasztani..
- Ne álmodozz - intette le Tim. - Néha azt kívánom, bárcsak ennyire unatkoznál.
- Hogy? - kérdezte meglepetten Leo, és gy pillanatra abbahagyta a papírrepülőjét, amit az egyik megmaradt Könyvtári Nyílt Nap prospektusból kezdett hajtogatni.
- Hogy mindez, ahogy követed Zoet csak unalomból, szórakozásból csinálnád, de... képtelenség.
- Hát, kösz! - morogta, miközben lesimította az utolsó széleket a repülőn. - Mondhatom, remek barát vagy - azzal Tim szeme közé irányította a siklóját, majd meg sem várva a becsapódást felkapta a lábainál heverő válltáskáját, és kisétált a könyvtárból.
Tim néhány percre egyedül maradhatott leszámítva azt a pár egyetemistát és két nyugdíjas tanárt, akik tényleg azért jöttek a könyvtárba, hogy olvassanak és tanuljanak.
Kisvártatva nyílt az ajtó, és belépett rajta Zoe. Tim kitartóan bámulta, kíváncsi volt rá, mit tesz a lány, de Zoe csak szemlesütve odasétált az asztalához, felemelte a könyvet, amit olvasott, és miután visszatette a helyére aznapra végleg elhagyta a helyiséget.
Eszerint ezt az eseménydúsnak mondható húsz percet leszámítva a nap többi részében Tim nyugalomra számíthat. Ez egyszerre dobta fel és kedvetlenítette el. Muszáj lesz a leckéjével foglalkoznia, ha senki sem tart igényt könyvtárosi figyelmére.

Charlotte Lee a török büfé mellett várt Zoera. Amint megérezte barátnője rossz kedvét ő maga is elkomorodott, de egyébként se volt túl vidám aznap.
- Mi történt? - kérdezte két falat közben Charlotte Lee. Zoe máskor megkérdezte volna, hogy mit eszik. Máskor. Olyan napokon, amikor nem történik semmi említésre méltó, és még az is érdekes lehet, hogy mit eszik Charlotte Lee.
- Semmi különös - felelte Zoe, majd fájdalmas arccal Charlotte felé fordult. - Én olyan szerencsétlen vagyok - tört ki belőle, és töviről-hegyire elmesélte az egész délutánját.
- Az mondod, Alice? Szőke? Alacsony? - kérdezgette Charlotte egyre izgatottabban.
- Inkább középmagasnak mondanám - felelt Zoe, miután megpróbálta maga elé képzelni a lányt.
- Én is épp róla akartam beszélni veled - kezdett bele Charlotte keserves hangon. - Betsyre emlékszel? Még az előző félévben volt a szobatársam, de visszament a Weymouthba, ahol a szüleinek bizsu boltjuk van, hogy ott dolgozzon náluk. Szóval enyém volt az egész szoba az óta. Kedden ugyan szóltak, hogy kapni fogok egy új szobatársat, de mivel Mary adta át az üzenetet, azt hittem, hogy csak valamiféle vicc az egész, de nem! - kiáltott fel. - Tegnap délután megérkezett az új szobatársam. Ugyanaz, akivel találkoztál a könyvtárban, erre meg mernék esküdni.
- Ilyenkor? Új diák? - kérdezte hitetlenkedve Zoe.
- Biztos van valami kis susmus a dologban, de azt úgyse fogjuk soha megtudni.
- Na és... - sóhajtott egy mélyet beletörődően Zoe. - Milyen?
- Fura. Nem beszél sokat, de lehet, azért, mert Indiából jött...
- Honnan?
- Indiából - felelt Charlotte, majd gyorsan hozzátette.- , de angol. Az apját vagy nagyapját még valamikor a Brit Kelet-Indiai Társaság feloszlatása idején felejthették ott.
- És most mégis miért jött ide? - kérdezősködött tovább Zoe.
- Igazából, ha jól tudom, akivel eddig élt az csak a nevelőapja volt.
- Honnan...
- Véletlenül belenéztem a táskájába, és van egy kis kavarodás a vezetékneveket meg a gondviselőt illetően - felelte büszkén Charlotte Lee, mintha ez lenne a mestersége.
- Tudod, mit kölcsönzött ki a könyvtárból? A Romantikus Angliát. Talán azt hiszi, az igazi apja valami ősi arisztokrata család leszármazottja - kuncogott Zoe, és Charlotte Lee se tudta soká megállni, hogy el ne nevesse magát. - Biztos azért jött ide, hátha megtalálja valamelyik féltestvérét vagy innen akar bekerülni a felsőbb körökbe, hogy kutakodhasson. Le merném fogadni, hogy van egy féltve őrzött levele a fehérneműi közt...
Mielőtt azonban még tovább szőhették volna Alice kitalált életét, szembetalálták magukat az idősebb Lucasszal. Egy pillanatig némán farkas szemeztek egymással, majd a könyvtáros elsétált mellettük.
- Olyan fura. Szegény Tim - jegyezte meg Zoe bánatosan, és kitörölte szeméből a nevetőkönnyeket.
- Szerintem cseppet se fura - ellenkezett Charlotte Lee, hangjában valami különös gyengédség bujkált, de Zoe nem igazán figyelt fel erre.
- Szerinted ez az Alice otthon lesz már, mire a koleszhoz érünk? - terelte másfele a témát kisvártatva Zoe.
- Nem tudom. Lehet.
- Szeretnék beszélgetni vele - jelentette ki határozottan Zoe.
- Beszélni? Oh! Na ez az, amiről mesélni szerettem volna neked. Alig beszél, de amúgy nagyon vicces. Még soha nem hallottam olyasmi tájszólást, amiben ő beszéli az angolt. Biztos India miatt...
- Tájszólás? - kérdezett vissza hitetlenkedve Zoe. - Én nem hallottam.
Igaz, csak annyit mondott, hogy citromos tea és köszönöm. Mindezt félig fuldokolva.
- Pedig nagyon vicces... kicsit szerintem hagyjuk, hogy beilleszkedjen, utána beszélhetsz vele.
Zoe végül beletörődött ebbe. A kolesz bejárata előtt elköszöntek egymástól, Charlotte Lee bement, ő pedig elindult hazafelé.

Marion már otthon várta. Zoenak semmi kedve nem volt ahhoz, hogy beszélgessen az anyjával, meghallgassa a panaszkodásait vagy az ujjongásait, esetleg valamit a tanulásról, ezért egyenesen a szobájába ment.
- Nem vagyok éhes! - kiáltott még ki, majd behúzta az ajtót maga mögött.
- Jó, majd ha éhes leszel, csinálsz magadnak valamit - kiáltott vissza az anyja. - És kopoghatnál mielőtt bejössz! Merre jártál?
A kérdés ott lógott a levegőben, válaszra várva. Zoe kelletlenül kisétált a nappaliba.
- A könyvtárban - felelte szenvtelenül.
Marion hosszan, mereven nézte őt, míg Zoe meg nem unta az álldogálást, és ki nem sétált a konyhába.
- Megint? Miért? - suttogta elcsukló hangon Marion, hangosan azonban ezt kérdezte. - Ki volt bent?
- ... Lucas - kiáltott ki Zoe, majd visszamasírozott a szobájába, miközben hangtalanul kinevette édesanyja tépelődéseit. Úgy kell neki!
Egyenesen az íróasztalához lépett, kivett a középső fiókból egy kék füzetet, aminek a belső borítójára Tim fotója volt ragasztva.
- Ideje lenne végre neked is lépned - sóhajtott Zoe, és végigsimított a mosolygó arcon.

BIZALOM 

NYÁPLIC: Könyvelő XIV.

14. nap

A kedvenc könyved a kedvenc írómtól

 

Terry Pratchett: Mort


Korongvilágok 4.

A Halál előbb-utóbb mindenkiért eljön a Korongvilágon. És Mortért egy olyan ajánlattal jön el, amelyet a fiatalember nem utasíthat vissza. (Szó szerint nem utasíthatja vissza, mert a meghalás nem feltétele az alkunak). Igazából egy meglehetősen jó ajánlatról van szó. Mortnak a Halál inasaként ingyen szállás és ellátás jár. Használhatja a céges lovat. És egyáltalán nem kell majd szabadságot kivennie a családtagok temetésére. De az ifjú Mort az egyértelmű előnyök ellenére szép lassan felfedezi, hogy komoly hátulütői is vannak annak, ha az ember a Kaszásnak dolgozik… mert a tökéletes állás könnyen az ember szerelmi életének gyilkosává válhat.






Sétálgattam a könyvesboltban kezemben egy húsz százalékos kuponnal, és nézelődtem. A fantasy  (igen, most már lehet sy-vel, mert oda is sy-vel volt kiírva) megjelölésű könyvszekrényen megláttam ezt a borítót. Nem hétköznapi (ahogy a többié sem) az egyszer biztos. Kezembe vettem, megfordítottam és szórakozottan elkezdetem elolvasni a fülszöveget. A "céges ló"-nál landolt a kosaramban, aztán a "nem kell [...] szabadságot kivennie" résznél még egyszer landolt a kosaramban.
Megvettem, hazavittem, és még ma is ott álldogálna valamelyik polcomon, ha nem kezdtem volna a segítségével misszionárius hadjáratba, minek következtében egyik barátnőm polcán, jobb esetben kezében pihen éppen.
Már a kezdés is, amiben az író szépen elmeséli, hogy ki is Mort, kik is a szülei, és hogyan is kell elképzelni a tavalytermő növényekkel foglalkozó gazdák életét, és ez csak egy apró példa megközelítőleg a második oldalról, ami önmagában is érdekes, nem kell - feltétlen - az író stílusában olvasni róla, de a történet folytatását már csak úgy, eredetiben ajánlanám.
A Mort amúgy a Halál-alsorozat oszlopos tagja. Nem mintha nagyon más alsorozatba beleillene ilyen előélettel, de még azt is el tudnám képzelni, itt minden lehetséges, illetve helyesbítek, csak az lehetséges, ami lehetséges. Ezt az igazságot senki nem vonhatja kétségbe, és nem is olyan bonyolult, mint az Lehetséges, hogy minden igaz. Igaz, hogy minden lehetséges. Ugye?
A Mort, lévén magának a Halálnak a kisinasáról szól, Mortról, bővelkedik fekete humorban, és persze kevésbé sötét árnyalatú humorban is. Első kiküldetésén Mort máris rengeteg érdekes emberrel ismerkedhet meg, igaz, ezek az ismeretségek nem ígérkeznek túlzottan hosszú életűnek, mivel az ismeretségek másik tagjai (nem Mort) is elég rövid életűek, de Mortot azért nem kell úgy félteni. Képes ő, és a végén mindennel megbirkózik vagy nem. Ez relatív.



"Tévedett, igenis volt fény az alagút végén, méghozzá egy lángszóró."

2016. márc. 28.

NYÁPLIC: Könyvelő XIII.

13. nap

A kedvenc íróm

 


Terry Pratchett
Azt hittem vacillálok, de rá kellett jönnöm, mikor nekifogtam a mai napi bejegyzésnek, hogy sem Jane Austen, sem Simon Scarrow, sem Diana Wynne Jones, sem Rejtő Jenő, sem Jean Webber nem veheti fel e pillanatban a versenyt Terry Pratchettel. 
Habár ő volt az Egyesült Királyság második legolvasottabb írója J. K. Rowling után, különösmód itthon még nem találkoztam olyannal személyesen, aki ismerné, pedig... nem tudják miről maradnak le. Sír Pratchett - merthogy lovaggá is ütötték az irodalmi munkássága miatt - regényei egy különös világba engedtek betekintést számomra, egy új világba, egy új műfajba, a humoros fantaziba. Mielőtt bárki is a humoros alatt bohóckodást és komolytalankodást vélne érteni, felhívnám a figyelmet arra, hogy Sír Pratcett angol, és ez sok minden komplikál. 
Néhol abszurd, máshol könnyed, megint máshol egyszerűen angol vagy fárasztó, könnyfakasztó, támadás a rekeszizmok ellen, halálos ellensége a búskomorságnak, bizonyítottan ihletője egy Ki vagy doki? epizódnak vagy többnek is, a visszafelé cincogó kerege bibliája, másod unokatestvére a Nagy Halittas könyvnek, a szomszédja kutyájának elveszett gumicsontját megtaláló falmászó Ünög hátán utazó félszemű muszkétásbot másod(fa)unokatestvérének elveszettnek hitt nagynénje ágain mászó almakukacot pillanatokon belül lenyelő fakopáncs fél lábát korábban leszakító macska gazdájának a... várjunk! Miről is kezdtem én beszélni? Elvesztettem a fonalat, na khöm... szóval..
Stílusa fergeteges, már aki kapható a kissé agyzsibbasztó, de mindig izgalmas, fordulatos és remekül felépített történetekre. 
Leghíresebb sorozata a Discworld avagy a Korongvilág, melyet a gigászi világteknős, A'Tuin páncélján álló négy elefánt tart, és egyre csak lebeg és lebeg és úszik valamerre a világűrben. Témája szerint fantazi (csak azért sem írom sy-vel) paródia. Paródia, de még milyen!
Összesen negyven kötetet ért meg, ezekből harminc-harmincegy lett eddig magyarra lefordítva, meg még másik harminchárom nyelvre. A sorozat több kötetéből (Mágia színe, Vadkanapó stb.) film készült, másból képregény vagy videojáték, megint másból társasjáték.
A sorozat, mely szinte összeolvad írójának nevével több alsorozatból tevődik össze, kötetei - többé-kevésbé - önállóan is megállják a helyüket. Azért írom, hogy többé-kevésbé, mert garantált, ha egyet elolvasol, utána nincs megállás, mint az én esetemben is, szóval nem tudom már teljesen objektíven megállapítani ezt. Visszatérő karakterei közül a leghíresebb a HALÁL. Igen, így caps loock-kal, csupa nagybetűvel, és ezt most nem csak én írom így, hanem a Korongvilág összes kötetében így, caps loock-kal, csupa nagybetűvel. Hogy miért? A válasz egyértelmű. Olvass bele, és megtudod!
Ezen kívül még elenyésző számú trilógia, "koprodukció" és antológia szerzője volt.
A moly.hu-s profiljáról, had idézzek egy hozzászólást. Remélem az írója nem sértődik meg, amiért engedélye nélkül emelem ki azt az életigazságot, amit megfogalmazott: "Imádom Terry Pratchett-et és nagyon sajnálom, hogy már csak azok jelenhetnek meg magyarul , amiket már megírt" - ddroid.
Mélységesen egyet értek vele. 
Mindent kifiguráz, pellengérre állít, kifordítja, negyven fokon pirossal és kékkel összemossa a kliséket, játszik a szavakkal, játszik az emberéletekkel és a nem ember életekkel is.  Terry Pratchett zseniális. 
A stílusa nagy hatást tett rám. Többek közt Zokni-manó próbálkozásainak próbálkozásait is ő ihlette.


"– Mind a csatornába' fetrengünk, Frédi. De némelyikünk a csillagokba bámul…"
                                                                      - Agyaglábak

2016. márc. 27.

NYÁPLIC: Könyvelő XII.


12. nap

Egy könyv, amit régen szerettem, de már kinőttem belőle

 

Anna Dale: Boszorkányoknak suttogó


Vajon mi lehet az oka, hogy olyan kevés boszorkány él manapság? Bizony, nagyon figyelmesnek kell lenni ahhoz, hogy észrevegyünk akár egyet is, amint a söprűjén utazik az éjszakában. Valahogy nagyon megfogyatkozott a számuk – és ezt maguk a boszorkányok sem értik…
Joe például még egyetleneggyel sem találkozott élete során, és nem is gondolja, micsoda boszorkányos kalandok várnak rá, amikor morcosan utazik a vonaton Canterbury felé – ott kell ugyanis töltenie a karácsonyt az anyjánál és mostohaapjánál, amikor pedig ő sokkal jobban szeretett volna Londonban maradni.
Ám a vonaton egyszer csak különös dolgok történnek – s aztán Joe Canterbury helyett egy fura városkában, egy gyanús társaság kellős közepén találja magát, s gyorsan barátságot köt egy helyes kislánnyal, Twiggyvel, aki a helyi Árvacsalán Boszorkány Szövetség tagja.




Régi kedves gyermekkönyvem. Harmadikban, három nap alatt, háromszáz oldalát olvastam el, él ma is ez a kis - mára már legendává váló - történetecske. Olvastam matek órán, ének órán, tört... nem történelem órán azért nem. Harmadikban még nem volt történelem órám.
Könyvtárból kölcsönzött könyv volt, majd hosszú évek múltán, mikor valamilyen különös oknál fogva ismét forgalomba hozták, újra kiadták, siettem is a könyvesházba, és megvettem. Fülig érő szájjal fészkeltem be magam az olvasó fotelembe, hogy végre feleleveníthessem a régi emlékeket. Olvastam, olvastam, majd döbbenten összecsuktam a könyvet. Én ebből már kinőttem - ért a hirtelen felismerés. Már kinőttem a gyermekmesékből, de még nem nőttem bele, hogy ismét élvezni tudjam a bájos egyszerűségüket.
Mindemellett a történet nagyon érdekes és izgalmas, a titok, aminek említésével a fülszövegben igyekeznek felcsigázni a leendő olvasó kíváncsiságát valóban akkora erejű. Nem pukkan szét szappanbuborékként, hogy aztán az olvasó homlokát ráncolva forgassa a könyvet jobbra balra, hogy ebben most mi is volt a csavar? Nem, nem, ez nem olyan, itt keményen nekimegy az olvasónak, hogy még az álla is leesik a fordulattól.
A lezárás is, ami sok könyvnél az achilles sarok számomra, megható és tele van szeretettel. Ha nem is csillan az olvasó szemében könny, azért kicsit biztos elérzékenyül, és félreteszi a könyvet egy biztonságos polcra, hogy aztán onnan majd a saját gyermeke leemelhesse.

"– Tessék, a csalánteád! – szólt Winifred, Joe felé nyújtva egy bögre sötétzöld löttyöt.
Joe gyanakodva beleszagolt.
– Nem fogja megszúrni a nyelvemet, ugye?
– Dehogy! – válaszolta Winifred, és felnevetett. – Az árvacsalánnak nem csíp a levele. Teljesen ártalmatlan."

2016. márc. 26.

NYÁPLIC: Könyvelő XI.

11. nap 

Egy könyv, amit egyszerűen utáltam

 

Voltaire: Candide


A voltaire-i életmű meghatározó jelentőségű alkotása, a Candide vagy az optimizmus egyszerre tézis- és kalandregény. Hősét, az egyszerű és hiszékeny ifjút – akit filozófus nevelője, Pangloss a nagy Leibniz nyomán arra tanít, hogy ez a világ a lehetséges világok legjobbika – Voltaire végigvezeti benne az egész földgolyón, Vesztfáliától Hollandián keresztül Portugáliáig és Eldorádóig, majd vissza, Európán át Isztambulig és végül Rodostóig. Candide útja társaival együtt háborúból háborúba, katasztrófából végveszélybe visz; végigszenvedik mindazt a rosszat, ami igencsak ellentmond mestere tanításainak. Candide ki is ábrándul ez utóbbiakból, de nem esik kétségbe.
Voltaire (1694-1778) a filozófiával szemben az élet elsődlegességét hirdetve ráébreszti hősét, hogy földünk nem mennyország ugyan, de nem is pokol. Candide földet vásárol, és imádott hölgye, Kunigunda, meg a többiek társaságában békés munkálkodásba fog.




Kötelező olvasmány. Általában nincs bajom a kötelező olvasmányokkal. Egyedül a Candide és az orosz realizmus fogott eddig ki rajtam, de a Candide nagyon. És végigszenvedtem!
Nagyon nehéz úgy beszélni erről a könyvről, hogy az embert ne sííípolják ki félpercenként. Egy masszáz, gyógytea és egy heti nyugalom és béke kell ahhoz, hogy ki lehessen heverni és rémálmainkban még hosszú hónapokig vissza fog térni. 
Amikor már a harmadik oldalon szurkolni kezdünk a "rossz fiúknak", hogy csak csinálják már ki ezt az ütődött bolondot. Alacsonyabb az IQ-ja, mint Forrest Gumpnak, de Forrest még szerethető, sodródik az árral, és minden sikerül neki. Ezzel szemben Candide... nem, nem akarom részletezni sem az ő életét sem a többi szereplőjét. Tudom, tudom, hogy ez az egész csak egy gúnyirat Leibniz optimizmusára, minden el van túlozva, szarkasztikus, gúnyos, groteszk meg a többi, de akkor is! 
Fogalmazásomból talán már feltűnhet, hogy alig bírok magammal, már írni róla is kín. Sokan, sokféleképp megpróbálták eltenni láb alól Candide-ot a történet alatt, ahogy a többit is, volt itt akasztás, keresztre feszítés, földrengés, megerőszakolás, felnégyelés, megnyúzás, kerékbe törés (most csak random kivégzési módokat sorolok, de kilenc az egyhez, hogy mind volt benne), és mindezek mellett képtelenek voltak. Miért? Candide nem egy amerikai akcióhős. Akkor még megérteném, de... áh, nem! 
Ha szembe jön a Candide, inkább vállaljátok be az egyest! Mindenki meneküljön, ahogy tud, vagy elpusztul az összes agysejtje és fél évig csak tejbepapin fog tudni élni!
Gondolkoztam, mi más könyv jöhetne szóba itt, de rájöttem, ami kicsit is nem tetszik, hacsak nem egy sorozat középső darabja, aminél az első kettő szuper volt, és van remény, hogy az utolsó kettő is az lesz, becsapom az első harminc oldal után, és így a címére se nagyon emlékszem. Talán ezért se találtam jobbat... de hisz ez a tökéletes!


"Ha jól akar szórakozni, szólítsa fel az utasokat, mesélje el mindegyik a maga élettörténetét; s ha csak egy is akad köztük, aki nem átkozta meg az életét, s aki nincs meggyőződve arról, hogy ő a legszerencsétlenebb flótás ezen a tág világon, bedobhat engem a tengerbe, mégpedig fejjel lefelé." 
... és nem volt ilyen -.-"

2016. márc. 25.

NYÁPLIC: Könyvelő X.

10. nap

A legkedvesebb klasszikus könyvem



Charlotte Brontë: Villette


Szerelem és gyötrelem története Charlotte Brontë utolsó műve is, mely romantikus fordulataival és tökéletesen megrajzolt jellemeivel sokak szerint felülmúlja legismertebb regényét, a Jane Eyre-t is. Elragadó romantikus mese és meggyőző valóság keveredik Lucy Snowe élettörténetében. A fiatal lány a szegénység és a magány megpróbáltatásai elől külhoni állásba menekül: egy francia kisváros, Villette bentlakásos leányiskolájában helyezkedik el angoltanítóként. Itt találkozik a városban orvosként praktizáló, jóképű Johnnal, valamint a látszólag rideg irodalomtanárral, Paullal. Lucy szívében kétféle vonzalom ébred a két férfi iránt, ám a lánynak ebben hamarosan vetélytársai is akadnak. A regény romantikus bonyodalmai során végül tisztázódik, melyik férfihoz vonzódik teljes szívből, és melyikük viszonozza érzelmeit. Lucy Snowe jelleme és sorsa mely sok hasonlóságot mutat magával az írónőével azt láttatja, hogy a magány sivár pusztasággá képes változtatni mindent, ám szeretni és szeretve lenni: az életet csak ez teheti teljessé.


Régi darab az enyém, már meg sincs az a szép díszborítója. Valamelyik igen romantikus pillanatomban kezdhettem bele, ugyanis a regény nemhogy lassú folyású, hanem állóvízhez hasonlítható inkább. Gyönyörűen megírt, leheletfinom karakterábrázolás, érzékletes korrajz, szépen vezetett történetszál, összefonódó majd ismét elváló sorsok. Egy fél élet tele egyszerűséggel, a mai sodró lendületű regényekhez szokott olvasó számára kissé szürke mindennapokkal, lágy, rejtőzködő érzelmekkel, barátságokkal, szerelmekkel és szakításokkal.
Imádtam minden pillanatát megmagyarázhatatlan módon. Szavakba önteni alig tudom, felidézem a történet egy-egy kedves jelenetét és addig mélázok felette, míg elfelejtem, hol is tartottam, és csak bámulom a képernyőt percekig, míg végre sikerül visszazökkennem a valóságba.
Villette egy francia kisváros, ehhez mérten az emberek franciául beszélnek, ami a regényben is megjelenik. Csupán lábjegyzetek segítségével tudhatjuk meg, mit is mond épp Paul, Lucynak még erre sincs lehetősége. Ez a kezdeti kétnyelvűség számomra nagyon érdekes volt, mert még soha nem találkoztam (Poirot-t kivéve) hasonlóval. Későbbiekben is mosolyt csalt az arcomra, mikor Paul próbált ankolul beszélketni.
Habár nem volt kétséges, hogy a Villette-et fogom bemutatni a mai napon, azért a sarkában ott volt a Büszkeség és balítélet és a Meggyőző érvek is a klasszikus romantikus regények között. De majd egy másik alkalommal....


"Hiszek abban, hogy a remény és a napfény a komisz sorsot is megédesíti. Hiszek abban, hogy ez az élet nem minden: sem kezdet, sem vég. Hiszek akkor is, amikor reszketek; akkor is bízom, amikor sírok."

 

2016. márc. 24.

NAGYDUMÁS: Hangtörténetek V.

- James...
- Lora...
- Szeretlek.
- Hazudtál nekem.
- Szeretlek. 
- Elhagytál.
- Szeretlek.
- Átvertél.
- Szeretlek.
- Kifosztottál.
- Szeretlek.
- Összetörtél.
- Szeretlek.
- Felém se néztél.
- Szeretlek.
- Nem ismersz engem.
- Szeretlek.
- Nem is akartál megismerni.
- Szeretlek.
- Kigúnyoltál.
- Szeretlek.
- Elhitettél velem mindenfélét.
- Szeretlek.
- Megpróbáltál elcsábítani.
- Szeretlek.
- Elcsábítottál.
- Szeretlek.
- Ismét kifosztottál.
- Szeretlek.
- Megszöktél előlem.
- Szeretlek. 
- Davidhez mentél.
- Szeretlek.
- Őt is elcsábítottad.
- Szeretlek.
- Rávetted, hogy vegyen feleségül.
- Szeretlek.
- Aztán kifosztottad.
- Szeretlek.
- Ismét eltűntél.
- Szeretlek.
- Más emberként tértél vissza.
- Szeretlek.
- Álruhát öltöttél.
- Szeretlek.
- Elüldözted Barbarát.
- Szeretlek.
- Hogy ismét elcsábíthass.
- Szeretlek.
- Kihúztál a csávából.
- Szeretlek.
- Csak átverés volt.
- Szeretlek.
- Csapdát állítottál nekem.
- Szeretlek.
- Azt mondtad, elváltál Davidtől.
- Szeretlek.
- Létezik női bigámia?
- Szeretlek.
- Mindig hazudsz.
- Szeretlek.
- Nem igaz!
- Szeretlek.
- Egyszer mondj igazat!
- Terhes vagyok.


SZERETLEK!

Ebben a pillanatban pattant ki a fejemből ez a párbeszéd. Nem olyan az egész szöveg képe, mint valamiféle oszcilloszkóp kijelzője csak kilencven fokkal elforgatva? 
Sokat hozzáadhat a történethez, ha elképzelitek, milyen hangsúllyal mondhatták ki ezt a pár szót.
Egyébként is, mit gondoltok Jamesről? Szerintem papucsférj lesz belőle.
No és Loráról?

NYÁPLIC: Könyvelő IX.



9. nap

Egy könyv, amiről azt hittem, nem fogom szeretni, de végül mégis másképp lett



Eleanor Jones: A kék kör


Tina Roberts és csodálatos szürke lova, Fantom számára az élet csaknem tökéletes volt – egészen a Dixon Green-i verseny napjáig. Habár diadalt arat, a hazavezető úton történik valami, ami fenekestül felforgatja az életét. Tina eltéved a mocsárban, s amikor a ködből feltűnik egy lány és útbaigazítja, olyan helyre jut, ahonnan sehogyan sem talál vissza a régi életébe.
Tina már maga sem tudja, álom-e vagy valóság, ami körülötte folyik. Vajon mi változtatta meg a környezetében élők személyiségét? Vagy valóban vele lenne baj, ahogyan azt a barátai és a szülei is állítják? Segítséget nem, csupán egy tanácsot kap, hogy a kék kört kell keresnie. Tina kétségbeesetten járja Fantommal a vidéket, és kutat a kék kör után, ami talán visszajuttatja őt és a lovát abba a másik életbe, amelyet addig olyan természetesnek vett.





Porosodott már egy ideje a polcomon, talán meg volt az egy év is, mire más olvasmány híján a kezembe vettem. Azt hittem a fülszöveget olvasva, hogy a leírt események mind képletesen érthetőek. Annyira nem vonzott a téma, biztos valami felnőtté válási problémákkal küzdő lány, lelkizés, kellékekként lovak mindenfele, nem is gondoltam igazán bele. Ezért kellett várnia egy évet, míg végre belekezdtem.
Emlékeim szerint le se tettem. Elárulok egy nagy titkot. Tina tényleg átkerül egy másik életbe, egy párhuzamos dimenzióba, ahol minden a feje tetejére állt. Aki eddig kitűnő lovas volt és sikeres - Tina -, az itt egy senki, akinek a lova összeszedetlen, semmiféle versenyre nem jutna be, nem hogy megnyerje, aki eddig félénk, pirulós és visszahúzódó volt, az itt dagad az önbizalomtól. Tina látszólag teljesen egyedül marad, természetesen nem hisz neki senki, mikor bizonygatni próbálja az igazát. Egyedül abban bízhat, hogy a Kék kör valóban létezik.
Érdekes könyv volt. Visszagondolva mindig kellemes emlékeket ébreszt bennem már maga a cím is.

 "Ugyan, Chris! Azt hiszem, ideje lenne elmondanod, mi történt veled. Nyilván leestél, és beütötted a fejedet, vagy valami hasonló történnhetett.
- Már megint kezded - siránkoztam. - Mióta hívsz Chrisnek?
- Mivel a neved Christina Roberts... Valószínűleg a születésed óta."

2016. márc. 23.

NYÁPLIC: Könyvelő VIII.


8. nap

Egy könyv, ami nekem nem tetszett (sok már olvasónak viszont igen)

 

Leiner Laura: SzJG 


Egy sorozat a való életről
Egy sorozat, amely itt és most játszódik
Srácok, akik olyanok, mint te és mégis mások
A történet rólad is szól!








Annyian olvassák, annyian beszélnek róla, tisztára olyan, mint általánosban a Hannah Montana vagy a H20. Napköziben, az udvaron, délelőtt, délután, esőkabátban, papucsban, kenyérrel a kézben, üdítővel a kézben, copffal, copf nélkül, szőkén, barnán és feketén, mindenki azt játotta, hogy ő Miley Cirus vagy épp Cleo esetleg Emma. Csupán annyi a különbség, hogy most - akkor -  Cortezhez hasonlítanak minden fiút és fújolják a Kingákat.
Mi lehet benne? Ez a kérdés indított arra, hogy elkérjem osztálytársamtól, mikor sorban a negyedik kötettel állított be az iskolába és még szerda se múlt.
Elkértem, belekezdtem, egy nap alatt kiolvastam az elsőt. Kölcsönkértem a másodikat, harmadikat, negyediknél már nagyon-nagyon szenvedtem, igazából az előző kettőnél is  már csak a kíváncsiság - ami köztudott, hogy nagyon nagy úr - vezetett. Utána kész. Képtelen voltam többet elolvasni, csupán a fentebb említett osztálytársam/barátnőm elbeszélésében értesültem a további fejleményekről.
A karakterek egytől-egyig romantikusak, a szó legirodalmibb értelmében, azaz egysíkúak, egyikük se összetett. Típuskarakterek, amivel nem is lenne akkora baj, ha nem próbálnának élően viselkedni. Nem tudtam egyikükkel se azonosulni, nem értettem, sokan hogy kerülhettek az iskolába, miért nem tanácsolják már el, keveredik tűzpárbajba, esik ki az ablakon, kap ideg összeroppanást, amiért csak egy regénybeli karakter, enyhébb esetben költözik el mihamarabb, talál magának élő, létező barátokat, mondja meg már végre valaki neki a tutit.
Az események túlzsúfoltak, irracionálisak, a szereplők reakciói sokszor idegesítőek és ugyanúgy érthetetlenek. Pont.

"Hé! - vágott közbe Virág. - Csak a vége különbözik, minden más ugyanaz. Akkor a tiéd miért ötös, az enyém meg egyes? - kérdezte. Arnold összeráncolt szemöldökkel figyelte.
- Virág, leginkább az univerzumhoz tudnálak hasonlítani, közölte Arnold. - Te is olyan végtelenül sötét vagy -  tette hozzá, mire Virág lelkesedése alábbhagyott."

2016. márc. 22.

NYÁPLIC: Könyvelő VII.

7. nap

Egy könyv, amit szerintem alulértékelnek - kevesen ismernek

 

Kaszás György - Elek Lívia: Amit a tigrisekről feltétlenül tudni kell


Amit a dolgokról feltétlenül tudni kell 8.

 
TÉZIS: A tigris a macska rokona.
ANTITÉZIS: A macska a tigris rokona.
PROTÉZIS: A rokon a macska tigrise,
s a tigris macskája is egyben.













Következzék az első igazán rendhagyó bejegyzésem, ugyanis az eredeti feladat kifogott rajtam, mivel más olvasók véleményével a kedvenc és egyébként, az olvasott könyveim terén nem vagyok valami tájékozott. Még ha fórumokon keresgélnék is, melyik az a kedvenc könyvem, amit mások nem szeretnek, milyen lenne már az? Így könnyítettem a feladaton, és próbáltam egy olyan könyvet kiválasztani, amit talán kevesen ismernek, nem mintha ötből tízszer vissza nem kérdeznének, mikor felvetek egy címet, vagy rándítanának vállat az osztálytársaim, barátaim, mikor megkérdezik, mit olvasok épp és én elárulom, meg úgy egyébként is.

Választott könyvecském nem rendelkezik fülszöveggel így a belső "borítóról" hoztam a fentebbi szösszenetet, ami szerintem remekül előrevetíti a további tartalmat. Ez egy képeskönyv a tigrisekről, kinézetükről, szokásaikról, tárolásukról és egyéb érdekes dolgaikról igencsak agyzsibbasztó módon tálalva. Rendkívül szórakoztató, és ha jól tudom bizonyos körökben a sorozat sikere töretlen, olyannyira, hogy nemrégiben még könyvesboltban is láttam néhány kötetét. Az írópáros humora és szójátékai ízig-vérig olyanok, amire az egyszer ember azt mondja,  magyar.

2016. márc. 21.

PETTYESKÉPŰ: Tavaszlakók

Thálin és Rismon kart karba öltve sétált végig a félig nyitott folyosón a lugas felé. Lágy hárfadallam szűrődött ki az egyik nyitott ablakon át betöltve az örök tavasz birodalmát. Az hely egész hasonló volt a paradicsomhoz. A felszínen boldogság, tisztaság, ártatlanság, tökéletesség uralkodott. Előkelő lakói békésen, zavartalanul tölthették végtelenbe nyúló napjaikat. Minden óhajukat lesték a szürke alattvalók, semmiben nem szenvedhettek hiányt. Csupán kalandokban, kihívásokban, ám ez a legtöbb tavaszlakót nem érdekelte. Érzéketlenek voltak a kalandokra, leginkább a napsütés és a lágy zene vonzotta őket.
- Gyönyörű délután - sóhajtotta Thálin, szabad kezét végigfuttatta a lugas körül futó derék magas sövény tetején.
- Drága Thálin, a Nap állása szerint délelőtt van - mosolyodott el Rismon.
- Ez azt jelenti, hogy eltelt egy újabb nap vagy, hogy még nem? - kérdezte Thálin fejét gondolkodón oldalra billentve. Minden mozdulata kecses volt és lassú. Rismon sóhajtott, majd óvatosan a szökőkút felé kezdte terelni Thálint.
Mint minden tavaszlakó, úgy Thálin és Rismon is lenszőke hajú és csillogó égszínkék szemű volt. Nap sárga könnyű ruhát viseltek, és kényelmes bőrsarut. Kettejük közül Rismon volt az izmosabb, minden reggel futott és felüléseket végzett, míg Thálin a kertbe andalgott és üres fejjel, gondolatok nélkül figyelte a madarak és rovarok életét.
Már egész kiskoruktól kezdve legjobb barátok voltak. Hogy miért, azt nem tudták volna megmondani, de nem is gondolkodtak el rajta különösebben.
- Itt valaki pusztított - jelentette ki Thálin, amint beléptek a szökőkút körüli ágyások közé. Hangja továbbra is könnyed, lágy volt, de homlokán összeszaladtak a ráncok.
- Talán egy szürke - találgatott Rismon, miközben egy árnyas padot keresett maguknak.
- Talán épp Ő? - suttogta Thálin bizonytalanul. - Ó, Rismon, én már nem vagyok biztos benne, hogy ez valóban jó ötlet.
- Ne aggódj, még bármikor visszafordulhatunk - próbálta megnyugtatni a másik.
A vadrózsabokrok mögül ekkor előlépett egy alacsony fiú. Sötét szürke inget és nadrágot viselt, lábán barna csizma. Járása bizonytalan volt, háta kissé görnyedt. Pár lépéssel Thálinéktól megállt. Kérdőn nézett feléjük.
- Gyere közelebb, Dán! - utasította Rismon, és intett.
- Késtetek. Nem követett titeket senki? - kérdezte a Dán nevű szürke munkás.
- Ugyan ki követett volna minket? Itt senki nem követ senkit - felelt csodálkozón Thálin.
- Nem sétál más errefelé - biztosította Rismon a szürkét.
- Rendben - bólintott a fiú, és kihúzta magát. - Megvan az időpont. Három nap múlva megnyílik az átjáró. Hajnalban legyetek a Gyöngy patak forrásánál, és... hozzátok a ruhát. Figyeljétek az időt, ha lekésitek, újabb öt hónapot kell várnunk - habár hangja egyre magabiztosabban csengett, kezei remegtek az idegességtől. - Senkinek egy szót sem!
- Minden meglesz.
- Most már menj! Minél kevesebbet vagy itt, annál kevesebbet szenvednek - suttogta Thálin.
Dán értetlenkedve nézett rá, de mivel nem kapott magyarázatot, egy vállrándítás után megfordult és eloldalgott.
Thálin és Rismon sokáig ültek még a szökőkút mellett némán. Végül megjelent egy idősebb szürke, a kertész, akinek a szerepét átvállalta egy időre Dán, hogy feltűnés nélkül a közelébe férkőzhessen.

Miután Dán elhagyta a kertet és a lugas ahelyett, hogy visszament volna a házba, ahol minden nap takarítania kellett, leült Tai ablaka alá, aki a hárfán játszott.
- Elmegyek innen - suttogta ökölbe szorított kezekkel. - Elszököm innen.
A lágy dallamok ahelyett, hogy megnyugtatták volna, csak még jobban megerősítették elhatározásában. Valaha, valamikor egy másik életben bűnt követett el, ezért bűnhődnie kell, hajlongania és megalázkodnia az elkényeztetett tavaszlakók előtt, egy nyomorult, torz testben.
Mikor pár hete véletlenül meghallotta Rismont, amint épp az unalomról beszélt Thálinnal, és arról, hogy kalandra vágyik, valamire, ami kiszakítja ebből a mozdulatlanságból, gondolkodás nélkül lépett. Ismerte már elég ideje ezt a tavaszlakót, ahhoz, hogy érezze, ő más. Megszólította hát mindkettejüket, és mesélt nekik az átjáróról. Ő maga is csak véletlenül fedezte fel a kaput, amelyen át az új tavaszlakók érkeznek. Azonnal átlátta a lehetőséget. Annál az életnél, amit itt él, bármi jobb lehet, még a nem lét is.
 
A két tavaszlakó a hátramaradt rövid időben próbált természetesen viselkedni, ami korántsem volt egyszerű a belsőjükben kavargó érzelmek mellett.
- Csak a rózsáimra gondoltam. Olyan szomorúak, én is elszomorodom, ha rájuk nézek - mentette ki magát Thálin egy szívélyes sétára invitálás alól vagy: - A nap melege olyan kellemesen simogat ezen a délután, megyek, fürdőzök egy keveset a fényében.
- A mozgás frissen tartja az elmét, az elme frissessége nyitottságot jelent, hogy megláthassam a világunk szépségeit - indokolta meg hosszú elmaradását Rismon kétszer is.
Dán, mint tökéletlen lény nem tudott ilyen kifogásokat találni ügyetlenkedésére. Félő volt, büntetést kap, ha nem szedi össze magát, és egy sötét cellában fog ülni, mikor megnyílik az átjáró.
A harmadik napot megelőző éjjelen, Thálin kinyitotta szekrényét, és végignézett a ruhatárán, amely mind hasonló szabású könnyű ruhákból állt, végül kiválasztott egyet, ami elég kicsinek tűnt ahhoz, hogy megfelelően álljon Dánon.
Rismon eközben a szőke parókáról gondoskodott. Lelkiismeretét elnyomva belopakodott Tai szobájába. Az idős zenész mélyen aludt. Rismon egy selyemszalaggal összekötötte a haját, majd a kötés fölött elvágta. Kénytelen volt egy törött üvegpohár szilánkot használni, ugyanis a tavaszlakók nem rendelkeztek semmiféle éles tárggyal még kevésbé fegyverrel. A konyhából és a fészerből ugyan szerezhetett volna kést illetve metszőollót, ám túl kockázatos vállalkozás lett volna szürkék területére merészkednie.
Thálinnal kapuban találkozott. Némán biccentettek egymásnak, majd elindultak a találkozási helyre. Dán már várta őket.
- Itt van minden? - tudakolta ideges hangon.
- Itt - suttogta Rismon, majd átnyújtotta a hajköteget, amit Dán gyorsan a fejére tett és elrendezett. A házból lopott tükröt maga elé tartva egy gyertya lángja mellett megszemlélte magát.
- Elmegy - felelt végül, majd Thálin felé fordult.
- Itt van. Nem találtam megfelelő méretűt. Ti szürkék olyan alacsonyak vagytok.
- Azért add ide!
Felpróbálta a ruhát is. Kicsit hosszú volt rá, így az elejét kénytelen volt felhasítani, nehogy véletlen rálépjen és elessen.
- Kész vagy?
- Igen. Induljunk, kövessetek! - Dán elfújta a gyertyát, majd óvatos léptekkel elindult a kapu felé.
A portál megnyílt, és kékes fényesség árasztotta el a tisztást. A fehér ruhába öltözött tavaszlakók lassú szertartásos léptekkel elindultak felé. A kapu fémes csikorgó hangot hallatott, majd megjelent a közepén egy alaktalan sötét massza, ami vad vonaglásba kezdett a síkban. A rángatózás egyre lassabb és lassabb lett, a massza végül már egész hasonlítani kezdett egy tavaszlakóra. A nyúlványai megszilárdultak, karokká és lábakká váltak, majd a fej is megjelent, végül a jövevény kilépett a tisztásra a kapun át. Ketten az egybegyűltek közül gyorsan mellé léptek és áttörölgették nedves testét, majd könnyű ruhát adtak rá és elvezették. Őt még négy másik követte, hasonló módon.
- Készüljetek - suttogta Dán, és megrázta Thálin vállát, aki ámulattal figyelte az eseményeket.
A fehér ruhások mindegyike egy-egy jövevény mellé szegődött, és lassanként elkezdték őket kiterelni a tisztásról. - Most!
Mindhárman egyszerre mozdultak. Kiugrottak a bokor mögül, ahol addig rejtőzködtek és teljes erejükből a kapu felé kezdtek futni.
Rismon ért oda elsőnek, és belevetette magát a kék fénybe. Másodiknak Dán lépett át a kapun.
- Sikerült - kiáltotta, hangja olyan volt akár a visszhang, majd ő is eltűnt.
Thálin az utolsó pillanatban megtorpant. Térdei megrogytak, a félelem, ami rátört az agyáig hatolt, és mozgásképtelenné tette. Hirtelen egyedül maradt.
- Szökevény, áruló! - mögüle kiáltások hangzottak fel, ahogy a fehér ruhások észrevették. Hátra kapta a fejét, három tavaszlakó indult rohanva felé dühtől eltorzult arccal. Habozott még egy pillanatig, aztán...

TAVASZLAKÓK

NYÁPLIC: Könyvelő VI.

6. nap

Egy könyv, amit megkönnyeztem 

 

Anne-Laure Bondoux: A princetta és a kapitány


Orfeus mindig tengerre vágyott, de csak apja halála után szállhat hajóra. Ő szabadítja ki fogságából Malvát, a princettát, Galnicia ifjú trónörökösét, s ő lesz a kapitány, miután egy hatalmas vihar a vitorlás legénységét megtizedeli. Ám a viszontagságok itt nem érnek véget. A hajót valami láthatatlan erő a Föld egy addig ismeretlen tájékára húzza, ahonnan csak akkor van kiút, ha ki-ki megküzd a lehető legkeményebb ellenféllel: önmagával.












Egy könyv, ami elszomorít. Bizony nem sok jelentkező akadt erre a posztra, mivel tudatosan vagy tudat alatt, de nem választok tragikus végű történeteket, vagy ha mégis sikerül egy ilyet kifognom, egy hét után megelégeli a szervezetem a rám ereszkedett komorságot, és kidobja a fejemből a címet és a történet jó részét, esetleg, ha idejében rájövök, mi készülődik ellenem, megpróbálom kielemezni, és nem olvasói, hanem írói szemmel nézni a művet, hátha úgy könnyebb. Nem vagyok ellene a könnyfakasztó, megrázó részeknek, de nem állnak olyan közel sem hozzám.
Ilyen kacifántos, és cseppet sem beképzelt - az elmém megvéd - rész után jöjjön a történet! Nagyon-nagyon régen olvastam, egész apró részletek maradtak csak meg bennem, mint például, a princetta haja olyan, mint egy sündisznó vagy hogy Orfeus valahova nagyon siet. Néhány foszlány a tengeri kalandokról, majd a lezárás, amit leginkább az egy "tündérmese vége" vagy "két percnyi boldogság" jelzőkkel tudnám legjobban illetni. Amikor az ember már megnyugodott, elcsattant az a misztikus csók, ami megelőlegezi a Happy end-eket, majd Orfeus valahogy az istálló vagy mi közelébe merészkedik és... vége. Nem, azért ennyire részletesen nem fogom elárulni, bár igaz, ez már nem osztana-szorozna, hisz a nap címe már maga is megelőlegezi a könyv végkimenetelét.
Azért valami mégis lehetett ebben a könyvben, amiért annyi idő után a tudatalattim sötét vizeiről kivitorlázott a fényre és épp itt kötött ki. A vége igaz, szomorú és érthetetlen, de valahogy ott van. Nem tudom másképp ezt megfogalmazni. Az ember  először nem tud megbékélni vele, miért? miért? De ott van, és el kell fogadni. Aztán szép lassan, ha nem is nyugszik bele teljesen, valahogy kezdi elfogadni, végül  - már a saját megnyugtatására  - azt gondolja, igen, ez valahogy még illhet is ide végül is az élet kiszámíthatatlan.


"Szeretem az álmokat, még a rémálmokat is! - torkolta le őket a princetta. - Álmok nélkül mihez kezdenénk?"


(Csak zárójelesen hozzá tenném, lettek volna még jelentkezők ide, mint egy könyv, melynek életképtelen szereplői elszomorítanak, de végül a békésebb utat választottam. )

2016. márc. 20.

NYÁPLIC: Könyvelő V.

5. nap

Egy könyv, ami felvidít


Iva Herciková: Öt lány a sarkamban


Hercíková regényének szereplői tizenhárom éves lányok, az öt „sírig hű barátnő”, akik közül a főhős, Natasa alakja rajzolódik ki élesen az elbeszélés során, s négy társnőjét tulajdonképpen csak rajta keresztül ismerhetjük meg. A könyvben felvillan a mai serdülő lányok néhány jellemző problémája, az igazi barátság kérdése, a diákszerelem, apró intrikák, árulások, irigykedések, a felnőttek világához való viszony, a túlságosan elfoglalt szülők gyermekének magányossága.

A romantikára hajlamos, mégis reális Natasa vívódásaiban valamennyi serdülő lány vívódásait rajzolta meg a szerző, tapasztalatai a mai fiatalok felnőtté érésének egy-egy állomása. A gyermeklelket kitűnően ismerő szerző könyvét nemcsak a fiatal lányok, hanem a szülők figyelmébe is ajánljuk!






Még évekkel ez előtt találtam rá az otthoni könyvtárunkban a könyvre. Elolvastam, majd egy bomba biztos helyre tettem, nehogy bekeveredjen a többi pöttyös, csíkos, albatrosz és delfin könyv közé. Mint lenni szokott, az a bomba biztos hely előlem is elrejtette a könyvet, így az emlékek elég időt kaptak, hogy megszépüljenek. Aztán egyszer csak megjelent az Antikváriumban egy példány, amire azonnal lecsaptam. Nosztalgikus érzésekkel telve huppantam bele a fotelomba, és izgatottan elkezdtem újraolvasni a könyvet. Azóta persze, varázsütésre megkerült a másik kötet is.
A cím megtévesztő, ugyanis nem a fiú szemszögéből mutatja be a sarkában loholó öt lányt, hanem Natasa, az "ötödik barátnő" mindennapjain keresztül. Az első jelző, ami eszembe jutott az, a kedves, pedig épp elég dráma is van benne, ami a csitri bosszún is túlmegy, ám az, ahogy az írónő mindezt leírja, és ahogyan Natasa reagál, leküzdi az akadályokat, rendkívül szerethető, és az ember egyszer csak azt veszi észre, hogy már megint mosolyog.
Több hasonló könyvet olvastam már, és sokszor feltettem magamban a kérdést a könyv végén: Most pontosan mi is történt itt? Miről szólt? Egy egész más korszakot jelenít meg, ami igaz, nem volt olyan rég, mégis különös mód, sokkal nehezebben tudok azonosulni a múlt század embereinek életével, mint akár a több száz, ezer évvel ez előtt élőkével. Vagy csak én nem találkoztam mai írók olyan műveivel, ahol olyan természetes egyszerűségében ábrázolja az iskolás lányok életét, mint az Öt lány a sarkamban? Lehetséges, azonban, mert mindig szokott itt következni egy azonban, vagy de, és mivel én se szeretnék kivétel lenni, ezért folytatom a mondatot, az Öt lány a sarkamban sokat szenvedett és küzdött, hogy  kezeim közé férkőzzön, ezért szeretném neki meghálálni ezt azzal, hogy másoknak is ajánlom. Hé, csíkos könyv, megtettem!


"Natasa felszisszent a meglepetéstől. A tükör előtt halálos komoly képpel középkori lovagi pózban ott állt - az ő Hercegük. Lám csak, mennyire illik hozzá ez a név..."

2016. márc. 19.

NYÁPLIC: Könyvelő IV.

4. nap

A kedvenc kötetem a korábban említett sorozatból


Simon Scarrow: A praetorianusok


Sas-sorozat 11.
Róma városa Kr. u. 51-ben még Claudius császár számára is veszedelmes hely. Minden sarokban árulók lapulnak, a „Felszabadítók” köztársasági érzelmű mozgalma pedig egyre kiterjedtebbé válik. Félő, hogy a legújabb keletű összeesküvés gyökerei egészen a praetorianus gárda sorai közé nyúlnak, melynek tagjai szabad bejárással rendelkeznek a császárhoz, és köztudottan könnyen megvesztegethetőek. Mivel nem tudja, kiben bízzon, Narcissus, a császár titkára Rómába hív két bátor embert, akiknek hűségéhez kétség sem férhet: Cato praefectust és Macro centuriót, a hadsereg veterán katonáit.








Tizenegyedik kötet, a történet kezdete óta eltelt nyolc év. Hamarabb nem találhattam volna kedvencet magamnak? Oh, dehogyisnem! A sas és a farkasok, A centurió és persze a legelső kötet is versenyben volt. Azaz hogy szinte minden második köteten túl úgy éreztem, az, amelyiket épp a kezemben tartom, a nagy kedvenc, amit nem lehet felülmúlni. Scarrow-nak azonban sikerült valahogy mindig kiügyeskednie, hogy megváltoztassam a véleményem. Szóval tizenhárom kötetnél jár a történet, ez a tizenegyedik, jelenlegi nagy kedvenc. Jövőre, vagy talán - talán még idén kijön a tizennegyedik, ami rögtönzött megállapításom szerint, meg fogja dönteni a praetorianusok hatalmát
Azért mégis miért épp ezt választottam? Erre már nehezebb megfogalmazni a választ, hisz a sorok közt rejlik. A könyv sorai közt. Kevesebb volt benne a nyílt ütközet, de cseppet se mondható békésebbnek, sőt talán még érdekfeszítőbb volt, kiszámíthatatlanabb, mert egy teljesen új környezetbe kerültek a főszereplőink, ráadásul nem is akármilyen szerepben. A történelemkönyvekben erről a környezetről olvashattam a legtöbbet, a regényben feltűnik Claudius és az ifjú Néró is, akikről, ha jól gondolom, már mindenki hallott. Mind tudjuk a történelmet, az elkerülhetetlent, amit hőseink még nem is sejtenek...
Ez egy teljesen különálló kötet, mint történetívileg és helyszínileg. Talán - önállóan is megállná a helyét, bár ezt én már nem tudom objektíven megítélni. Mint a legtöbb, sőt összes eddigi könyvnél így itt is csak azt tudom a bemutatóm végére biggyeszteni, hogy: Ajánlom minden lelkes olvasónak, akit érdekel a kor, azoknak is, akiket annyira nem - de nem rettennek meg egy kis vértől, káromkodástól és összeesküvéstől. Akik szeretik az egyedi történeteket, érdekes karaktereket, helyszíneket. Nem mellesleg sokat lehet tanulni az adott korról, szokásokról, kultúráról, fejlettségről, ami színesebbé teheti a történelmet.

Plusz egy kis szómagyarázat:
- optio: centurió helyettese (még az előző bejegyzéshez)
- centurió:átlagosan nyolcvan légionáriusból álló alakulat, a centuria parancsnoka
- praefektus: a légiókban a centuriók fölött álló tiszt
- praetoriánusok: a császár személyes testőrsége, Claudius idején úgy tízezer fő
- Sas-sorozat: Az Egy vakmerő római kalandjai a hadseregben-sorozat rövidítése

"Az öregember Macro és Cato felé fordult, mintha most venné észre, hogy ők is itt vannak. - Vegyük például ezt a két embert. Katonák. A pusztításon kívül nem sok mindenhez értenek, ami pedig épp a tudás ellentéte. Értenek a fegyverekhez és a gyakorlatozáshoz, ám a szabadidejüket italozással, nők hajkurászásával és az arénába tett látogatásokkal töltik. Nem így van, katonák? Te ott! - mutatott Macróra. - Válaszolj!
Macro elgondolkodott, majd bólintott.
- Igazán jól összefoglaltad, uram.
- Látjátok? Ugyan miként lehetne megtanítani az ilyen embereket, hogy értékeljék a költészet nemesebb érzelmeit? Hogyan is érthetnék meg a kifejezések árnyalatnyi különbségeit, melyek meghatározzák a  legkifinomultabb irodalmi fordulatokat? Ők a társadalom egy másik rendjéhez tartoznak. Nézzetek csak rájuk! Látjátok a monoklikat a szemük körül? Elméjük tompaságának következtében verekedéssel rombolják a saját jó hírüket. Milyen esélye van annak, hogy megértsék a legnagyobb gondolkodók legkiválóbb műveit? Már azt is kétlem, hogy egyáltalán el tudnák olvasni őket. Te ott! A másik katona! Mondd csak, olvastad már valaha Arisztotelész műveit?
- Melyiket, uram? A Poetikát, a Politikát, az Etikát, a Metafizikát, a Nikomankhoszi Etikát vagy a De Animát? 
Britannikus kuncogott.
- Kérlek, folytasd, Aurélius! Felettébb érdekesek az érveid.
Az öregember feltápászkodott, és odaintett a tanítványainak.
- Gyertek, keressünk valami... hm... bizalmasabb helyet a vita folytatásához!"

2016. márc. 18.

NYÁPLIC: Könyvelő III.


3. nap 

A kedvenc könyvsorozatom

Simon Scarrow: Egy vakmerő római kalandjai a hadseregben 




Kr. u. 42-ben járunk. A korát letagadó Quintus Licinius Cato belép a Római Birodalom hadseregének II. légiójába, kezében a császár levele, melyben optiói rangot ad neki.
Az eddig aktákat tologató fiatalember ekkor még nem is sejti, hogy mi vár rá a seregben. Protekciója és nyúlánk, vékony alkata miatt bajtársai, de még parancsnoka, Lucius Cornelius Macro centurio is ellenszenvvel viseltetik iránta.
Catonak bizonyítania kell rátermettségét, amire csakhamar lehetősége is adódik. Remekül megállja a helyét. Macro, az erő és a tapasztalat, míg Cato, a leleményesség és a könyvekből felszedett tudás birtokosa, remekül kiegészítik egymást.
Kalandjaik során - már ha azokat a véres összecsapásokat, amikben részt vesznek, kalandoknak lehet nevezni -, beutazzák az egész Római Birodalmat Germániától kezdve, Britannián, Rómán, Egyiptomon át egész a keleti provinciákig.
Macro és Cato között a bajtársiasságon túl igaz barátság is
szövődik, ami ugyan megél hullámvölgyeket, de a végsőkig kitart. Egy-egy cselekményíve három- négy köteten át fut, épp ezért és a sorozat hosszára való tekintettel most nem másolom be az egyes kötetek mellé járó rövid "érdeklődés felkeltő"-ket.


 

Nem egy szokványos Kedvenc könyvsorozat, azt hiszem. A római kor, mint történelem, főleg a ceasarok kora, mindig is érdekelt. Olvastam Robert Graves: Én, Claudius című zseniális könyvét is, ami könnyen pályázhatna az Egy könyv, ami megváltoztatta a véleményem valamiről posztra is. Simon Scarrow is több kötetének végén hivatkozik erre a könyvre.
A könyvtár történelmi regények részlegén akadtam rá a Sas-sorozatra is (ahogy a fentebb említett másik könyvre is), és mivel semmi vesztenivalóm nem volt, kikölcsönöztem. 
Először a negyedik kötetet sikerült elhoznom, mert persze, hogy nem néztem meg, sorozat-e, csak lekaptam a polcról. A sas és a farkasok az óta is az egyik kedvenc kötetem. 
A stílus remekül illeszkedik a történet idejéhez. Érdekfeszítő, fordulatos, informatív, mint minden jól megírt történelmi regény.
A karakterek kidolgozottak, sokszínűek mind jellemükben, mind hátterükben és céljaikban. Az eseményeket kellő realizmussal ábrázolja, ritkán esik a túlzott brutalitás csapdájába. 
Nincs is értelme mit tovább ragozni, magával ragadott. Mióta olvastam/olvasom, betéve tudom a légiók felépítését, a különböző katonai rangokat, alapvető katonai alakzatokat és támadásformákat, valamint a római
színek/ívek alatt a császári udvar és környezetének intrikákkal teli életébe is betekinthettem. 
Még a tizennegyedik kötetet is ugyanazzal az izgalommal várom, mint a korábbiak kijövetelét, szóval valamit tudhat ez a Scarrow.





"- Több lakozik benned, mint az gondoltam. Ha túléljük az ostromot, bizony messzire juthatsz.
- Azt nagyon remélem - morogta Cato. - Minél messzebbre jutok innen, annál jobb!"

2016. márc. 17.

NYÁPLIC: Könyvelő II.

 2. nap

Egy könyv, amit háromnál többször olvastam el 

 


Diana Wynne Jones: A vándorló palota


Palota-trilógia 1.


Ingary földjén, ahol a hétmérföldes csizmák és a láthatatlanná tévő köpenyek tényleg léteznek, Sophie Hatter felhívja magára a Puszták Boszorkányának figyelmét, aki átkot szór a lányra.
Sophie-nak nem marad más választása, mint hogy az egyetlen helyre menjen, ahol segítséget kaphat, Howl varázsló vándorló palotájába. Ám Howlról azt híresztelik, hogy megeszi a fiatal lányok szívét
és kiszívja a lelküket.






Előbb ismertem a könyv nyomán készült japán animációs filmet - nevén nevezve -  az animét. Mikor megtudtam, hogy egy könyv alapján készült, amit ráadásul magyarra is lefordítottak, azonnal rohantam a könyvesboltba, hogy megvegyem. A fentebbi borítóhoz képest az enyémet egy szép kis aranypecsét is díszeleg a bal alsó sarokba jelezve, DVD-vel együtt volt kapható.

A fülszöveg igen szűkszavú. Sebaj, majd mesélek én bővebben!
Adva van egy kalapos lány, név szerint Sophie Hatter, aki unalmában már a készülő kalapokhoz beszélget. Legkisebb húga, Martha, aki születésétől fogva a legtöbb szerencsét remélhette az életében, boszorkány tanonckodik, a második, Lettie, aki közepes szerencsével vághatott neki az életnek, Market Chippingben - ahol a családi kalapüzlet is áll - Cesari cukrászdájában dolgozik. Spohie, mint a legidősebb és egyben legszerencsétlenebb, a biztos jövedelemmel rendelkező kalapüzletet fogja örökölni. Milyen kellemes jövőkép, igaz?
Azonban a sors különös fintora vagy inkább jótékonykodása nem hagyja, hogy beteljesedjen ez az előre eltervezett út. Sophie-ra a fentebb már említett Puszták Boszorkánya átkot szór, amitől a lány fiatalos hangja hirtelen reszelőssé, szemei pedig vizenyőssé válnak, a karikák szeme alatt táskákká terebélyesednek és az eddig elkészített kalapok ötszörösével megegyező számú bőrránc kerül az arcára, majd  némi bolyongás után elér a könyv címében is szereplő Vándorló palotába, ahol Howl, a varázsló él többedmagával. 
A varázsló elkényeztetett, gyáva, lusta, hirtelen haragú, de egyben remek számítógépes játék tervező, aki rendelkezik egy darab titokzatos tűzdémonnal és egy darab tizenöt éves forma tanonccal, valamint a történet folyamán szert tesz még egy kilencven éves megalkuvást nem tűrő házvezetőnőre.

Diana Wynne Jones története rengeteg csemegét tartogat a fantáziavilágok kedvelői számára, hogy jó körülményesen fogalmazzak. Sok népmesei elem mellet, mint a három testvér, három találkozás és a rendhagyó varázslókellékeken túl, mint a hétmérföldes csizma, milliónyi apró kis sziporka található a könyvben, amikről természetesen mélyen hallgatok.

Mielőtt még valami fontos kicsúszna a számból a könyvről, gyorsan áttérek a filmre, hisz nem lehet elmenni mellette se minden szó nélkül. Miyazaki Hayao Oscar-díjra is jelölt egész estés filmje nem szórul-szóra a könyv adaptációja, ám a mesternek hála, azon kevés filmek közé tartozik, ami nem sínylette meg a módosításokat. Maga az írónő így nyilatkozott róla: „Fantasztikus. Nem, nem akarok beleszólni – könyveket írok, nem filmeket. Igen, különbözni fog a könyvtől – tulajdonképpen nagyon eltérő lesz, de ez így van rendjén. Így is fantasztikus film lesz.”

A  zene a másik szívem csücske, Joe Hisaishi szerzeménye. 




Sophie és Howl a Palota-sorozat többi kötetében is visszatér, ám a főszerep már nem az övék Az égi palotában és A másik palotában sem. A másik két kötet nem annyira ismert, pedig léteznek, nem fedi őket láthatatlanná tévő köpeny, a vállalkozó szelleműeknek bátran ajánlom őket, igaz, véleményem szerint A vándorló palotát egyik sem közelíti meg.

"Figyelemre méltó, hogy valaki egy tíz és fél mérföldnyi lépéssel is képes pont egy tehénlepényben landolni."
Szkielet Smoka Zaczarowane Szablony