NYÁPLIC: Könyvelő XII.

12. nap

Egy könyv, amit régen szerettem, de már kinőttem belőle

 

Anna Dale: Boszorkányoknak suttogó

Vajon mi lehet az oka, hogy olyan kevés boszorkány él manapság? Bizony, nagyon figyelmesnek kell lenni ahhoz, hogy észrevegyünk akár egyet is, amint a söprűjén utazik az éjszakában. Valahogy nagyon megfogyatkozott a számuk – és ezt maguk a boszorkányok sem értik…
Joe például még egyetleneggyel sem találkozott élete során, és nem is gondolja, micsoda boszorkányos kalandok várnak rá, amikor morcosan utazik a vonaton Canterbury felé – ott kell ugyanis töltenie a karácsonyt az anyjánál és mostohaapjánál, amikor pedig ő sokkal jobban szeretett volna Londonban maradni.
Ám a vonaton egyszer csak különös dolgok történnek – s aztán Joe Canterbury helyett egy fura városkában, egy gyanús társaság kellős közepén találja magát, s gyorsan barátságot köt egy helyes kislánnyal, Twiggyvel, aki a helyi Árvacsalán Boszorkány Szövetség tagja.

Régi kedves gyermekkönyvem. Harmadikban, három nap alatt, háromszáz oldalát olvastam el, él ma is ez a kis - mára már legendává váló - történetecske. Olvastam matek órán, ének órán, tört... nem történelem órán azért nem. Harmadikban még nem volt történelem órám.

Könyvtárból kölcsönzött könyv volt, majd hosszú évek múltán, mikor valamilyen különös oknál fogva ismét forgalomba hozták, újra kiadták, siettem is a könyvesházba, és megvettem. Fülig érő szájjal fészkeltem be magam az olvasó fotelembe, hogy végre feleleveníthessem a régi emlékeket. Olvastam, olvastam, majd döbbenten összecsuktam a könyvet. Én ebből már kinőttem - ért a hirtelen felismerés. Már kinőttem a gyermekmesékből, de még nem nőttem bele, hogy ismét élvezni tudjam a bájos egyszerűségüket.

Mindemellett a történet nagyon érdekes és izgalmas, a titok, aminek említésével a fülszövegben igyekeznek felcsigázni a leendő olvasó kíváncsiságát valóban akkora erejű. Nem pukkan szét szappanbuborékként, hogy aztán az olvasó homlokát ráncolva forgassa a könyvet jobbra balra, hogy ebben most mi is volt a csavar? Nem, nem, ez nem olyan, itt keményen nekimegy az olvasónak, hogy még az álla is leesik a fordulattól.

A lezárás is, ami sok könyvnél az achilles sarok számomra, megható és tele van szeretettel. Ha nem is csillan az olvasó szemében könny, azért kicsit biztos elérzékenyül, és félreteszi a könyvet egy biztonságos polcra, hogy aztán onnan majd a saját gyermeke leemelhesse.

"– Tessék, a csalánteád! – szólt Winifred, Joe felé nyújtva egy bögre sötétzöld löttyöt.
Joe gyanakodva beleszagolt.
– Nem fogja megszúrni a nyelvemet, ugye?
– Dehogy! – válaszolta Winifred, és felnevetett. – Az árvacsalánnak nem csíp a levele. Teljesen ártalmatlan."