Obrazek 1

Obrazek 1

2016. máj. 15.

TEKERGŐ: Lélekvasút - Helga

Helga csendesen üldögélt a Váróban. Egyedül, mint legtöbbször, de most kivételesen nem tudott örülni a magánynak, mert ebben a pillanatban ismét teljesen egyedül lett. Nem maradt más a csapatból, csupán ő. A feje zúgott, fojtogatta a sírás, de képtelen volt könnyeket hullatni. Egy belső gát megállította érzelmeinek szabad folyását. Csupán lelkének körvonalai rázkódtak meg, mintha zavar keletkezett volna a légben.
Főnök nem soká váratta. Helyette ment elbúcsúzni, így Helga egyáltalán nem haragudott érte. Főnök bizonyára jobb társaság volt az utolsó úthoz. Főnök még mindig okkersárga ingben volt. Azóta viselte, hogy Hildegárd és Evans távozásával egyszeriben túl kevesen lettek az őrjáratozásokhoz, és ő magára vállalta minden második utat.
- Gyere velem! Új feladatot kapsz - intett Helgának a köszönés után. Nem ült le, egyenesen a falhoz sétált, és megnyitotta a Pokolfajzatok felirat alatt megjelenő ajtót. Helga nem is sejtette, hogy ez nem az az ajtó, amin ő és a többiek közlekedtek, hanem egy másik. Egy másik kapu, amely egy hasonló külsejű, mégis a Hivatal egy teljesen új szintjére enged belépést.
- Akikkel most találkozni fogsz, ugyanolyanok, mint ti voltatok a kezdetekben. Még sose tették ki a lábukat a folyosóról mióta pokolfajzatok lettek.
Helga meghökkent a hallottaktól, de nem mert szólni, csupán összefonta maga előtt a karjait. A folyosó falaiból egyébként is áradt valami ridegség, ami összeszorította a szívét. Idegen lelkek energiái kavarogtak. Lelkeké, akik most ismerik meg önmagukat, kíváncsiak és tapasztalatlanok. Legbelül irigyelte a tudatlanságukat, hisz ők még nem vesztettek el senkit és nem ismerik a pokoljáratot sem.
- Miért viszel hozzájuk? Mit... kéne tennem? - kérdezte egész halkan, mikor a vakító fehérségből elkezdett kirajzolódni a folyosó kanyarulata. Azon túl már a szobák voltak, ahol biztos találkozni fog néhány lélekkel.
- Szeretnélek bemutatni nekik - suttogta hasonló hanglejtéssel Főnök, akin már a szokásos fekete ruha volt, s bátorítóan Helgára kacsintott, majd tölcsért formálva a kezeiből elkiáltotta magát. - Sorakozó!
Egymás után vágódtak ki az ajtók és a lelkek szép sorjában kimasíroztak, sétáltak vagy botorkáltak szobáikból. A vegyes társaságban Helga azonnal felfedezett egy ősz öregembert, aki korával nagyon is kitűnt. A lélek megszokásból botra támaszkodva bicegett, habár szüksége már nem volt rá.
Mikor az öreg is észrevette, gyorsan elkapta róla tekintetét, hogy a többieket is megnézhesse magának, de mivel mindenki őt, illetve őt és Főnököt, így végül csak zavarodottan lehajtotta a fejét.
- Úgy látom, néhányan a közösségi helyiségben vannak - szólalt meg gyors fejszámolás után Főnök. - Azt javaslom, sétáljunk át oda, hogy mindenki hallhassa, amit mondani szeretnék.
A lelkek szemmel láthatóan felélénkültek ennek hallatán. Többen izgatott sutyorgásba kezdtek, míg mások csak lelkesen vigyorogva indultak Főnök után. Többen voltak, mint az előző csapat. Hangosabbak is.
Helga nem mert lemaradni Főnöktől, nehogy túl közel kerüljön az ismeretlen pokolfajzatokhoz. Leszegett fejjel, futólépésben követte egész az ajtóig.
Bent négy-öt lélek kártyázgatott és olvasott. Az érkezők hangjára azonban félretették elfoglaltságukat, és mosolyogva üdvözölték társaikat.Talán mégis. Talán mégis ilyenek voltak ők is. Evans vigyorgott, Mary lelkesedett, Jakab és Chieko is beállt közéjük, majd őt is magukkal húzták.
- Mindenki üljön le - rendelkezett Főnök. Székek jelentek meg két sorban egymás mögött. - Szeretném bemutatni nektek Helgát. Ő is pokolfajzat, akárcsak ti...
- Elkéstél? - szakította merészen félbe egy fiatal hang Főnök mondandóját. Helga a füle tövéig elvörösödött, s megrázta a fejét. Bárcsak már túl lenne ezen az egészen.
- Nem egészen. Ő a helyettesem.
- Mi? - Erre már csak kellett reagálnia valamit. Arcán éppúgy meglepettség tükröződött, mint a szobában ülők többségén. Csakhogy ők nem tűntek annyira megrettentnek. - Hogy... miért... ezt?
Főnök alig észrevehetően lebiggyesztette ajkait, mikor meglátta, hogy Helga egész testében reszket. Sok munka lesz még vele, gondolta.
- Ahogy mondom. Te már ismered a munka csínját-bínját, tudsz tanácsokat adni az újoncoknak. Azt kérem tőled, hogy segíts nekik, és persze nekem is.
A lelkek helyeslően bólogattak, egyedül Helga nem érezte továbbra se helyesnek a döntést. Főnök könnyűszerrel elbírna ennyi lélekkel. Annyival nincsenek többen.
- Én képtelen vagyok rá - suttogta elfúló hangon. Pánik közeli állapotba került. Legszívesebben kirohant volna a teremből, csakhogy nem tudta, miként juthatna vissza a saját szobájába.
- Tőletek pedig azt kérem, hogy ti is segítsetek Helgának. Egyedül maradt, miután a csapattársai munkaideje lejárt. Kérlek, fogadjátok be!
Helgának és a lelkeknek még annyi kérdése lett volna és annyi ellenkezni valója, ám Főnök egy intéssel le is zárta a beszélgetés ezen részét egy időre.
- A mai gyakorlatot kicsit hamarabb kezdjük. Arról fog szólni, hogy miként teríthetünk le egy nálunk nagyobb lelket, aki szemből támad ránk. Helga, lennél a partnerem, hogy bemutathassam?
A lány nem tudta már, mihez kezdjen, mit mondjon vagy mit ne mondjon, így csak beleegyezően bólintott. Arca élénken csillogott a pírtól, lelke apró szikrákat vetett idegességében.
- Én.. én leszek a támadó?
- Nem. Én vagyok a nagyobb, én leszek a támadó - rázta meg a fejét Főnök biztatón mosolyogva. Ettől a bakitól csak még jobban szégyenkezett. Mit gondolhatnak róla máris ezek az idegenek?
- Jövök - kiáltotta Főnök, és a helyiség sarkába vonult, ahonnan aztán laza futólépésben Helga felé indult. Nagyon remélte, a lánynak sikerül legyűrnie dermedtségét, és végrehajtja a gyakorlat rá eső részét.
- Állj! - kiáltotta cérnavékony hangján Helga, mikor már csak alig pár lépés választotta el őket egymástól. Az angyal meglepetten lelassított. Ekkor a lány megragadta a karját, tett egy villámgyors fordulatot, hogy háta a másik mellkasának feszüljön, majd egy erőteljes gáncs után átvetette őt a másik oldalára.
Az angyal nagy nyekkenéssel ért földet a padlón. Arcizmai egy pillanatra összerándultak, de nem a fájdalomtól, hanem az ámulattól. Mikre képes a pici lány! Mielőtt valamelyik lélek odaugorhatott volna felsegíteni őt, egy elegáns tarkóbillenéssel talpra ugrott.
- Nagyszerű! Persze nektek nem kell mindjárt az egészet ilyen szépen végigvinnetek. Az alapoktól kezdjük, mint mindig, lebontva a sort egy-egy egyszerű mozdulatra. Lin, Márton, Raasi, Giuseppe és Dora, ti Helgával fogtok gyakorolni. A többiek jöjjenek hozzám. A végén össze fogjuk mérni a két csapat erejét. Egy kis egészséges versengés mindenkinek jót tesz.
Így történet, hogy Helga, a hallgatag és visszahúzódó portrérajzoló kénytelen volt lelkeknek parancsokat osztogatni, drukkolni a csapatának és mesélni az alagútbeli tapasztalatairól. Linnek, Mártonnak, Raasinak, Giuseppének és Dorotheának pedig kérdezniük kellett és érdeklődniük és küzdeniük, de nekik ez nem okozott akkora nagy nehézséget. Később már Helga is egyre könnyebben megnyílt feléjük.
Miután ily' módon sikerült kiráncigálni a csigaházból, amit épített magának, Helga fokozatosan egyre élénkebb és felszabadultabb lett az újoncok között, épp ahogy Főnök is remélte.

- Helga, köszönök mindent, amit tanítottál nekem - borult a lány nyakába Raasi. Nem sokkal az után, hogy Főnök csapatából eltávozott az első lélek, Helgának is el kellett engednie első gyámoltját. - Én annyira... köszönök neked mindent, és... nektek is. Örökké szeretni foglak mindnyájatokat, és remélem, találkozni fogunk a Mennyben.
Mindenki ott állt a peronon, a villanyvasút leghátsó szerelvénye mellett, és integettek Raasinak.
Helga könnyes szemekkel szipogott. Már képtelen volt visszatartani érzelmei eme megnyilvánulását. Ismét elvesztett valakit, aki fontos volt számára, ám a szomorúság mellett ott bujkált benne az öröm is, hogy segíthetett Raasinak, és még négy lélek várja, hogy megtegye értük ugyanezt.
- Azt javaslom, a ping-pong bajnokság döntőjét ajánljuk fel Raasi emlékének - vetette fel, önmagát is meglepve.
- Remek ötlet - bólintott Főnök, azaz Sariel, hisz "munkatársak" közt elárulta a nevét. - Mindenki, irány a közösségi helyiség!
A lelkek kis, okkersárga csoportja megindult a Hivatal felé. Sariel jókedvűen lépdelt közöttük, s már azt tervezgette, hogy melyik sarokba adja a visszaüthetetlen csuszáját.
- Főnök, lehetne egy kérésem? - kérdezte egész halkan Helga.
- Persze, mondjad csak.
- Szeretnék itt maradni. Mármint, ha lehet, szeretnék a helyettesed maradni. - Minden bátorságát össze kellett szednie, de végül sikerült kimondania. Valóban ez volt minden vágya.
- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte Sariel, s kutakodón egész közel hajolt a lányhoz.
- Csak... ha lehetséges... Igen! Ezt akarom.
- Lehetséges, de akkor soha nem fogod visszakapni az emlékeidet, nem kezdhetsz új életet a Földön és a Mennybe se juthatsz be - jó darabig, tette hozzá magában Sariel. - és a barátaid, akiket szerzel...
- Mindent átgondoltam - jelentette ki határozottan Helga.
- Rendben. Én benne vagyok. Remekül helytálltál, és helytállsz helyettesi pozíciódban - mosolyodott el az angyal.
- Akkor... lehetséges?
- Persze, hogy lehetséges - tárta szét ünnepélyesen a karját Sariel. - Állj meg!
Szembe fordult Helgával, és a lány vállaira tette a két kezét. Lehunyta a szemeit, s átszellemülten mormolni kezdett valamit. - Tessék - suttogta pillanatnyi rekedtséggel a hangjában. - Határozatlan időre helyettesemmé fogadlak.
Helga dermedten állt. A világ színei megváltoztak. Lehunyta a szemét, és sötétség fogadta. Szája elnyílt a csodálkozástól. Többé nem átlátszó lélektesttel volt jelen a Rendezőben, hanem szilárd, már-már életszerű emberi alakban.
- Üdvözöllek kis segédem - Sariel lágyan homlokon csókolta a lányt, aki még mindig szorosan összezárta a szemhéjait.
- Kö-köszönöm - dadogta Helga. - A ruhám... a ruhám is fekete? - még mindig nem merte kinyitni a szemét, nehogy elillanjon ez a csodás állapot.
- Nem. Továbbra is sárga, hisz egyelőre csak a segédem vagy, nem lettél igazi angyal. Egy akkora előléptetésért sokat kéne még dolgoznod - rótta meg kapzsiságáért Főnök szigorú hangon. Helga szemei kipattantak ijedtében, hogy rosszat mondott, de látta, hogy Sariel mosolyog.
- Igyekezni fogok - felelt ő is mosolyogva, majd elindult a Váró felé. Úgy érezte, végre megtalálta a helyét.
A közösségi helyiségbe fülig érő szájjal libbent be, hogy megmutassa a többieknek, mit kapott.
- Gratulálok! Milyen szép vagy! - kiáltott teljes elkápráztatottságot színlelve Giuseppe. Lin, engedélyt kért a megérintésére, majd megbökdöste a karját.
- Fura - mondta. Giuseppe erre átkarolta az alacsony kínai nő vállát és megmutatta neki, hogyan kell normálisan - szerinte normálisan - reagálni egy ilyen eseményre.

Előléptetésére mégse kellett olyan sokat várni, mint ahogy azt Főnök előrevetítette. Amint eltűnt az utolsó ajtó is a szintről, hívatták mindkettejüket.
- Elérkezett a nagy nap - Sariel biztatón vállba veregette Helgát. Aki  idegesen toporgott egy helyben az ajtó előtt.
- Én, ha angyal leszek, visszakapom az emlékeim? - kérdezte az idegtől remegő hangon.
- Mint mondtad, angyal leszel, nem pedig ember. Minek egy angyalnak emberi emlékek? - kérdezett vissza Főnök.
- Igaz, de mégis! Nem a halálom... nem is igazán az életem, csak az érdekel, hogy ki voltam. Hogy ki lehettem volna - suttogta szégyenkezve Helga. Sariel valahogy mindig kiszedi belőle legtitkosabb gondolatait is. Megmagyarázhatatlan módon képtelen volt előtte hazudni vagy titkolózni.
Az angyal elgondolkozva tett néhány lépést, majd kérdőn a plafonra nézett.
- Ha összedől az épület, nyilván nem szabadott volna elárulnom, hogy a tizenkettedik században tengetted az életed, mint zárdába száműzött nemes kisasszony. Ha nem omlik össze, akkor ezt még tudhatod.
Amint kimondta, szörnyű nyikorgás futott végig a folyosón. Helga ijedten a feje fölé kapta a kezeit. Főnök nevetett. Az segéd pedig értetlenkedve állt a nyitott tárgyalóterem ajtajában.
- Bejöhetnek.


HELGA

Időrendben* az utolsó fejezettel véget is ért a Lélekvasút kiegészítő élettörténeteinek sora. 
Tekergő meghajol és köszöni a figyelmet ^.^ 
*Később született még egy írás Chiekoról.

2016. máj. 14.

Kóborlásra indultak



Amíg a bűbáj-macskák visszatérnek a Kuckóba, hallgassátok meg ismét, elevenítsétek fel vagy egyszerűen olvassátok el újra a korábbi történeteiket.
Néhány ízelítőnek:





A cicákról néhány személyes információt és a történeteiket sorrendbe szedve a MESÉLŐK fül alatt találhatjátok, míg a TÖRTÉNETEK/FÜLSZÖVEGEK nevéből adódóan a történetek mellé járó rövid kedvcsinálókat, összefoglalókat rejti.
Ha úgy érzed, eleget időztél már a Kuckóban és tovább indulnál, mindenféleképp kukkants be a SZOMSZÉDOS KUCKÓKba :3
 

NYÁPLIC: Újabb pókháló kerül fel a Kuckó falára

Egy nemrégiben olvasott cikk a blogger díjakról megerősítette bennem a pókhálókról szőtt elképzelésemet. Számomra ezek a díjak azon túl, hogy örömmel töltenek el, ha kapok egyet, mert valaki gondolt rám és a történetre/történetekre, amiket szövögetek - csakhogy ide is beépítsem a kezdeti hasonlatomat -, csomópontokat is jelentenek. Öt, tíz, tizenkettő vagy ennél több/kevesebb blog fel van sorolva az ilyen bejegyzések alján, ahová tovább futnak a szálak, és összekötik a blogokat. Reménykedhetünk benne, hogy az, akit mi, vagy más, akinek írásait követjük, szintén olyan blogokat/írókat nevez meg, akikhez érdemes bekukkantani, s talán olyan helyekre is elvezet ez a képzeletbeli pókfonál minket, ahová kitüntetés nélkül nem jutottunk volna el soha vagy csak hónapokkal később. A kérdezz-felelek rész pedig hivatott kitölteni az általános homályt az író felé.

Én is ebben a szellemben szeretném átvenni egy bejegyzés erejéig a pókanyó szerepét. Hogy aztán ez vélemény megállja-e nálam a helyét, majd kiderül. Per pillanat hiszek benne - jó magyarázatnak tűnik a blogos-díjak létjogosultságát illetően, viszont tiszta lelkiismerettel én nem nevezném őket díjnak. Hogy minek másnak...? 

Szabályok:

Írd le, hogy kitől kaptad!
Írj magadról 10 dolgot!
Válaszolj a díjazód 10 kérdésére!
Tegyél fel 10 kérdést!
Küldd tovább a díjat 10 embernek!

A díjat Babu Mirieltől, a Célkeresztben írójától vettem át. Nagyon köszönöm neki!

10 érdekfeszítő információ az íróról/írótól:

1. Az íróasztalom lapja egy óriási - talán A/0-as - zöld jegyzettömb, amire lefirkanthatom a fontos információkat, ötleteket.
2. Ismerem és - szerintem - értem is az angol humort.
3. Az első saját karakterem egy békaboszorkány volt.
4. Legközelebbi írói célkitűzésem a karakter ábrázolásaim fejlesztése.
5. Két kedvenc történelmi helyszínem/korom a napóleoni Európa és a római Ceasarok uralma.
6. Nagyon nehezen választok nevet a karaktereimnek. A vázlataimban, ha fantazi, akkor Kai és Lou, ha a valós világban játszódik, Alex és Mary "munkaneveket" viselik.
7. Rejtő Jenő, Terry Prathett és Robert Graves a legjobbak! (per pillanat)
8. Nagyon érdekelnek a különböző népek mitológiái. Jelenlegi kedvenc a skandináv.
9. Szeretem és igénylem a változatosságot. Egyik nap az ágyamon felpolcozott párnáknak dőlve olvasok, másnap a bőrfotelbe süppedve vagy a hintámon.
10. Igen, van egy hinta a szobám közepén.

10 kíváncsi kérdőjel Babutól:

1. Miért kezdtél el blogolni?
 Egy barátnőm fellelkesített és belevágtam.
2. Mi volt az első benyomásod a blogvilágról?
Nehéz megfogalmazni, mivel nyitni a szóban forgó világ felé csak nemrégiben kezdtem, de addig azt tapasztaltam, hogy mindenki vagy lelkes és nyitott, vagy fáradt és időhiánnyal küzd, vagy ennek keveréke, de mindenképp nagyon színes és érdekes.
3. Milyen gyakran írsz?
Ha a blog statisztikáját nézem, 92+1 bejegyzés 183 nap alatt, azaz átlagosan két naponta való közzétételre elosztható mennyiségű írást őriz a Kuckó, szerintem elég gyakorinak mondható. ;)
És ebben még nincsenek benne az igazán hosszú történeteim, amiket a nyilvánosság háta mögött írogatok.
4. Mi ad ihletet a történeteidhez?
Az életem. Minden, bármi. Amit látok, hallok, olvasok és érzek. A Látomások zenékből, a Szótárazó szavakból, Zokni története egy elcsépelt címből, a Lélekvasút ötlete a Rosie-projekt c. könyv egy mondatából pattant ki. A Lakomát a Madagaszkár pingvinjei ihlették, míg a Tavaszlakókat egy impresszionista festmény, egy virágos kertről. Aztán persze ott van a Szeretlek! is, amit a minap írtam, de olyan váratlan hirtelenséggel pattant ki a fejemből, hogy még gépelés közben sem tudtam, mi fog kisülni belőle.
5. Várod a suli végét? :D
Nem! Megleptelek, igaz? Pedig komolyan gondolom. Olyan jó kis társaság gyűlik össze abban az ósdi épületben, hogy kár lenne akár csak egy napot is betegeskedni, csak azok a témazárók nem kellenének.
6. Vannak a blogjaiddal kapcsolatos terveid a nyárra?
Nyárra kicsit lájtosabb tempót tervezek, hisz előreláthatóan nem leszek sokat a négy fal között.
7. Írtál már együtt valakivel?
Igen. Fejezetváltósat. Már ha létezik ilyen szó.
8. Ha igen, mi a tapasztalatod?
Nagyon izgalmas fejezetről-fejezetre látni a történet alakulását. Még én sem tudom, mi lesz a vége, de hatalmam van beleszólni a kedvenc sztorimba, a megfelelő vagy épp a rossz irányba terelni a szereplőket. Más részről, a kulisszák mögött, roppant tanulságos.
9. Melyik a kedvenc országod, ahol már voltál?
Anglia. Imádom a dél-angliai egyen téglaházú városkákat, a sziklás tengerpartokat és a Viktória-korabeli várakat. Olyan magával ragadó a hangulatuk. Csak állnék ott mozdulatlanul és magamba szívnám az évszázadok esszenciáját.
10. Mi az életcélod?
Azzal foglalkozni, amit szeretek.

10 ... kérdés tőlem neked:

1. Honnan jött a blogod nevének ötlete?
2. Van olyan blogger, író, akinek művei inspiráltak?
3. Mi volt az első benyomásod a bloggervilágról?
4. Milyen típusú/műfajú történeteket szeretsz olvasni?
5. Ki a kedvenc saját karaktered?*
6. Miért őt választottad?*
7. Könnyen összeegyeztethető a hétköznapi életeddel a blogolás?
8. Miért kezdtél bele a blogodba?
9. Szoktál személyes mozzanatokat beleszőni a történeteidbe?*
10. Őszintén, mi volt az első reakciód, mikor megláttad, hogy kaptál egy (újabb) díjat?
*ha esetleg nem történetes a blogod:
5. Milyen zene tud feltölteni egy hosszú nap után?
6. Milyen hobbijaid vannak a blogoláson kívül?
9. Szeretsz kísérletezni az életben? (ételek, kalandok)

10 blogger, akinek szeretettel küldöm:

Nem akarom, hogy megint megszakadjon nálam egy díj útja.
 A kérdéseket is megírtam, szóval úgy döntöttem, rendhagyó módon ez a díj szeletekben fog tovább jutni. Azaz nem egyszerre küldöm el 10 bloggernek, hanem, mikor találok egy olyan oldalt/történetet/írót, aki szerintem megérdemli, kapásból tudjak neki adni egyet. ^.^
A szünet alatt, míg a macsekok útra kelnek új meséket keresve, igyekszem minél több szomszédos blogot felfedezni magamnak és a díjnak :3
1. Lefoglalva (megvesztegetés gyanúja miatt még nem kerül kiosztásra ;) )
2. Szintén lefoglalva ( még várok, mert a szerző eltűnt egy kis ideje, lehet, végleg inaktívvá válik)

NYÁPLIC: ... a Kuckó "útravaló" bulijába.

- Látod? Így kell ezt! - szipogta Pettyesképű, akit teljesen elérzékenyített Graham és Hilde, majd Helga sorsa. Megtörölgette pofácskáját a köpenye szélével, majd Tekergő felé fordult, már a nyelvén volt egy kérdés Rosemaryvel és Elizabethtel kapcsolatban, mikor nagyot dörrent az ég.
- Mindjárt itt a zivatar - sóhajtott Füstpöffentő. - Lassan indulnom kell, ha nem akarok megázni.
Nyáplic körbenézett a szobában, és meglepetten vette észre, hogy a legtöbb párna szétkarmolva hever, a halas és süteményes tálkák csupaszra vannak nyalva, és gyanúja szerint a hűtőszekrényből is elfogyott az utolsó liter dobozos tej is, a macskaalomról és az alomszagtalanítóról nem is beszélve.
Minden készletüket felélték, kivéve a nagy útravaló bulihoz kiválasztottakat, amit Nyáplic gondosan elzárt a mohó mancsok elől.
- Azt hiszem, elérkezett az idő, hogy felbontsuk a vésztartalékainkat - jelentette ki komoly hangon. Mindenki egyként kapta felé a fejét.
- Máris? - Nagydumás meglepetten nézett körbe.
- Máris? Már mióta itt lazsáltok! - felelt játékosan Nyáplic. - Készüljetek elő, én hozom a nassot.
A tűz mellett hagyott bűbájmacskák egymás után nagyot nyújtózkodtak, és Nagydumás magához ragadva az irányítást elkezdte kiosztani a feladatokat.
- Vöröske, te hozz be kintről pár fahasábot, Pettyesképű és Tekergő, ti a párnákat rendezitek el. Én Nyáplic után megyek és segítek neki. Füstpöffentő, te tökéletes helyen vagy.
Vöröske megmelengette mancsait a kandallónál, majd a fogasról magához vette Tekergő kötött sapkáját és Pettyesképű sálját. 
- Ki ne szaggasd! - szóltak rá egy macskaként a testvérek. 
- Vigyázok-vigyázok - legyintett  Vöröske. Kint olyan hideg volt, hogy látszódott a lehelete is. Szemmértékre megsaccolta a fészer és az ajtó közti távolságot, majd elhatározta, tíz lélegzet vétel alatt végez. 
Tizenkettő múlva megjelent az ajtóban maga mellett beengedve egy kis fagyos szellőt is. 
- Gyorsan csukd be!
- Igyekszem, no! - Lepakolta a hasábokat a tartóba, majd egyet a tűzre dobott. - Kész vagyok. És ti?
Fölényesen  elhelyezkedett a maga vörös párnáján, amit Tekergő a fal mellé húzott, hogy felsöpörhesse a padlót. Onnan nézte végig a készülődést. A kisujját se mozdította volna többet.

Nyáplic egy hatalmas tál finomsággal a mancsai közt jelent meg, mögötte szorosan Nagydumás, vállain cipelte a telepakolt tarisznyákat.
- Mindenki a vendégem! - nyávogta röhögcsélve, majd kiosztotta a névre szóló batyukat. 
- Tekergő, tudom, hogy kicsit megkésve, de szeretnék adni neked egy fagyasztott jércenyakat, hátha még hasznát veszed, mikor visszatérsz Zonkni világába.
- Mi, hogy mi? - kapta fel a fejét Pettyesképű. - Visszamész?
- Persze. Zokni most vesztette el ismét az állását. Ideiglenesen ugyan, de akkor is.
Nagydumás egy macskányival tovább lépett. 
- Vöröske, te patkánymérget pluszba az elemózsia mellé. Figyelj, nehogy összekeveredjenek. Tudom, van még néhány életed, de felesleges ilyen apróságokra pazarolni.
- Egypár kesztyűt és sálat is adhatnátok - nyafogott Vöröske meglehetősen puhány módon.
- Hollandiában a macskák nem viselnek kesztyűt - figyelmeztette Nyáplic. Vöröske dödörögve ugyan, de átvette a tarisznyát.
Nagydumás Pettyesképű elé ért. 
- Hát nálad, mint mindig, most is gondban voltunk.
Nyáplic odalépett hozzájuk, és felhajtotta a tarisznya tetejét, hogy minden jól látszódjon.
- Van itt minden, amit találtunk. Hattyú- és orkriasztó, allergia elleni gyógyszer, őszi falevelek, néhány mosoly és egy macskatőr. Nem tudom, hasznát veszed-e ezeknek, de fő az óvatosság.
- Köszönöm - rebegte hálásan a macskalány és szorosan magához szorította a tarisznyát. A tőr kicsit bökte a karját, de nem akart ficeregni míg Nagydumás és Nyáplic meg nem mutatják, hogy mit rejt a saját tarisznyájuk.
- Végül, de nem utolsó sorban - Mindenki az eddig csöndesen várakozó Füstpöffentő felé fordult. Nagydumás egy hatalmas zsákért nyúlt, ami legalább olyan nehéz lehetett, mint egy ugyanakkora zsáknyi dohánylevél, mivel dohánylevél volt benne.
- Nagyon finom - paskolta meg a zsák oldalát a nagydarab fekete-fehér foltos macska, csakhogy ne mindig nevükön nevezzük őket. 
A ködsárkány egész meghatódott a figyelmesség láttán. Karmos mancsaival kinyitotta az ajtót, és átvette a zsáknyi dohányt, majd kihúzta fejét az ablakkeretből, hogy beleszagolhasson. 
- Hmmm... biztos az - szuszogta.
Néhány pillanatnyi meghitt csönd után Vöröske unni kezdte magát, és odahajolt a tálhoz. A motoszkálás aztán közelebb csalta Nagydumást és Tekergőt is. Nyáplic félrevonta Pettesképűt, hogy mint lánymacska a lánymacskával néhány szót váltson, majd ismét nyílt az ajtó.
Füstpöffentő karmai közt egy ősrégi lemezlejátszót tartott, mellette kis szatyorban egy tucat bakelittel.
- Legyen zene is - nyújtotta át a kényes műszert és a lemezeket. Pettyesképű ugrott elsőként. Magához ragadta a lemezes zacskót és gyorsan átlapozta őket.
- Kaktusz virága! Hallgassunk Kaktusz virágát - kiáltotta lelkesen, és kezében a lemezzel odasietett az időközben fal mellé állított lejátszóhoz. Óvatosan behelyezte a helyére a lemezt, rátette a tűt, majd elindította. 
- Ez jó! - lelkesedett fel Nagydumás is, és a felszabadult parketten meglepően fürge táncba kezdett. - Bu-bu-bu-bu-bu-bumeráááng! 
- Karmester úr, ön is nyilván pénzzel meg ki a piacra. Itt egy új frank, hogy a régi zenét hagyja abba - énekelte Nyáplic is az ismerős szöveget.
A hangulat pillanatok alatt felélénkült. Egyedül Füstpöffentő maradt nyugton, de a hátsó lába azért dobolta a ritmust. Nem mert nagyon mozgolódni, nehogy valamit ledöntsön. 

A bűbájmacskák addig táncoltak, eszegettek és nevetgéltek, míg úgy el nem álmosodtak, míg már a szemüket is alig bírták nyitva tartani.
Nyáplic is elszundított a nélkül, hogy rendet tett volna, vagy a többieket meg nem kérte arra, hogy pakoljanak el maguk után. Nem is baj, mindannyiukra ráfért egy kiadós alvás mielőtt útra indultak volna új világok és mesék felé. 
Füstpöffentő csendesen becsukta az ablakot és visszadöcögött a tó partjára.
- Na, hallod! - szólt oda régi cimborájának az ezeréves pontynak.
- Mit hallok? - kérdezett vissza bugyborékolva a hal.
- Csönd van - fújt nagyot a ködsárkány, majd becammogott a barlangjába, nehogy megázzon, ha éjjel érkezik a vihar.

... A KUCKÓ "ÚTRAVALÓ" BULIJÁRA.

Véget ért a mondat, ott a pont a végén, no, de ez nem azt jelenti, hogy lezárult valami, csupán - élve az ide tartozó szófordulat lehetőségével  - egy új kezdetet vetít elő, mely akár más, akár ugyanolyan vagy legalábbis hasonló lehet, mint az előző.
A Kuckó kiüresedik egy kis időre, de ez így van rendjén, hisz másképp hogy találnának rá az izgalmas történetekre a macsekok, ha egész életükben a Kuckóban kuksolnának?
Igyekeztem még a gyanú árnyékát is messze tartani, de azért leírom szavakkal is.
Nem zár be a Kuckó és szó sincs előre nem látott problémák miatti szünetről. Ez a szünet, illetve maga szünet gondolata egyidős a Kuckóval, szóval visszatérnek/visszatérünk/visszatérek.
A pontos dátumot egy későbbi - még a mai nap folyamán kikerülő - bejegyzésben meg is írom :3


NYÁPLIC: Minőségi Forradalmak - Büszkeség

"Alig két éves lehettél, mikor Ausztrália felé a gépe a tengerbe zuhant és ő azonnal meghalt."

Zoe erőltetett vihogása még a legbékésebb könyvtárost is az őrületbe kergette volna, ám Timothy Lucas csak ült a pult mögött és még csak feléjük se nézett. Szorgalmasan körmölt egy lapra, s időnként rákeresett néhány szóra a rekedtesen zümmögő számítógépen. Csupán Leopoldot sajnálta, aki mit sem sejtve épp előrehajolt az asztal fölött, és lágyan megfogta Zoe kezét.
Zoe hagyta, hogy Leo megérintse, de semmit nem érzett. Talán egy apró bizsergést a bőrén, de ezt elfojthatatlan, természetes reakciónak vélte. Lassan megfordította kezét, és körmeit végighúzta Leo tenyerén. Nem erősen, nem akart fájdalmat okozni neki, csupán egy válasz volt a fiú közeledésére.
- Ez csikiz - rántotta gyorsan maga mellé a karját Leo, s megcsóválta a fejét - Nem jó ez így! Ilyen hamar megismered a gyenge pontjaimat.
Zoe majdnem felnevetett ezt hallva. Mit számít egy csiklandós tenyér? Neki épp elég Leo szívbeli gyengesége. Lopva a pult felé pillantott, majd vissza az újdonsült kellék pasijára. Kivillantotta rá kötelezően hófehér fogait, és egy széles mozdulattal hátradobta a haját.
- Én is elárulhatom az egyik gyengeségem - felelt felvetett fejjel. Észre se vette, ám jóval hangosabban beszélt, mint ami a könyvtárban megengedett volt. - Elolvadok a fagyitól. A kedvencem a sárgadinnye. Nem tudok ellenállni neki.
Hangja sokat sejtető és játékos volt, nem hagyta, hogy Leo túl komolyan vegye és beinduljon a fantáziája, míg kacér mosolya épp ennek ellenkezőjét mutatta. Magabiztosan nézett Leo szemeibe, amiket a fiú rajta felejtett.
Ha azt gondolta, ezzel teljesen és véglegesen kitörölt a pasija gondolatai közül minden mást, ami nem róla szól, akkor bizony tévedett, Leo gondolatai ugyanis meglepő irányba kanyarodtak el. Alice-ra gondolt, hogy a lány szájából mennyire máshogy hangzanának ezek a szavak. Mennyivel, mennyivel érettebb a kis újoncnál Zoe. Igaz, végső soron a győzelem már ott volt a lány zsebében.
- Elmenjünk a cukrászdába? - kérdezte Leo kapva az alkalmon, hogy randijukat meghosszabbíthassa. Lelkesedésében meg se várva Zoe válaszát a táskájáért nyúlt, és elkezdte belepakolni a füzeteit.
- Nem fejezed be a tanulást? - kérdezte a lány meglepettséget tettetve. - Pedig nekem úgy tűnt...
- Majd folytatom egy alkalmasabb időben. Szóval van kedved eljönni fagyizni?
Zoe tűnődve egy utolsó pillantást vetett Tim felé, majd beleegyezett a meghívásba. Úgy tűnik, messzebbre kell elmennie, ha azt akarja, hogy Tim tegye meg az első lépést. S ő tisztességesen kivárja azt.
Nem zajongott feleslegesen, mikor kivonult a könyvtárból, az túl direkt lett volna. Leo kezét se fogta meg, és nem mászott rá. Tudta, az is túl nyilvánvalóvá tenné igazi szándékát, és elvesztené az esélyét, ami talán az utolsó is egyben.

Tim lemondóan nézett a barátja után, ahogy az ajtóhoz sétál és kinyitja Zoe előtt, mint egy igazi úriember. Ha az érzelmei nem ragadnák ennyire magukkal, remek ügynök válhatna belőle. Az első szövetségese és bizalmasa lehetne a Klubban, ahol még mindig különös idegenként tekintenek rá, hisz ritka, hogy apa és fia együtt dolgozzon. Talán csak a spanyolországi bázison van még két ügynök, akik rokonok, egyébként mindenkit egyénileg szerveznek be.
Körbenézett a könyvtárban, nem szorul-e valaki segítségre, nem kell-e figyelmeztetni egyik-másik diákot, hogy bent tilos ételt és italt fogyasztani, ám mindenki nyugodtan olvasgatott vagy keresgélt. Nyugtázta a békés képet, majd visszagörnyedt a lap fölé.
- A Napkirály ellen szőtt boszorkány összeesküvés fő gyanúsítottja - olvasta fel félhangosan az első szavakat, hátha sikerül visszarázódnia a XVII. századba. 
XIV. Lajos egyik udvarhölgyénél, Lady Clemence-nél, aki az aktuális kegyencnő szívbéli barátnője is volt egyben, egy mérgezett tőrt találtak. A lány azt állította, hogy nem tudott a tőr létezéséről. A hivatalos feljegyzések erről az ügyről igen szűkszavúan számoltak be, ám egy másik udvarhölgy lejegyezte a naplójába, majd később jelentette, hogy a szóban forgó lányt egy különös kinézetű rongyokba öltözött öregasszony megszólította, mikor kocsikázni indultak hármasban, nem sokkal a tőr felfedezése előtt. Az öregasszony erősködött, hogy beszélniük kell, de a kocsis elzavarta az ostorával.
Miután ezekkel az állításokkal szembesítették, a lány bevallotta, hogy a boszorkány megbűvölte, és a délutáni séta alatt kellett volna a király közelébe férkőznie, hogy leszúrhassa. Az öregasszonyt nem ismerte. Hogy miért épp őt választotta, arra csupán egyféle magyarázatot tudott elképzelni. A gonosz kifigyelte, amint elhagyják a palotát.
Később azonosította a vénasszonyt, akit börtönbe vetettek, majd hagytak éhen halni. A lányt kitiltották a palotából, de az életét meghagyták, és hivatalosan az ügy nem szivárgott ki.
Tim megdörzsölte a halántékát. Nem volt egyszerű lefordítania a francia udvarhölgy kézzel írt naplóját. Különösen a titokzatos rövidítések és gúnynevek bosszantották fel, mikor már azt hitte, tudja, kiről van szó, kiderül, hogy nem Húsos, hanem Sonka volt ennek és ennek a márkinak a gúnyneve, s kezdhette elölről Húsos keresését. Abban ugyanis biztos volt, hogy nem Lady Clemence volt a gyilkossági kísérlet kiötlője. Ha mégis, kellettek szövetségesek, akik eljuttatták hozzá a tőrt. Egyetlen nyoma volt csupán. Lord Húsos, akit a naplójában többször is említett a másik udvarhölgy.
A Titkos könyvtárat már feltúrta, minden itt fellelhető forrást átolvasott, hátha valahol tesznek még említést a lordra, ám úgy tűnt, kizárólag ez az egy nő használta a megtermett nemesre a Húsos nevet. 
Timet nyomasztotta a határidő, amit az apja szabott neki, a szálak összeillesztésére. Bármennyire is szerette volna megvédeni Leot egy meggondolatlan lépéstől, előbb a saját feladataival kellett végeznie, amit a Klub el is várt tőle.
A lapján nevek, álnevek és gúnynevek sokasága szerepet, némelyik áthúzva, másik bekarikázva, esetleg összekötve egy harmadikkal.
Az interneten sok kiegészítő adatot megtalált, amit nem tartottak fontosnak beszerezni a Titkos könyvtárba, hisz közkézen forgott  az adott információ. 
"Bálok Napkirály udvara" írta be az újabb szavakat a gépbe. Bár lenne ideje ezt otthon csinálni, ahol sokkal jobb és gyorsabb eszközök állnak a rendelkezésére, ám sajnálatos mód a szigorú kiképzés és az álca megkövetelte a jelenlétét a könyvkiadó pult mögött.
Csupán felületes információkat dobott ki a kereső, amikkel nem jutott előrébb, de legalább eszébe jutott, hogy esetleg külsős is lehet ez a Lord Húsos, akivel az udvarhölgyek egy bálon találkoztak, esetleg Versailles-be érkezésük előttről ismerte valamelyikük. 
Tágítania kell a teret és az időt. Nem szabad egy ponton, egy helyszínen leragadnia, mert az összefüggések képesek túlnyúlni a falakon és kontinenseken. 
- Melyik nyelvjárás is? - morogta félhangosan.- Lord Húsos. 
A felismerés olyan hirtelen érte, hogy majdnem felkiáltott. Milyen apróságokon múlhat néha az ember inkognitója! A húsos, ahogy a lány leírta, nagyon hasonlított arra, amit a belga határ mentén használtak akkoriban az emberek. Ha hallhatta volna, talán még a konkrét tartományt is meg tudta volna nevezni. Ez az anyám vére, gondolta, majd vigyorogva feljegyzett néhány címet a lapja hátoldalára, amiket fel kell keresnie, miután lejárt a műszakja. Lady Clemence ugyanis Lilleből származott, ami a mai Nord-Pas-de-Calais tartományban terül el, közel a határhoz.
A bejárat fölött függő faliórára pillantott, mivel a könyvtárban egyedül az járt jól. Még több, mint két órája van hátra a váltásig. Két órán át kell rostokolnia egy helyben.
Az ajtó kinyílt, és Alice lépett be rajta. Tim barátságosan rámosolygott és biccentett.
- Szia - köszöntötte a lány is a pult mellé érve. - Visszahoztam ak 'önyvet. 
Rongyos válltáskájából előhúzta a genothermbe csomagolt könyvet. Mikor észrevette Tim kíváncsi tekintetét, gyorsan elmagyarázta, hogy így nem kell attól tartania, hogy valami bekerül a lapok közé, esetleg meggyűrődik a könyv.
- Ötletes. Ezt én is alkalmazni fogom. Mire nem jó egy ilyen?
Alice boldogan elmosolyodott.
- Rá foggok nézni, nehogy baajuk essen ak 'önyveknek - felelte vidáman.
- Rendben. Szeretnél kölcsönözni egy újat? Esetleg kettőt? 
Alice gyorsan megrázta a fejét.
- Neem, még van olvasni vallóm. A szügséges szakkönyveket, pedig rende'ni szoktam.
- Akkor csak egy könyv, vissza - Tim felállt, hogy a vonalkód leolvasó segítségével kitörölje Alice kártyájáról a könyv címét, majd félre tette a pult mögé, ahol az aznap visszahozott könyvek várakoztak magas tornyokba rakva arra, hogy mikor lesz egy kis ideje a fiúnak, visszapakolja őket a helyükre. - Más valamit?
- Köszönöm, nem kérek - biccentett udvarias vendégként Alice, de nem indult el kifelé, csupán hátat fordított a pultnak, s kutatón körbenézett. A könyvtár csillagra emlékeztető alakban elhelyezett polc sorai lehetővé tették, hogy a könyvtáros mindig, mindent belásson. Ezt használta ki Alice is. Hátha meglátja Leot. 
- Különnös - suttogta szomorúan, mikor a könyvtár másodszori végigpásztázása után se pillantotta meg.
- Zoeval ment el fagyizni - árulta el segítőkészen Tim a pultra könyökölve.- Micsoda lehetetlen helyzet! 
- Áh - Alice nem is próbált ellenkezni. Az náluk nem szokás. - Azért kár - tette hozzá, miután sikerült összeszednie magát. 
- Szerintem is. Zoe csak kihasználja - Tim visszafojtott lélegzettel figyelte a lányt. Ő talán tudna segíteni azon a szerencsétlen ökrön. 
- Igen, de most biztos boldog.
- Csak örül, mint majom a... izé... szóval... érted.
Alice megrázta a fejét.
- Neem. Nem é'tem, de aszt hiszem, nem is akkarom - felelt remegő hangon. - Esetleg, megké'hetnélek rá, hogy.... neem, inkább... majd magam elintézem. Szia.
Alice szorosan megragadta a válltáskáját, hogy ne ütődjön az oldalához, majd kisietett a könyvtárból. Nem fog üzenetet hagyni Leonak, ráadásul nem Timet felhasználva közvetítőnek. Egyszeri alkalom volt, hogy Leo elbeszélgetett vele, mert ismeri Charlotte-ot, illetve azért, mert Charlotte Zoe legjobb barátnője. Ennek a hosszú láncnak a két végén állnak ők ketten. Pillanatnyilag túl messze egymástól.
Egyenesen hazasietett, mint általában. A szoba üresen állt. Charlotte bizonyára a barátaival császkál valamerre a városban, vagy épp Zoeval beszélik ki a randi részleteit.
- Neeem! Neeem! Nee gondolkoggy ezen - utasította magát szigorúan, és odaült az íróasztal elé, hogy nekikezdhessen a tanulnivalóinak.

Másnap reggel kimerülten ébredt. Éjjel nem aludt valami jól, de ahogy elnézte Charlotte zilált haját és a szeme alatti karikákat, a szobatársnőjének se volt valami békés az estéje.
- Áttengedem előbb af 'ürdő szobát - ajánlotta fel Alice.
- Örök hálám üldözzön mindhalálig és a síron túl - ásította a félvér és elindult megkeresni a papucsát, amit kivételesen nem készített az ágya mellé. - Nem láttad?
- Neem. Talán az ágy alatt.
Ott is volt, csak épp a másik ágy alatt. Hogy miként került oda, az rejtély. Rejtély bizony, mert Charlotte soha nem hagyja szét a dolgait.
- Ma délután feljön Zoe - közölte mintegy mellékesen, szájában habzó fogkefével, mikor Alice szó szerint beesett a wc-re. 
- Elmennyek? - kérdezte puhatolózón a lány.
- Nem akarlak én kizárni a saját szobádból, nehogy azt hidd - kezdte Charlotte, ám ekkor Alice-nak eszébe jutott, hogy egy bizonyos genothermes eljárás miatt fel kell keresnie Timothyt. 
Szegény lány a lehető legrosszabb kifogást választotta, ugyanis mikor ez Zoe fülébe jutott, a kamupasi ügy, újabb érdekes fordulatot vett a szépség koponyájában.
- Tökéletes! - kiáltotta lelkesen elhűlve saját zsenialitásától. - Timnek kell egy hírnök. Nem elég, hogy lát.
- Nem félsz, hogy elcsábítja előled Timet? - szúrta közbe unottan Charlotte. Nemigazán tetszett neki ez az egész ötlet.
- Igazad van, előbb tesztelnünk kell mindkettejüket - komorodott el a jogos érv hallatán Zoe. - Ma délután találkoznom kell vele!

Így esett meg, hogy a két kebelbarátnő bemasírozott délután a könyvtárba és karon ragadva az értetlenkedő lányt kivonszolták a folyosóra.
- Csupán néhány kérdést szeretnék feltenni neked - nyugtatta meg Zoe. - Válaszolj rájuk őszintén, és jó barátok leszünk. 
Alice egyik lányról a másikra nézett, végül bizonytalanul bólintott. 
- Remek. Kezdjük néhány egyszerűvel. Miért jársz könyvtárba?
- Hogy könyvekket kölcsönözzek.
- Eddig még egyszer se vetted igénybe a  kézikönyvtárat, igazam van?
- Igen.
- Miért?
- Mer' ami kell a kuttatásaimhoz, azokat mind beszeresztem már e-book formában vagy megrende'tem a könyvet. 
- Szóval mindig csak kölcsönzöl?
- Igen.
Alice idegesen nyelt egyet. Rossz emlékeket ébresztett benne ez a vallatás, meg egyébként is. Szemben állni Zoeval és Charlotte-tal sok bátorságot igényel.
- Következő. Tetszik neked Lucas?
- Tim?
- Igen, Tim. Miért hívod Timnek?
- Mer' mindenki íggy hívja.
- Jogos - szólt közbe Charlotte. Alice hálásan nézett rá.
- Teszik?
- Kedves fiú, de én neem tallnáám meg vele a közzös hangot.
- De tetszik?
- Kicsit.
- Van, aki nála jobban tetszik? - kérdezett most Charlotte. - Igazat mondj!
- Iggen - sütötte le a szemét Alice, s érezte, ahogy végigkúszik az arcbőrén a pír.
- Látod? Nem is volt olyan nehéz - mosolyodott el Zoe is. - Gyere velünk!
Alice hiába is tiltakozott volna, a lányok ismét magukkal vonszolták egészen a kollégiumig.
- Nem szoktam bemenni a koleszba, kiráz tőle a hideg, de ezt senki nem hallhatja rajtunk kívül - magyarázta lelkesen Zoe.
- Igen. Eléggé szürkék a folyossók - értett egyet Alice, bár hangja elég bátortalan volt. Érezte, hogy nemsoká kibújik a szög a zsákjából, és kicsit félt attól, amit hallani fog.
Charlotte kinyitotta az ajtót és betessékelte a többieket.
- Először is titoktartást kell fogadnod - kezdett bele ünnepélyes hangon a mondandójába Zoe. - Charlotte szerint megbízható és őszinte lány vagy, ezért beveszünk téged is a Szövetségbe, de meg kell ígérned, hogy tartod magad az alapszabályokhoz, és nem árulsz el minket.
Alice egy bólintással nyugtázta a hallottakat.
- Esküdj!
- Esküszöm...
- Esküdj, hogy soha nem árulod el a titkunk, cserébe mi is segíteni fogunk, ha szükséged van rá! Tilos Timothy Lucast megkörnyékezni, elcsábítani, rólam hamis információkat adni neki, kivétel ez alól a Leoval való randijaim eseményei, azokat ugyanis nyugodtan kiszínezheted kicsit. Esküdj, hogy bízni fogsz bennünk, és nem hiszel az alaptalan pletykáknak! Esküdj, hogy ha bármi kétséged felmerül a tervvel vagy bármi egyébbel kapcsolatban, azt nem fojtod magadba, hanem elmondod nekünk! - kántálta Zoe átszellemülten, miközben Alice-szal farkasszemezett. - Esküdj!
- Esküszöm - rebegte a lány. 
- Rendben. Próbaidős leszel - jelentette ki könnyedén Zoe, és nekidőlt az ágy szélének. - Holnap Tim ismét délutános. Lesz időd benézni hozzá?
- Lesz - suttogta Alice.
- Ma Leo elvitt fagylaltozni, de nem volt sárgadinnyés fagylaltjuk, így végül csak egy gyömbérre hívott meg, ő colát ivott. Beszélgettünk és hazakísért. Szombaton elvisz moziba. Még nem választottuk ki, hogy mit nézünk meg. Sajnos csak ennyi történt ma. Az első teszt az lesz, hogy mennyire tudod ezekkel az információkkal felkelteni Tim figyelmét. Gondolom, tisztában vagy a részletekkel az új pasimat illetően. Hogy ő egy kamupasi. Kimondom, mert ez az igazság, és te nem tűnsz ostobának.
- Köszönöm - többet képtelen volt kinyögni, annyira sokkolták a hallottak az épphogy nyiladozó szívét. Nem mert visszakérdezni. Nem merte megkérdezni, hogy mit, miért. Mit gondolnak Leoról és az érzéseiről, és még sok mást szeretett volna kérdezni, de csak bambán ült és hallgatott. 
- Akkor ez meg is beszéltük. Amúgy nagyon érdekesen rendezted be az ágyad környékét - terelte másfelé a szót Zoe. - Úgy tudom, Indiából jöttél. E szerint viseltél már szárit? 
- Kösszönöm. Iggen, a dadám... ő tanított meg.
- És tudsz indiaiul is?
- Csak keveset. Sokan beszélnek ott angolul. Úgy-ahogy.
- Nem is tudtam - mímelt érdeklődést Zoe mesteri módon. - Biztos honvágyad van!
- Neem. Szeretek itt lenni!
- Akkor üdv Angliában - tárta szét karjait Zoe és átölelte Alice-t. Két légpuszi után engedte csak el. - Holnap találkozunk. Char, lekísérsz? 
- Persze. Mindjárt jövök. Nem kell becsukni az ajtót.
Alice egy újabb bólintással felelt. Nem volt ereje már szólni. Amint kilépett a két lány az ajtón, és becsukták maguk mögött, odarohant az ágyához és belevetette magát.
- Szerrencsétlen, szerrencsétlen - ismételgette a párnájába, de azért másnap elment a könyvtárba Charlotte és Zoe figyelő tekintetétől feszélyezve.

Tim nem volt egyedül. Ott ült mellette a pultnál Leo is. Alice nyelt egy nagyot, és elindult feléjük. Elhatározta, kizárólag a genothermről fog beszélni. Zoeék biztos nem mernek hallótávolságon belülre kerülni, hisz az egyben látótávolságot is jelentene.
- Tegnapp akartam mondani... - igyekezett, hogy arca és hangja ne árulja el, mennyire ideges.
- Mit is? - kérdezett vissza Tim. Nem emlékszik rá! Alice megremegett. 
- Sápadtnak tűnsz. Jól vagy? - ezt már Leo kérdezte, aki valósággal az arcába mászott. - Kérsz valami édeset?
- Neem. Neem. Mindegy. Jól vagyok - bizonygatta Alice. - Csak aszt akartam mondani, hogy a genotherbe av 'astag könyveket...
- Áh, már emlékszem! Meséltem is Leonak, hogy mekkora ötleted van. Bocs, kicsit zűrös estém volt, hirtelen nem jutott eszembe. Képzeld, Charlotte és Zoe csak úgy bejöttek és karonfogva kikísérték - az utolsó mondatát már Leonak címezte.
- Az azé't volt, mer' véletlen Char kulcsát hosztam el reggel - mentegetőzött gyorsan Alice. - Szóóval, ha a' zoldalát bevvágod, és kivvül-bellül tixóval megragasztod, akkor jó vastagabb könyvek tárrolássára is - hadarta alig érthetően Alice, majd gyorsan elbúcsúzott a két fiútól és kisietett a könyvtárból.
- Vajon mire akarták rávenni? - tűnődött Leo félhangosan. 
- Nem tudom, de a végére fogom ennek már járni - jelentette ki Tim.
- Hé, haver, még sose hallottalak ilyen indulatosnak, hacsak nem az apádról volt szó.
- Zoe valahogy mindig is emlékeztetett egy kicsit az apámra. Úgyis annyit lógsz itt. Vedd át a stafétát egy fél órára. Nem lehetnek messze.
Azzal Tim kilépett a kölcsönzőpult mögül, lekapta kabátját a fogasról és elindult Alice után.
A lány egy kisebb körpark felé sietett, ahol Charlotte és Zoe vártak rá. Még az előtt észrevették Timet, hogy Alice egy szót is szólhatott volna.
- Ügyes vagy! Magad után csaltad. Mit mondtál neki? - kérdezte Zoe izgatottan.
- Énn semmit, én tényleg semmit nem mon'tam nekik - hebegte Alice elfehéredve. 
Ekkor ért oda Tim. 
- Mégis mi folyik itt? - kérdezte dühösen. - Mit akarsz mindezzel elérni, he? Miért keversz bele másokat is? Nem érdekelsz, de ne játszadozz se Alice-szal, se Leoval - Tim hangja igen fenyegető volt, ahogy az elfojtott indulatok átszínezték amúgy barátságos, mély hangját. 
- Kérlek, most hagyjatok magunkra - szólt oda a lányoknak Zoe. - Azért, Timothy, mert neked kellett kezdeményezned - felelte higgadtságot erőltetve magára. Közben Charlotte megragadta Alice karját és lassan húzni kezdte maga után. Alice már egész kezdte megszokni a folyamatos rángatást, így ellenkezés nélkül követte.
- Mire volt jó igent mondani Leonak? - kérdezte ismét Tim.
- Mert kellett a látszat...
- Miből gondoltad, hogy ez beválna?
- Bevált. Sokan látták, ahogy dühösen idejöttél. Te kezdeményeztél, és csak ez számít, mert én nem mehettem oda hozzád.
- Hogy érted ezt? - Tim hangja egyszeriben puhatolózóvá vált. Agya lázasan dolgozni kezdett. Egymás után dobta ki a kérdéseket. Talán Zoenak is köze van a Forradalmi Klubhoz? Az egész csak színjáték? Kik még a részesei?
Zoe habozott, mielőtt válaszolt volna.
- Megtiltotta az édesanyád... - bökte ki végül. 

BÜSZKESÉG
Elérkezett hát a következő hónap is, a következő fejezet, néhány ok miatt most korábban, nem az utolsó pillanatban. Egyre több információfoszlány tűnik elő, és egyre gyűlnek a látszólag összefüggéstelen alcímek is. 
Mi fog kisülni ebből?

2016. máj. 11.

VÖRÖSKE: Ablakgyilkosság

▲ Csak saját felelősségre!

Mély basszusként robog el a ház mellett egy leharcolt kisbusz. Reflektorával lopakodó árnyfákat vetít a házak falaira. A sötét aszfaltról felemelkedik egy megfakult újságpapír és a járdára sodródik. A lapok halk zizegése tovaterjed a házhoz vezető rövid út menti bokrokra. Leveleikkel megszokásból integetnek egymás felé, majd ismét elcsitul minden, ahogy a motor robaját magába szívja az éjjeli neszek csöndje. A madárfiókák szíve is halkan zakatol, pihegésük nem hallatszik túl a védett fészkükön.
Újabb autó zúg el az úton még tovább sodorva a papírt, ki a lámpák fénysugarából. Az újság eltűnik a sárga izzók szemei elől. Egyszerűen belevész a fekete semmibe, ahogy a hírek is, melyeket őriz. A fény-árnyék kontraszt olyan erős, hogy képtelenség bármit kivenni, amik ezeken a bűvös fénykörökön kívül esik.
Váratlan robbanásként remegteti meg a léget egy feldőlt szemetes műanyagdübörgése. Leapadt izmú korcs turkál a bomló nejlonszatyrokból kifordult hulladék közt némi étel után. Homlokáról kihullt a szőre, bensőét férgek rángása tartja csak mozgásban. Szíve fájdalmasan lüktet bordái közt. Anyai ösztönei kínozzák. Kölykei a roncstelepen egyre várják.
Teste tétován meg-megmerevedik, mikor elhúz mellette egy autó, majd folytatja a szimatolást. Egyetlen mozgó testként magára vonja figyelmemet. Az emeletről jól ki tudom venni hiábavaló keresgélését.
A sarkon befordul egy férfi épp a kutya mellett, ami mintegy átadva a mozgás lendületét eliramodik az ellenkező irányba, míg a hosszú kabátos alak nyugodt léptekkel halad végig az utcánkon. Mielőtt a házunkhoz érne körbenéz, majd átkocog a túloldalra.
Egyenesen engem néz, arcára sötét árnyakat vetnek az elhaladó autók. Meglehetően nagy lett a forgalom. Félek, a fények felébresztik a Danielt, aki itt alszik mellettem a szobában. Nem húzta be a függönyt éjjelre. A fénypászmák végigfutnak a plafonon, a falakon, megvilágítják békésnek tűnő arcát. Mindkettejüket figyelem, egyszerre, mozdulatlanul.
Újabb sápadt fényű autó robog el az úton. Egész lényem beleremeg. A felvillanó féklámpák és a gumik pillanatnyi, halk csikorgása megrémítenek. A férfi odasétál a járőrautóhoz, s rövid ideig beszélget a seriffel. Az elakadásjelző kattogását magamon érzem, míg az autó ismét vissza nem áll a forgalomba.
A férfi hosszan néz utána, majd sandán a házra tekint. S a mozdulatsor végeként az órájára pillant. Előrelép egy fél lépést, majd mégis megtorpant és marad. Tizenegy felé járhat, talán már fél tizenkettő.A digitális óra kijelzője sötét. Takarékos üzemmódban van.
Kis idő múlva ismét körbenéz, megvárja, míg elhajt balról egy piros terepjáró, majd lelép a járdáról. Hosszú ballonkabátjának széle meglibben, s ekkor úgy néz ki, mint az indián nyarak egykor élt törvényen kívülije, aki épp éjjeli portyázásra indul.
Nézem, míg csak el nem tűnik alattam, ahogy beér az esőfogó alá. Halk fémcsörgés kékes neszei kúsznak fel a ház oldalában. A kukucskáló üvegszeme megvillan, mikor a férfi ráemeli tekintetét. Kék, csakúgy, mint Tejút tükörképe a sivatagi tó tükrén.
A számítógép sötét háttérképe felvillan, mikor Daniel mocorogni kezd, s a reccsenő ágy oldalba löki az íróasztalt, amin megmozdul a magára hagyott egér. A gép morog kicsit, a hűvös tájkép felszíne tüzesen serceg, ahogy a töltést kapott porszemek mozgolódni kezdenek felszínén. A képpontok megremegnek, mintha maguk a csillagok vibrálnának, majd halk kattanás és a Tejút eltűnik a monitorról. Bekapcsológombjának vörös fénye villogni kezd, majd már csak a töltést mutató égő világít. A gép alvó állapotba süllyed vissza.
Magamban elmormolok egy fohászt, hogy ismét jelenjen meg a fotó, mely mégis valamivel több fényt juttatna a szobába.
Daniel homlokán a bőr ráncba szalad, felnyög, motyog valamit, fejét rángásszerűen oldalra veti, majd ismét elcsendesedik. Ziláló légzése is megnyugszik.
A konyha felől lépteket hallok, de túl hangosak, hogy a férfié legyenek. Ő jól ismeri a házat. Engem és Danielt is ismer, de régen járt már erre. Tudom ki ő, mégse árulhatom el senkinek. Üvegbe zárt kísértet vagyok.
A lenti nesz bizonyára Daniel nővérétől ered, aki éjjeli nassolásra kelt fel. Találkoznak vajon? Bárcsak érezném a fojtott neszek mögött a részegséget, de csak kimért rezgések kúsznak fel a ház falainak támasztó oszlopain. Nincs kiabálás, senki se zajong. Józannak tűnt az utcán. Talán csak meglepett pillantásokat kapott Daniel nővérétől. Ha találkoztak.
A férfi zajtalanul benyit Daniel szobájába. Körbekémlel. A digitális óra számlapja a sötétben tizenegy ötvennyolcat mutat. Rábámulok. Szuggerálom a lényét, de nem figyel másra csak a fiúra. Elszánt.
Tizenegy ötvenkilenc. Lassú léptekkel elindul először az ágy felé. Nem mozdulok. Nem tudnék hova menekülni, pedig előre érzem a készülő katasztrófát. Csak várom, hogy tegye, amiért jött. Túl rég látta Danielt, már nem ismerheti. Elválasztották őket egymástól, ám ő dacolva mindennel és mindenkivel most ismét itt van.
Hirtelen megreccsen talpa alatt egy félredobott játék. Csak én látom, ahogy Daniel szemei kipattannak. Egy pillanat alatt felméri a helyzetet. A férfi megdermedve áll, még reméli, nem ébresztette fel az alvót.
Éjfél. Nem habozik többet, tovább indul. Nem lép egyenes az ágy mellé, hanem megkerüli. Háttal kerül nekem, s eltakarja előlem Danielt.
A fiú az utolsó pillanatig kivár, majd rádobja a takaróját a férfira. Egy lendülettel felül és hátralöki éjjeli támadóját.
A férfi megtántorodik, elváltozott hangon szitkozódni kezd.
Daniel gondolkodás nélkül a baseball ütőjéért nyúl, és gyomorszájon vágja a szörnyű kísértetet . Az megtántorodik, és a falnak ütközik. Míg próbálja lerántani magáról a puha paplant Daniel újabb csapást mér rá.
A férfi utolsó erejével felemeli a kezeit. Előre nyúlna, de az ütő ereje hátralöki. Épp nekem. Majd ismét.

Vérző darabjaim lassan hullnak a föld felé, test a test mellett. A férfi nagyot nyekken az esőfogón, majd lehemperedik a kövekre. Nem mozdul többet, és én ott heverek a mellkasán törötten és élettelenebbül, mint valaha.
Apró szilánkjaim az arcába fúródnak eltorzítva azt. Kabátja új, de már rongyokban. Talán jobb is így. Talán jobb is, ha Daniel nem ismeri már fel az apját soha többet, aki csupán meg akarta lepni fiát a tizennyolcadik születésnapján, és bocsánatot kérni az elveszett évekért, az üres szenvedésért.
A fiú nem néz ki az utcára. Kirohan a ház folyosójára, majd le a nappaliba. A saját démonai egyre űzik, míg zokogva nem borul nővére üres ágyára. Ott aztán végre ismét elnyomja az álom, de én már nem láthatom. Soha többé nem állunk majd szemtől szemben, nem lehetek fátyolos tükörképe, nem mutathatom meg a világot neki. Véres könnyeim megcsillannak, ahogy elhúz az utcán egy kamion, és vége.

ABLAKGYILKOSSÁG

2016. máj. 10.

TEKEGRŐ: A munkavadász Zokni-manó kalandjai

Amint Zokni rálépett a szabadra.
- Jó reggelt, Szabad! - köszöntötte a természetet, illetve a földet... na jó, a világmindenség szabadabbik felét, merthogy a zombik városában nem sok természet volt, maximum zombi-termeszek, és föld is csak száraz por formájában lézengett a töredezett utcakövek felett tovalebegve. Nagyot nyújtózkodott a kényelmetlen éjszakai hánykolódások után, majd gondosan bezárta maga mögött a tanári szállás kertkapujának ajtaját, ami mondanom se kell, névlegesen volt csak kert, merthogy minden elszáradt már benne. 
Amint a zárral kezdett bajlódni, hirtelen megcsapta orrát egy különös illat. Könnyed volt és kellemes. Egyáltalán nem olyan, amilyet egy zombik közelébe képzelne az ember, pláne nem egy manó. Lehunyta a szemeit, hogy egy kis erőt merítsen ebből az illatból, ami egy virágos mezőre emlékeztette zümmögő méhekkel és lágy szellővel... lágy szellővel. Várjunk csak!
- Szélike, te vagy az? - pattantak ki meglepetten Zokni szemei, ahogy ráismert az északi szél szeletre, aki illatozó rózsaszirmokat sodort felé. - Milyen kedves - mosolyodott el Zokni. - Köszönöm.
A szél szelet boldogan bukfencet vetett, és Zokni hajába szórta a maradék rózsaszirmot, valamint egy szerencsétlenül járt méhecskét, aki véletlen felkapott az egyik virágról.
- Te is elkísérhetsz az iskolába - intett Szélikének a manó, majd komótos léptekkel elindult a romos épület felé.
Az egész városka ismét olyan kihaltnak tűnt, mint mikor megérkezett. A rájuk száradt sártól mocskos újságpapírok hevertek az utak szélén, a falakról sok helyen leesett a festék és a vakolat, a házak tetőin, már amelyik sátortetős volt, úgy tűnt mintha szuvas fogak lennének a leesett vörös cserepek helyei. Szuvas fogak. Zokni többet nem nézelődött, csak lehorgasztotta az orrát, és próbált nem a volt barátnőjére gondolni, aki nem mellesleg fogtündérként dolgozott.

- Hé, hé, hahó! - ismerős kiáltás hangzott fel. Azazhogy a hang volt ismerős, a kiáltás még nem, minden esetre Zokni felismerte Aurélt a kiáltás mögött, és visszaintegetett a zombinak, aki az iskola ajtaja előtt várt rá. 
A kiáltás ugyan takarta Aurélt, de a zenetanár kihasználva  a magasságát átintegetett felette. 
- Jó-jó, hallottuk - nyöszörögte a kiáltás mellett álldogáló gondolat, majd kézen fogva pajtását átgondolta magát a fal túloldalára.
- Nagyon jól áll rajtad a védőruha - üdvözölte Aurél közelebbről is szemügyre véve Zoknit,
- Köszönöm. A te... ruhád is jól mutat-ott valamikor. Látni a... szabásán - próbálta viszonozni  manó a bókot több-kevesebb sikerrel. - És... és az a gondolat... szóval ő is zombi? 
Aurél már épp indult volna befelé, hogy megmutathassa a manónak az osztályát. A lendülete már megvolt, így nem fordult hátra a válasz közben.
- Dehogy, csak depressziós. Visszavonták tőle a fizikai Nóbel-díjat. Szomorú história. Idejétmúlttá vált. Befogadtuk... kettő, kettő, egy. Fenébe! Szóóóval, ne firtassuk.. a dolgot. 
- Öt.
Zokni egy vállrándítás kíséretében belenyugodott a dologba. Természetesen a saját vállát rántotta a plafon fölé flegmán, ugyanis egy vállrándítás még ritkábban kerül zombi közelbe, lévén, a zombik nem tudják rángatni egy idő után a vállukat, hanem csak hagyják, had lógjon a karjuk lefele, míg el nem törik a kulcscsontjuk, vagy nem hagyják el. A vállrándítás egyébként is némely tudós szerint rég kihalt faj, még a kükloffok idejéből, mikor a vállrándító vállizmokat és vállízületek helyett dolgoztak különféle kőóriások és mamutfenyőcsordák vállain, vagy ős-vartyogómadarak hátán utaztak, és emelgették a lények bőrszárnyait, ugyanis a szárnymozdító izmaik ezeknek a különös őslényeknek a fejük tetején fejlődött ki, ahol semmi hasznukat nem vették. Annál inkább a vállrándításoknak, no de elkalandoztam.
Az iskola épülete talán még leharcoltabb volt, mint a többi, ám a padló és a falak is tisztán voltak tartva, láthatóan le- és felsikálta időnként valaki a mocskot. A kitöredezett parkettadarabokat döngölt földdel helyettesítették, a kitört ablakokat pedig falapokkal erősítették meg, hogy ne essen be az eső, a hó, sem a jég vagy a tűzcsóvák.
Jobbra ablakok sora, míg balra a tantermek ajtaja és mögöttük maguk a termek kaptak helyet. A folyosón már egy zombi se álldogált, mind bent volt a maga termében.
- Ez lesz a te osztályod - lökte be az utolsó előtti ajtót méltóságteljesen a volt zenetanár. - Bemutatlak téged nekik, aztán te is szólhatsz pár... szót.
Az osztályterem már inkább hasonlított valamiféle bíróságra. A tanári katedra szögesdrótkerítéssel volt elválasztva a padoktól, melyek egybefüggő soraiban elvétve üldögélt néhány zombi. Leghátul, és ez volt a legkülönösebb egy rózsaszínre mázolt szamárpad foglalt helyet, üresen.
- Szép jó napot... kívánok - kezdte beszédét Aurél. - 'em tudom, hányan láttátok tegnap, de ő lesz az új beszédtanárotok. Zokni egy élő manó, de... van nála spray.
A zombik lassan mozgolódni kezdtek, különféle hörgésekkel adták Aurél és az élő tudtára, hogy megértették, és lehetőség szerint átgondolják, mielőtt rátámadnának.
- Üdvözlök mindenkit! - lépett előrébb Zokni, és tisztelettudóan meghajolt. - Remélem alkalmasnak találtatok majd az...
Ám nem folytathatta, mivel bemutatkozását félbeszakította egy meglehetősen nyikorgós ajtó lassú szerenádja, melyet a belépő tiszteletére rögtönzött. Zokni villámgyorsan felugrott a tanári asztal mögötti székre, és csak onnan mert az érkezőre nézni, az ugyanis a kerítésen innen lépett a terembe.
Az érkező egy fiatal lány volt. Hosszú szőke haja lágy loknikban hullott a vállára, arcán kedves mosoly, melyet az élénk rúzs csak még jobban kiemelt. Kék szeme kristálytisztán csillogott. Zokni nem merte sokkal lejjebb vinni a tekintetét, ugyanis a lány dekoltázsa enyhén szólva is kivágott volt, és azok a keblek...
- Elnézést... a késésért! - a pillanatot megtörte a lány mély, reszelős hangja, ami egyáltalán nem illett hozzá. Sietős léptekkel elindult a padok felé, átverekedte magát habos-babos ruhájával a sorok közti vékony folyosón, hogy helyet foglalhasson a szamárpadban.
- Ő ari... - súgta Aurél Zokninak. A zenetanárt épp úgy megbabonázta a szépség, mint a manót.
- A neve?
- Nem. Arisztkra... arisztr...arisztkrata... - Aurélnak minden igyekezete ellenére sem sikerült kimondania az arisztokrata szót. Ha tudott volna, biztos elpirult volna, de minthogy nem tudott, így csak a torkát köszörülte meg. - Most, hogy mindenki itt van, kérlek ti is mutatkozzatok be Zokninak.
A zombik ismét morgolódni kezdtek. Egyiküknek se volt kedve elsőként megszólalni. Zokni idegessége nőttön-nőtt, mígnem végre a magasba lendült egy kéz.
- Kezdem - szólalt meg az arisztokrata lány. -, de mit mondjak?
- Mutatkozz be, mond el, miért jársz ebbe az osztályba, és ha van még valami, amit szeretnél megosztani velünk, akkor azt is - felelt Zokni egy mosoly kíséretében. E szavaktól egész tanárnak érezte magát. A szöveget természetesen már jó előre betanulta a tanári kézikönyvből.
- Rendben. Apám Sír  Gordon Henry a Harmadik.
- Én is ismertem egy harmadikat - súgta izgatottan Zokni Aurélnak.
- Én Emerencia vagyok a dédnagyanyám után. Az apám pénzeli ezt az egész iskolát, és nektek is ő adja a fizetést. Azt hiszem ennyi lenne.
Zokniban rengeteg kérdés merült fel, de visszanyelte őket, ahogy a mesélő is egy újabb szóviccet. Majd később Auréltól megkérdezi. A mesélő pedig legyen boldog, hogy az óta nem csapott ár a kézfejére.
- Más? Ki szeretne a következő lenni? 
Egy középkorú-féle-fajta csontváz állt fel, majd szégyenkezve felrántotta a padról a bőrét és gyorsan visszabújt belé. 
- Én, azaz.. én... illetve én... szóval én... köszönöm - susogta hallásküszöb körüli hangfrekvencián a zombi, majd leült. 
- Köszönöm, Én - bólintott Zokni zavartan, és Aurél felé sandított, aki pillanatnyi habozás után megsúgta, hogy a zombi neve tényleg Én.
- Én leszek, vagyok, voltam a következő - állt fel és ült le a padsorban Én mellett lévő zombi.
- Kübli - súgta Aurél.
- És hallgatnak is rá? A neveikre.
- Néha. Olyanok, mint a macskák.
Zokni nem igazán kedvelte a macskákat, minthogy egyikük rendszeresen szórakozik vele... khm... folytassuk.
Már csak négy zombi ült a teremben, akik nem mutatkoztak be. Őket kénytelen volt Aurél megnevezni.
- Marcangoló Hubert, Féllábú Tom és Másféllábú Erik, az ablakpárkányon pedig Gyors Béla ül. Mindet én és az elődöm nevezte el, és igen... hallgatnak rá, csak elég hangosan és kitartóan kell kiabálni velük.
- Köszönöm - köszönte meg az információkat zokni egy hidraulikus, akarom mondani, automatikus fejhajtással. 
- Boldogulni fogsz velük, hidd el! - És Zokni hitt Aurélnak.

Másnap elkezdte a tanítást. Először az ábécé szavait. Auréltól kapott egy karmester pálcát és egy hosszú botot, aminek a végére egy minisokkolót szerelt, s így roppant hasznos eszköznek bizonyult. 
- Mond, hogy Á - lépett Marcangoló Hubert elé, persze szigorúan a kerítés túloldalán. A zombi kifolyt szemekkel bámult vissza rá. - Jó, próbáljuk másképp. Béla, egy turista vagy. Elő. Szembe jön veled Hubert. Mit mondasz?
Béla gondolkodón megmasszírozta orrnyergét, és egész a szemöldökéig tolta az orráról a bőrét. 
- Váááá - nyögte ki végül. 
- Remek! Tökéletes! Kicsit nagyobb bele éléssel? - Ez már túl nagy kérés volt, de azért Béla szorgalmasan nyöszörgött. - Hubert. Te vagy a zombi. Kergeted Bélát. Mit mondasz?
- Höööööörg! - okádta ki teljes torkával együtt a hangokat Hubert.
- Jó, jó... kérlek tedd vissza a hangszálaid, és keríts valami sálat. De jó volt! Elvesszük a há-t, az er-t és a gé-t, és egy tiszta ő betűt kapunk.
- Tanár úr! - emelte fel kezét Emerencia, akit mindenki csak Arinak hívott, mert nem tudta kimondani a teljes nevét. - Miért a leggyengébbekkel foglalkozik? Én, én és Kübli tudunk beszélni.
- Igen, akkor kérem, mutassa be, hogyan mondja el az ábécét-
- A-á-bé-cé-dé-e-é-ef-gé-gyé-há-i-í-jé-ká-el-em-en-eny-o-ó-ö-ő-pé-kú-er-es-esz-té-tyé - és Emerencia kissé reszelős hangon, de végigmondta az ábécét. A társai megtapsolták, mire Zokni feljegyezte, hogy erről le kell majd őket szoktatni, ugyanis Küblinek leesett a fél karja. Miután engedélyt kért, Zokni elengedte a közkórházba, hogy összefoltozzák.
- Én, Ari utána tudod ismételni? - fordult ismét a tanulók felé Zokni.
- Peeersze, de min'járt csöngetnek - felelt a zombi, és pakolászni kezdett. Zokni zavartan toporgott, de végül engedett a zombinak, és befejezte az órát.
- Holnap találkozunk! - ígérte nekik.

És nem hazudott. Másnap, harmadnap, negyednap, ötödnap és ötször ötödnap is bement az iskolába tanítani. A zombik kezdték befogadni. Mivel Zokni olyan pöttöm volt, hogy többe fájt volna nekik az elkapása, mint amennyit a megevésével visszanyerhettek volna, békében hagyták. Ari apja egyébként is küldött mindig elegendő élelmet Zombilandbe. Cserébe elnézték a tanárok, hogy Emerencia két-három hetente arcfelvarró műtétre ment vagy sokkterápiára és masszázsra, hogy a letapadt izmait felszaggathassák. Külsőre teljesen élőnek tűnt, és épp ezt akarta ő és az apja is. Talán az apja egy kicsivel jobban.
Zokni folytatta a tanítást. A kezdeti szerencsétlenkedéseit viszonylag hamar maga mögött hagyta, amint kiismerte tanítványait. Arit szavalni tanította. Hosszú oldalas memoritereket adott fel neki szomorú sorsú hercegnők memoárjaiból. A lábatlankodókat, Bélát és Hubertet színjátszásra tanította. Házi feladatot is rendszeresen kaptak, persze mindig elfelejtették, de mindig sérelmezték, ha Zokni nem ad nekik ki legalább egy emberüldözős jelenetet. Hubertről egyébként kiderült, hogy valaha statiszta volt egy filmstúdiónál. Ő játszott a hullát, míg meg nem ette a magánnyomozó egyik asszisztensét
Az idő egyre csak telt. Hét hetet követett. Zokni napjai egyre szürkébbek lettek, egyre kevesebb szóviccel, de ő ezt nem nehezményezte. Boldog volt, már amennyire egy zombikkal teli városban boldog lehet egy manó, aki volt már Mikulásmanó és sárkányszolga.
Minden jel arra mutatott, hogy meglelte a tökéletes állást. Zokni is így hitte. Persze nem így volt, hisz nem arról szól a történet, hogy munkát talál, hanem, hogy folyton elveszti és újat kell keresnie.
Mégis minden rendben ment. Túlságosan is. A mesélő nem tudott már mit mesélni, mert nem akarta részletezni a hétköznapokat, nehogy az aprólékosság hibájába essen.
Már épp ott akarta hagyni Zokni világát a fenébe, mikor megszólalt a nyári szünetet jelző sikoly.
- Mi következik ez után? - kérdezte Zokni, mert még soha nem volt nyári szünete. Aurél meglepetten nézte. 
- Három teljes hónap szabadság. Elmehetsz nyaralni satöbbi.
- Jó, de mi lesz az állásommal és a fizetésemmel?
- A fizetéssel? Hát azt nem kapsz ilyenkor. Bezár az iskola és kész.
- De miért? - Zokni nem értette.
 - Kell ez a szünet. Hagyomány, mert ilyenkorra szokott elfogyni az utolsó élő tanár, és kell néhány hónap, hogy újakat kerítsenek. Mivel nem él már senki csak te, neked külön nem fognak fizetni a semmiért.
Így esett, hogy a tökéletes állását három hónapra fel kellett függesztenie. Hogy hol fog dolgozni, arról Zokninak fogalma se volt. 
Először is hazament és készített magának egy adag csilis babot, és a csilis bab felett elkezdett gondolkozni azon, hova mehetne.

ZOMBISZTIKUS MELÓ III.

2016. máj. 7.

TEKERGŐ: Lélekvasút - Evans

A különös, bizsergető érzés szinte égette a csípőjénél, majd lassan végigterjed az egész testén. Térdei megremegtek, a tér részeg vonaglásba kezdett körülötte. Nekitántorodott a szoba falának, majd a földre csúszott. Az emlékei ugyan még nem tértek vissza, de tudta, bármelyik pillanatban megtörténhet.
Evans lassan a nadrágzsebéhez nyúlt, és előhúzta belőle az aranyosan csillogó jegyet. Alig merte elolvasni a feliratot rajta. MENNY.
Az ágyon ült. Hildegárd épp csak elment barátnőivel a közösségi helyiségbe, ahol mindenféle lányos dolgokról fecsegtek, miközben Rosemary vezényletével origamizni tanultak. Sokkal kevesebb felszerelést és helyet igényelt, mint mondjuk berendezni egy fonót vagy kukoricát termeszteni, de a szerepe hasonló volt. Más szóval nem volt valószínű, hogy Hilde váratlanul betoppan a közeljövőben.
Először a képi emlékek tértek vissza. Eleven képek. Kivetültek az elméjéből, hiába csukta be vagy nyitotta ki szemeit, látott mindet. Egy hétszázezer órás némafilm három percbe sűrítve. Azt hitte, ennél nem lehet szörnyűbb, de tévedett.
Önfeledt beszélgetések hangjai kúsztak át a falakon, először, mintha azokon túlról szóltak volna, majd már ott voltak közvetlen előtte. Reszkető vallomások és kétségbeesett sikolyok hangjai visszhangoztak fülében. Összeszorította az állkapcsát és előregörnyedt. Torkát fojtogatta a kiáltás. Üvöltött, hogy elnyomja a zajokat, de persze minden hatástalan volt.
- Viszlát - egy utolsó szó, egy utolsó üzenet, mely a leghangosabb és legfájdalmasabb volt mind közül. - Viszlát - belekapaszkodott ebbe az egy szóba, és halkan ismételgette, míg volt rá ereje. Aztán következtek az apró mozdulatok és sebek. Valamiféle fizikai emlékek. Válla tompán lüktetni kezdett. Egyszer eltört és meg kellett műteni. A varratokat el akarta rejteni egy tetoválással, de az együttes menedzsere nem engedte.
Szinte katatóniába süllyedve ingatta fejét. Sem Mary, sem Jakab nem mondta, hogy milyen érzés.
- Basszus, a fickó fejbe lőtte magát, és meg se rezdült!
Nagy nehezen felkúszott az ágyra, és összekuporodott a fehér lepedők között. Görcsösen magához ölelte a paplant, beletemette a hús anyagba az arcát. A látványt még ő maga is szánalmasnak gondolta volna, ha külső szemlélője lett volna.
- Hagyjatok! Eresszetek! - suttogta elhaló hangon. Lelkének fénye halványodni kezdett, remegett, vibrált, ahogy hol erősebben küzdött, hol belenyugodott bizonyos részletekbe.
Már majdnem maga alá temették életének emlékei, mikor meghallotta a folyosón visszhangzó ismerős lépteket. Nem tudta, mennyi ideje feküdhetett. Tagjai elgémberedtek, kimerültnek érezte magát. Ez az érzés is az emlékekkel együtt költözött a lelkébe. A teljes kimerültség.
Nagy nehezen mégis felült, és felhúzta magát az ágy támlájáig. Hilde nem láthatja így! A gondolat villámcsapásként zúzta szét a görcsöt, melybe emlékei fonódtak, és valahova a tudata mélyére száműzte mindet egy kis időre.
Lélekrészecskéi egy hosszú sóhaj kíséretében ismét felragyogtak, bár a feszült légkör nem tűnt el a szobából. Bárcsak egyszerűen kiszellőztethetné az egészet!
- Nyúzottnak tűnsz - Hildegárd a nyitott ajtóban állt kezében egy rózsaszín-fehér papírlótuszt tartva.
- Csak... gyakoroltam - hazudta Evans. - Elfáradtam. Ledőlök.
- Most? Mikor épp visszajöttem? - kiáltott fel Hildegárd meglepetten. - Neem, azt már nem! - hangja ellentmondást nem tűrően hangzott, közben fülig érő szájjal mosolygott.
- Sajnálom, most tényleg egy kis... még egy kis nyugalomra lenne szükségem.
Hildegárd megtorpant. Némán néztek egymásra, majd a lány aprót bólintott, és odalépett az íróasztalhoz.
- Olvasgatok egy kicsit. Majd szólok, ha idő van.
Evans hálásan nyúlt el az ágyon. Hálás volt Hilde megértéséért és azért, mert háttal ült le neki, és a tükörben se láthatta az arcát.
A jegy a nadrágja zsebében lapult. Magára húzta a takarót, hogy még véletlenül se látszódjon ki.
Formaságból vagy megszokásból lehunyta a szemeit, mitől a világ kissé fakóbb lett, és megpróbált felkészülni az életére.
- Vidd innen a büdös lábad - fintorodott el Janary, és teljes erőből Bobwinhoz vágta a dívány egyik párnáját. Bobwin grimaszolt egyet, mintha rettentő fájdalmai lennének a párnától, ami képen találta. Egy pillanattal később azonban felordított. A három srác és a szülők egy emberként ugrottak oda a vérzőfejű Bobwinhoz, akinek a szemöldökéből kiszakadt a piercing.
Először Lottedaisy ocsúdott fel a banális baleset látványából, a párna rojtjai ugyanis olyan szerencsétlenül akadtak be a kis karikába, hogy mikor Bobwin viszonozni akarta a támadást, magukkal rántották az ékszert is. Mindenki nagybetűs Anyukája azonnal hívta BETA-x-7-et, köznyelvi nevén Betty vagy, ahogy a srácok hívták Ms Igiéniát és gyorsan lekezeltette vele Bobwin sérülését. A Földtől távol az emberek sokkal jobban ki voltak téve a fertőzéseknek, ezért nem lehetett felelőtlenül bánni egy ilyen kis sérüléssel sem. - Egy kis komolyságot - kiáltott rá Janaryra, aki majdnem lefordult a kanapéról nevettében.
- Most kezdődik! - próbálta túlharsogni Davidge a hangzavart. Egy pillanatra mindenki elhallgatott. Graham maxra pöccintette a hangerőt, Bobwin az ajkába harapva visszatartotta a bömbölést, és nagyokat pislogott, hogy könnyein át is láthassa a holofelvételt.
A VIVAGalaxy csatornán felkonferálták a The Evans' brothers nevű bandát, avagy a banda első zenés klipjét, amivel berobbantak az ultranetre.
Füst, majd felvillantak egy 1980-as évekbeli dizskó fényei. Bobwin gitárszólójával nyit, miközben a kamera lassú farthtal a közönséget mutatja, majd vágás és a gitáros hatalmas bohóckalapja mindenkinek hirdeti, hogy ő BOB, majd megjelenik Davidge is az ütősszekcióval. Pólóján fekete alapon neon sárga betűkkel a neve DAVE. A közönség unottan vonaglik a parketten. A mikrofon előtt két füstölgő cipő, mintha elpárolgott volna az énekes. A jobb cipőorron a LU felirat látható, míg a balon a KE. A közönség egyre unottabb és elégedetlenebb. Egy dagi szemüveges srác végül megelégeli a műsort, mikor nagy nehezen felszedett csaj az oldalán int a fejével, hogy inkább leülne a bárpulthoz. A srác, név szerint Janary, felmászik a színpadra, és belelép a cipőkbe, amelyeken már a JA-NA felirat látható.
A tévé előtt a srácok elégedetten felmordulnak. Remek vágás! A mai modern technikával igazi kihívás utánozni azoknak a kezdetleges klipeknek a hangulatát. Az ősretro azonban ismét  hódít és a srácok ezt remekül meglovagolták. Mellesleg a szám se rossz és van mondanivalója is. Legalábbis Janary tudja, miről szól.
A szemüveges, pattanásos srác, amint belelépett a cipőkbe, színdöglesztő pasivá változott. A név ugyan maradt Jana, de a kamera előtt már Graham állt. Elkezdett énekelni, és a buli egyből felélénkült. Ezután már csak képbevágások következtek táncolókról és a fiúkról.
Miután vége a számnak, az utolsó képsorokban a dobos és a gitáros beveszik a bandájukba Jana-t a nem is létező Luke helyett.
A kép elsötétül, majd megjelenik egy újabb dal cím, felette egy kettes szám, jelezve a slágerlistán betöltött helyét.
- Nagyon... nagyon jók vagytok - suttogta Lottedaisy elérzékenyülten. Már Bobwinnak se volt kedve üvölteni, hanem vigyorgott, mint a tejbetök.
Látszólag egy vidám emlék volt ez, amely először felidéződött Evansban, de valójában akkor kezdődött az egész hazugság, ami végül ahhoz vezetett, hogy hat évvel később lelépjen egy sétahajó fedélzetéről és ezerkétszáz métert zuhanjon. Ugyan a halottkém jelentése alapján véletlen balesetként könyvelték el halálát, hisz tudatmódosító szerek hatása alatt állt, de Graham végig tisztában volt mindennel, és már hónapokkal korábban felmerült benne az öngyilkosság gondolata.
- Kérlek, ne hívjatok Janának. Ezt még a nagyapámtól örököltem. Majd akkor használom, ha már én is olyan boldog nyugdíjas leszek, mint ő - nyilatkozta egyik első interjújában Graham Evans. Bobwinnal és Davidge-dzsel ezt már korábban lebeszélte, így csak röhögve vállba veregették, és viccelődni kezdtek vele.
- Nocsak, Mr Evans, akkor hogy hívjunk?
A további klippjeikben már nem szerepelt a bandatagok neve, nem virított Graham mellkasán, hogy Jana, minden autogramját Evansként írta alá, és így egy idő után a rajongók is átálltak az Evansra.
Ez megkönnyebbülést jelentett Graham számára. Nem érezte akkora csalásnak, és könnyebben is hallgatott rá, hisz az Evans az ő neve is volt, nem úgy mint a másik.
- Evans! Evans! - kántálták a rajongók, mikor Graham kiszállt a fekete holdjárónak keresztelt limuzinból. Néhány kiválasztott lányt közelebb engedtek hozzá, hogy készülhessen pár fotó arról, ahogy autogramot oszt. Mögötte visszafogott fekete öltönyben és pólóban lépdelt Bobwin és Davidge. Azt játszották, hogy ők is biztonsági emberek. Ügynök szemüveget vetek fel, és méltóságteljesen vonultak fel a frontember mögött. Néhány lány az ő nevüket is kiáltozta, de külsejük nem volt annyira megnyerő, mint Grahamé, így számukra valamivel nyugodtabban teltek a napok, még ha ez nem is tetszett nekik annyira.
Aznap a díjakat is, amiket nyertek, Graham vette át, és az egyik számukból vett idézettel köszönte meg.
A The Evans' brothers ekkor csöppet sem volt az a kiegyensúlyozott csapat, mint aminek mutatták magukat. Az unokatestvérek eltávolodtak egymástól, és már Jenary is átkozta a pillanatot, mikor engedte magát belerángatni ebbe. A kislemezek jól fogytak, ám az nem tett sok jót az együttesnek, hogy nem mutatták meg az arcukat. Egy olyan korban, ahol ismét előtérbe került a hitelesség, ahol már gépekkel és programokkal bármit elő lehetett állítani egy valódi hangszál és egy valódi dal iszonyú népszerű volt. A rajongók és a kritikusok egyaránt követelték, hogy a fiúk mutassák meg magukat. Azonban a cég, ahová leszerződtek, nem engedélyezte Janary debütálását. Bármennyire is vágyott mindenki a valóságra, azt persze soha nem teljességében kapta meg. Akkor még kérlelték Grahamet, hogy ő is csatlakozzon hozzájuk. A Supernova Entertaiment pedig szigorúan megtiltotta nekik, hogy felfedjék az igazságot, míg tart a szerződésük.
A lemezeladások a holoklipek bemutatása után az egekbe szöktek. Több showműsorba hívták őket, mint ahány tévécsatorna létezett a lakott világegyetemben. Telt házas koncerteket hagytak maguk után, amerre csak jártak. Graham fürdőzött a rivaldafényben. Imádta.
Graham. Graham magára maradt. Nem volt visszaút, végig kellett csinálnia minden egyes interjút és fellépést, miközben tudta, két izzó szempár perzseli minden pillanatban a hátát és a tulajdon öccse a pokolba kívánja.
Egy ideig tartotta magát a rajongók, a családja és a régi szép emlékek miatt, majd egy házibuliban váratlanul megtört és holtrészegre itta magát. Nem sok kellett volna, és kitálal mindent, de Bobwin még idejében kirángatta onnan.
Az az este csak a kezdet volt. A bulvárlapok hónapokig eléltek Graham kicsapongásaiból. A menedzsere és az együttes másik két tagja egy szörnyű szakításra fogta az egészet, ami testileg-lelkileg megviselte Evanst. Ez a magyarázat neki is megtetszett és hangoztatni kezdte, hogy mennyire magányos és összetörték a szívét. A lányok megsajnálták, és mindig engedtek neki.
- Egugén, Euszták, Eutim, Evald, Evan... - sorolta a neveket az ismeretlen lány a közösségi helyiségben.
- Állj! - kiáltott a férfi. - Ez lesz az! Evans! Annyiszor hallottam! Tudom, hogy hallottam, mindenki így hívott! - boldog mosolyra húzódtak ajkai, végre nem volt egy senki.
Megszólalt a gong. Az íróasztal felől motoszkálás hallatszott, majd székcsikorgás.
- Indulnunk kell - énekelte Hildegárd vidáman, és az ágyhoz lépve felhúzta Evans nadrágszárát, hogy megrángassa a lábszőrét. - Álomszuszék, indulunk!
Evans nem aludt. Csukott szemekkel bámulta a baldachint az ágy felett.
- Csak egy perc - mormogta. Élete emlékei lassan összekeveredtek a Rendezőben szerzettekkel, és a boldogság érzetével. Már nem kötötte a szerződés. Ha itt marad Hildegárddal, boldog lehet, végre megnyugodhat. - Menj előre! Sietek utánad, csak még átöltözöm.
- A kis szégyenlős - nevetett fel Hilde, és kitáncolt a folyosóra. - De aztán tényleg siess!
Evans lassan felült az ágyon, és előhúzta a jegyet. Az aranyozás nem csak csillogott, hanem szinte kavargott a felszínén.
- Jó voltam, tehát a Mennybe kerülök? - A falak nem feleltek. - Próbáltam kimászni a gödörből, de mindenki visszalökött. Megpróbáltam megtalálni a középutat, hogy senkit ne kelljen elárulnom. Ez vajon elég volt? - tűnődött. - És ha én nem akarok a Mennybe kerülni? Megállíthatnak? Nem leszek szökevény, csak nem szállok fel. Még nem tudja senki.
Hajlítgatni kezdte a jegyet, amely látszólag merev volt, de valójában leheletvékony és puha.
- Siess! - kiáltott a folyosó végéről Hilde. Evans körbenézett a szobában. Mennyi kedves emlék, és még mennyit szerezhetne! Nem baj, ha Hildének el kell majd hagynia, és ő itt ragad, de nem akarja eldobni magától az esélyt. Nem biztos, hogy Hilde is a Mennybe jut. Lehet, soha többet nem fognak találkozni, ha most felszáll a villanyvasútra. Ő már megtalálta a helyét, és az nem a Mennyben van. A Menny nem tud adni neki semmit, amire szüksége lenne.
Miután ezt végig gondolta egy határozott mozdulattal kettétépte a jegyét. Nem maradt belőle más csak némi aranypor, néhány pillanat múlva az is elenyészett a öld felé hullva.
Tettétől megrémült, és gyorsan Hilde után futott, hogy bizonyítást nyerhessen, jól választott. A lány nevetve szembe fordult vele, ő szorosan magához ölelte és megcsókolta.
- Mit művelsz? Sietnünk kéne! - suttogta Hildegárd és megpróbált elhúzódni, de Evanst nem érdekelte. Elkeseredetten szorította magához. - Mi történt?
- Azt álmodtam, elhagysz - suttogta rekedten.
- Sose tennék olyat.

Azt ígérte, sose hagyja el, és mégis. Eltűnt, elenyészett, és neki a Mennybe kell mennie. A jegy ismét megtalálta. Hiába volt tehát a szenvedés, amit attól a perctől kezdve, hogy visszakapta emlékeit, minden alkalommal átélt az alagútban, hiába volt minden igyekezete, elszakították őt tőle.
A két angyal némán nézték a földre rogyott férfit, akinek szeméből éteri könnyek hullottak.
- Neeem - ordította Evans, mintha ezzel bármin is változtathatna. - Én... én becserélem a jegyemet. Nekem nem kell! Én vissza akarok menni a Földre!
Sariel szomorúan figyelte. Zaphkiel tehetetlenül állt egyik lábáról a másikra. Legszívesebben őt is eltüntette volna, visszaküldte volna a Földre, hisz annyi más teendője van még, amihez a végtelen idő is kevés, és ő nem a türelméről volt híres, de Sariel némán megparancsolta neki, hogy vesztegeljen.
- Graham - kezdte az angyal, mikor Evans zokogása alábbhagyott. -, nincs olyan lehetőség, hogy becseréld a jegyed.
- De hát eddig is kaptam még időt! Mi az az egy emberélet nektek? - kérdezte a férfi esdeklőn.
Erre nem tudott mit felelni Sariel, amit Evans is felfoghatott volna.
- Rendben - mondta végül. - Meglátom, mit tehetek, de előre figyelmeztetlek, hatalmas ára lesz!
- Nem érdekel! Kibírom, bármi legyen is az!
Három szék jelent meg a semmiből. Egyikbe Zaphkiel gyorsan bele is vetette magát, majd türelmetlenül elkezdett lábaival dobolni a padlón. Sariel felsegítette Grahamet, majd maga is leült.
- Van egy út - kezdte komoly hangon. - Újjászülethetsz egy új emberként Hildegárd idejében. Mindaddig, amíg meg nem pillantod őt, nem fogsz emlékezni az itt töltött idődre és az előző életedre. Hildegárd korábban született, mint te, így az előző életed emlékei homályosak lesznek, nehogy...
- Véletlenül betippeld az összes jó lottószámot, és figyelmeztethesd az elnököt mindenféle terrortámadásokra, meg hasonlók - segítette ki Zaphkiel előzékenyen Sarielt.
- Igen, lényegében ezért - erősítette tárgyilagos hangon Sariel, ám közben egy újabb rendreutasító pillantást lövellt örökmozgó társa felé.
- Hildegárd azért került ide, mert öngyilkosságot követett el. Leugrott egy hídról. Te már hamarabb meg fogod ő ismerni, de nem árulhatod el neki, hogy ki vagy, vagy azt, hogy milyen jövő vár rá. Nem óvhatod meg, végig kell majd nézned a szenvedéseit, míg el nem jut arra a pontra, hogy levesse magát a hídról. Ne próbáld meg figyelmeztetni...
- Nem is tudnád, arról a Mindenség gondoskodik.
- ... hisz, ha nem dobja el az életét, nem ismerkedtek itt össze, nem szerettek egymásba, és te nem akarnád visszaszerezni őt.
- Más szóval végig kell nézned a haláltusáját, ahhoz, hogy utána talán boldogok legyetek - foglalta össze kíméletlenül Zaphkiel, de talán Evansnak most épp erre volt szüksége. Hogy valaki egyenesen megmondja, mire számítson.
- Talán?
- Igen, lehet, hogy a földi életében megismerkedik majd mással és elhagy. Ne feledd, a Földön már nem te leszel az egyetlen férfi Hildegárd életében! Így is vállalnád?
Graham gondolkodás nélkül rábólintott. Tudta mi az a szenvedés. A viszonzatlan szerelmet is ismerte valamennyire, és abban a pillanatban nem létezett számára más csakis Hilde.
Sariel megérintette Graham mellkasát, hogy megbizonyosodjon, hogy komolyan gondolta-e, majd engedélyt adott Zaphkielnek, hogy visszaküldje egy új életbe őt.
- Kisfiú! - hangzott az apa boldog kiáltása. - Jonathan, a neve Jonathan lesz!
A kismama fáradtan elmosolyodott, mikor a mellkasára fektették újszülött gyermekét. - George Jonathan Todd, legyen boldog életed!
Ez a kívánság egészen tizenegy éves koráig kitartott a kis Jonathan életében, majd szüleivel New Yorkba költöztek. Új ház, új szomszédok, új iskola.
- Köszönöm, hogy bemutatkoztál, George. Üdvözöljétek mind! Kérlek, oda ülj, az ablak mellé - mutatott egy üres padra a tanárnő Jonathan első napján az új iskolájába.
- Elnézést, tanárnő! A Jonathant nevet használom - javította ki új osztályfőnöktét, aki láthatóan nem figyelt arra, amit a fiú az előző percekben mondott magáról.
- Szia! - bökte meg a hátát egy rövid fekete hajú fiú, amint leült. - Hildegárd Gier vagyok. Én amúgy nem ide járok, csak a bátyámnak jegyzetelek ma, aki versenyen van, én meg elvileg betegen fekszem otthon, de psszt! Senki nem tudhatja meg, hogy lány vagyok.
- Szia, Hilde, hallgatni fogok!
Sokkal szörnyűbb volt napról-napra végigélni minden pillanatát a büntetésnek, mint ahogy azt fent a Rendezőben képzelte. Azon a napon barátságot kötöttek, de miután ilyen módon az iskolát, Hilde már nem tanulhatott tovább. Jonathan, azaz Graham Evans is hagyni akarta a fenébe az egész egyetemesdit, és feleségül akarta venni Hildét, de szülei nem engedték, avagy a Mindenség közbe szólt, miután s végül lopásért, majd testi erőszakért két évre börtönbe került. Egyszerre tört össze terve az esküvőről és az orvosi egyetemről.
Kezdetben többen látogatták, de végül csak Hilde maradt. Hétről-hétre, később hónapról-hónapra látnia kellett, ahogy egyre haloványabb lesz a lány bőre, arca beesik, szemeiből eltűnik a csillogás.
Szabadulása napján Evansben felcsillant a sötét remény. Hilde a kapuban abban a mindig is ismert rövid "Kleopátra" frizurában várta, ami még egyáltalán nem volt divat. Ám visszatértével Hildének akaratlan támogatója lett, s elnyújtotta a lány szenvedéseit.
A Mindenség azonban másodszor kegyesebb volt. Egy áskálódó képében hazug szavakat suttogott Jonathanról Hildének, aki hitt neki, és megszakította a fiúval a kapcsolatot elvágva magától az utolsó mentőkötelet is.
Ekkor következett a legszörnyűbb szakasz, mikor Evans csak messziről figyelhette őt, az egyetemmel való újabb belépése pedig még hosszabb időre elvágta őt a lánytól.
Ez az idő rövid volt, igen rövid az előtte eltelt huszonkét évhez képest. Huszonkét év mindössze huszonkét sorban elmesélve. Azért ilyen rövid és összefoglaló jellegű mindez, mert kevesen bírták volna még csak az olvasását is, ha részletesen hangzott volna el minden. Talán csak Graham volt az egyedüli, aki képes volt végigcsinálni mindezt.
- Jonathan, drágám! Nem, nem is, Evans! - Korábbi nevének hallatára nagyot dobbant a szíve. Hilde megismerte! Végre megismerte, és a parton végre igazból átölelhették egymást, és hosszan, hosszan csókolóztak, majd a hazafelé úton Evans minden elmondott Hildének, amit fontosnak tartott.
Másnap bejelentették az eljegyzésüket, s Hilde az oltárnál tizenkétszer ismételte el, hogy Örökké!
A történet itt örömteli véget érhetett volna. Ám a Mindenség rövid határt szabott a felhőtlen boldogságnak.
Hat évvel később kitört az első világháború. Ne hitték, hogy komoly folyamodványai lehetnek. Ilyen messze az európai hadszíntértől. Hittek abban, hogy amit kaptak, az ár, amit hosszú évek szenvedéseivel megfizettek, elég lesz egy teljes életre, hogy a háború messzire el fogja kerülni őket.
- Hilde, kérlek küld ki a gyerekeket játszani a kertbe - mondta kissé idegesen Jonathan egy késő áprilisi délután ezerkilencszáztizenhétben. - Először azt akarom, hogy te tudd meg...
A négyéves lányka és az ötéves fiúcska engedelmesen kisétált a házból, ám mindketten abbahagyták a nevetgélést.
- Azt hittem, a toborzás önkéntes - szólalt meg élesen Hilde, mikor megpillantotta a behívót Jonathan kezében. A férfi kérlelőn nézett rá.
- Úgy érzem, meg kell tennem. Segítenem kell, még ha csak néhány embernek is tudom megmenteni az életét.  Nem emlékszem, hogy pontosan mi történt, de azt tudom, hogy mi fogunk nyerni. Győzni fogunk, nincs miért aggódnod!
- Nem mehetsz el! - jelentette ki Hilde rémülten.
- Mindenki, akit ismerek, már a fronton harcol. Te nem akarod, hogy segítsek nekik?
Hilde nem tudta, mit feleljen erre. Látta, hiába is győzködné az ő Evansét, semmi haszna nem volna.
- Melyikünk mondja meg nekik? - kérdezte végül.
- Majd én - Jonathan kisietett. Hilde nem érezte annyira jól magát, hogy boldog arccal követni tudja. Amint magára maradt, lerogyott a fotelbe és arcát a kezébe temette. Vissza fog térni, igaz? Nem lehet, hogy ne térjen vissza. Ezt is túlélik, ahogy annyi mindenen mentek már át közösen.

Három hónappal később szűkszavú üzenetet kézbesítettek Mrs Toddnak. Dr George Jonathan Todd egy bombázás során életét vesztette ezerkilencszáztizenhét augusztus harmadikán. Kétszáztizenhárom évvel és ötvenhárom nappal később Graham Evans leugrott egy sétahajóról, amely a Perdid becenevet viselő bolygó felszínétől ezerkétszáz méterre eltávolodva a The Evans' brothers hetvenedik nagykoncertjét ünneplőket szállította. Harmincnyolc évvel korábban megszületett Hildegárd Gier. Három nappal később Graham Todd betöltötte a hatot.

EVANS
Szkielet Smoka Zaczarowane Szablony