TEKERGŐ: Lélekvasút - Hildegárd

A közösségi helyiség meleg félhomályban úszott. Hildegárd izgatottan nyelt egyet, majd jelzett Chiekonak, hogy készen áll. Chieko elindította a lejátszót, és lassan feltekerte a hangerőt, mire a közösségi helyiséget betöltötte egy fenséges waltzer háromnegyedes dallama.

A szobában csupán négy szék és egy asztal állt az egyik sarokban, a többi tér a táncolóké volt. Rosemary, Chieko és Főnök már elfoglalták helyüket, az üres szék Helga számára jelent meg, aki inkább behúzódott egészen az asztal mögé, és onnan figyelt.

Evans állkapcsa megfeszült az erős koncentrálástól. Tekintetével egy fix pontra összpontosított, és magában számolta az ütemet. Lassú léptekkel elindultak a kinevezett táncparkett felé. Evans kivárta nyolcat, majd ismét az egyhez érve magasba húzta Hilde jobb kezét és megpörgette a lányt a tengelye körül.

Táncuk kissé darabos volt még, nem szállt úgy Hildegárd szoknyája a levegőben, nem figyeltek még sem a fejtartásukra, sem arra, merre viszi őket a dallam, csak lépdeltek hátra-balra, előre-jobbra.

Hildegárd arca valósággal sugárzott az örömtől. Átadta magát a zenének és a mozgásnak. Észrevétlen egyre közelebb kerültek egymáshoz, mígnem a lassú résznél a lány átölelte Evans nyakát, és egész lelkével hozzá simult. Rosemary meghatottan figyelte a párt.

A sodró lendületű keringő a végéhez közeledett. A lejátszó kijelzőjén megjelent a következő szám címe és előadója. A londoni filharmonikusok előadásában egy valódi angol keringő. Hildegárd elhúzódott Evanstól, és nevetve ismét felvette a megfelelő tartást, majd folytatták az előadást.

Kisszámú közönségük lelkesen visszatapsolta őket az újabb kör végén, majd egymásután felálltak, hogy úgy is megéljenezzék őket.

- Még van mit fejlődnünk - pirult el a dicséretek hallatán Hildegárd. - Szeretnénk, majd modernebb tánckoreográfiákat is betanulni.

- Most viszont itt az idő, hogy kicsit pihenjünk, mielőtt lemegyünk az alagútba - indította meg kedvesen Evans a partnerét az ajtó felé.

- Az idő! Máris ilyen késő lenne? - kiáltott fel játékosan Hildegárd. - Főnök, köszönjük, hogy megszervezte nekünk ezt!

- Nagyon sokat fejlődtetek - hárította Főnök a hálálkodást mosolyogva. -, de valóban, ideje indulni!

- Menjen csak mindenki ahova kell, mi majd gyorsan eltüntetünk innen mindent! Ha én így tudnék táncolni, ilyen jóképű partnerrel! - Chieko néhány fehér virágot nyújtott át Hildegárdnak, majd szorosan magához ölelte. - Na menjetek, menjetek és pihenjetek le!

A hosszú folyosón végighaladva magas visszhangokat vert Hildegárd cipősarkának koppanásai.

- Előre, kettő, három - mormolta ajkai közt a parancsszavakat, s apró fordulatokkal lépdelt el Rosmary és Chieko ajtaja előtt. A fordulón túl már csak három ajtó maradt.

Elsőként ő költözött össze Evansszal, de az már valóban jó régen történt, majd Rosemary is befészkelte magát Chiekohoz, miután Nastia és Hugo távozása után Főnök egymás mellé osztotta be őket. Nagyjából egykorúak lehettek, remekül megértették egymást. Közösen horgoló klubot alapítottak. Egyetlen bánatuk volt csupán, hogy okkersárga fonálon kívül mást nem adott a közösségi helyiség.

Az ajtó az első érintésre kinyílt, és az örömittas táncosnő belibbent, majd keresztben végignyúlt a baldachinos franciaágyon. Evans csöndesen leült mellé.

- Segítesz levenni a cipőm?

- Persze, nyújtsd ide a lábad - Evans előre hajolt, és elkezdte kikapcsolni a magassarkú vékony szíját.

- Úgy örülök, hogy ilyen jól sikerült! Te is élvezted?

Ahogy lekerültek a cipők, Hildegárd megemelte a csípőjét és gyors mozdulatokkal kibújt a szoknyából és az alsószoknyából, majd odakúszott Evans mellé és átölelte a vállait.

- Élvezted? - ismételte meg a kérdést, miközben lassan elkezdte kigombolni Evans ingét. A férfi megragadta a bal karját és az ölébe döntötte.

- Persze. Érdekes volt.

- Nem is élvezted! - fordult hasra durcásan Hildegárd és lábaival úgy kezdett kalimpálni, mintha fejbe akarná rúgni Evanst. A férfi kissé hátrébb hajolt, majd felhúzta a lány blúzát és békítőn végigsimított tenyerével a hátán.

Hildegárd hagyta magát egy kis ideig kényeztetni, majd felült és két kezébe fogva szerelme arcát hosszan megcsókolta.

- Olyan csodás itt minden - suttogta lehunyt szemekkel. - Mindörökké.

Evans teste erre a kijelentésre megfeszült, ám a borús gondolatok a következő csókkal szertefoszlottak.

Egymás mellett feküdtek lehunyt szemekkel, mikor megszólalt a hetedik gong.

- Ideje indulnunk - súgták szinte egyszerre.

Hildegárd kelt ki előbb az ágyból, és az asztalához ment, ami mellett egy egész alakos tükör állt. Elővette a fiókból a hajkeféjét, majd néhány húzással kifésülte összekócolódott haját, és egy csattal féloldalasan elválasztotta a frufruját. Fekete hajszálai sejtelmesen megcsillantak a lámpafényben. Lélekrészecskéi vibráltak az bennük felgyülemlett energiától időnként apró fuvallatokat gerjesztve maguk körül.

- Még jó, hogy ilyen rövid a hajam - fordult el a tükörtől, amiben jobbról-balról megszemlélte magát. - Nem tudnék mit kezdeni ennél hosszabbal. Mindig csak fésülgethetném és mégis szanaszét állna.

- Illik hozzád ez az apródfrizura - Evans az ajtóból figyelte őt.

- Ez nem is az. Inkább rövid Kleopátra - ingatta fejét mosolyogva a lány vagy inkább nő, ugyanis nagyon felnőttesen festett, ahogy csípőre tett kézzel elindult Evans felé.

- Még jó, hogy nincsenek itt kígyók - suttogta Evans és egy gyors puszit nyomott Hildegárd feje búbjára, majd kézen fogta és húzni kezdte maga után, nehogy elkéssenek.

Mielőtt lesétáltak volna az alagútba, váltottak néhány szót Peronbiztossal, aki láthatóan megkedvelte őket, mert nem csak vissza szokott inteni, hanem gyakran odajött hozzájuk. A műszak eseménytelenül telt, még csak egy visszhang se került az útjukba, Evans mégis sokkal levertebbnek és fáradtabbnak tűnt, mint általában.

Visszafelé kéz a kézben sétáltak át a Rendezőn. Játékosan találgatni kezdtek, ki mi lehetett életében. Evans azonnal kiszúrt magának egy mélytengeri búvárt és négy építőmunkást. Ezzel vége is lett a játéknak.

- Építkezési baleset? - suttogta elcsukló hangon Hildegárd, és erősen belekapaszkodott Evans karjába. - Micsoda rémes halál. Soha többé nem láthatják a családjukat.

- Hilde, ne gondolj most ilyesmikre! Ez nem vezet sehova, te is tudod. Legközelebb menjünk inkább a Várón keresztül. Arrafelé kisebb a tömeg.

Hildegárd beleegyezően bólintott.

- Sajnálom, nem tudom, mi lehet velem, de úgy összeugrott a gyomrom és fáj a szívem. Rossz előérzetem van - hangja alig volt több elhaló nyöszörgésnél.

Hirtelen egy ismeretlen férfi lépett eléjük. Fekete inget viselt, testének körvonalai szilárdan, átlátszatlanul rajzolódott ki.

- Üdvözlöm, ön lenne Hildegárd? - fordult mosolyogva a lány felé, aki ijedt bólintással felelt. - Azért küldtek a Hivatalból, hogy visszakísérjem önt az életébe - közölte nemes egyszerűséggel. Hildegárd hitetlenkedve bámult az idegenre.

- De hol van Főnök, és kicsoda ön? - Evans maga mögé húzta a lányt, mintha védeni próbálná. Az idegen szemei meglepetten elkerekedtek. Sokszor küldték már ki, hogy egy-egy lelket visszavezessen a Földre. Ez volt az ő feladata, mégis az utóbbi időben egyre többször találkozott olyanokkal, akiknek nem akaródzott visszatérniük.

- A nevem Zaphkiel. Engem küldtek, hogy visszakísérjem önt az életébe. Önnek pedig - fordult Evans felé, majd átnyújtotta neki a csillogó arany jegyet. A felirat szerint a MENNYbe. - Úgy hiszem, ezt elvesztette.

A férfi úgy állt, mintha villám csapott volna belé. Térdei megroggyantak, arcán fájdalmas grimasz. Hildegárd kétségbeesetten átölelte.

- Nem! Én nem megyek nélküle - sikította hisztérikusan, miután rájött, hogy mi is folyik körülötte. - Hagyjanak csak meghalni.

Zaphkiel mély levegőt vett. Megint egy problémás pár. Egyrészről persze megértette, hogy egyesek jobb szeretnének a Rendezőben maradni, mert bár kissé sivár, remekül el lehet itt lenni, de azért a Föld mégiscsak más. Igazából csak azokat a sorsokat ismerte, amihez neki is köze volt, a többiekét nem kötötték az orrára, találkozott nem egy lélekkel, akit büntetésként küldtek vissza az életébe, de azért az összeshez képest az ő számuk elenyésző volt. Valamint az előtte álló lány sem ebbe a kategóriába tartozott. Akkor mégis miért nem akar visszamenni?

- Biztos nincs önnél még egy jegy? - próbálkozott Hildegárd kedvesebb hangon, mikor meglátta Zaphkiel fanyalgó arcát. - Hátha csak meg akart tréfálni minket.

A fekete ruhás kísérő erre kiforgatta a zsebeit, hogy megmutassa, nincs nála több jegy, majd elismételte, hogy a lánynak követnie kell, Evansnak pedig jó utat kívánt, de egyikőjük se mozdult.

- Beszélni akarok Főnökkel - lépett előre minden bátorságát összeszedve Evans, bár kezei továbbra is remegtek.

- Nincs akadálya - egyezett bele egy vállrándítás kíséretében Zaphkiel. Két ujját lezserül beakasztotta az övtartójába és elindult megkeresni Urielt. Szemei előtt aranyos csíkként jelent meg az angyalhoz vezető út, míg körülötte a lélektömeg lilás-kékes színekben úszott. - Kövessetek!

Igen, így minden bizonnyal sokkal egyszerűbb lesz, gondolta Zaphkiel.

Uriel épp támadóállásba helyezkedett, és azt mutatta a következő csapatnak, hogy miként kell a lélek vállait úgy megragadni, hogy utána egy mozdulattal a földre teríthessék. Erre a szintre Evansnak és Hildegárdnak nem volt szabad belépni, így meg kellett várniuk, míg az angyal kihívta Főnököt a Váróba.

- Mi a probléma? - kérdezte szokásos mosolyát magára öltve az egybegyűltektől.

Evans előhúzta a jegyét, majd tőmondatokban elmagyarázta problémájukat, és felkérte Főnököt, hogy tegyen rendet. Főnök hosszan gondolkodott, mígnem rájött, mi nem stimmel Evans mondókájával.

- Az emlékeid...

- Igen, visszakaptam őket - felelt Evans. - De ez még nem változtat semmin!

Főnök rosszallón megcsóválta a fejét.

- Nagyon is sokat számít. Most el kell engedned Hildegárdot! Az a sorsotok, hogy most elváljatok egymástól - Mindketten tiltakozásra nyitották a szájukat, de Uriel még nem fejezte be. - Hildegárd, indulnod kell!

Zaphkiel már amúgy is kezdte megelégelni a túl sok beszédet. Uriel engedélyével és egy gyors mozdulattal Hildegárd előtt termett. Evans felé kapott, ám Főnök lefogta karjait.

- Hilde, Hilde, áruld el! Tudod mikor tetted? Utánad megyek! Megkereslek!

- Jó utat! - suttogta Zaphkiel, majd megfogta a lány kezét és maga után húzta egy Evans számára láthatatlan hely felé. Hildegárd szemei lecsukódtak, vonásai kisimultak, majd szép lassan a lelkének részecskéi közti kötések fellazultak, és a csillogó szemcsék porfelhő formájában elenyésztek Evans szeme előtt.

Zaphkiel a rövidebb utat választva a Váróból egy ajtón keresztül egyenesen a Jegypénztár mögötti udvarra vitte Hildét. Egyébként ez volt a hagyományos út. Nagyon keveseket vezet ide a sorsuk a sikátoron keresztül.

Hilde arcán patakzottak a könnyek, de azért átnyújtotta Zaphkielnek a kék jegyet, amit az angyal kezelt, majd felsegítette a lányt a Föld felé tartó szerelvényre.

- Jó utat! - búcsúzott, majd tenyerével megérintette a lakkozott fa borítást, s a következő pillanatban felhangzott a kerekek egyre gyorsuló zakatolása. A szerelvény kifutott az állomásról, Zaphkiel pedig dolga végeztével elindult, hogy folytassa egyéb teendőit.

Dermesztő hidegség ölelte körbe Hildegárd testét. Lábai sajogtak, tüdejét összeszorította az oxigénhiány. Hiába csapkodott karjaival, a híd támpillérei körül keletkezett örvények újra és újra lehúzták a víz alá. Küldött az árral és önmagával. Nem akart a felszínre jutni, de életösztönei erősebbek voltak akaratánál.

Legyen már vége! kiáltotta némán, csak legyen már vége. Túl sokáig tűrt és szenvedett. Legyen végre vége a magánynak és a megaláztatásoknak! Karjait összefonta maga körül, és vacogva összeszorította fogait. A következő örvény lesz az utolsó.

Mozdulatlanul, kimerülten várta a sötétséget, ám helyette éles fények világítottak szemébe, majd a közelében valami csobbant és csapkodni kezdett. Rekedt kiáltások távoli hangjait sodorta magával a vízfelszín közelében fújdogáló szél. A mentőcsapat bármelyik pillanatban elérheti. Nem! Az nem lehet! Tüdejéből kipréselte az utolsó lélegzetét is. A sötétség végre közeledni látszott.

Egy pillanatra el is nyelte, majd váratlan forróság járta át egész testét, mikor az épphogy kiszakadt lélek visszatért belé.

Szemei kipattantak, karjaival eszeveszett hadonászásba kezdett, csakhogy ismét a felszínre vergődhesse magát, azonban fuldoklott, tüdejébe beszivárgott a folyó piszkos vize.

Utolsó erejéből felfelé nyújtotta kezét, de még így se érte el a felszínt. A reflektorok fényei messzinek tűntek, az úszó alakja, aki utána vetette magát a mentőhajóról még inkább távolinak.

Hirtelen szorítást érzett a gyomra környékén. Azt hitte, a rátörő halálfélelem egyik mellékhatása, ám a szorítás egyre erősödött és ő egyre közelebb került az életet jelentő levegőhöz.

- Gyorsan! Segítsenek! - kiáltotta a férfi integetve a mentőhajó felé. - Hilde, Hilde tarts ki!

Hilde kábultan borult megmentője vállára. Odaért a másik úszó is, felfektették Hildegárdot a csónakba, majd az idősebb férfi fölé hajolt, hogy megvizsgálhassa a légzését.

Szerencsére nem nyelt sok vizet. Az értő kezek szakszerű mozdulatainak hála kihányta azt a keveset is, majd gyorsan felültették, és egy meleg pokrócba csavarták, nehogy tüdőgyulladást kapjon.

Közben megmentője hátára is pokrócot terítettek, és forró itallal kínálták meg. A férfi azonban egyre csak szólongatta, kétségbeesetten, mintha még mindig nem lenne biztonságban.

A lány a kimerültségtől és a megrázkódtatásoktól elhomályosult szemekkel nézett fel rá.

- Jonathan - suttogta rekedtes hangon. - Jonathan?

A férfi letette a teát és szorosan karjaiba zárta a lányt.

- Oh, Hilde, drága szerelmem - Félresöpörte a lány arcára tapadt tincseket, majd vadul megcsókolta. - Nem eresztelek el soha többet, ígérem! Soha többet!

A lány arcáról patakzani kezdtek a sós könnyek összekeveredve a piszkos vízcseppekkel. Zokogott, de közben halkan, mégis tiszta szívből jövő boldogsággal hangjában nevetett.

-  Jonathan, drágám!

HILDEGÁRD