TEKERGŐ: Lélekvasút - Helga

Helga csendesen üldögélt a Váróban. Egyedül, mint legtöbbször, de most kivételesen nem tudott örülni a magánynak, mert ebben a pillanatban ismét teljesen egyedül lett. Nem maradt más a csapatból, csupán ő. A feje zúgott, fojtogatta a sírás, de képtelen volt könnyeket hullatni. Egy belső gát megállította érzelmeinek szabad folyását. Csupán lelkének körvonalai rázkódtak meg, mintha zavar keletkezett volna a légben.

Főnök nem soká váratta. Helyette ment elbúcsúzni, így Helga egyáltalán nem haragudott érte. Főnök bizonyára jobb társaság volt az utolsó úthoz. Főnök még mindig okkersárga ingben volt. Azóta viselte, hogy Hildegárd és Evans távozásával egyszeriben túl kevesen lettek az őrjáratozásokhoz, és ő magára vállalta minden második utat.

- Gyere velem! Új feladatot kapsz - intett Helgának a köszönés után. Nem ült le, egyenesen a falhoz sétált, és megnyitotta a Pokolfajzatok felirat alatt megjelenő ajtót. Helga nem is sejtette, hogy ez nem az az ajtó, amin ő és a többiek közlekedtek, hanem egy másik. Egy másik kapu, amely egy hasonló külsejű, mégis a Hivatal egy teljesen új szintjére enged belépést.

- Akikkel most találkozni fogsz, ugyanolyanok, mint ti voltatok a kezdetekben. Még sose tették ki a lábukat a folyosóról mióta pokolfajzatok lettek.

Helga meghökkent a hallottaktól, de nem mert szólni, csupán összefonta maga előtt a karjait. A folyosó falaiból egyébként is áradt valami ridegség, ami összeszorította a szívét. Idegen lelkek energiái kavarogtak. Lelkeké, akik most ismerik meg önmagukat, kíváncsiak és tapasztalatlanok. Legbelül irigyelte a tudatlanságukat, hisz ők még nem vesztettek el senkit és nem ismerik a pokoljáratot sem.

- Miért viszel hozzájuk? Mit... kéne tennem? - kérdezte egész halkan, mikor a vakító fehérségből elkezdett kirajzolódni a folyosó kanyarulata. Azon túl már a szobák voltak, ahol biztos találkozni fog néhány lélekkel.

- Szeretnélek bemutatni nekik - suttogta hasonló hanglejtéssel Főnök, akin már a szokásos fekete ruha volt, s bátorítóan Helgára kacsintott, majd tölcsért formálva a kezeiből elkiáltotta magát. - Sorakozó!

Egymás után vágódtak ki az ajtók és a lelkek szép sorjában kimasíroztak, sétáltak vagy botorkáltak szobáikból. A vegyes társaságban Helga azonnal felfedezett egy ősz öregembert, aki korával nagyon is kitűnt. A lélek megszokásból botra támaszkodva bicegett, habár szüksége már nem volt rá.

Mikor az öreg is észrevette, gyorsan elkapta róla tekintetét, hogy a többieket is megnézhesse magának, de mivel mindenki őt, illetve őt és Főnököt, így végül csak zavarodottan lehajtotta a fejét.

- Úgy látom, néhányan a közösségi helyiségben vannak - szólalt meg gyors fejszámolás után Főnök. - Azt javaslom, sétáljunk át oda, hogy mindenki hallhassa, amit mondani szeretnék.

A lelkek szemmel láthatóan felélénkültek ennek hallatán. Többen izgatott sutyorgásba kezdtek, míg mások csak lelkesen vigyorogva indultak Főnök után. Többen voltak, mint az előző csapat. Hangosabbak is.

Helga nem mert lemaradni Főnöktől, nehogy túl közel kerüljön az ismeretlen pokolfajzatokhoz. Leszegett fejjel, futólépésben követte egész az ajtóig.

Bent négy-öt lélek kártyázgatott és olvasott. Az érkezők hangjára azonban félretették elfoglaltságukat, és mosolyogva üdvözölték társaikat.Talán mégis. Talán mégis ilyenek voltak ők is. Evans vigyorgott, Mary lelkesedett, Jakab és Chieko is beállt közéjük, majd őt is magukkal húzták.

- Mindenki üljön le - rendelkezett Főnök. Székek jelentek meg két sorban egymás mögött. - Szeretném bemutatni nektek Helgát. Ő is pokolfajzat, akárcsak ti...

- Elkéstél? - szakította merészen félbe egy fiatal hang Főnök mondandóját. Helga a füle tövéig elvörösödött, s megrázta a fejét. Bárcsak már túl lenne ezen az egészen.

- Nem egészen. Ő a helyettesem.

- Mi? - Erre már csak kellett reagálnia valamit. Arcán éppúgy meglepettség tükröződött, mint a szobában ülők többségén. Csakhogy ők nem tűntek annyira megrettentnek. - Hogy... miért... ezt?

Főnök alig észrevehetően lebiggyesztette ajkait, mikor meglátta, hogy Helga egész testében reszket. Sok munka lesz még vele, gondolta.

- Ahogy mondom. Te már ismered a munka csínját-bínját, tudsz tanácsokat adni az újoncoknak. Azt kérem tőled, hogy segíts nekik, és persze nekem is.

A lelkek helyeslően bólogattak, egyedül Helga nem érezte továbbra se helyesnek a döntést. Főnök könnyűszerrel elbírna ennyi lélekkel. Annyival nincsenek többen.

- Én képtelen vagyok rá - suttogta elfúló hangon. Pánik közeli állapotba került. Legszívesebben kirohant volna a teremből, csakhogy nem tudta, miként juthatna vissza a saját szobájába.

- Tőletek pedig azt kérem, hogy ti is segítsetek Helgának. Egyedül maradt, miután a csapattársai munkaideje lejárt. Kérlek, fogadjátok be!

Helgának és a lelkeknek még annyi kérdése lett volna és annyi ellenkezni valója, ám Főnök egy intéssel le is zárta a beszélgetés ezen részét egy időre.

- A mai gyakorlatot kicsit hamarabb kezdjük. Arról fog szólni, hogy miként teríthetünk le egy nálunk nagyobb lelket, aki szemből támad ránk. Helga, lennél a partnerem, hogy bemutathassam?

A lány nem tudta már, mihez kezdjen, mit mondjon vagy mit ne mondjon, így csak beleegyezően bólintott. Arca élénken csillogott a pírtól, lelke apró szikrákat vetett idegességében.

- Én.. én leszek a támadó?

- Nem. Én vagyok a nagyobb, én leszek a támadó - rázta meg a fejét Főnök biztatón mosolyogva. Ettől a bakitól csak még jobban szégyenkezett. Mit gondolhatnak róla máris ezek az idegenek?

- Jövök - kiáltotta Főnök, és a helyiség sarkába vonult, ahonnan aztán laza futólépésben Helga felé indult. Nagyon remélte, a lánynak sikerül legyűrnie dermedtségét, és végrehajtja a gyakorlat rá eső részét.

- Állj! - kiáltotta cérnavékony hangján Helga, mikor már csak alig pár lépés választotta el őket egymástól. Az angyal meglepetten lelassított. Ekkor a lány megragadta a karját, tett egy villámgyors fordulatot, hogy háta a másik mellkasának feszüljön, majd egy erőteljes gáncs után átvetette őt a másik oldalára.

Az angyal nagy nyekkenéssel ért földet a padlón. Arcizmai egy pillanatra összerándultak, de nem a fájdalomtól, hanem az ámulattól. Mikre képes a pici lány! Mielőtt valamelyik lélek odaugorhatott volna felsegíteni őt, egy elegáns tarkóbillenéssel talpra ugrott.

- Nagyszerű! Persze nektek nem kell mindjárt az egészet ilyen szépen végigvinnetek. Az alapoktól kezdjük, mint mindig, lebontva a sort egy-egy egyszerű mozdulatra. Lin, Márton, Raasi, Giuseppe és Dora, ti Helgával fogtok gyakorolni. A többiek jöjjenek hozzám. A végén össze fogjuk mérni a két csapat erejét. Egy kis egészséges versengés mindenkinek jót tesz.

Így történet, hogy Helga, a hallgatag és visszahúzódó portrérajzoló kénytelen volt lelkeknek parancsokat osztogatni, drukkolni a csapatának és mesélni az alagútbeli tapasztalatairól. Linnek, Mártonnak, Raasinak, Giuseppének és Dorotheának pedig kérdezniük kellett és érdeklődniük és küzdeniük, de nekik ez nem okozott akkora nagy nehézséget. Később már Helga is egyre könnyebben megnyílt feléjük.

Miután ily' módon sikerült kiráncigálni a csigaházból, amit épített magának, Helga fokozatosan egyre élénkebb és felszabadultabb lett az újoncok között, épp ahogy Főnök is remélte.

- Helga, köszönök mindent, amit tanítottál nekem - borult a lány nyakába Raasi. Nem sokkal az után, hogy Főnök csapatából eltávozott az első lélek, Helgának is el kellett engednie első gyámoltját. - Én annyira... köszönök neked mindent, és... nektek is. Örökké szeretni foglak mindnyájatokat, és remélem, találkozni fogunk a Mennyben.

Mindenki ott állt a peronon, a villanyvasút leghátsó szerelvénye mellett, és integettek Raasinak.

Helga könnyes szemekkel szipogott. Már képtelen volt visszatartani érzelmei eme megnyilvánulását. Ismét elvesztett valakit, aki fontos volt számára, ám a szomorúság mellett ott bujkált benne az öröm is, hogy segíthetett Raasinak, és még négy lélek várja, hogy megtegye értük ugyanezt.

- Azt javaslom, a ping-pong bajnokság döntőjét ajánljuk fel Raasi emlékének - vetette fel, önmagát is meglepve.

- Remek ötlet - bólintott Főnök, azaz Sariel, hisz "munkatársak" közt elárulta a nevét. - Mindenki, irány a közösségi helyiség!

A lelkek kis, okkersárga csoportja megindult a Hivatal felé. Sariel jókedvűen lépdelt közöttük, s már azt tervezgette, hogy melyik sarokba adja a visszaüthetetlen csuszáját.

- Főnök, lehetne egy kérésem? - kérdezte egész halkan Helga.

- Persze, mondjad csak.

- Szeretnék itt maradni. Mármint, ha lehet, szeretnék a helyettesed maradni. - Minden bátorságát össze kellett szednie, de végül sikerült kimondania. Valóban ez volt minden vágya.

- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte Sariel, s kutakodón egész közel hajolt a lányhoz.

- Csak... ha lehetséges... Igen! Ezt akarom.

- Lehetséges, de akkor soha nem fogod visszakapni az emlékeidet, nem kezdhetsz új életet a Földön és a Mennybe se juthatsz be - jó darabig, tette hozzá magában Sariel. - és a barátaid, akiket szerzel...

- Mindent átgondoltam - jelentette ki határozottan Helga.

- Rendben. Én benne vagyok. Remekül helytálltál, és helytállsz helyettesi pozíciódban - mosolyodott el az angyal.

- Akkor... lehetséges?

- Persze, hogy lehetséges - tárta szét ünnepélyesen a karját Sariel. - Állj meg!

Szembe fordult Helgával, és a lány vállaira tette a két kezét. Lehunyta a szemeit, s átszellemülten mormolni kezdett valamit. - Tessék - suttogta pillanatnyi rekedtséggel a hangjában. - Határozatlan időre helyettesemmé fogadlak.

Helga dermedten állt. A világ színei megváltoztak. Lehunyta a szemét, és sötétség fogadta. Szája elnyílt a csodálkozástól. Többé nem átlátszó lélektesttel volt jelen a Rendezőben, hanem szilárd, már-már életszerű emberi alakban.

- Üdvözöllek kis segédem - Sariel lágyan homlokon csókolta a lányt, aki még mindig szorosan összezárta a szemhéjait.

- Kö-köszönöm - dadogta Helga. - A ruhám... a ruhám is fekete? - még mindig nem merte kinyitni a szemét, nehogy elillanjon ez a csodás állapot.

- Nem. Továbbra is sárga, hisz egyelőre csak a segédem vagy, nem lettél igazi angyal. Egy akkora előléptetésért sokat kéne még dolgoznod - rótta meg kapzsiságáért Főnök szigorú hangon. Helga szemei kipattantak ijedtében, hogy rosszat mondott, de látta, hogy Sariel mosolyog.

- Igyekezni fogok - felelt ő is mosolyogva, majd elindult a Váró felé. Úgy érezte, végre megtalálta a helyét.

A közösségi helyiségbe fülig érő szájjal libbent be, hogy megmutassa a többieknek, mit kapott.

- Gratulálok! Milyen szép vagy! - kiáltott teljes elkápráztatottságot színlelve Giuseppe. Lin, engedélyt kért a megérintésére, majd megbökdöste a karját.

- Fura - mondta. Giuseppe erre átkarolta az alacsony kínai nő vállát és megmutatta neki, hogyan kell normálisan - szerinte normálisan - reagálni egy ilyen eseményre.

Előléptetésére mégse kellett olyan sokat várni, mint ahogy azt Főnök előrevetítette. Amint eltűnt az utolsó ajtó is a szintről, hívatták mindkettejüket.

- Elérkezett a nagy nap - Sariel biztatón vállba veregette Helgát. Aki  idegesen toporgott egy helyben az ajtó előtt.

- Én, ha angyal leszek, visszakapom az emlékeim? - kérdezte az idegtől remegő hangon.

- Mint mondtad, angyal leszel, nem pedig ember. Minek egy angyalnak emberi emlékek? - kérdezett vissza Főnök.

- Igaz, de mégis! Nem a halálom... nem is igazán az életem, csak az érdekel, hogy ki voltam. Hogy ki lehettem volna - suttogta szégyenkezve Helga. Sariel valahogy mindig kiszedi belőle legtitkosabb gondolatait is. Megmagyarázhatatlan módon képtelen volt előtte hazudni vagy titkolózni.

Az angyal elgondolkozva tett néhány lépést, majd kérdőn a plafonra nézett.

- Ha összedől az épület, nyilván nem szabadott volna elárulnom, hogy a tizenkettedik században tengetted az életed, mint zárdába száműzött nemes kisasszony. Ha nem omlik össze, akkor ezt még tudhatod.

Amint kimondta, szörnyű nyikorgás futott végig a folyosón. Helga ijedten a feje fölé kapta a kezeit. Főnök nevetett. Az segéd pedig értetlenkedve állt a nyitott tárgyalóterem ajtajában.

- Bejöhetnek.

HELGA

Időrendben* az utolsó fejezettel véget is ért a Lélekvasút kiegészítő élettörténeteinek sora. 

Tekergő meghajol és köszöni a figyelmet ^.^ 

*Később született még egy írás Chiekoról.