TEKERGŐ: Lélekvasút - Evans

A különös, bizsergető érzés szinte égette a csípőjénél, majd lassan végigterjed az egész testén. Térdei megremegtek, a tér részeg vonaglásba kezdett körülötte. Nekitántorodott a szoba falának, majd a földre csúszott. Az emlékei ugyan még nem tértek vissza, de tudta, bármelyik pillanatban megtörténhet.

Evans lassan a nadrágzsebéhez nyúlt, és előhúzta belőle az aranyosan csillogó jegyet. Alig merte elolvasni a feliratot rajta. MENNY.

Az ágyon ült. Hildegárd épp csak elment barátnőivel a közösségi helyiségbe, ahol mindenféle lányos dolgokról fecsegtek, miközben Rosemary vezényletével origamizni tanultak. Sokkal kevesebb felszerelést és helyet igényelt, mint mondjuk berendezni egy fonót vagy kukoricát termeszteni, de a szerepe hasonló volt. Más szóval nem volt valószínű, hogy Hilde váratlanul betoppan a közeljövőben.

Először a képi emlékek tértek vissza. Eleven képek. Kivetültek az elméjéből, hiába csukta be vagy nyitotta ki szemeit, látott mindet. Egy hétszázezer órás némafilm három percbe sűrítve. Azt hitte, ennél nem lehet szörnyűbb, de tévedett.

Önfeledt beszélgetések hangjai kúsztak át a falakon, először, mintha azokon túlról szóltak volna, majd már ott voltak közvetlen előtte. Reszkető vallomások és kétségbeesett sikolyok hangjai visszhangoztak fülében. Összeszorította az állkapcsát és előregörnyedt. Torkát fojtogatta a kiáltás. Üvöltött, hogy elnyomja a zajokat, de persze minden hatástalan volt.

- Viszlát - egy utolsó szó, egy utolsó üzenet, mely a leghangosabb és legfájdalmasabb volt mind közül. - Viszlát - belekapaszkodott ebbe az egy szóba, és halkan ismételgette, míg volt rá ereje. Aztán következtek az apró mozdulatok és sebek. Valamiféle fizikai emlékek. Válla tompán lüktetni kezdett. Egyszer eltört és meg kellett műteni. A varratokat el akarta rejteni egy tetoválással, de az együttes menedzsere nem engedte.

Szinte katatóniába süllyedve ingatta fejét. Sem Mary, sem Jakab nem mondta, hogy milyen érzés.

- Basszus, a fickó fejbe lőtte magát, és meg se rezdült!

Nagy nehezen felkúszott az ágyra, és összekuporodott a fehér lepedők között. Görcsösen magához ölelte a paplant, beletemette a hús anyagba az arcát. A látványt még ő maga is szánalmasnak gondolta volna, ha külső szemlélője lett volna.

- Hagyjatok! Eresszetek! - suttogta elhaló hangon. Lelkének fénye halványodni kezdett, remegett, vibrált, ahogy hol erősebben küzdött, hol belenyugodott bizonyos részletekbe.

Már majdnem maga alá temették életének emlékei, mikor meghallotta a folyosón visszhangzó ismerős lépteket. Nem tudta, mennyi ideje feküdhetett. Tagjai elgémberedtek, kimerültnek érezte magát. Ez az érzés is az emlékekkel együtt költözött a lelkébe. A teljes kimerültség.

Nagy nehezen mégis felült, és felhúzta magát az ágy támlájáig. Hilde nem láthatja így! A gondolat villámcsapásként zúzta szét a görcsöt, melybe emlékei fonódtak, és valahova a tudata mélyére száműzte mindet egy kis időre.

Lélekrészecskéi egy hosszú sóhaj kíséretében ismét felragyogtak, bár a feszült légkör nem tűnt el a szobából. Bárcsak egyszerűen kiszellőztethetné az egészet!

- Nyúzottnak tűnsz - Hildegárd a nyitott ajtóban állt kezében egy rózsaszín-fehér papírlótuszt tartva.

- Csak... gyakoroltam - hazudta Evans. - Elfáradtam. Ledőlök.

- Most? Mikor épp visszajöttem? - kiáltott fel Hildegárd meglepetten. - Neem, azt már nem! - hangja ellentmondást nem tűrően hangzott, közben fülig érő szájjal mosolygott.

- Sajnálom, most tényleg egy kis... még egy kis nyugalomra lenne szükségem.

Hildegárd megtorpant. Némán néztek egymásra, majd a lány aprót bólintott, és odalépett az íróasztalhoz.

- Olvasgatok egy kicsit. Majd szólok, ha idő van.

Evans hálásan nyúlt el az ágyon. Hálás volt Hilde megértéséért és azért, mert háttal ült le neki, és a tükörben se láthatta az arcát.

A jegy a nadrágja zsebében lapult. Magára húzta a takarót, hogy még véletlenül se látszódjon ki.

Formaságból vagy megszokásból lehunyta a szemeit, mitől a világ kissé fakóbb lett, és megpróbált felkészülni az életére.

- Vidd innen a büdös lábad - fintorodott el Janary, és teljes erőből Bobwinhoz vágta a dívány egyik párnáját. Bobwin grimaszolt egyet, mintha rettentő fájdalmai lennének a párnától, ami képen találta. Egy pillanattal később azonban felordított. A három srác és a szülők egy emberként ugrottak oda a vérzőfejű Bobwinhoz, akinek a szemöldökéből kiszakadt a piercing.

Először Lottedaisy ocsúdott fel a banális baleset látványából, a párna rojtjai ugyanis olyan szerencsétlenül akadtak be a kis karikába, hogy mikor Bobwin viszonozni akarta a támadást, magukkal rántották az ékszert is. Mindenki nagybetűs Anyukája azonnal hívta BETA-x-7-et, köznyelvi nevén Betty vagy, ahogy a srácok hívták Ms Igiéniát és gyorsan lekezeltette vele Bobwin sérülését. A Földtől távol az emberek sokkal jobban ki voltak téve a fertőzéseknek, ezért nem lehetett felelőtlenül bánni egy ilyen kis sérüléssel sem. - Egy kis komolyságot - kiáltott rá Janaryra, aki majdnem lefordult a kanapéról nevettében.

- Most kezdődik! - próbálta túlharsogni Davidge a hangzavart. Egy pillanatra mindenki elhallgatott. Graham maxra pöccintette a hangerőt, Bobwin az ajkába harapva visszatartotta a bömbölést, és nagyokat pislogott, hogy könnyein át is láthassa a holofelvételt.

A VIVAGalaxy csatornán felkonferálták a The Evans' brothers nevű bandát, avagy a banda első zenés klipjét, amivel berobbantak az ultranetre.

Füst, majd felvillantak egy 1980-as évekbeli dizskó fényei. Bobwin gitárszólójával nyit, miközben a kamera lassú farthtal a közönséget mutatja, majd vágás és a gitáros hatalmas bohóckalapja mindenkinek hirdeti, hogy ő BOB, majd megjelenik Davidge is az ütősszekcióval. Pólóján fekete alapon neon sárga betűkkel a neve DAVE. A közönség unottan vonaglik a parketten. A mikrofon előtt két füstölgő cipő, mintha elpárolgott volna az énekes. A jobb cipőorron a LU felirat látható, míg a balon a KE. A közönség egyre unottabb és elégedetlenebb. Egy dagi szemüveges srác végül megelégeli a műsort, mikor nagy nehezen felszedett csaj az oldalán int a fejével, hogy inkább leülne a bárpulthoz. A srác, név szerint Janary, felmászik a színpadra, és belelép a cipőkbe, amelyeken már a JA-NA felirat látható.

A tévé előtt a srácok elégedetten felmordulnak. Remek vágás! A mai modern technikával igazi kihívás utánozni azoknak a kezdetleges klipeknek a hangulatát. Az ősretro azonban ismét  hódít és a srácok ezt remekül meglovagolták. Mellesleg a szám se rossz és van mondanivalója is. Legalábbis Janary tudja, miről szól.

A szemüveges, pattanásos srác, amint belelépett a cipőkbe, színdöglesztő pasivá változott. A név ugyan maradt Jana, de a kamera előtt már Graham állt. Elkezdett énekelni, és a buli egyből felélénkült. Ezután már csak képbevágások következtek táncolókról és a fiúkról.

Miután vége a számnak, az utolsó képsorokban a dobos és a gitáros beveszik a bandájukba Jana-t a nem is létező Luke helyett.

A kép elsötétül, majd megjelenik egy újabb dal cím, felette egy kettes szám, jelezve a slágerlistán betöltött helyét.

- Nagyon... nagyon jók vagytok - suttogta Lottedaisy elérzékenyülten. Már Bobwinnak se volt kedve üvölteni, hanem vigyorgott, mint a tejbetök.

Látszólag egy vidám emlék volt ez, amely először felidéződött Evansban, de valójában akkor kezdődött az egész hazugság, ami végül ahhoz vezetett, hogy hat évvel később lelépjen egy sétahajó fedélzetéről és ezerkétszáz métert zuhanjon. Ugyan a halottkém jelentése alapján véletlen balesetként könyvelték el halálát, hisz tudatmódosító szerek hatása alatt állt, de Graham végig tisztában volt mindennel, és már hónapokkal korábban felmerült benne az öngyilkosság gondolata.

- Kérlek, ne hívjatok Janának. Ezt még a nagyapámtól örököltem. Majd akkor használom, ha már én is olyan boldog nyugdíjas leszek, mint ő - nyilatkozta egyik első interjújában Graham Evans. Bobwinnal és Davidge-dzsel ezt már korábban lebeszélte, így csak röhögve vállba veregették, és viccelődni kezdtek vele.

- Nocsak, Mr Evans, akkor hogy hívjunk?

A további klippjeikben már nem szerepelt a bandatagok neve, nem virított Graham mellkasán, hogy Jana, minden autogramját Evansként írta alá, és így egy idő után a rajongók is átálltak az Evansra.

Ez megkönnyebbülést jelentett Graham számára. Nem érezte akkora csalásnak, és könnyebben is hallgatott rá, hisz az Evans az ő neve is volt, nem úgy mint a másik.

- Evans! Evans! - kántálták a rajongók, mikor Graham kiszállt a fekete holdjárónak keresztelt limuzinból. Néhány kiválasztott lányt közelebb engedtek hozzá, hogy készülhessen pár fotó arról, ahogy autogramot oszt. Mögötte visszafogott fekete öltönyben és pólóban lépdelt Bobwin és Davidge. Azt játszották, hogy ők is biztonsági emberek. Ügynök szemüveget vetek fel, és méltóságteljesen vonultak fel a frontember mögött. Néhány lány az ő nevüket is kiáltozta, de külsejük nem volt annyira megnyerő, mint Grahamé, így számukra valamivel nyugodtabban teltek a napok, még ha ez nem is tetszett nekik annyira.

Aznap a díjakat is, amiket nyertek, Graham vette át, és az egyik számukból vett idézettel köszönte meg.

A The Evans' brothers ekkor csöppet sem volt az a kiegyensúlyozott csapat, mint aminek mutatták magukat. Az unokatestvérek eltávolodtak egymástól, és már Jenary is átkozta a pillanatot, mikor engedte magát belerángatni ebbe. A kislemezek jól fogytak, ám az nem tett sok jót az együttesnek, hogy nem mutatták meg az arcukat. Egy olyan korban, ahol ismét előtérbe került a hitelesség, ahol már gépekkel és programokkal bármit elő lehetett állítani egy valódi hangszál és egy valódi dal iszonyú népszerű volt. A rajongók és a kritikusok egyaránt követelték, hogy a fiúk mutassák meg magukat. Azonban a cég, ahová leszerződtek, nem engedélyezte Janary debütálását. Bármennyire is vágyott mindenki a valóságra, azt persze soha nem teljességében kapta meg. Akkor még kérlelték Grahamet, hogy ő is csatlakozzon hozzájuk. A Supernova Entertaiment pedig szigorúan megtiltotta nekik, hogy felfedjék az igazságot, míg tart a szerződésük.

A lemezeladások a holoklipek bemutatása után az egekbe szöktek. Több showműsorba hívták őket, mint ahány tévécsatorna létezett a lakott világegyetemben. Telt házas koncerteket hagytak maguk után, amerre csak jártak. Graham fürdőzött a rivaldafényben. Imádta.

Graham. Graham magára maradt. Nem volt visszaút, végig kellett csinálnia minden egyes interjút és fellépést, miközben tudta, két izzó szempár perzseli minden pillanatban a hátát és a tulajdon öccse a pokolba kívánja.

Egy ideig tartotta magát a rajongók, a családja és a régi szép emlékek miatt, majd egy házibuliban váratlanul megtört és holtrészegre itta magát. Nem sok kellett volna, és kitálal mindent, de Bobwin még idejében kirángatta onnan.

Az az este csak a kezdet volt. A bulvárlapok hónapokig eléltek Graham kicsapongásaiból. A menedzsere és az együttes másik két tagja egy szörnyű szakításra fogta az egészet, ami testileg-lelkileg megviselte Evanst. Ez a magyarázat neki is megtetszett és hangoztatni kezdte, hogy mennyire magányos és összetörték a szívét. A lányok megsajnálták, és mindig engedtek neki.

- Egugén, Euszták, Eutim, Evald, Evan... - sorolta a neveket az ismeretlen lány a közösségi helyiségben.

- Állj! - kiáltott a férfi. - Ez lesz az! Evans! Annyiszor hallottam! Tudom, hogy hallottam, mindenki így hívott! - boldog mosolyra húzódtak ajkai, végre nem volt egy senki.

Megszólalt a gong. Az íróasztal felől motoszkálás hallatszott, majd székcsikorgás.

- Indulnunk kell - énekelte Hildegárd vidáman, és az ágyhoz lépve felhúzta Evans nadrágszárát, hogy megrángassa a lábszőrét. - Álomszuszék, indulunk!

Evans nem aludt. Csukott szemekkel bámulta a baldachint az ágy felett.

- Csak egy perc - mormogta. Élete emlékei lassan összekeveredtek a Rendezőben szerzettekkel, és a boldogság érzetével. Már nem kötötte a szerződés. Ha itt marad Hildegárddal, boldog lehet, végre megnyugodhat. - Menj előre! Sietek utánad, csak még átöltözöm.

- A kis szégyenlős - nevetett fel Hilde, és kitáncolt a folyosóra. - De aztán tényleg siess!

Evans lassan felült az ágyon, és előhúzta a jegyet. Az aranyozás nem csak csillogott, hanem szinte kavargott a felszínén.

- Jó voltam, tehát a Mennybe kerülök? - A falak nem feleltek. - Próbáltam kimászni a gödörből, de mindenki visszalökött. Megpróbáltam megtalálni a középutat, hogy senkit ne kelljen elárulnom. Ez vajon elég volt? - tűnődött. - És ha én nem akarok a Mennybe kerülni? Megállíthatnak? Nem leszek szökevény, csak nem szállok fel. Még nem tudja senki.

Hajlítgatni kezdte a jegyet, amely látszólag merev volt, de valójában leheletvékony és puha.

- Siess! - kiáltott a folyosó végéről Hilde. Evans körbenézett a szobában. Mennyi kedves emlék, és még mennyit szerezhetne! Nem baj, ha Hildének el kell majd hagynia, és ő itt ragad, de nem akarja eldobni magától az esélyt. Nem biztos, hogy Hilde is a Mennybe jut. Lehet, soha többet nem fognak találkozni, ha most felszáll a villanyvasútra. Ő már megtalálta a helyét, és az nem a Mennyben van. A Menny nem tud adni neki semmit, amire szüksége lenne.

Miután ezt végig gondolta egy határozott mozdulattal kettétépte a jegyét. Nem maradt belőle más csak némi aranypor, néhány pillanat múlva az is elenyészett a öld felé hullva.

Tettétől megrémült, és gyorsan Hilde után futott, hogy bizonyítást nyerhessen, jól választott. A lány nevetve szembe fordult vele, ő szorosan magához ölelte és megcsókolta.

- Mit művelsz? Sietnünk kéne! - suttogta Hildegárd és megpróbált elhúzódni, de Evanst nem érdekelte. Elkeseredetten szorította magához. - Mi történt?

- Azt álmodtam, elhagysz - suttogta rekedten.

- Sose tennék olyat.

Azt ígérte, sose hagyja el, és mégis. Eltűnt, elenyészett, és neki a Mennybe kell mennie. A jegy ismét megtalálta. Hiába volt tehát a szenvedés, amit attól a perctől kezdve, hogy visszakapta emlékeit, minden alkalommal átélt az alagútban, hiába volt minden igyekezete, elszakították őt tőle.

A két angyal némán nézték a földre rogyott férfit, akinek szeméből éteri könnyek hullottak.

- Neeem - ordította Evans, mintha ezzel bármin is változtathatna. - Én... én becserélem a jegyemet. Nekem nem kell! Én vissza akarok menni a Földre!

Sariel szomorúan figyelte. Zaphkiel tehetetlenül állt egyik lábáról a másikra. Legszívesebben őt is eltüntette volna, visszaküldte volna a Földre, hisz annyi más teendője van még, amihez a végtelen idő is kevés, és ő nem a türelméről volt híres, de Sariel némán megparancsolta neki, hogy vesztegeljen.

- Graham - kezdte az angyal, mikor Evans zokogása alábbhagyott. -, nincs olyan lehetőség, hogy becseréld a jegyed.

- De hát eddig is kaptam még időt! Mi az az egy emberélet nektek? - kérdezte a férfi esdeklőn.

Erre nem tudott mit felelni Sariel, amit Evans is felfoghatott volna.

- Rendben - mondta végül. - Meglátom, mit tehetek, de előre figyelmeztetlek, hatalmas ára lesz!

- Nem érdekel! Kibírom, bármi legyen is az!

Három szék jelent meg a semmiből. Egyikbe Zaphkiel gyorsan bele is vetette magát, majd türelmetlenül elkezdett lábaival dobolni a padlón. Sariel felsegítette Grahamet, majd maga is leült.

- Van egy út - kezdte komoly hangon. - Újjászülethetsz egy új emberként Hildegárd idejében. Mindaddig, amíg meg nem pillantod őt, nem fogsz emlékezni az itt töltött idődre és az előző életedre. Hildegárd korábban született, mint te, így az előző életed emlékei homályosak lesznek, nehogy...

- Véletlenül betippeld az összes jó lottószámot, és figyelmeztethesd az elnököt mindenféle terrortámadásokra, meg hasonlók - segítette ki Zaphkiel előzékenyen Sarielt.

- Igen, lényegében ezért - erősítette tárgyilagos hangon Sariel, ám közben egy újabb rendreutasító pillantást lövellt örökmozgó társa felé.

- Hildegárd azért került ide, mert öngyilkosságot követett el. Leugrott egy hídról. Te már hamarabb meg fogod ő ismerni, de nem árulhatod el neki, hogy ki vagy, vagy azt, hogy milyen jövő vár rá. Nem óvhatod meg, végig kell majd nézned a szenvedéseit, míg el nem jut arra a pontra, hogy levesse magát a hídról. Ne próbáld meg figyelmeztetni...

- Nem is tudnád, arról a Mindenség gondoskodik.

- ... hisz, ha nem dobja el az életét, nem ismerkedtek itt össze, nem szerettek egymásba, és te nem akarnád visszaszerezni őt.

- Más szóval végig kell nézned a haláltusáját, ahhoz, hogy utána talán boldogok legyetek - foglalta össze kíméletlenül Zaphkiel, de talán Evansnak most épp erre volt szüksége. Hogy valaki egyenesen megmondja, mire számítson.

- Talán?

- Igen, lehet, hogy a földi életében megismerkedik majd mással és elhagy. Ne feledd, a Földön már nem te leszel az egyetlen férfi Hildegárd életében! Így is vállalnád?

Graham gondolkodás nélkül rábólintott. Tudta mi az a szenvedés. A viszonzatlan szerelmet is ismerte valamennyire, és abban a pillanatban nem létezett számára más csakis Hilde.

Sariel megérintette Graham mellkasát, hogy megbizonyosodjon, hogy komolyan gondolta-e, majd engedélyt adott Zaphkielnek, hogy visszaküldje egy új életbe őt.

- Kisfiú! - hangzott az apa boldog kiáltása. - Jonathan, a neve Jonathan lesz!

A kismama fáradtan elmosolyodott, mikor a mellkasára fektették újszülött gyermekét. - George Jonathan Todd, legyen boldog életed!

Ez a kívánság egészen tizenegy éves koráig kitartott a kis Jonathan életében, majd szüleivel New Yorkba költöztek. Új ház, új szomszédok, új iskola.

- Köszönöm, hogy bemutatkoztál, George. Üdvözöljétek mind! Kérlek, oda ülj, az ablak mellé - mutatott egy üres padra a tanárnő Jonathan első napján az új iskolájába.

- Elnézést, tanárnő! A Jonathant nevet használom - javította ki új osztályfőnöktét, aki láthatóan nem figyelt arra, amit a fiú az előző percekben mondott magáról.

- Szia! - bökte meg a hátát egy rövid fekete hajú fiú, amint leült. - Hildegárd Gier vagyok. Én amúgy nem ide járok, csak a bátyámnak jegyzetelek ma, aki versenyen van, én meg elvileg betegen fekszem otthon, de psszt! Senki nem tudhatja meg, hogy lány vagyok.

- Szia, Hilde, hallgatni fogok!

Sokkal szörnyűbb volt napról-napra végigélni minden pillanatát a büntetésnek, mint ahogy azt fent a Rendezőben képzelte. Azon a napon barátságot kötöttek, de miután ilyen módon az iskolát, Hilde már nem tanulhatott tovább. Jonathan, azaz Graham Evans is hagyni akarta a fenébe az egész egyetemesdit, és feleségül akarta venni Hildét, de szülei nem engedték, avagy a Mindenség közbe szólt, miután s végül lopásért, majd testi erőszakért két évre börtönbe került. Egyszerre tört össze terve az esküvőről és az orvosi egyetemről.

Kezdetben többen látogatták, de végül csak Hilde maradt. Hétről-hétre, később hónapról-hónapra látnia kellett, ahogy egyre haloványabb lesz a lány bőre, arca beesik, szemeiből eltűnik a csillogás.

Szabadulása napján Evansben felcsillant a sötét remény. Hilde a kapuban abban a mindig is ismert rövid "Kleopátra" frizurában várta, ami még egyáltalán nem volt divat. Ám visszatértével Hildének akaratlan támogatója lett, s elnyújtotta a lány szenvedéseit.

A Mindenség azonban másodszor kegyesebb volt. Egy áskálódó képében hazug szavakat suttogott Jonathanról Hildének, aki hitt neki, és megszakította a fiúval a kapcsolatot elvágva magától az utolsó mentőkötelet is.

Ekkor következett a legszörnyűbb szakasz, mikor Evans csak messziről figyelhette őt, az egyetemmel való újabb belépése pedig még hosszabb időre elvágta őt a lánytól.

Ez az idő rövid volt, igen rövid az előtte eltelt huszonkét évhez képest. Huszonkét év mindössze huszonkét sorban elmesélve. Azért ilyen rövid és összefoglaló jellegű mindez, mert kevesen bírták volna még csak az olvasását is, ha részletesen hangzott volna el minden. Talán csak Graham volt az egyedüli, aki képes volt végigcsinálni mindezt.

- Jonathan, drágám! Nem, nem is, Evans! - Korábbi nevének hallatára nagyot dobbant a szíve. Hilde megismerte! Végre megismerte, és a parton végre igazból átölelhették egymást, és hosszan, hosszan csókolóztak, majd a hazafelé úton Evans minden elmondott Hildének, amit fontosnak tartott.

Másnap bejelentették az eljegyzésüket, s Hilde az oltárnál tizenkétszer ismételte el, hogy Örökké!

A történet itt örömteli véget érhetett volna. Ám a Mindenség rövid határt szabott a felhőtlen boldogságnak.

Hat évvel később kitört az első világháború. Ne hitték, hogy komoly folyamodványai lehetnek. Ilyen messze az európai hadszíntértől. Hittek abban, hogy amit kaptak, az ár, amit hosszú évek szenvedéseivel megfizettek, elég lesz egy teljes életre, hogy a háború messzire el fogja kerülni őket.

- Hilde, kérlek küld ki a gyerekeket játszani a kertbe - mondta kissé idegesen Jonathan egy késő áprilisi délután ezerkilencszáztizenhétben. - Először azt akarom, hogy te tudd meg...

A négyéves lányka és az ötéves fiúcska engedelmesen kisétált a házból, ám mindketten abbahagyták a nevetgélést.

- Azt hittem, a toborzás önkéntes - szólalt meg élesen Hilde, mikor megpillantotta a behívót Jonathan kezében. A férfi kérlelőn nézett rá.

- Úgy érzem, meg kell tennem. Segítenem kell, még ha csak néhány embernek is tudom megmenteni az életét.  Nem emlékszem, hogy pontosan mi történt, de azt tudom, hogy mi fogunk nyerni. Győzni fogunk, nincs miért aggódnod!

- Nem mehetsz el! - jelentette ki Hilde rémülten.

- Mindenki, akit ismerek, már a fronton harcol. Te nem akarod, hogy segítsek nekik?

Hilde nem tudta, mit feleljen erre. Látta, hiába is győzködné az ő Evansét, semmi haszna nem volna.

- Melyikünk mondja meg nekik? - kérdezte végül.

- Majd én - Jonathan kisietett. Hilde nem érezte annyira jól magát, hogy boldog arccal követni tudja. Amint magára maradt, lerogyott a fotelbe és arcát a kezébe temette. Vissza fog térni, igaz? Nem lehet, hogy ne térjen vissza. Ezt is túlélik, ahogy annyi mindenen mentek már át közösen.

Három hónappal később szűkszavú üzenetet kézbesítettek Mrs Toddnak. Dr George Jonathan Todd egy bombázás során életét vesztette ezerkilencszáztizenhét augusztus harmadikán. Kétszáztizenhárom évvel és ötvenhárom nappal később Graham Evans leugrott egy sétahajóról, amely a Perdid becenevet viselő bolygó felszínétől ezerkétszáz méterre eltávolodva a The Evans' brothers hetvenedik nagykoncertjét ünneplőket szállította. Harmincnyolc évvel korábban megszületett Hildegárd Gier. Három nappal később Graham Todd betöltötte a hatot.

EVANS