A hirtelenjében verbuválódott zombisereg soraiban az egyszerű kereszteződési rendőrtől kezdve Shakespeare színészen át menyasszonyig mindenki megtalálható volt. Jobbról a második oszlop harmadik sorának legszélén még egy kényszerűségből autószerelőnek állt francia vicomte is csoszogott kezében, legalábbis ami megmaradt belőle egy hatos csavarkulcsot szorongatott, és a Marseillaise-re emlékeztető dallamú hörgésekkel igyekezett Zokni felé.
A manó nem győzte kivárni, míg a roham elér hozzá, így megfordította a motort, és kényelmes városi tempóban menekülőre fogta. Tudta, a benzin nem tartana ki egész a Fehér Foki Üdülőparadicsomig, félúton étel és ital nélkül elakadni pedig felért egy öngyilkossággal. Némely huplihoz, amit a busz épphogy megérzett, Zokninak hegymászó csákányra lett volna szüksége, ami sajnálatosmód nem állt a rendelkezésére per pillanat.
- Hé, manó, ide figyelj! - kiáltotta el magát egy reszelős hang, azonmód per tu-ra váltva. Zokni nem számítva az oldalirányú támadásra ijedten kapta balra a fejét. Az útkereszteződés szélén egy meglehetősen viharvert külsejű fiatal zombi ácsorgott. Egykor fekete öltönyt és hozzá illő vörös nyakkendőt viselhetett, amitől roppant elegánsnak tűnhetett, de erre Zokni már csak a cafatokból következtethetett. A zombi békésen álldogált az örökké sárgán villogó lámpa mellett, egyik kezét - mellesleg és szerencsére kettővel rendelkezett kezekből - felemelte, és integetett Zokninak, mintegy hívogatón.
- Te jöttél a Hivatalból? - kérdezte a zombi, erre Zokni hirtelen felélénkült, és nagyban bólogatni kezdett.
- Igen, de még nem sikerült elfoglalnom az állást. Üldöznek - tette hozzá, nem kerülgetve az igazságot.
A zombi meglepetten felhúzta ez egyik szemöldökét, melyből csakugyan egy maradt mindössze, ugyanis arca másik felén már kezdett lehámlani a bőre. Megmozdult, lépteiben még észrevehető volt az élőkre oly jellemző ruganyosság, és kisétált a kereszteződés közepére, hogy megnézhesse, miről is beszél a manó.
- Hupsz! - suttogta, mikor megpillantotta a szedett-vedett bagázst közeledni. - Miért?
- Gyilkosnak hisznek, pedig én csak... - és Zokni hatszáz szóban elmesélte az egész történetét. Közben leszállt a motorról, és maga mellett kezdte tolni, míg a fiatal zombi mutogatta, melyik utcában, merre forduljon. A tömeg meg öblös kiáltozások, kéz- és fejrázások közepette követte őket, mivel a kezdeti lendület még mindig hajtotta a zombikat. Nem egyszerű a megállás.
- Szóval ezért... - morogta a zombi, látszott rajta, menten elnevetné magát, ha rendesen mozognának a nevető izmai. - Haha... - oldotta meg végül szóban a dolgot.
- Én annyira nem nevetek rajta - fortyant fel Zokni a zombi közömbösségét látva a bajai iránt.
- Itt balra - mutatta a zombi. - Nincs vész. Mindjárt bemutatlak neki, csak még két utca...
- Miért? Mi van ott? - kérdezte Zokni elkerekedett szemekkel.
- A főtér. Van hangosbemondó - felelt a zombi, és két kezéből tölcsért formált. - Elmondom nekik, hogy ki vagy. Tisztázhatod magad. Onnan hallani fogják. - hirtelen megtorpant, mire Zokni ijedten ugrott egyet, fel a motorra. Csak nem most kordult egyet a gyomra? A zombi lassú mozdulattal a saját arcához emelte a kezét - a félreértések elkerülése végett került a mondatba a saját szó, amúgy felesleges lenne -, és hangosan felsóhajtott. - Rémes. Egymás után három háromszavas mondat. Egyre súlyosabb az állapotom. Épp időben érkeztél... - kis gondolkodás után folytatta. - manó.
- E szerint... - kezdte puhatolózva Zokni, miközben lekászálódott a motorról, és az időközben újra elinduló zombi után sietett. - te adtad fel a hirdetést?
- Igen, én... adtam fel azt a hirdetést.
- Ki vagy?
- Oh, bocsánat, még be se mutatkoztam...
- Ne szabadkozz - hárított Zokni. - eddig nem adódott rá megfelelő alkalom. Örvendek, én Zokni vagyok - mutatkozott be hivatalosan is, mert nem hivatalosan, miközben a történetét mesélte, már elárulta a nevét, de jobb kétszer, mint egyszer sem.
- Örvendek, Zokni. Engem Aurélnak hívnak. Zenetanár vagyok... illetve voltam.
- Ne... ne beszélj így. Még mindig lehetsz - kezdte vigasztalni Zokni, de azért tartotta a négy lépés távolságot. Sose lehet tudni.
- Megérkeztünk... ez itt a tér - mutatott körbe Zombiland legnagyobb, egykor fákkal körbe ültetett, manapság azonban szürke és élettelen főterén. A tér díszburkolata barnásan elszíneződött, Zokni nem akart belegondolni, miért. Középen egy szoborcsoport által körülfogott obeliszk állt. Mikor Aurél észrevette, hogy Zokni a szobrokat csodálja, megjegyezte, hogy a nagy művész háromszáz év alatt faragta ki az egészet, és Zombiland egykori alapítóit ábrázolja, míg a fekete márvány obeliszk oldalába azon zombik nevei vannak felvésve, akik zombivadászok áldozataivá váltak.
Ahogy közelebb értek, Zokni felfedezett még két márványlapot az emlékmű előtt, amikbe szintén nevek voltak karcolva.
- És ők kik? - kérdezte Auréltól.
- Ugyanaz... az obeliszk már betelt, ezért márványtáblákon folytatták.
- Jó... sok név - Zokninak még a szava is elakadt. Csak az egyik márványlapon négy oszlopban majdnem kétszáz név szerepelt, ráadásul több helyen a faragó egyszerűen stb.-t vagy és még sokan mások-at használt tömegesebb elhalálozások esetén.
- Sok bizony. A zombik e téren könnyűszerrel felveszik a harcot a vámpírokkal, pedig majd ezer éves a hátrányunk, ha nem több. Még ha szomorú tény is ez, ha már futóversenyeken nem lehetünk elsők, legalább valamiben igen - védte büszkén saját faját Aurél. Már nem is tűnt annyira letörtnek, amiért soha többé nem tudja eljátszani a dongót, sem a pacsirtát, de még egy egyszerű méhecskét sem, a kanáriról már nem is beszélve.
A tömeg időközben beözönlött a főtérre. Aurél peckes, kissé már merev léptekkel felsétált az egykori - vagy talán még mindig működő - városháza lépcsőjére, az egyik oszlop mögül előhúzott egy ősrégi mikrofont, majd megkocogtatta a fejét.
Zokni tudta, mi fog következni, így jó előre betapasztotta manófüleit. A hangfalakból felzúgó recsegő sípolás végre megállásra késztette a zombikat. A házvezető megtorpant, mögötte a vízvezeték szerelő egyenesen a hátának csapódott, a vízvezeték szerelőnek a házvezető felesége, a házvezető feleségégét, mert termetes asszonyság volt, egy pantomimes és egy kertész használta megállóul. Másik oldalról egy oroszlánidomár próbálta megfékezni a maga oszlopát. Mögötte szépen egymáshoz passzírozódott egy felfedező, egy újabb házvezető, két komornyik - mindig ők nyitnak ajtót, hamar hullanak - a korában már említett autószerelőnek állt francia vicomte és egy hatévesforma kislány. Középen pedig... de ekkor megszólalt Aurél, és mindenki rá kezdett figyelni nem pedig arra, hogy ki-ki mögött áll és milyen testhelyzetben.
- Zombijaim - kezdte beszédét Aurél. - ő itt, Zokni. Nem ölt meg senkit... sem. Ez egy rossz félreértés - hatásszünetet tartott, míg megszámolta, hány szóból állt az előző mondata, majd folytatta. - Ő csak segíteni jött. Legyetek vele elnézőek... amíg beilleszkedik. Mostantól ő is az iskolában fog tanítani. Ha bármi kérdésetek lenne felé, a szokásos módon intézhetitek. Az iskolában megtaláljátok... őt. Köszönöm a figyelmet - azzal valami hókuszpókusz szerű mozdulatokkal a zombik tudtára adta, azokéra is, akiknek esetleg hiányzott valamelyik, esetleg mindkét füle, hogy a tájékoztatásnak vége.
- Gyere - szólt végül oda Zokninak, aki eddig némán vigyázzban álldogált. - először is meg kell mosakodnod. Megmutatom a szállásodat.
Zokni örömmel követte. Aurél egy lepukkant motelba vezette, amit valaki szögesdróttal vett körbe, amibe alkalomadtán áramot lehetett vezetni.
- Ez a mindenkori külföldi tanár szállása - magyarázta Aurél. Látszott, hogy otthonosan mozog a szobákban. - Ez a konyha, van kávé, tea, cukor, sajnos mézzel és tejjel nem szolgálhatok, viszont van egy mélyhűtő, ami még üzemel, abban van mirelit zöldség, burgonya és fagylalt por. Mikor írtam a levelet, még volt szakácsom is, de... - Aurél elhallgatott, és zavarában nagyot nyelt, amitől nyakán felrepedt a bőr, és egy vékony csíkban látszani engedte megfeketedett húsát. Szembe vele épp egy nagy falitükör állt. Láthatta benne magát. Gyorsan a gallérjához nyúlt és felhajtotta, hogy ne látsszék annyira a nyaka. - Bocsánat, még nem teljesen felejtettem el az élők szokásait, amik... nem mindig praktikusak - mentegetőzött, majd megmutatta Zokninak a nappalit és a hálót, és azt, hogy egy esetleges zombitámadás esetén hogyan tud áramot juttatni a kerítésbe. Az égett zombihús ugyan orrfacsaró bűzt áraszt, de távol tartja később a többi zombit. Ösztönösen próbálnak a másik kárából tanulni. Ez benne van minden zombi alvadt vérében.
Legutoljára a fürdő következett.
- Ez egy víztisztító berendezés. Itt tudod bekapcsolni. Ezt használd, ha főznél vagy egyszerűen vizet innál... vagy fürödnél, de elég lassú. Sajnos a keretből nem futja többre.
- Nem baj, északon megszoktam már a hideget.
- Oh, valóban - Aurél az ajtó felé vette az irányt. A küszöbről fordult csak vissza, szemeiben, melyek lágy szerv létükre még mindig a szemgödreiben csücsültek, vágyakozás csillant. - Most elmegyek. Reggel a harmadik nyögés jelzi a hét órát - azt, hogy miféle nyögés, nem kötötte Zokni orrára. - A tanítás nyolckor kezdődik. Első nap elég, ha csak bemutatkozol, és megismered a tanítványaidat. Ezt itt hagyom neked - elővett a nadrágzsebéből valami apró tárgyat, és az ajtó mellett ablak párkányára tette, majd elindult kifelé.
- Várj! Hogyan tudlak elérni? - kérdezte Zokni.
- Az iskolában találkozunk. Meg fogod találni... a Nyírfa utca tizenkettő alatt. Áram nincs a városban máshol, így telefon sem. Sajnos morzénk sincs, és füstjeleket sem tudok olvasni, de ha gondolod, Gordon, a postás hetente egyszer visz leveleket - azzal intett, és elment.
Zokni egyedül maradt Szélikével a motelben. Gyorsan bezárta Aurél után az ajtót, és bekapcsolta az áramot a kerítésbe, amit egy külön generátor termelt kizárólag erre a célra, majd elindult, hogy maga is felfedezze az új otthonát.
Miután végzett, jutott csak eszébe, hogy meg se nézte, mit hagyott nála Aurél, úgy rohant a kapcsolóhoz, hogy biztonságban érezhesse végre magát. Odasétált hát az ablakhoz, és kezébe fogta a kisméretű spay-t, majd fennhangon elolvasta a címkéjét.
- Vérgáz. Használati utasítás egyes pont. Zombitámadás esetén fújja a spray tartalmát egy kiválasztott tárgyra, akár a falra is, a zombi azt fogja hinni, hogy ott valami vérzik, és ráveti magát, addig Ön elszelelhet. Vigyázat! Csak felelősségteljesen szabad használni. Saját bőrre fújva életveszélyes. Szembe ne kerüljön! Gyerekek elől elzárva tartandó! Minőségét korlátlan ideig megőrzi.
Zokni a zsebébe csúsztatta a spray-t, majd azon kezdett tanakodni, mihez kezdjen. Fáradt volt, le szeretett volna feküdni, ám a bőröndje nélkül, amit valahol ottfelejtett, nem tudott átöltözni pizsamába. Végül kénytelen volt ruhában elaludni.
Álmában egy fényes helyen járt, a nap szikrázott, mindenfele virágok, majd egyszer csak hegedűszó hangzik fel egy lugas felől. Elindul, hogy megnézze, mi az, széthajtja a vadrózsabokrot, a tüskék nem szúrnak, és megpillant egy kis eldugott lugast, melynek közepén ott áll Aurél, mint elsőhegedűs, mellette egy műanyag összecsukhatós kerti széken egy kövér zombi nagybőgővel, egy másik klarinétozik, a harmadik hárfán játszik. A dallam egyre vontatottabbá kezd válni, a hárfázó zombinak egymás után vágják le ujjait a húrok, míg végül Aurél vonót tartó keze is kiszakad a helyéről. Ekkor mindannyian felé néznek. Mindegyiken napszemüveg. Zokni dermedten áll, mozdulni se tud, majd hirtelen lenéz a zombik lábára... zokni szandállal.
Verejtékben fürödve hánykolódott a kanapéban, mert az ágyba nem mert feküdni, míg fel nem hangzott három vérfagyasztó női sikoly. Erre kipattantak a szemei, és felült az ágyon.
Az első napja, mint tanító ezennel megkezdődött. A karórája pontosan hét órát mutatott.
ZOMBISZTIKUS MELÓ II.
A mostani meló némileg még kötődik is a XIX. napi, vagyis a mai könyves kihíváshoz ^.^"
Nem szoktam linkelgetni sem képeket, sem egyebeket, de nem biztos, hogy mindenki névről ismeri ezeket a zeneműveket, a nélkül pedig nem lehet átérezni úgy Aurél szomorkodását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése