VÖRÖSKE: Ablakgyilkosság

▲ Csak saját felelősségre! ▲

Mély basszusként robog el a ház mellett egy leharcolt kisbusz. Reflektorával lopakodó árnyfákat vetít a házak falaira. A sötét aszfaltról felemelkedik egy megfakult újságpapír és a járdára sodródik. A lapok halk zizegése tovaterjed a házhoz vezető rövid út menti bokrokra. Leveleikkel megszokásból integetnek egymás felé, majd ismét elcsitul minden, ahogy a motor robaját magába szívja az éjjeli neszek csöndje. A madárfiókák szíve is halkan zakatol, pihegésük nem hallatszik túl a védett fészkükön.

Újabb autó zúg el az úton még tovább sodorva a papírt, ki a lámpák fénysugarából. Az újság eltűnik a sárga izzók szemei elől. Egyszerűen belevész a fekete semmibe, ahogy a hírek is, melyeket őriz. A fény-árnyék kontraszt olyan erős, hogy képtelenség bármit kivenni, amik ezeken a bűvös fénykörökön kívül esik.

Váratlan robbanásként remegteti meg a léget egy feldőlt szemetes műanyagdübörgése. Leapadt izmú korcs turkál a bomló nejlonszatyrokból kifordult hulladék közt némi étel után. Homlokáról kihullt a szőre, bensőét férgek rángása tartja csak mozgásban. Szíve fájdalmasan lüktet bordái közt. Anyai ösztönei kínozzák. Kölykei a roncstelepen egyre várják.

Teste tétován meg-megmerevedik, mikor elhúz mellette egy autó, majd folytatja a szimatolást. Egyetlen mozgó testként magára vonja figyelmemet. Az emeletről jól ki tudom venni hiábavaló keresgélését.

A sarkon befordul egy férfi épp a kutya mellett, ami mintegy átadva a mozgás lendületét eliramodik az ellenkező irányba, míg a hosszú kabátos alak nyugodt léptekkel halad végig az utcánkon. Mielőtt a házunkhoz érne körbenéz, majd átkocog a túloldalra.

Egyenesen engem néz, arcára sötét árnyakat vetnek az elhaladó autók. Meglehetően nagy lett a forgalom. Félek, a fények felébresztik a Danielt, aki itt alszik mellettem a szobában. Nem húzta be a függönyt éjjelre. A fénypászmák végigfutnak a plafonon, a falakon, megvilágítják békésnek tűnő arcát. Mindkettejüket figyelem, egyszerre, mozdulatlanul.

Újabb sápadt fényű autó robog el az úton. Egész lényem beleremeg. A felvillanó féklámpák és a gumik pillanatnyi, halk csikorgása megrémítenek. A férfi odasétál a járőrautóhoz, s rövid ideig beszélget a seriffel. Az elakadásjelző kattogását magamon érzem, míg az autó ismét vissza nem áll a forgalomba.

A férfi hosszan néz utána, majd sandán a házra tekint. S a mozdulatsor végeként az órájára pillant. Előrelép egy fél lépést, majd mégis megtorpant és marad. Tizenegy felé járhat, talán már fél tizenkettő.A digitális óra kijelzője sötét. Takarékos üzemmódban van.

Kis idő múlva ismét körbenéz, megvárja, míg elhajt balról egy piros terepjáró, majd lelép a járdáról. Hosszú ballonkabátjának széle meglibben, s ekkor úgy néz ki, mint az indián nyarak egykor élt törvényen kívülije, aki épp éjjeli portyázásra indul.

Nézem, míg csak el nem tűnik alattam, ahogy beér az esőfogó alá. Halk fémcsörgés kékes neszei kúsznak fel a ház oldalában. A kukucskáló üvegszeme megvillan, mikor a férfi ráemeli tekintetét. Kék, csakúgy, mint Tejút tükörképe a sivatagi tó tükrén.

A számítógép sötét háttérképe felvillan, mikor Daniel mocorogni kezd, s a reccsenő ágy oldalba löki az íróasztalt, amin megmozdul a magára hagyott egér. A gép morog kicsit, a hűvös tájkép felszíne tüzesen serceg, ahogy a töltést kapott porszemek mozgolódni kezdenek felszínén. A képpontok megremegnek, mintha maguk a csillagok vibrálnának, majd halk kattanás és a Tejút eltűnik a monitorról. Bekapcsológombjának vörös fénye villogni kezd, majd már csak a töltést mutató égő világít. A gép alvó állapotba süllyed vissza.

Magamban elmormolok egy fohászt, hogy ismét jelenjen meg a fotó, mely mégis valamivel több fényt juttatna a szobába.

Daniel homlokán a bőr ráncba szalad, felnyög, motyog valamit, fejét rángásszerűen oldalra veti, majd ismét elcsendesedik. Ziláló légzése is megnyugszik.

A konyha felől lépteket hallok, de túl hangosak, hogy a férfié legyenek. Ő jól ismeri a házat. Engem és Danielt is ismer, de régen járt már erre. Tudom ki ő, mégse árulhatom el senkinek. Üvegbe zárt kísértet vagyok.

A lenti nesz bizonyára Daniel nővérétől ered, aki éjjeli nassolásra kelt fel. Találkoznak vajon? Bárcsak érezném a fojtott neszek mögött a részegséget, de csak kimért rezgések kúsznak fel a ház falainak támasztó oszlopain. Nincs kiabálás, senki se zajong. Józannak tűnt az utcán. Talán csak meglepett pillantásokat kapott Daniel nővérétől. Ha találkoztak.

A férfi zajtalanul benyit Daniel szobájába. Körbekémlel. A digitális óra számlapja a sötétben tizenegy ötvennyolcat mutat. Rábámulok. Szuggerálom a lényét, de nem figyel másra csak a fiúra. Elszánt.

Tizenegy ötvenkilenc. Lassú léptekkel elindul először az ágy felé. Nem mozdulok. Nem tudnék hova menekülni, pedig előre érzem a készülő katasztrófát. Csak várom, hogy tegye, amiért jött. Túl rég látta Danielt, már nem ismerheti. Elválasztották őket egymástól, ám ő dacolva mindennel és mindenkivel most ismét itt van.

Hirtelen megreccsen talpa alatt egy félredobott játék. Csak én látom, ahogy Daniel szemei kipattannak. Egy pillanat alatt felméri a helyzetet. A férfi megdermedve áll, még reméli, nem ébresztette fel az alvót.

Éjfél. Nem habozik többet, tovább indul. Nem lép egyenes az ágy mellé, hanem megkerüli. Háttal kerül nekem, s eltakarja előlem Danielt.

A fiú az utolsó pillanatig kivár, majd rádobja a takaróját a férfira. Egy lendülettel felül és hátralöki éjjeli támadóját.

A férfi megtántorodik, elváltozott hangon szitkozódni kezd.

Daniel gondolkodás nélkül a baseball ütőjéért nyúl, és gyomorszájon vágja a szörnyű kísértetet . Az megtántorodik, és a falnak ütközik. Míg próbálja lerántani magáról a puha paplant Daniel újabb csapást mér rá.

A férfi utolsó erejével felemeli a kezeit. Előre nyúlna, de az ütő ereje hátralöki. Épp nekem. Majd ismét.

Vérző darabjaim lassan hullnak a föld felé, test a test mellett. A férfi nagyot nyekken az esőfogón, majd lehemperedik a kövekre. Nem mozdul többet, és én ott heverek a mellkasán törötten és élettelenebbül, mint valaha.

Apró szilánkjaim az arcába fúródnak eltorzítva azt. Kabátja új, de már rongyokban. Talán jobb is így. Talán jobb is, ha Daniel nem ismeri már fel az apját soha többet, aki csupán meg akarta lepni fiát a tizennyolcadik születésnapján, és bocsánatot kérni az elveszett évekért, az üres szenvedésért.

A fiú nem néz ki az utcára. Kirohan a ház folyosójára, majd le a nappaliba. A saját démonai egyre űzik, míg zokogva nem borul nővére üres ágyára. Ott aztán végre ismét elnyomja az álom, de én már nem láthatom. Soha többé nem állunk majd szemtől szemben, nem lehetek fátyolos tükörképe, nem mutathatom meg a világot neki. Véres könnyeim megcsillannak, ahogy elhúz az utcán egy kamion, és vége.

ABLAKGYILKOSSÁG