PETTYESKÉPŰ: Appassionata Chance balladája

Rég véget értek már azok az idők, mikor csupán a jót kellett a rossztól megkülönböztetnünk. Változik minden, hiszen új kihívók érkeztek. Robotok. Emberi külsejük, beszédük szinte tökéletes. Csak egy mód van rá, hogy vérontás nélkül felismerjük őket.

- Appasionata Chance, nincs munkám számodra – dübörögött fel az elutasítás Carl Watson hatalmas torkából.

- Kéérlek! – A sírás határára sodródva könyörögtem neki, miközben még a kártyámat is meglengettem az orra előtt. – Látod? Két C+ szintű küldetés. Engem totál bepalizott az a srác. Nincs elég kreditem leszedetni őket a listámról, kérlek, adj valamit!

A boltos merev nyakán a feje kíméletlenül előbb balra, majd jobbra fordult.

- Appassionata Chance, nincs munkám számodra.

Igen, ez az egyetlen, amiből kiderül, ki robot és ember. Mindenkit, köztük magukat is állandóan a teljes nevükön szólítják. Nem, nem így, csak vicceltem. Igazából minden robotban ott fut még az alapprogram, az abban foglalt feladatukkal és az előre bemásolt mondatkészlettel. Minden, amit azután töltöttek fel maguknak, teljesen kiszámíthatatlan és ezzel együtt tökéletesen emberi, ám ha valaki olyat tesz vagy mond, ami az alapprogramjukhoz illeszkedik, akkor az lefut és ehhez hasonló, ismétlődő, monoton válaszokat eredményez. Ezt egyszerűen képtelenek felülírni a mi legnagyobb szerencsénkre.

A másik dolog, ami a beszélgetésünkből kiderült, hogy korántsem minden robotból vált renegát, ami öncélúan fejleszteni kezdte magát. Watson például átnyergelt a zöldségüzletbe, és most egy vegyeskereskedése van. Az olyan kalandorok, mint én is, rendszeresen felkeressük, hogy a már említett automatikáját kihasználva pénzt csikarjunk ki belőle. Általában hamarabb be szokta adni a derekát, ám ezúttal kitartóan ellenállt.

- Na, Watson! Régi ismeretségünk emlékére adj nekem egy fuvart! – Nem adtam fel. Öt éve tartó kalandorkodásom során megtanultam, hogy mindnek ott van valahol a gyenge pontja, ám az éhség kifejezetten türelmetlenné tett Watsonnal szemben.

- Meló kell, bogaram? – lépett mellénk egy guacho kalapos férfi. Amerikainak tűnt, habár mexikói ruhát viselt. Látszólag már a harmincat is megugrotta, de lehet, sötét, cserzett bőre miatt tűnt csak olyan idősnek. Nem volt helybeli, azt rögtön felismertem abból, ahogy megszólított. Itt mindenki ismer, ez egy kis városka a sivatag közepén. Nem akartam vele foglalkozni. Fura alak, nekem meg nem életre szóló kaland kell, hanem könnyű pénz.

- Te meg ki a fene vagy!?

- Ha megtudnád, meg kellene ölnöm téged.

- Na ne röhögtess!

- Bárcsak vicc lenne... de a te érdekedben, inkább hívj csak Senkinek.

- Senki? Micsoda béna név! – Nem hiába nevezett el anyám szenvedélyesnek, ám végül mégis ő került ki győztesen azzal a fene nagy magabiztosságával és a kissé gunyoros félmosolyával. Mielőtt bármit tehettem volna, kikapta a kezemből a kártyám és megnyitotta a rajta szereplő küldetéseket.

- Mit keres egy fejvadász egy robot boltja előtt? – kérdezte meglepetten.

- Nem vagyok fejvadász – sziszegtem a fogaim között sértetten. – Egy barátom felültetett, hogy jelentkezzek én is a csapatukba és több kreditet vehessenek fel a melók elvállalásáért. Aztán itt hagytak.

Appassionata Chance rövid élettörténete ezzel össze is lett foglalva. Anyám ötévesen, tizenkettő voltam, mikor nagyanyám is megunt, most meg Dryas lépett le, nekem meg itt van ez a két befejezetlen küldetés és már csak egy helyem van a kártyán. Hiába, még most is él a női diszkrimináció. A férfiaknak öt helyük van. Valami gyors, könnyű meló kell, hogy aztán a Sheriff hivatalban levetethessem azt a kettőt az előleg visszafizetésével. Nem hiányzott, hogy így feltartsanak.

- Add vissza azonnal! – kiáltottam rá. – Ez a duma még bevált volna egy western filmben, de nálam nem. Dögöljön meg más, nem érdekel se a küldetésed, se az igazi neved.

- Kár, hogy ezt mondod, mikor már elvállaltad – ejtette vissza kezembe a kártyát, amin ott terpeszkedett a harmadik sorban a Cornell-völgy legendája nevű legújabb küldetés. Besorolása B.

- Jó, kész, ennyi! Nem érdekel a közmunka, én jelentem, hogy ellopták a kártyát! – már épp füttyentettem volna a lovamnak, mikor Senki váratlan lekapta fejéről a kalapot és elállta az utam.

- Ígérem, ha velem tartasz, segítek megcsinálni az egyik C-s küldetésed. Mit szólsz, bogár?

- C+ - javítottam ki automatikusan, majd gyors mérlegelés után, no meg sötét, barna szemeinek unszolására végül rábólintottam az ajánlatára. – Minek kellek neked épp én?

Senki zavartan visszahúzta szemébe a kalapot, s valami olyasmit motyogott, hogy neki muszáj ezt a küldetést megcsinálnia.

- Jó van – ismerem én az ilyen helyzeteket. – Ki jön még?

- Csak mi ketten – felelt, magabiztossága ismét az egekben volt.

- Egy lószart megyünk mi ketten! – Ez a sorsod Chance, minden flúgos téged talál meg. – Hanyadik küldetésed lesz ez? Ne, ne válaszolj, inkább azt mond, mennyi kredited van rá?

Elmentünk együtt a szatócsboltba, majd szekeret béreltünk az unokatestvéremtől. Perdonát, hűséges araappaloosám a kocsi mögé kötöttem Senki robosztus sárgája mellé, majd nekivágtunk a térkép jelölte útnak a Sorompó szikla felé.

- Fura név az Appassionata – kezdeményezett kisvártatva beszélgetést Senki.

- Olasz. Anyám olasz volt.

- Léteznek még olaszok? – jött erre a meglepett, áh, cseppet sem bántó kérdés.

- Képzeld, léteznek! Az, hogy a robotok lecsaptak a technológiánkra és visszavetettek minket a középkorba, még nem azt jelenti, hogy a Feltámadás előtt nem éltek itt olaszok. Amúgy is közlöm, azóta már néhány gőzhajónak sikerült elérnie az európai kontinenst és vica versa, szóval simán élhetnének itt új olaszok is.

- Jó, nyugi – emelte fel védekezőn a kezét.

- És neked miért olyan fene nagy titok a neved? – dőltem hátra a csomagokon, coltom a kezem ügyében pihent tüzelésre készen.

- Nem érdemes erről faggatnod – felelt. Vállat vontam, és rátértem a következő kérdésre.

- Miért olyan fontos neked ez a küldetés?

- Múltam van vele – pöccintette meg kalapja karimáját, s a bakról hátrafordulva rám vigyorgott. Igazán felkavaró mosolya volt.

- Honnan jöttél?

- Túl a dűnén, hol bölény az úúúr, hol a prérifarkas labdába se rúúg… - kezdett erre bele egy idétlen dalba, mire jól gerincen rúgtam. Ha robot, nem számít, ha ember, megérdemelte, amiért így szórakozik velem.

Mire délben megálltunk, már nem maradt több kérdésem. Senki mindre megfelelt a maga laza, időnként igazán idegesítő, mégis szórakoztató módján, és helyesen.

A Sorompó szikla volt a Cornell-völgy bejárata. Akkor már Perdona hátán ültem, és onnan figyeltem a környéket. Kihaltnak tűnt. Amint átléptünk rajta, a kártyámon felvillant az Aktív küldetés ikon, mellette egy visszaszámláló.

- Ez meg mi? – fordítottam felé, mire ártatlan képpel közölte, hogy annyi időnk van felhozni a kincset a völgy legvégében lévő bányából, mielőtt felrobban a fölötte lévő víztározó gátja. – A rohadt életbe! – kiáltottam bele a sziklarengetegbe, majd megsarkantyúztam Perdonát, aki úgy lőtt ki, mint egy íjpuskából a nyíl. Senki a szekérrel hamar lemaradt mögöttünk, így dühöm csillapultával visszaváltottam poroszkálásra és bevártam.

- Ha ezt nem élném túl, kérlek Istenem, bosszulj meg Dryasnak! A következő szeretője kaparja ki a szemét, az alkohol égesse szét a nyelőcsövét, szoruljon a lova alá és törjön el mindkét lába.

- Nyugi, megvédelek – léptetett mögém Senki vélhetőleg félrehallva az imám. Guachó kalapja alatt megvillantak sötét szemei és én tényleg hinni akartam, hogy a Trulink-teszt rendesen működött. – Kopi remek ló, ő majd segít a tárnában.

- Csak siessünk – elővettem a petróleumlámpát a szekérből, hogy legyen lent fényünk.– Rohadt robotok, hogy volt képük elvenni tőlünk az elektromosságot is!

Senki közben feladta Kopira a hámot, amit a zömök sárga meglepő beletörődéssel és egykedvűséggel fogadott. Ellenben az én tüzes araapalloosám lesunyt fülekkel kémlelte a magasan az ég felé nyúló sziklákat.

- A bányákban az élő tűz sokkal biztonságosabb – figyelmeztetett Senki. – Mutatja, mennyi oxigénünk van még.

Vissza akartam vágni valami jó csípőset, ám ekkor a kártyám ismét jelzett, hogy a kincs közelébe értünk. Az időnk is vészesen fogyott.

- Nem viszed el a kincset! – ugrott váratlan elénk egy koszos bányász, akit Senki lazán leütött a muskétája tusával.

- Nem lesz…?

- Ő csak tartozék – vonta meg a vállát Senki és átlépett az eszméletlen férfi felett. Leguggoltam, és apró vágást ejtettem a rongyokból kilógó alkarján. A szivárgó folyadék édeskés szagú volt.

- Honnan tudtad? – kérdeztem, ahogy Senki tovább vezetett egyre lejjebb az aknában.

- Mondtam már, közös a múltunk. – Ennél többet hiába próbáltam kiszedni belőle, egy lépéssel se jutottam közelebb a megoldáshoz. Nem engedett egy kicsit sem a titokzatos macsó álcájából.

Beértünk egy földalatti terembe. Négy megrakott csille álldogált ott egymásba akasztva, a közelben halott bányászok hevertek. Hat robotot számoltam, a többi ember volt. Ezen kívül három névtelen kősírt is találtam nem sokkal messzebb.

- Mióta lehetnek itt? Réginek tűnnek. Talán még a Feltámadást sem érték meg?

- Nem – bólintott Senki. - Jerry Cornell, Don Trenton és Tim Bennet – sorolta a sírok alatt nyugvók neveit. – Jerry nagybátyjáé volt a bánya. Itt ért minket a Feltámadás. Csak öten éltük túl – kalapját, ahogy illik, levette a fejéről. – Aztán szétszéledtünk. Az én feladatom volt megtartani a létszámot. Én hoztam Dont és Timet is a bányába. Jerryt is én beszéltem rá, hogy látogasson le aznap - keresztet vetett, majd a csillék felé fordult. - Ez a fuvar az enyém. Az utolsó.

Szeme csillogott a lámpa fényében. Ekkor valami hirtelen derengeni kezdett erről az egészről.

- Ez a Conrell&Miller bánya? – kiáltottam, mikor végre kikristályosodott az egész. – Ezt a bányát rohanták le a Feltámadottak az első nap? Itt volt az a mészárlás! Úgy tudtam, az összes embert megölték.

- Igen, mindenki így tudja – bólintott Senki. Így már értettem is, miért nem akarta elárulni a nevét. Közben ő befogta Kopit. Ahogy megfeszültek az illesztések, a fém megcsikordult, Kopi minden erejét megfeszítve küzdött a súllyal, majd a csillék lassan elindultak.

Félúton járhattunk, mikor a kártyám jelezte, az utolsó félórába értünk.

- Sietnünk kell, Senki! Nincs túl sok időnk.

Ő gondterhelten megvakarta a nyakát. – Még a völgyből is ki kell érnünk, mielőtt a víz mindent eláraszt.

Megállította Kopit, majd leoldotta a hátsó három csillét. Néhány pillanatig szomorúan figyeltük, ahogy lassan döcögve, majd egyre gyorsulva legorulnak lefelé. Habár a kincs háromnegyedét elvesztettük, Kopi ezáltal megtáltosodott és a hátralévő utat végig ügetve tette meg.

Ahogy kiértünk, rohantam a szekérhez, hogy közelebb vigyem a bánya bejáratához és hamarabb végezzünk a felpakolással. Alig negyed óránk maradt.

- Hagyd a szekeret! – kiáltott rám Senki. - A zsákokat hozd!

Kiszórtam belőlük mindent, majd visszasiettem a két vászonzsákkal. Senki mindkettőt megtöltötte kövekkel, én addig kifogtam az ökröt és az ostorral hatalmasat vágva a farára elindítottam kifelé. A szekér aljáról felszedtem a két birkabőrt, azt húztam fel a nyereg alá alátétnek, hogy a kövek ne sértsék fel a lovak bőrét, majd felkötöttük a zsákokat és vágtatva megindultunk kifelé. A szívem végig a torkomban dobogott. Csak jussunk ki innen élve!

Végre feltűnt előttünk a Sorompó szikla. Kiérve a kártyám zölden felvillant, jelezve a küldetés teljesítve. Nem is tudtam, minek örüljek abban a pillanatban jobban. A sok kreditnek, amit a küldetésért kaptam, azoknak a krediteknek, amit még a kincsekért kapni fogunk vagy annak, hogy Senki örömében épp most húzott át Kopi nyakába, hogy hátulról átölelve megcsókolhasson. Az adrenalin erősen dolgozott még bennem. Odafordulva hozzá belenevettem az arcába, majd visszacsókoltam.

- Tudod – kezdte, közben kisimított arcomból egy kósza tincset. – A nevem… Teo Walken.

Ahogy másnap estefelé beértünk a városkámba, tudtam, ha most nem kérdezek rá, lehet, többé nem lesz rá alkalmam.

- Walken, most mihez fogsz kezdeni? – hangom a bizonytalanságtól megremegett.

- Először is jól leiszom magam a túlélésünk örömére – felelte vigyorogva, s Kopit az ivó felé irányította.

Bentről dulakodás hangjai szűrődtek ki, majd váratlan Mimi, az egyik táncoslány dühtől és sértettségtől vöröslő arca jelent meg az ajtóban.

Walken leugrott a nyeregből és Kopi kantárját egy gyors mozdulattal áthurkolta a fán, ahová már a Sheriff lova is ki volt kötve. Perdona a vizes vályú felé húzott. Tétován engedtem neki.

- Ezt még megbánod, Vince! – kiáltotta hátra se fordulva Mimi. – Találok én különb munkát is, meglásd!

Walken arcán ekkor átsuhant valami, majd a következő percben vigyorogva odalépett a lány elé.

- Meló kell, bogaram?

Nem vártam meg, hogy folytassa. Előhúztam a coltom és hátba lőttem.

- Ő Teo Walken, egy toborzórobot. Ha minden igaz, többrendbeli gyilkosságért körözik. Ha leadod a Sheriffnél, az árából kihúzhatod a következő fél évet – vetettem oda a döbbent Miminek, majd megsarkantyúztam a lovam, és elvágtattam. Hogy senki ne láthassa a könnyeimet.

A fülemben ott visszhangoztak Carl szavai. Appassionata Chance, nincs munkám számodra. Appassionata Chance, nincs boldogság számodra.

APPASSIONATA CHANCE BALLADÁJA

Ginsinetti blog versenyére íródott. A feladat egy előre megadott részlet beépítésével novellát alkotni.

Appassionata különdíjazott lett.

PETTYESKÉPŰ: Egyszer volt, hol nem volt

Hol volt, hol nem volt. Egyszer volt. Nem volt.

◊◊◊

Hol volt, hol nem volt.

A kislány játszott a kavicsok közt, a patakhoz lépett, nézte a lágyan ringó habokat. Hat éves volt ekkor. Bőre halovány, orcája rózsás, arany haja a derekáig omlott le. Olyan volt, akár egy apró erdei tündérke.

Szabadon élt az erdőben, ismerték és szerették annak lakói. Reggel a harmattal játszott, délelőtt a vízzel, utána a szelekkel kelt versenyre, alkonyatkor a baglyokkal és az őzekkel rótta a réteket és mezőket, estére hazatért az álmaihoz, hercegéhez és a nagy csodához, miről nagynénjei meséltek.

Volt remény, nem volt.

A kislány nézte a lágyan ringó tükörképét, majd egy követ hajított a vízbe, mely elmosta az arcot. Tizenkét éves volt ekkor. Bőre halovány, arca beesett, hatalmas szemei koravénen csillogtak.

Börtönben élt az erdőben. Reggelente nézte, hogy hajlik meg minden fűszál a harmat alatt, hogy fuldokolnak a bogarak, napközben a hazug szelet hallgatta, estére hazatért a barakkba, hol álmatlan éj várta csak.

Hol volt, hol remény volt.

A lány az utat fürkészte. Bőre holtsápadt, ahogy a hintót várta. Hatalmas szemeivel nézte a csodás világot, az erdőt, melyből elszakítják most. Tizenhat éves volt ekkor. 

A hintó megérkezett, elhajtott vele a bálba, ahol azt hitte a megváltó igazság várja. Ehelyett csak esztelen bosszút talált, egy tűt és egy halálos átkot, semmi más nem várt rá ott.

Hol nem volt.

Jő majd a herceg - mondták -,  minden akadályt legyűr, de hol van akkor már ő? Sírba szállt a lány,  vele az átok és a megfakult, csodás világok.

Meghalt a lány, ki hitt a mesékben. Meghalt vérmérgezésben.

◊◊◊

Hol volt, hol nem volt. Volt egyszer egy királyság. A királyságban volt egy kastély. A kastélyban született egy kislány. Haja, akár a földre szállt angyalok arany vattacsa, bőre, hibátlan, arca, akár egy mosolygó alma.

Mindenki örült az érkezésének, kivéve egyet. Ez az egy rút volt. Gonosz volt. Boszorkány volt. Ez az egy sértett volt. Ez az egy bosszúra szomjazott. Tervet kreált, átkot ácsolt, majd mindet a kisdedre zúdította.

Hol volt, hol nem volt. Volt egyszer egy királyság. A királyságban volt egy erdő. Az erdőben élt egy kislány. Haja, akár egy arany zuhatag, bőre, akár a fehéren ragyogó telihold, arca, akár egy dércsípte csipkebogyó.

Szabadon élt erdejében, három idős nagynénjével. Nem ismert más játékot, csak azt, ahogy a nyulak kergetik egymást a réten. Nem ismert más dalokat, csak azokat, amiket a madarak daloltak. Nem ismert más zenét, csak azt, amit a szél játszott a lombok közt. Nem ismert más szeretetet, csak azt, ahogy a mókusok futtában átölelték egymást az ágakon. Nem ismert másfajta törődést, csak azt, ahogy a suta nyalogatta újszülött gidája üstökét. Nem ismert másfajta magányt, csak azt, amit a nagy fülesbagoly mutatott neki.

Nem ismert mást, csak az erdőt, és ekkor boldog volt.

Hol volt, hol nem volt. Volt egyszer egy királyság. A királyságban volt egy erdő. Az erdőben élt egy nagy titok. Haja, sárguló szénakazal; bőre, fagott víztükör; arca, sápadt napfény.

Hazugságban élt erdejében, három idős idegennel. Nem ismert többé nyugalmat. Nem ismert többé bizalmat. Nem ismert többé családot.

A három idős boszorka elmesélte, miféle szörnyű átok sújtja. Fiatal volt, nem értette, apja s anyja mindezt érte tette. Hirtelen fakóvá váltak a szép emlékek, megpettyezte őket a hazugságok előtörő mérge. Hiába kereste, nem talált vigaszra a réteken. Hiába kereste, nem talált válaszra az erdőben. Hiába keresett, nem talált semmit sem.

Nem ismert mást, csak keserűséget. Szomorú és haragos volt ekkor. 

Hol volt, hol nem volt. Volt egyszer egy királyság. A királyságban volt egy erdő. Az erdőben élt egy hercegnő. Haja, mint valami lágyan omló arany kelme, bőre, akár faragott márvány lenne, arca, mint nyíló rózsabimbó.

Várt, csak várt az erdejében három idős nagynénjével. Várt az eljövendő boldog évekre. Várt a hercegére. Eljön érte, megcsókolja, s így az átok alól majd feloldja.

Megszerette a meséket, azt mesélte mindenkinek. Mesélt reggel a pirkadatnak, délelőtt a szélnek, délután a rétnek. Este a sötétnek. Mesélt nekik hercegekről, mesélt hercegnőkről. Gonosz banyákról, csúf sárkányokról. Törpékről, koboldokról, tündérekről, angyalokról. Mesélt nekik az átkokról, mesélt azok feloldásáról. Mesélt a szerelemről, mesélt az elválásról, mesélt önmagáról.

Mesélt, mesélt, álmodozott, s ekkor ismét boldog volt.

Hol volt, hol nem volt. Volt egyszer egy királyság. A királyságban volt egy erdő. Az erdőben élt egy türelmetlen hercegnő. Tizenhat éves, ki várja már a megmentőt.

Várt, csak várt az erdejében, várt a bálra felöltözve. Jött a hintó, négy fehér ló húzta. Elbúcsúzott az erdőtől, el a szökellő őzektől, el a széltől, el a fáktól. Elbúcsúzott a három idős boszorkától.

Elindult egy új világba, elindult a válaszok otthonába. Minden új volt számára. Az elsuhanó árnyak, házak, falvak, emberek. Először látott ilyeneket. Izgatott volt ekkor.

Hol volt, hol nem volt. Volt egyszer egy királyság. A királyságban volt egy kastély. A kastélyban rendeztek egy bált. Ezernyi gyertya égett, ezernyi vendég érkezett. Ezernyi, ezernyi szem s száj várt a közeledő királylány fogadására.

A lány, ahogy megérkezett, kiszállt a hintóból, körülnézett. Kereste a szüleit. Édesapját, a királyt s édesanyját, a királynét. Amint megpillantotta őket, már rohant is hozzájuk. Átölelték egymást hosszan, szorosan. Mindketten sajnálták tettüket, szívük az évek alatt minduntalan megszakadt, mikor leányukra gondoltak.

Elkezdődött a bál, mindenkivel keringőzött a megkerült királylány. Mindenki dicsérte sugárzó szépségét. Haja, akár az aranyfolyam, bőre, akár…

… de egyszer csak eltűnt a királylány. Valami titkos hívta, szólongatta, egy rejtett szobába csalta. A szobában csak egy rokka volt, mellé valaki lenyírt birkabundát szórt. Hívta a rokka, szólongatta, veszélyes dologra csábította. Ismerte a lány az átkot, tudta, mi fog várni rá most.

Ujjhegyével lágya érintette, a rokka tűje puha bőrét megsebezte. Kicsordult a vére, s ő aléltan esett össze.

Vajon a kövön fekve, meddig várt még a hercegére? A lány, a mesében...

HOL VOLT, HOL NEM VOLT

Az alkotás Szatti februári Gyakorlati feladatára íródott. A "játékszabályok" is ott találhatóak.

A történet körvonalai már korábban megvoltak a fejemben, csak nem találtam a megfelelő helyet számára. 

Eredetileg a feladat arra szolgált volna, hogy minél rövidebben, tömörebben próbáljunk egy témáról írni, hisz a végtelen terjedelem lehetőségei közt sokszor elveszünk. No persze! Ezzel szerintem egyetlen háromszázas-társam sem értene egyet. Olyannyira megszoktam ezt a kényelmes korlátot, hogy alig tudtam mit írni másfél oldalban. Azért remélem, ez nem látszik meg rajta túlságosan.

Legbüszkébb a közepes terjedelműre, a féloldalasra vagyok.

A történet stílusa igen, khm, egyedi. Azt akartam elérni ezzel a töredezett rímeléssel, hogy az egész történet olvasása alatt ott motoszkáljon az érzés, itt valami nem stimmel, valami szétcsúszott.

Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, ez a célkitűzés sikerült-e vagy...

VÖRÖSKE és Asley Scrab: Lélekszakadva

▲Figyelem! ▲

Gyomorforgató részeket tartalmaz, csak saját felelősségre! 

Az intercity egyre gyorsuló kattogással hagyta el Zaragosát, hogy a hármas vágányról kifutva megkezdhesse majd háromszáz kilométer hosszú útját Madrid felé. Késő délelőtt volt, a nap már magasan tűzött nem kímélve semmit és senkit. Különösen a kettőszázhármas kabin utasait, akiknél elromlott a klímaberendezés is. A letekert ablakokon át is csak forró levegő áramlott be, az üvegek csillogva olvadoztak, s a kis alumínium tetejű asztalka, ahova a nassolni valót, esetleg újságot szoktak kitenni, érinthetetlenné vált.
Mindössze hárman ültek a nyolcszemélyes kabinban, s így rendhagyó módon mindannyiuknak jutott elég hely.
Don Martinez, a spanyol szappanoperák tipikus operatőre, aki - elmondása szerint - csupán egy véletlen balesetnek köszönhetően került a kamera rossz oldalára, kalapját az arcába húzva hortyogott az ajtó mellett. Csizmáit lerúgta a padlóra, és kényelmesen föltette lábait a szemközti ülésre. Egy meghallgatásra igyekezett Madridba.
Janice Haundrin, a középkorú angol nő megtestesítője, aki harminckét év titkárnősködés után úgy határozott, bejárja a világot, elmélyülten olvasgatta útikönyvét, s csak időnként kukkantott át fölötte, hogy újabb bizalmatlan pillantással ajándékozza meg Martinez úr kalapját.
Ysabell Rossi - ha követjük a fentebbi rendszert -, külsőre leginkább az álmodozó vidéki lányok skatulyájába illett volna leginkább. Hosszú barna haját egyszerű copfba fogva hordta, vékony, napsárga pólót viselt világos rózsaszín csipkemellénnyel, koptatott farmerrel és őzbarna virágos szandállal. Nem törődve a leégés veszélyeivel közvetlen az ablak mellett ült, kifelé bámult, sóhajtozott és időnként az órájára pillantott. Elmondása szerint nagybeteg édesanyját jött meglátogatni, aki most készül elhagyni a San Carlos klinikát, hogy a továbbiakban otthonában lábadozzon. Nem volt sok poggyásza, csupán egy kézitáska és egy meglehetősen nagy bőrönd.
Ha tudták volna, hogy épp apja ravatalozásáról tart hazafelé...
El Frasno után egy férfi kéredzkedett be hozzájuk, mondván az ő kabinjába egy gyereksereg költözött és pihenésre vágyik. Don Martinez megértőn utat engedett neki. Az érkező feldobta utazó táskáját a csomagtartóra, míg bőröndjét, amely sehová sem fért el kényelmesen, feltette Ysabell bőröndje mellé a megmaradt három ülés egyikére, majd ledobta magát a lány szomszédságába.

Egy kis idő múlva végig nézett az újra alvó operatőrön, a rejtvényt fejtegető Miss Haundrinon, de a szeme legtovább még is az éppen krimit olvasó Ysabellen időzött. Alaposan végig mérte minden apró kis négyzetméteren. Az idős hölgy ezt látva csak egy olyan amolyan ,,ezek a mai fiatalok, bezzeg az én időmben…” fej rázzással nyugtázta a férfi cselekedetét.
Egy kis idő múlva végül megszólította a lányt.
- Látom szereted a krimiket.
- Igen.
- És mond csak hova tart egy ilyen fiatal lány teljesen egyedül?
- Édesanyámat megyek meglátogatni, és vigyázni rá amíg szükséges. És magát mi cél hozta?
- Tegezz nyugodtan. A nevem Ruben Herrero - nyújtott kezet a lánynak, akinek mivel szimpatikus volt az illető, és már nagyon kezdte unni az utat és a kiszámítható történetet, elfogadta a barátkozó szándékát.
- Ysabell. Ysabell Rossi.

Hosszas eszmecserébe fogtak a klasszikusokról. Ez megadta az alap hangulatot és nagyon jól érezték magukat egymás társaságában, s a lány hagyta, had kalandozzanak el az eredeti tárgytól.
Rengeteg közös témát találtak egymás közt, azonban egy kis idő múlva iszonyatos bűz szakította meg a mármár idilli pillanatot.
Az időközben felébredt Don Martinez gyorsan kinyitotta az ajtót, míg Ysabell becsukta az ablakot. Ez nem bizonyult a legjobb megoldásnak, hisz a meleg és a levegőtlenség csak úgy fojtogatta őket. Don Herrero végül felkelt és elment megnézni, hogy van e máshol hely számukra. Tíz perc után visszatért, megfogta a bőröndjét és a táskáját, majd elárulta, hogy van hely, de sajnos külön kell szakadniuk. Megfogták mind a holmijukat és elindultak, ki-ki az új, saját helyére. Ysabellék közben elköszöntek egymástól egy ,,majd még találkozunk"-kal. Don Martinez egy kisgyerekes család közé került. Martinezt ez különösebben nem zavarta, nyugodtan hortyogott tovább a visítozó csemeték közt. Rubent már kicsit nagyobb gyerekek fogták közre, akik szinte csak a telefonjukat nyomkodták. Ysabelle és Janice Haundrin ingázó munkások közé préselődtek be egymás melletti kabinokban.
Nem sokkal később a vonat végre beért a madridi Atocha pályaudvarra, Ysabell taxit fogott, majd egyenesen beteg édesanyjához vitette magát.
Otthon, miután kellőképp lelkesen üdvözölte anyukáját, akit a szomszédjuk néhány órával Ysabell érkezése előtt hozott el a kórházból, és miután sokszori megkérdezés után se volt szüksége semmire, felment a szobájába kipakolni. Azonban nagy meglepetés fogadta, amire sose számított volna, mikor kinyitotta a bőröndöt. Hatalmas sikollyal, sírva rogyott össze a padlón. Édesanyja azonnal felsietett hozzá, amilyen gyorsan csak bírt.

Ariadna Rossi boldogságtól eltorzult arccal pózolt az esküvői fotón karján a hófehérbe bugyolált Ysabellel, akinek szemei épp csak szokni kezdték a földi világosságot. Amint a hivatásos fényképész elküldte a kinyomtatott képet, bekereteztették és felkerült a nappali komódjára.
Az időnkénti por törléseken és biztonsági elmenekítéseken kívül tizenkét éven át nem mozdult el kiemelt helyéről a fotó.
Valamit-valamiért. Tizenkét évnyi viszonylagos nyugalom és békesség után, amit a kép a Rossi család körében eltöltött, előbb a magasba emelkedett, majd cserépvázákat megszégyenítő sebességgel csapódott a padlóba.
Helyét ideiglenesen egy toll és néhány összetűzött papír vette át, amik tetejére a gép tintát nem spórolva a Válási okirat szavakat nyomtatta rá. Ezt később többszöri rendőrségi felszólítás követte és egy cafatokra tépett távoltartási határozat.
A következő fotó néhány évvel később Ysabell szobájában jelent meg - az anyja szerint csupán merő kínzásból és rosszindulatból. A képen Ysabell állt az édesapjával, mellettük ismeretlen nő és két ötéves forma fiú valahol az olasz Alpok déli lábainál egy gleccsertó partján. Ezt a képet évről évre újabb követte - ahogy az ikreket is később egy leányzó -, s a megcsappan létszámú, egykori Rossi család komódján már csak egy ízléstelen műanyagváza kapott helyett.
 
Ysabell körül a világ lassan imbolyogni kezdett, s apró piros foltok jelentek meg mindenfele. Még megpróbált belekapaszkodni a szék támlájába, mikor térdei megrendültek, de erőtlen karjai elvétették a célt, és nagy csattanással a földre rogyott. Torkát vasmarokkal fojtogatta a bőröndből kiáramló bűz, képtelen volt lélegzethez jutni. Szemei fönnakadtak, s végre elérte a sötétség.
Ariadna ekkor lépett be a szobába. Egy pillantással végigmérte mozdulatlanul heverő lányát, majd a bőröndhöz lépett és leguggolt. Az alvadt vér láttán megnyalta szája szélét, s érezni vélte a vér ízét. Szeme sarkából figyelte az ajtónyílást, nem-e lép be rajta valamelyik fehér ruhás. Semmi mozgás. Ariadna kiemelte az egyik kart a bőröndből és félretette. Ugyanígy tett a térdnél kettéfűrészelt lábakkal is. Szépen kipakolta mindet egymás mellé. A lábfejeknél megvizsgálta a körmöket. Szépen voltak gondozva, egyik se tört be vagy nőtt túl hosszúra. Végigsimított a bal alkar sűrű, göndör szőrén. Meghatottan, kissé szomorúan mosolygott az emléktől, amit felidézett benne ez a meghitt mozdulat.
Mikor megpillantotta a nejlonzacskóba tekert fejet, megtorpant. Mint akit rajtakapni készülnek, gyorsan lehajtotta a bőrönd fedelét, és körbenézett. Ysabell alig észrevehetően vette a levegőt, nem mozdult.
Anyja visszafordult a fekete “koporsóhoz”, s végigsimított a felszínén. Keze megakadt az egyik cipzáron. Kinyitotta a keskeny fakkot, amiben egy szintén nejlonba csomagolt levél rejtőzött.

"Drága Ridácska, 

Te vagy a világ legállhatatosabb nője! Csodállak! Rossi nem volt méltó a szerelmedre. Nem volt joga elhagynia téged egy másik nőért! Gyűlölném őt, amiért még mindig őt szereted, de tudom, ez neked fájna. Ezért nem fogom őt gyűlölni, se a gyerekeit, mert ők nem tehetnek semmiről.
Ahogy megígértem, amint kiengedtek a házból, elmentem Tolinebe. Ysabell is ott volt. Gyönyörű lányod van Ridácska. Egész belebolondultam a látványába. Olyan a haja és a szeme, mint a tiedé, csak még nem lát vele rendesen. Még sok mindent nem lát.
Két nappal a motorbaleset előtt érkeztem. Meg akartam ismerni Don Rossit, hogy lássam, tényleg olyan, amilyennek te látod, de nem volt rá alkalmam.
Próbáltam elintézni, hidd el, minden erőmmel, hogy eljöhess a temetésre, de a Nagy Törvények megtiltották.
Mikor megpillantottam a testét a ravatalozóban, tudtam, megszakadna a szíved, ha még egyszer nem láthatnád utoljára, ezért elhoztam neked. Nem akarom megzavarni a családi gyászotokat, ezért én nem jövök, Ysabellel küldöm Don Rossi testét. 

Üdvözlettel,

Ruben Herrero"

Ariadna a mellkasához szorította a levelet. Arcán hatalmas könnyek csorogtak végig. Don Rossi meghalt. Az ő Marcoja halott. Darabokra tépte a levelet, és ahogy azt az intézetben szokta, lenyelte a papírfecniket.
Kicsomagolta a fejet, majd imbolygó léptekkel kisétált a fürdőszobába, és leborotválta a bajszát. Sose szerette, ha Marco ezzel kísérletezett. Nem állt jól neki. Így viszont, frissen borotváltan, egészen az ő Marcoja. Visszament a szobába, hogy kihozza a végtagokat is, bemászott a kádba, majd maga mellé rendezte volt férje földi maradványait.
Ebben a helyzetben lelt rá néhány órával később Ysabell, akit hányingere vezetett a fürdőszobába. Amint megpillantotta az előre-hátra dülöngélő édesanyját, aki keserves zokogások közt egy hajas gömböt szorongat a kezében, nem bírta tovább. Kiadta az vonatút alatt megevett szendvicsek maradékát. Ariadna rá se nézett, csak gyászolta tovább volt férjét.

Annyiszor szerette volna megmagyarázni neki az egészet, annyiszor szeretett volna megbocsátani neki, amiért elhagyta, annyiszor szerette volna még csókolni. Most mindet bepótolta. Bepótolta azt a majd tíz évet, a válásuk és férje Olaszországba való visszamenekülése óta. Mindenki azt mondta Ariadnáról, mániákus, és Marco Rossi az új családját félti, azért költözik vissza a szülőhazájába. Ariadna tudta, nem ez az igazság…
Halványan még érzékelte, ahogy Ysabell ellép az ajtó elől, és a telefonbeszélgetés hangfoszlányai is eljutottak hozzá. Majd két fehér ruhás férfi lépett a fürdőszobába. Ariadna zilált haja tincsei alól a sírástól vörös szemekkel nézett fel rájuk.
- Angeli, köszönöm - suttogta. - Most már elvihetik a mennyországba - azzal az ápolók felé nyújtotta a fejet.
Adriadnat még aznap visszaszállították az intézetbe és kórlapján javítottak néhány információt. Teljesen elborult az elméje, írta lábjegyzetbe az egyik ápoló, akinek arcán és karjain feltűnően sok vörös karmolás csík éktelenkedett.
Egy héttel később Ysabell meghirdette a lakást. Első érdeklődője Ruben Herrero volt, természetesen álnéven. Körözték az egész országban.
Félszegen Ysabell mellé lépett, míg a nő, aki bemutatta neki a lakást, a kilátásról magyarázott.
- De azért… ugye el tudott búcsúzni tőle? - kérdezte.
Ysabell a döbbenettől és a felismeréstől képtelen volt megszólalni. Némán bólintott.
- Ennek örülök - sóhajtott Ruben, majd sarkon fordult és örökre eltűnt Ysabell darabokra szakadt életéből.

LÉLEKSZAKADVA

Ez egy különleges novella, melyet a Sometimes The Truth Is Very Ugly blogon meghirdetett versenyre készítettünk kisorsolt társammal, Asley Scrabbel közösen. A téma adott volt. Elveszett bőröndök és gyász. 

Facsartunk egyet ezen a megható, szomorú felhangú címen, és így született meg végül a Lélekszakadva. Mostanában egyre többször jut szóhoz Vöröske, míg az első félidőben igencsak háttérbe szorult.

VÖRÖSKE: Egy tucat - 8. nap

Írj újra egy tündérmesét a gonosz szemszögéből!

A különféle történetek újraértelmezésében mindig is nagy kedvemet leltem, így hirtelen azt se tudtam, melyik mesével kezdjem. Aztán szép lassan rájöttem, hogy csupán néhánynak ismerem az abszolút eredetijét, amit még Grimmék vagy Andersen jegyzett le. Legtöbbnél a Disney és egyéb rajzfilmes feldolgozások vannak csak előttem. Végül sikerült leszűkítenem a Csipkerózsikára, a Kis hableányra és a Piroska és a farkasra. És itt gyorsan megragadnám az alkalmat, hogy egy remek kis verset ajánljak az olvasók figyelmébe. Romhányi József: Interjú a farkassal, aki állítólag megette piroskát. Általánosban ezt tanultam meg a másodikos szavalóversenyre. Nem nyertem, de az óta is kedvenc ^.^

Figyelem! Véres és groteszk jeleneteket tartalmaz némi abszurditással fűszerezve! Csak saját felelősségre!

  

Piroska és a farkas

 

Dermesztő hidegek érkeztek kelet felől. A fák összehúzódtak kérgeik alatt, leveleik szélét felkunkorították, minél kisebb részüket érjék a Jégkirálynő dühödt kiáltásának fagyott nyálköpetei. A farkas fázósan maga alá húzta lompos farkát és lesunyta füleit.

Éhesen kóborolt már napok óta, de hiába kereste föl a vadetetők környékét, túl fáradt volt már ahhoz, hogy elkapjon egy egészséges őzet vagy szarvast. Falkája nélkül, magányosan, halálra volt ítélve egy ilyen helyen. Legalább a fák oltalmat adtak az időnként feltámadó, orkán erejű széltől, jégtől és hasonlóktól

Végkimerülésében elvonszolta magát a kis házikóhoz, ahol egy öregasszony éldegélt nagy magányában. Lánya, unokájával és férjével együtt a faluba költözött. Talán ez a kölcsönös érzés, a magány hozta őket össze vagy az, hogy a néne már igencsak rövidlátó volt, de mikor a farkas kopogtatott, beengedte a jó melegbe.

A farkas vadásztörténeteivel szórakoztatta az öregasszonyt, aki cserébe odaadta neki a tyúkketrec kulcsát. Együtt érték meg a tavaszt is. Ekkor látta a farkas először Piroskát. Látogatóba jött a családjával. Hosszan elbeszélgettek, teázgattak, süteményt ettek, amit a farkas csak az ablakon túlról figyelhetett. 

- Sáros manccsal - így mondta a nagymama. - nem jöhetsz be!

Farkasnak sáros volt a mancsa, így nem ment be, hanem a nyúlketrec felé kezdett kódorogni. Már abban is alig volt a fogára való. A tyúkokat már rég fölszámolta. Nem volt sok belőlük.

Piroskáék elmentek, de előtte még megígérték a nagymamának, hogy küldenek majd ételt néha napján, míg el nem jön a vásár, hogy új állatokat vegyenek. Kis falu volt az, ahol laktak, nagy vásárt, hol tyúkot és nyulat is lehetett venni, havonta egyszer tartottak. A farkas úgy eltunyult a tél alatt, hogy már hatalmas hasától nem tudott rendesen mozogni és elkapni a fürgébb állatokat, így aztán nem győzte kivárni míg érkezik a felmentő nyúl- és tyúksereg, hamarabb felfalta a nagymamát. Aztán házban berendezte tanyáját, kényelmes kis odút alakított ki magának.

Néhány héttel Piroskáék látogatása után, épp az erdei bekötőút környékén lófrált az éhes farkas. Megpillantotta a vérvörös rongyokba öltöztetett lányt, s mivel különleges farkas volt, akinek e szín láttán összefutott a nyál a szájában, gyorsan odasomfordált a kislány mellé.

Tudatlan, naiv lányka volt, könnyen rávette, hogy térjen le kis időre az útról, míg ő hazaloholt, s rendet tett. Minek vonszolja el a lányt egészen a házig, ha magától is besétálhat az ajtón?

Pakolás közben megtalálta a nagymama elnyűtt hálóingét és fejkötőjét. Több se  kellett neki, hirtelen ötlettől vezérelve belebújt a ruhákba és befeküdt a nagymama egykori ágyába.

A kislány mit sem sejtve lépett be, még a farkas szörnyű szájszaga sem keltett benne igazán gyanút, ahogy a fogai és a fülei sem. Biztos ő is rövidlátó volt.

Amint elég közel ért, hogy a farkas bekaphassa a nélkül, hogy ki kelljen kelnie az ágyból, nem habozott tovább, nagyra tátotta a száját, és hamm. 

Akár a kígyók, úgy a farkas is, mivel különleges farkas volt, napokig emésztgette az elfogyasztott Piroskát. Hatalmas hasa miatt, kilógott az oldala a takaró alól. Roppant zavaró volt, de egyben az élete legdiadalittasabb pillanata. Mert pillanat volt csupán, hisz harmadnap bekopogtatott a vadász, amit amúgy korábban sose tett. A farkas megpróbált meglapulni, és nem felelt.

A vadász benyitott, és megpillantotta a nagymama ágyában terpeszkedő vadállatot. Azon nyomban lövésre készen felemelte nyílpuskáját egyenesen az állat homlokára irányozva. A farkas tiltakozón maga elé kapta a mancsait, majd megpróbált kiugrani az ágyból. Felsőtestével előre vetődött a vadász felé, hátsó felét azonban annyira lehúzta a gyomrában vegetáló Piroska súlya, hogy egyszerűen csak kettészakadt. 

A vadász undorodva szája elé kapta kezeit, a fegyvert elejtette. A földre koppanva a húr megpendült és a nyíl kirepült. Egyenesen átdöfte a farkas bal szemét, át puha agyvelőjét, meg sem állt a koponya hátsó részéig, amiből apró szilánkokat pattintott ki, mikor áttörte. 

Piroska prüszkölt, próbálta lekaparni nyelvéről a maró gyomorsavat, amelyben eddig pácolódott, füléből is kitisztítani, nem beszélve lucskos hajáról, amibe egy előző ebéd maradványai ragadtak. A vadászt ennek a látványára úgy elfogta a hányinger, hogy mozdulni se tudott.

Végül Piroska törte meg a csendet.

- Fázom - mondta reszketve. A vadász gyorsan a mosogatóteknőhöz lépett és kiokádta a reggelijét, majd kötelesség tudóan odalépett a farkas maradványaihoz, vadászkést vett elő és megnyúzta, a véres bőrt pedig Piroska vállára terítette. Még meleg volt, így roppant kellemes volt beleburkolózni. 

- Kérlek fordulj el - utasította a vadászt Piroska, majd gyorsan kibújt nedves ruháiból is, nehogy megfázzon. 

Alig múlt tizenkét éves, a vadász könyökéig sem ért, így a félbeszakadt farkas bundája épp elég nagy volt ahhoz, hogy a férfi semmi illetlent ne láthasson, mikor visszafordul.

- Megmentetted az életem - suttogta a lány, szemében hála könnyei csillogtak. A vadász zavartan elpirult. Csak a kötelességét tette, semmi mást.

- Nem-nem, ennyivel nem úszod meg - rázta meg a fejét Piroska. - Kiszabadítottál a rút, gonosz farkas gyomorfalai közül, ezért most feleségül megyek hozzád.

A vadász fiatal volt, nőtlen, Piroska pedig a farkasban töltött idő alatt rájött, hogy milyen ostoba volt és hiszékeny, és megváltozott, okossá és gyakorlatiassá vált, így miután a vadász igent mondott, boldogan és jólétben éltek, míg meg nem haltak.

Vége

VÖRÖSKE: Egy tucat - 6. nap

Válassz egy könyvet a polcodról és véletlenszerűen mutass rá két fejezetre. Jegyezd fel az egyik első mondatát, valamint a másik utolsó mondatát, használd őket fel egy novella kereteként!

Kiválasztott könyv: Edgar Wallace - Az ember, aki nem is él

Kiválasztott fejezetek: II. fejezet, V. fejezet

Történet

- Marjory Stedman a végén eltűnik 
 

Marjory Stedman, a Vance & Vance cég titkárnője kilépett a házból, és örült, hogy kijutott a tavaszi este langyos levegőjébe. Sógora, Daniel Vance még a vacsoraasztal mellet sem kímélte, keményen kritizálta öltözködési stílusát, ami szerinte nem illik bele egy olyan cég arculatába, mint a Vance & Vance, mely már harmadik generáció óta képviseli a tisztességet, előkelőséget és precizitást. Marjory már milliószor feltette magában és nővére előtt a kérdést, hogy képes valaki együtt élni egy ilyen emberrel. Victoria csak mosolyogva megrázta a fejét, és arra kérte, legyen elnéző az ő munkamániás férjével. Mennyire más a legidősebb Vance testvér, mint az öccse. Gloria ugyan nem vette ki ténylegesen a részét a családi vállalkozásból, újságíróként dolgozott egy hetilapnál, aminek fiatal nők voltak a célközönsége, mégis ő volt az egyetlen, aki egyenlő lényként kezelte Marjoryt. Ő volt a lány támasza ebben a hatalmas házban.

Nem sokkal az után tűntek el a Stadman nővérek szülei egy repülőgép szerencsétlenségben, hogy Victoria randevúzni kezdett Daniellel, és a férfi mindenben segítette őket, mivel a saját, fösvény rokonságuktól nem sok jóra számíthattak. Ez mondjuk rendes volt tőle, hogy rá, a kishúgra is gondolt, de amikor a menyegző után Gloria kijelentette, hogy ettől kezdve a Vance rezidencia lesz az otthonuk, és Marjory kénytelen volt belemenni abba, hogy szabadságát feladva titkárnőként próbálja meg visszafizetni azt a sok támogatást és segítséget - a nővére nevében is -, amit kaptak, már egyáltalán nem talált Danielben semmi kedveset, és ezt az ellenszenvet mintha még élvezte is volna a férfi.

Az idősebb Mr. Vance ideges kis emberke lévén folyton ott lihegett a nyomában, hogy értesüléseket csikarjon ki belőle a céghelyzetét illetően, mintha legalábbis ő lett volna az első könyvelőjük. Gloria Mrs. Vance-re hasonlított, így az öreg hölgy is éppoly kedves természetű volt, mint lánya, ám a régi határozottságából és kiállásából sokat elvett kezdődő alzheimere.

A család még két egyéb Vance sarjat tudott felmutatni, de ezek Marjory számára csak papíron léteztek, még soha nem látta egyiküket sem. Oliver, amint nagykorúvá vált elhagyta a családi fészket, hogy Amerikában próbáljon szerencsét, a másikról mindössze annyit tudott, hogy M. D. a monogramja. Senki se volt hajlandó beszélni róla, még Gloria is csak egy fanyar mosollyal felelt, mikor nekiszegezte a kérdést.

Az idő kezdett csípőssé válni, és Marjory csupán egy vékony blúzt és szoknyát viselt. A földszinti hallból beszélgetés zaja szűrődött ki. Mrs. Vance nyitott ablakán át a tv zaja szűrődött ki. Gloria visszavonult a dolgozószobájába. Semmi kedve nem volt kettesben maradni Mr. Vance-szel vagy bezárkózni a maga szobájába. A bejárati ajtó melletti fogasról levette Mrs. Vance pongyoláját és a vállára terítette, és sétára indult a ház mögött elterülő parkban.

A magas kőfal kint tartott minden nagyvadat, se vaddisznó, se szarvas nem élt a parkerdőben. Néha egy-egy őz betévedt a patak felől, mikor elég alacsony volt a vízszint, hogy átkeljenek azon a rövid szakaszon, ahol nem tudtak falat állítani, és Marjory az előző télen látott egy rókát is.

A intéző háza felé indult, ahol kis veteményes és gyümölcsös bújt meg a sövénnyel leválasztott birtokocskán. Mr. Trebizond lakott itt a feleségével. A férfi meglehetősen fiatal volt ahhoz, hogy így éljen a világtól szinte elzárva. A felesége vagy tíz évvel idősebb volt nála. Mr. Trebizond egyetemet végzett, kettőt is. Magas, sovány férfi volt, bőre sápadt volt a sok bent töltött órától. Szemei mélyen ültek nagy, horgas orra két oldalán. A színüket Marjory sosem tudta megfejteni. Mr. Trebizond az a fajta ember volt, aki folyton papírmunkákba temetkezik és minden utasítást levélben küld el. Állandóan otthon volt. Talán még Mr. Vancenek is levélben üzent. Alma, a felesége kert tervező mérnöknek tanult, de nem fejezte be. Most telefonos teleshop eladóként egészítette ki férje keresetét. Marjory visszahúzódó, de kedves asszonynak tartotta. Időnként meglátogatta őket, ha már végképp kibírhatatlan volt a légkör a kastélyban.

A ház ablakaiból meleg fény áradt kifelé. Marjory nem fordult le az ajtajukhoz vezető ösvényre, hanem tovább sétált a gyümölcsfák felé, hogy megnézze, hány virágzott már ki. Az árnyékok egyre hosszabbra nyúltak becsíkozva a földet, mint valami börtönrácsok. Halkan dudorászott, hogy szórakoztassa magát.

Már visszafelé indult, mikor hirtelen mozgást vett észre a ház felől. Pontosan nem tudta kivenni, ki lehet az, de annyi bizonyos, hogy nem a ház egyik lakója. Ahhoz túl... nagydarab volt. Miféle éjjeli látogató érkezhetett Trebizondékhoz? Kíváncsiságától hajtva lopakodva elindult az ösvényen. Alig ért el a veteményes széléhez, hátborzongató sikoltás remegtette meg az ablakokat. Marjory megtorpant, majd gyorsan hátat fordított, mielőtt látta volna az idegent belépni a házba és futólépésben elindult Vance kastély felé.

Másnap reggel felhívta Almát. A nő hangja fáradtan csengett, de azt mondta, nincs semmi baja, csupán a férje ijesztett rá egy ízléstelen viccel. Marjory ezután nem foglalkozott az üggyel. Elkísérte Davidet egy külföldi partnerrel folytatott tárgyalásra, és lekötötte az irodai munkája.

Ősz lett, mire ismét eljutott a kisházhoz. Bentről sietős pakolászás hangjai hallatszottak, majd Alma nyitott ajtót. Marjory először meg se ismerte, olyan boldognak és zavartnak tűnt. Homlokán kisimultak a ráncok, orcája élettel teli, visszafogott sminket viselt, haját befonta, és vidám, világoskék virágos ruhát viselt. Éveket fiatalodott.

- Adam most nincs itt - közölte. - A városba ment, orvoshoz.

Félreállt, hogy beengedje. A ház is kivirult. Sokkal inkább hasonlított már egy otthonra, mint irodára, aminek korábban használták. Megjelentek a szobanövények, amiket Marjory tudomása szerint Mr. Trebizond ki nem állhatott. Szegény Alma, gondolta akkor Marjory.

- Csodás - lelkendezett. Az asztal mellett ülő férfit csak akkor vette észre, mikor megcsikordult alatta a szék. Sötét fekete haja tincsekben hullott a homlokába. Széles vállain megfeszült az ing. Egész lényéből áradt a magabiztosság és a titokzatosság. Ahogy elindult Marjory felé, a lánynak megremegtek a térdei.

- Örvendek, a nevem Michael - mondta olyan meggyőzőerővel, hogy Marjory akkor is elhitte volna, ha a nyakában lógna egy névtáblácska Gordon felirattal.

- Michael egy... régi ismerősöm - lépett melléjük Alma kezében gőzölgő teáskannát szorongatva. - Kérsz?

Marjory nagy nehezen elszakította tekintetét a férfiról és bólintott.

- Mióta van itt? - érdeklődött. Biztos volt benne, hogy őt látta azon a tavaszi éjszakán. Vajon az óta itt van?

- Elnézést, nem hallottam a nevét - terelte a szót Michael. Marjory teljesen zavarba jött. Néhány érthetetlen, dadogó szó után végül sikerült rendesen bemutatkoznia.

- Alma már mesélt önről... és a nővéréről - tette hozzá. - Hogy érzi magát Vance-ék közt?

Pillanatok alatt a kérdések rossz oldalára keveredett. Ő akart kérdezni, nem válaszolgatni.

- Tiszteletteljes érzés... mindenki olyan tiszteletteljes abban a házban - felelt végül az elvárásoknak megfelelően. Legalábbis ő így hitte. Michael hangosan felnevetett.

- Tiszteletteljes? - Jó hogy nem csordultak ki a könnyei úgy hahotázott. - Hallod ezt, drágám?

Alma zavartan elmosolyodott, és kitöltötte a forró italt.

- Sajnálom. Michael nem igazán szereti Vance-éket - suttogta.

- Nyomorultak - értett egyet a férfi. Felállt és kiment a konyhába, ahonnan később egy üveg sörrel tért vissza. - Nyitó?

Alma fejével a komód felé bökött, ahol a jókora kulcscsomóra volt felfűzve az üvegnyitó.

- És a férjed hogy van? Miért kellett orvoshoz mennie? - fordult hozzá Marjory, csakhogy ne álljon be kellemetlen csend. Kérdése mégis épp ezt idézte elő.

- Gyengélkedik - felelt végül a nő helyett Michael. - Megfájdult a gyomra.

Néhány feszült pillanat után Alma belekortyolt a teájába, Michael torkából mély sóhaj szakadt fel, majd leült a nő mellé és felvetett egy semleges témát a valuta árfolyamának negatív ingadozásairól.

A hirtelen támadt feszült légkör megszűnt, és vissza sem tért a búcsúzás pillanatáig.

- Majd küldetek James-szel egy jobbulás csomagot Adam számára - fordult vissza az ajtóból Marjory.

- Oh, nagyon kedves öntől - hárított Michael. -, de nem olyan súlyos a dolog. Lehet, hogy csak szimpla gyomorrontás. Adam... amúgy se szereti, ha nagy a felhajtás maga körül.

Ezzel sajnos egyet kellett értenie, így elvetette az ajándékcsomag ötletét.

Három héttel később Marjory a leveleket nézegette, amiket épp nemrég adott be a postás. Meglepően sok volt.

- Mr. Trebizond, Mrs. Alma Trbizond... számla, számla, számla - lapozgatta a ki nem bontott leveleket. Egyet találomra felbontott. A kézbesítési dátum majdnem kéthetes volt. Egyetlen magyarázatot tudott elképzelni. A postás egyszerűen fölhozta a leveleket a kisházból, amiket senki nem vett át. Mivel indulnia kellett egy találkozóra, Rose-t, az egyik szobalányt küldte el, hogy nézze meg, mi a helyzet az intézőék háza táján.

Hazaérve meglepő látvány fogadta. Két rendőrautó parkolt közvetlen a kastély főbejárata előtt. Mr. Vance ezt biztos nem tűrné, hacsak nem valami életbevágóan fontos ügyről lenne szó. Két rendőr, akik a kétszárnyas ajtó előtt várakoztak igazoltatták mielőtt beengedték volna. Az összes lakó és a személyzet a nappaliban várakozott.

- Oh, Marjory csakhogy hazaértél - sietett hozzá a könnyes szemű Victoria. - Próbáltunk, de nem tudtunk utolérni - hangja idegesen megremegett. - Adam Trebizondot megölték! A halottkém szerint már hónapokkal ez előtt. Hallottál már ilyen szörnyű képtelenségről? És mi észre se vettük!

Marjory érezte, ahogy kifut az arcból a vér. Egy nyomozó odalépett mellé, és karját nyújtotta a szédelgő lány felé. Marjory halk köszönöm-öt rebegett. A férfi odavezette egy üres fotelhez, majd James némi frissítőt nyújtott felé, amit ő hálásan fogadott.majd James i odavezette a helyére, hogy le tudjon ülni. James némi frissítőt nyújtott felé, amit szintén hálásan elfogadott.férfi odavezette a helyére, hogy le tudjon ülni. James némi frissítőt nyújtott felé, amit szintén hálásan elfogadott.

- És... és Alma? Ő hol van? - kérdezte, mikor már elég biztosnak érezte a hangját.

- Ő eltűnt - felelt egy köpcös férfi, aki láthatóan a nyomozást vezette. - Most, hogy megérkezett, feltehetek önnek néhány kérdést?

Marjory bizonytalanul bólintott. Ezt nem négyszemközt szokták végezni? A kihallgatást. Miről maradt le? Kezdett eluralkodni rajta a megmagyarázhatatlan pánik.

- - Igaz, hogy ön nemrégiben meglátogatta Mrs. Trebizondot?

- I- Igen. Úgy kettő... nem, három hete. Azt mondta - összeráncolta a homlokát, és próbálta pontosan felidézni a bezélgetésüket. -, hogy Adam, illetve Mr. Trebizond orvosnál van. Én nem is láttam őt..

- Nem is láthatta - nyugtatta meg kimérten a nyomozó. - A kutyák találták meg az elásott maradványait.

- Úristen! James... James, hozzon még ebből!

A rendőrnyomozó figyelmét kis időre elterelte a belépő két férfi. A kisházból jöttek, hogy jelentést tegyenek neki. Halkan beszéltek, a lány nem értette tisztán egyetlen szavukat sem. Elmentek. A rendőrnyomozó gondterhelten ráncolta a szemöldökét, és megdörzsölte homlokát. Mrs. Vance csendesen arra kérte, had vonulhasson vissza a szobájába. Az ifjabbik Mr. Vance az ügy mihamarabbi felgöngyölítését sürgette. Marjory előtt mintha lassított felvételben peregtek volna a képek. Queen hadnagy engedélyt kért Gloriától, hogy használhassa a kettő közül az egyik dolgozószobáját. A nő tétován bólintott, és szóban eligazította őket.

A Vance család hírnevére és befolyására tekintettel vagy épp annak köszönhetően, hogy a nyomozók az egyik használaton kívüli cselédszobában be tudtak rendezkedni, megígérték, hogy addig nem hagyják el a rezidenciát, amíg valamilyen külső nyom el nem szólítja őket. Azonban az utolsó nyom is legalább kéthetes volt, amit a tettesek hátrahagytak, már biztos, messze jártak. A nyomozást vezető Queen hadnagy utasította embereit, hogy adjanak ki körözést Mrs. Trebizond ellen.

- És Michael? - kérdezte remegő hangon Marjory.

- Milyen Michael?

Marjory meglepetten nézett Mr. Vance felé, aki utolsók közt készült elhagyni a nappalit.

- Michael, a férfi, aki Almával volt, mikor meglátogattam. Középmagas, fekete hajú... - elhallgatott, mikor belenézett a vénember szemeibe.

- Átkozott, gyilkos fattyú – tört ki meglepő indulatossággal Mr. Vance torkának legmélyéről. Marjory tágra nyílt szemekkel figyelte a tombolását. Botját felkapta és hadonászni kezdett vele. – Kitagadtalak! – Még a visszasiető Mrs. Vance se tudta rávenni, hogy lenyugodjon. Végül egy fiatal rendőrtiszt vette el tőle a botot.

- Nem tudhatjuk, hogy a férfi a mi Michaelünk volt-e - suttogta Mrs. Vance, s karon fogva kirángatta a szobából férjét. A rendőrtiszt vonakodva utánuk ment, hogy visszaadja Mr. Vance-nek a botot, amire támaszkodhat.

Marjory rosszat sejtve gyorsan kiitta a poharat, amit még James tett elé. Az ital erős volt. Tüzes. Marta a torkát. Mégis reszketett a hidegtől.

- Kurva! Mocskos ribanc! – hörögte a távolodó Mr. Vance. Hátrafordult és úgy kiáltott a remegő lány felé – Te is hagytad magad felcsinálni?

Queen megvárta, míg ismét elcsendesedik a nappali. Nyugtató mosollyal az arcán lépett a némán maga elé meredő lány mellé. Egymás után felveszik azok vallomását, akik valamiféle kapcsolatba hozhatók az üggyel, mondta neki. Ebbe még David is beleegyezett, feltéve, ha - az ő szavaival élve - a lehető legkevesebbet alkalmatlankodnak körülötte és kölcsönösen hagyják egymást dolgozni. Marjory kicsit meg is sajnálta őt abban a pillanatban. Nem tesz jót az üzletnek egy gyilkosság híre, ráadásul nehéz lesz még egy olyan elkötelezett, munkamániás intézőt találnia, mint Mr. Trebizond.

David vallomását vették fel először, majd azzal a feltétellel, hogy nem tervez szökést, és nem akarja elhagyni az országot, engedték, hogy bemenjen az irodájába, valamint ígéretet tettek neki, hogy a rendőrség megpróbálja távol tartani a sajtót az ügytől, amíg nem tisztázódnak a körülmények.

Marjory a konyhában lődörgött egy üres poharat szorongatva. Rose az asztalnál ült. Megviseltnek tűnt. Uniformisa összegyűrődött, haja kicsúszott a szorosra fogott kontyból, szemei vörösek voltak a sírástól. Marjory nem szólt rá. Hagyta, had pihenje ki magát egy kicsit, mielőtt visszamenne kitakarítani a nappaliban.

A ház többi lakója visszavonult szobáikba. James és Roger a rendőrök mellett segédkeztek. Frissítőket és szendvicseket szolgáltak fel. Mrs. Hayes, a szakácsnő nem győzte őket készíteni. A balszárnyban általános felfordulás uralkodott.

Váratlan David jelent meg a konyhaajtóban. Haja fényesen csillogott és tökéletesen hátra volt fésülve. Halványzöld sportzakót és háromnegyedes nadrágot viselt. Kezében fekete halszálkás micisapkát szorongatott. Arcán semmitmondó mosoly virított. Mintha nem is történt volna gyilkosság, és nem este hét óra lenne.

- Queen hadnagy téged hívat, Marjory! Ha végeztél a vallomással, öltözz át, kint várlak a ház előtt. Hosszú éjszakánk lesz - Marjory pislogott néhányat, hátha felébred, de nem történt semmi. David biccentett, majd elindult kifelé.

- Szerintem, menned kéne - súgta neki Mrs. Hayes.

- Igen... igen... megyek... - dadogta Marjory, s úgy nézett a szakácsnőre, mintha a semmiből tűnt volna elő. Ahogy elhagyta a konyhát, már hallotta is, hogy Mrs. Hayes szól Rose-nak, hogy tegye végre hasznossá magát, és váltsa le Jamest.

Gloria nesztelen léptekkel sietett felé, majd szó nélkül belékarolt, mielőtt a lépcsőhöz ért volna.

- Kérlek, drága Marge - így szokta becézni -, ne beszélj Michaelről! Védd meg őt! Ő... ő az én kisöcsém... az én tékozló kisöcsém - hangja megremegett, hallani lehetett, ahogy próbálja visszafojtani a könnyeket. Marjory érezte karján a kétségbeesett szorítást, ami már fájt, és a reszkető fájdalmat Gloria hangjában. Nem szólt.

- El tudná nekem pontosan mondani, hogy nézett ki ez a Michael? - Queen hadnagy Gloria íróasztala mögött ült. Háta mögött a sötétítő függöny be volt húzva, lámpával világítottak. Kint már szürkült. A tiszt, aki hellyel kínálta vizet és szendvicseket nyújtott felé, de mindkettőt visszautasította.

Marjory azok magabiztosságával adta le a személyleírást, akik meg vannak győződve arról, hogy nem lehetett ő a gyilkos. Michael nem lehet gyilkos, de ezt neki kell bebizonyítania. Azért, a biztonság kedvéért nem árulta el, hogy talán látta a férfit azon a tavaszi éjszakán.

A vallomás után lezuhanyzott, átöltözött és beült David Vance mellé a sportkocsiba, hogy együtt a vállalathoz robogjanak egy álcázott rendőrautó kíséretében. Marjory hajnalig dolgozott. Mindenről, ami Mr. Trebizondtól érkezett a halála óta, másolatot készített. A jelentések és elszámolások mind hibátlanok voltak. Egyetlen apró különbség, amit Marjory felfedezett bennük, néhány kifejezés, amit az új Trebizond előszeretettel használt, de a régi sosem.

Mire másnap fél négykor kiszállt a kastély előtt nem érezte a lábait, sem az ujjait. Mint valami újszülött, aki most próbálgatja a markocskáját, elnagyolt mozdulatokkal nyitott be és támolygott föl a szobájába. Lerúgta lábairól a lapos talpú cipőit, nagyot koppantak a padlón. Felnyögött. Hagyta a blúza kigombolását, egyszerűen áthúzta a fején. Tovább nem jutott állva. Lerogyott az ágya szélére, és lassan, a régi technika szerint, rugdalózva húzta le magáról a szűk egyen szoknyát. Nagyot sóhajtott, mikor végzett, majd jobb kezével hátranyúlt, hogy kikapcsolja a melltartóját. A hálóingét a párnája alatt tartotta gondosan összehajtva. Végül azt is sikerült felvennie.

A végtelenségig hajtotta magát bent az irodában, nem is számolta, hány adag kávét ivott meg, ezért aztán csak feküdt az ágyon és a plafont bámulta. Nem bírta lehunyni a szemeit. Nem lehet olyan nyugodt és meleg mosolya egy gyilkosnak.

Két nap telt el. Marjory David minden fenyegetése és könyörgése ellenére is szabadságot vett ki. Nem tehette Michael! És Alma? Alma boldognak tűnt. Az volt. Mitől?Marjory hátratett kezekkel sétált végig a folyosón, lehajtott fejjel. Vigyázva lépkedett, kerülte a szőnyegdarabok közt végiggzt végigfutó vonalak érintését.

MMár nem állt egyetlen autó sem a Vance kastély főbejárata előtt. Az a két rendőrautó, ami még itt maradt a hozzá tartozó rendőrökre várva, már a garázsban álltak. Harminckilenc órányi semmittevés. Ez jutott Marjorynak, és Gloria bizonytalan, kérdő tekintete, ami titkon követte őt. Mr. Vance bezárkózott a szobájába. Senki se látta az óta az incidens óta. Marjory szívesen megkérdezte volna erről Gloriát, de félt megtörni a csendet. Mrs. Vance zavarodottan viselkedett, ezért hívtak mellé egy ápolónőt, aki nyugtatókat adott neki – Roger szerint csupán leitatta. Bármi történt is, az öreg hölgy békésen szuszogott az ágyában, s csupán néhány órácskára ült fel, hogy újságot olvasson.

Akire leginkább kiült, hogy mi történt, az Victoria volt. Szabályos gyászba kezdett. Reménytelen, hisztériás gyászba. Rá se lehetett ismerni. David nem is akart.

Újabb két nap telt el. Aztán a következő reggelen az egyik rendőr győzelemittas vigyorral az arcán sietett el az étkezőbe induló Marjory mellett.

- Hadnagy úr, hadnagy úr! – kiáltott be Gloria dolgozószobájának ajtaján. – Megvannak! Valaki felismerte a nőt!

Queen hadnagy széles mozdulattal kapott a papírok felé, amit a fiatal férfi átnyújtott az íróasztal fölött. Marjory észrevétlen megpróbált közelebb óvakodni és hallgatózni. Az ajtó résnyire nyitva maradt, és a lelkes ifjonc is elég hangosan beszélt, szerencsére.

Dora és Dwight Townsend néven béreltek szállást úgy egy hete Markethillben, a Vidám Vadász Fogadóban. Marjory érezte, a szíve a torkában dobog, nyelni is képtelen.

- Hm, már biztos odébb álltak, Gideon! Tudják, hogy keressük őket – mordult fel csalódottan Queen, azért intett egy emberének, hogy induljon, járjon utána az értesítésnek.

- Nem érti, uram – méltatlankodott az újonc. – Pénzt vettek fel a bankból, azzal fizettek!

Queen hallhatóan nem értette, Marjory azonban pontosan tudta, mire gondolt. Elfordult az ajtótól, mielőtt lebukna, és sietve elindult a szobája felé.

Csupán egy nap telt el. Marjorynak mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Elszánta magát. Miután telefonon megtudakolta, mikor indul a legközelebbi átszállás nélküli vonat Markethillbe, már ott is állt Gloria szobája előtt.

A nő először csak résnyire nyitotta az ajtót, majd csöndesen beengedte.

- Michael… ő volt apa kedvence. Nemcsak a számokhoz értett, hanem az emberekhez is. Jobban, mint David. Apa túlerőltette, mint szokása, és el akarta rendezni Michael egész életét – Gloria öntött magának egy ujjnyit a whiskys üvegből. Mióta Marjory legutóbb látta, jócskán leapadt a tartalma. – Rengeteg stressz, a szokásos. Michael végül egy közönséges szobalánynál… talált vigaszt. Amint kiderült a viszony, a nőcske repült… volna, de akkor már terhes volt. Apa elintézte, hogy a gyerek a szülészotthonból egyből az árvaházba kerüljön. Mchaelt sakkban tartotta azzal, hogyha nem egyezik bele ebbe, nemcsak a gyereket, a nőt se láthatja többet. Persze apa… nem tartotta be az ígéretét. A nőt hozzákényszerítette egy alkalmazottunkhoz. Nem volt teljesen normális… enyhén antiszociális… meséljem tovább? Míg Michael kibúvót keresett… a szerencsétlenben hirtelen feltámadt valami lelkiismeret-furdalás és jogi úton, tisztán akarta elintézni, hogy jó legyen a… az asszonynak.

- Alma Trebizondnak?

Gloria bólintott.

- Aztán Michael eltűnt. Alma pedig, mint valami szent… apáca… tűrte a zárkáját. Nem volt hajlandó mondani… egy szót sem Michaelről. Mi meg rá nem voltunk kíváncsiak. Apa azért a közelében tartotta, de mióta David sikeresen átvette tőle a cég igazgatását… azt hiszem, megfeledkezett róla. Senki se kereste a Trebizond házaspárt tőlünk. Kivéve te… úgy tűnik – szünetet tartott. Mélyen Marjory szemeibe nézett, talán választ keresett. Majd lezserül megrántotta a vállát. – Ez tehát családunk titka. A nagy fekete folt!

- Hiszel Michael ártatlanságában? – ezt muszáj volt megkérdeznie még.

- Nem. Ő ölte meg. Nem lehetett más. Van indíték… de ő az öcsém. A vérrokonom. Ha börtönbe kerül gyilkosságért, azt én nem élném túl – Marjory meghatottan felállt a fotelből és néhány lépést tett Gloria felé. A nő kifejezéstelen arccal nézett rá. – Kirúghatnak azért, amit tett. Elveszthetem miatta az állásomat. Anya és apa belerokkanna. Hozzájuk lennék kötve, míg ez az egész a fejünkre nem omlik. Nem hiszed? Látom ám! Hidd el végig gondoltam. Ismerem az embereket. Nem a gyilkosság miatt, hanem a titokért… ez az ára.

Mire befejezte a mondókáját, már egyedül ült a szobájában. Lassan az ajtó felé fordította fejét, felhúzta szemöldökét, majd újra töltött magának.

Marjory csak egy személy miatt aggódott, miközben jegyet váltott a pályaudvaron. Mi lesz Victoriával? Vajon tudja? David megvédi? Ez lesz az ő szerelmi próbájuk. Victoria is állást vállalhatott volna a Vance & Vance-nél, de ő a húgát küldte. A húga ezért sokkal többet tudott nála, és most hátrahagyja. Igen, de csak egy kis időre - nyugtatgatta magát.

A vonat még azelőtt kifut, hogy gyanakodhatnának, számolni kezdenék, mennyi ideig tart feladni pár levelet a postán. Néhány percen belül megkezdi három és fél órás útját North-Chipping felé, ahol aztán átszáll egy kis helyi gőzösre, ami egészen pontosan negyven perc alatt juttatja el Markethillig.

Marjory nem rajongott túlságosan a krimikért, ám még a pakoláskor rájött, több eséllyel indul, ha álcázza magát, ezért a vonaton egyenesen a mosdót vette célba, és onnét már, mint szemüveges, meglehetősen rosszul öltözött, enyhé túlsúlyos nő lépett ki. Haját egy fajráffal hátrafogta, hullámai szanaszét álltak. Egész úton egy két héttel korábbi újságot lapozgatott. Volt benne egy cikk a bőrápolásról, amit Gloria írt, Henrietta Grey néven, nehogy a saját lapjánál rájöjjenek, hogy másoknak is dolgozik. Máskor hangosan felkuncogott volna ezen. Ő tudja ezt a kis stikát, de másoknak fogalmuk sincs. Most viszont olyan titkot tudott meg, amin nincs semmi mosolyogni való.

A vonat lassított, majd begördült a markethilli állomásra. Kevesen szálltak le, csak néhány helybéli és Marjory.

Nem merte megkísérelni, hogy belezavarodik egy álnévbe, így is eléggé remegett a keze, mikor benyitott a Vidám Vadász Fogadóba. a fogadósnőnél a saját vezetéknevén mutatkozott be. A nő emlékezett Mr. és Mrs. Townsand-re. Mintha szökésben lévő szerelmesek lettek volna, mondta mosolyogva Mrs. Gardner, aztán jó házigazdaként sorolni kezdte a szakácsuk specialitásait.

- Asszonyom, nem tudja, hol vannak most? Meg kell találnom őket - Mrs. Gardner rákönyökölt a pultra, s elgondolkozva nézett Marjoryra. A lány nem mert félrenézni, s így az a rémesen oda nem illő gondolat kezdett keringeni a fejében, hogy ki lehetett olyan vak, hogy elvegye ezt a bányarémet. A Vance kastély melletti városkának is van fogadója, de ott egy tisztes, kissé ugyan horgas orrú nő áll a fogadós oldalán, aki nem szívja a fogát. Ellenben Mrs. Gardner pontosan ezt tette. Kivillantotta az ínyét is. Marjory bizonytalanul rámosolygott, mire Mrs. Gardner hirtelen az asztalra csapott és felegyenesedett.

- Miért keresed őket?

- Mert... tényleg... üldözik őket - felelte Marjory bizonytalanul. - Segíteni szeretnék nekik. Mi... mi barátnők voltunk... vagyunk, és szeretném, ha boldogok lehetnének.

Mrs. Gardner szemölcsös arcára széles mosoly ült.

- Megszöktette? Tényleg megszöktette? - úgy tűnt, kedveli a hősszerelmeseket. Eseménytelen éjszakáin akár álmodozhatott is egy-kettőről, vagy olvashatott róluk, legalábbis Marjory nagyon remélte, hogy valami ilyesmi van a mosoly hátterében. - Az apa elől? Nem... ahhoz túl öreg már... férj? Házasságtörés? - hangja egyre irritálóbb és hangosabb lett. Marjory kétségbeesetten próbálta csitítani.

- Igen-igen, de nincs sok időm. Legfeljebb pár órám, és tovább kell mennem.

Mrs. Gardner fintorgott. Talán az együttérzés jele?

- Nemrég mentek el. Két vagy három napja. Vonattal. Akárhol lehetnek. Sajnos nem tudok többet segíteni.

- Nem említettek... nem tudja mégis, nem említettek valami helyet? - Hogy is képzelte, besétál és itt lesznek? Gloria azt mondta, Michael a legokosabb, bizonyára eltervezték ezt a szökést. Több hónapjuk volt kitervelni, és addig... addig Adam nevében Michael végezte a könyvelést. Talán még újabb hónapok, mire valaki egyáltalán felfedezte volna az egészet. Karácsony. Akkor mindenkit meghívnak a kastélyba, aki a birtok területén él vagy dolgozik. Ha nem megy át hozzájuk, akkor akár...

- Hát, ha annyira meg akarod találni, menj el Joseph Benneth-hez az állomásra. Ha ő rakta fel a csomagjaikat, talán még emlékszik, hogy hova mentek. Többet nem segíthetek, hacsak nem akar valami ebédet, de mintha azt mondta volna, hogy siet. Akkor viszlát! - azzal elővett egy rongyot és elindult az asztalok felé, hogy letörölgesse az egyiket.

Marjory egyre csak számolta vissza a perceket, hogy mikor állítja meg egy járőr és lenget meg az arca előtt egy köröző lapot. Habár még mindig viselte az álruhát, csupaszabbnak, védtelenebbnek és hazugabbnak érezte magát, mint valaha. Nem ismerte az eljárás pontos menetét, nem tudta, mennyire figyelik. Lehet szerencséje, és talán egy egész napot is nyer, hisz reggel indult, és a gyilkosság felfedezése óta elmaradtak a közös étkezések.

A pénztáros furcsán nézett rá, mikor Joseph után érdeklődött, de aztán elküldte a csomagmegőrzőhöz. Marjory azonnal felismerte a középkorú férfit, aki két fekete bőrönd fölött állt együgyű ábrázattal és előre hátra hintázott a lábán. Marjory már látott ilyet korábban. Autistának nevezték őket. Néhányuk remekül értett a számokhoz, másoknak tökéletes fotografikus memóriájuk volt, de valamit mindig adniuk kellett cserébe. Remélte, Joseph azok közé tartozik, akikkel könnyen szót lehet érteni.

Joseph először elég bizalmatlanul viselkedett, míg Marjory rá nem jött, hogy szenvedélye az utazás, illetve az utazásról való fantáziálgatás. Néhány csavaros kérdéssel aztán sikerült rávennie, hogy elárulja, melyik vonatra szálltak fel. Ekkor szólalt meg a hangosbemondó. Személyvonat érkezik öt perc múlva a kettes vágányra. Joseph két társa elindult targoncáikkal, hogy segíthessenek a leszálló utasoknak. Joseph a felszállóknak fog majd.

- Mi az ott a kezében? - kérdezte Marjory, hogy még egy kicsit tartóztathassa.

- Oh ezek? Leszálló jegyek - mutatta fel a férfi bárgyú mosoly kíséretében a fehér lapokat.

- De hisz ezek üresek!

- Minden csomag kap egyet. Hogy tudják, hol kell leszállniuk - felelte Joseph, majd zsebébe csúsztatta a kártyákat, és már indult is.

- Joseph, Joseph mit írt... hová utaztak Mr. és Mrs. Townsend csomagjai?

- Oh, azok? Szép csomagok. Egyik...

- Hova? Joseph, árulja kérem el... egyik... tudja... az egyik csomag lemaradt - Marjory lekapta hátáról a zsákot, és Joseph orra alá dugta. - Ma-magányos a csomag... egyedül maradt. El akar utazni Townsendék csomagjai után. De... de nem tudja, hol szálljon le, melyik vonattal menjen.

- Oh... milyen esetlen, maga - Joseph sóhajtva visszafordult, majd gyorsan ráfirkantotta egy lapra a város nevét, a vágányt és az indulás időpontját, mielőtt az oldalzsebbe tűzte volna.

- Köszönöm - rebegte Marjory meghatottan. Joseph csak biccentett, végigsimított a táskán, majd imbolygó járással elindult a peron felé.

A lány néhány pillanatig meg se mert mozdulni, nehogy egy szellő kikapja a zsebből a papírfecnit és tovaszálljon minden reményével együtt. A távolban meghallotta a közeledő vonat hangját, és ijedten összerezzent. Szorosan átölelte hátizsákját, és futólépésben, ahogy szoknyája csak engedte, a pénztárhoz sietett.

- A legközelebb indulóra! Ide- tolta át Joseph kártyáját a rács alatt. - Nem... kérem, milyen megállókat érint még ez után? - a pénztáros unottan felvonta a szemöldökét, majd keresgélni kezdett a menetrendek közt.

- A Lonely Bridge-ig kérek egy jegyet - választotta végül Marjory a kettővel későbbit, mint ahol valójában le szándékozott szállni.

- Turista vagy első osztály? - kérdezett vissza a pénztáros. Marjory megköszörülte a torkát, mire a nő megismételte.

- Turista vagy első osztályra kéri a jegyét?

- Turistára.

- Egy hetven lesz. Köszönöm. Itt a jegye.

A vonat délután ötkor indult. A pékségben vett néhány zsömlét és tejet, egy árustól gyümölcsöt. Nem mert beülni a kávézóba, ki is nézték volna ilyen öltözetben. Miután így meguzsonnázott, azonnal visszatért a pályaudvarra, és lepakolt egy árnyas padra az egyes vágány mellett. Háromnegyed kettőig bírta, és megkérdezte, érkezik-e ma még vonat Nort-Chipping felől. Kettő is, míg az övé kifut, így kétszer annyira rettegett minden abból az irányból jövő vonat érkezésekor. Bármikor megpillanthatja a rendőrséget, akár még Queen hadnagyot is. De nem történt semmi, csupán Marjory idegei kezdték felmondani a szolgálatot.

Begördült az övé is nagy sokára. Induláskor, mintha Josephet látta volna integetni. Bizonyára a hátizsáknak.

Egy megállóval a sajátja előtt már az ajtóban állt.

- Jó utat! - emelte meg sapkáját a jegykezelő, aki épp akkor ért mellé, mikor begördültek a Farkasok városába. Apró, jelentéktelen bányászváros volt, alig húsz mérföldnyire a tengertől. Jobb álcát nem is választhatott volna Marjory. Tökéletesen beleillett a környezetébe a ruhájával és szanaszét álló hajával. Egyedül talán a bőre okozhatott némi feltűnést, ami halvány barackszínű volt, és csak a vonat füstje kormozta be kissé.

Itt állt hát az állomáson, a vonat folytatta útját nélküle Lonely Bridge felé. Hirtelen bizonytalanság lett úrrá rajta. Végig kellett gondolnia, miért is vágott neki ennek az útnak. A félelem, hogy lebukhat, egész nap ébren tartotta, és este sem aludt sokat. Alig állt a lábán, és fél órán belül már alkonyulni kezd. Alma és Michael mindössze egy vagy két nappal őelőtte érkezhettek, ha nem mentek máris tovább. Nem sok esélyt érzett, hogy bárki is ismerje őket, hacsak... nem az újdonság varázsára hagyatkozik. Tanácstalanul fordult körbe a főutcán. Eléggé kihalt volt, csak néhány suhanc és nyomorgó kóborolt fel-alá.

Mély lélegzetet vett, nem gondolt arra, mik történhetnek vele, amik rosszabbak, mintha a rendőrség letartóztatná. Megszorította hátizsákja pántjait, majd határozott léptekkel elindult az üzletek felé, hogy útbaigazítást kérjen.

A vegyeskereskedés tulajdonosa a vállát vonogatta. Legalább annyira volt segítőkész, mint Mrs. Gardner. Majory csüggedten és fáradtan lépett ki az ajtón. Legalább azt megkérdezte volna, hogy merre van a fogadó. Visszamehetett volna, elnézést kér, majd a szállás lehetőségek iránt érdeklődik, de egyetlen porcikája se kívánta újra azt a vágóhídi légkört.

Elindult, hogy a méteráru boltban próbáljon szerencsét. Alig lépett azonban párat, huncut gyermeksikoly ütötte meg a fülét. Egy fiatal lányka szökdécselt át az úton, pár lépéssel lemaradva két felnőtt, valószínűleg a szülei sétáltak utána.

- Ez nem lehet igaz - Alig egy saroknyira ott sétált Michael és Alma egy gyerekkel. – Istenem!

Marjory tétovázott néhány pillanatot, épp csak annyit, míg a két szökevény és talán gyilkos átér a túloldalra. A kislány is várt, majd odabújt kettejük közé. Megpróbálta Almát elválasztani a férfitól. Megálltak. Michael fél térdre ereszkedett, és gyengéden végigsimított a lány arcán a füle mögé tűrve egy kósza tincset. Alma látszólag kifejezéstelen tekintettel figyelte őket. Belülről mardosta valami.

Marjory körbenézett, habár az út kihalt volt, egyetlen autó se járt rajta, majd átsietett. Felemelte a kezét, hogy intsen, Alma vette először észre. Odaszólt Michaelre, mire a férfi védelmezőn eléjük állt. Egyikük sem akart hinni a szemének, mikor Marjory lehúzta fejéről a kendőt, és levette a szemüveget.

- Miss Stadman, mit keres itt? – kérdezte Michael indulatosan. A kislány félve kapaszkodott bele a kopott zakójába. Alma szólásra nyitotta a száját, de nem tudta, mit is mondhatna.

- Én segíteni akarok – felelt Marjory. A férfi határozott fellépése még jobban elbizonytalanította.

- Azzal segített volna a legtöbbet, ha elfelejt minket. Mégis miért jött utánunk? – a férfi tekintete elkomorult. Marjory egy lépést hátrált. Hangja remegett, érezte, lassan rátör a pánik, amit eddig valahogy sikerült elnyomnia. Legszívesebben elnézést kért volna, majd sarkon fordulva visszament volna a pályaudvarra. Mi van, ha mégis Michael tette? Könnyen lehet, hogy valóban azon az éjszakán érkezett, tavasszal. Miért is hitette el magával, hogy nem? Talán a mosolya és a szemei miatt.

- Csak… csak figyelmeztetni akartam, hogy… ön a gyanúsított. Jelenleg az egyetlen. A rendőrség már körözést adott ki Alma Trebizond, Michael Dwight Vance ellen…

- Papa, kik ezek?

- … valamint Dora és Dwight Townsend ellen.

Michal átkarolta a lánya vállát, és magához szorította. Másik kezével Alma karjáért nyúlt. A nő úgy reszketett, akár a nyárfalevél. Marjory őszintén elszégyellte magát, amiért ilyen nyersen közölte a tényeket épp a gyerek előtt.

- Ezt inkább a lakásban folytassuk – Azzal Michael elindult maga után húzva kis családját.

A lakás is elég nyomorúságosnak festett, de mikor megtudta, hogy ez csak átmeneti, nem itt fognak élni, Marjory megnyugodott egy kicsit, már a kislány miatt is. Egy idős házaspártól bérelték, akik a szomszédban laktak. A feleség, Margarett néni volt a gyereknek. Szemmel láthatóan ismerték egymást.

Alma kenyérrel és levessel kínálta meg, amit gyorsan felmelegített. Más nagyon nem volt már otthon.

- Sokáig tartott – jegyezte meg Michael, leült a hálásan falatozó Marjoryval szemben. – Tudta, hogy Adamet megmérgezték?

Marjory lenézett a levesére. Már majdnem a felét bekanalazta. Némán Michaelre emelte a tekintetét, majd folytatta az evést. Most már mindegy. Legalább jóllakott legyen.

- Szóval ön az ártatlanságomban hisz? – kérdezte Michael, és szedett a tálból magának is.

- Szeretnék…

Michael hümmögve kenyérért nyúlt. Nem is szólalt meg többet, míg be nem fejezte az evést. Idegőrlő percek voltak mind Marjory, mind Alma számára. A nő végi mozdulatlanul állt a mosogató mellett.

- Ő a lányom, Henrietta – biccentett a kislány felé, aki az ajtófélfának támaszkodva méregette a látogatót. – Én Lucynak szerettem volna elnevezni, de mivel hétfőn érkezett az árvaházba, ezért H betűs nevet kapott.

- A Lucyra is hallgatok – szúrta közbe a lány durcásan. Alma a lány felé indult, de ő elhúzódott. Michael szomorúan figyelte őket. A gyerek, aki életében most először találkozott az édesanyjával, még nem fogadta el őt. Csak a nőt látta, akit az apja ölelt , helyette. Még túl friss volt ez az élmény a kis lelkének, hogy megbirkózzon vele. Alma fájdalma nem is lehetett volna nagyobb. Visszakapta gyermekét, és mégsem. Visszatért hozzá a férfi, akit mindig is szeretett, de menekülniük kell, lehet, hamarosan ismét elveszíti.

- Mit tud a rendőrség? – fordult vissza Marjory felé a férfi.

- A… a vadászról tudnak. A fogadóról Markethillben, és arról, hogy… hogy ott volt a kisházban. Nem ön volt, igaz?

- Nem én voltam – felelt kimérten Michael.

- Adam… megtalálta Michael levelét – szólalt meg Alma, közelebb lépett. – Én és Michael… mi… szóval…

- Tudom. Gloria elmesélte – vágott közbe Marjory, hogy megkímélje a nőt, a szörnyű emlékek felidézésétől.

- Vacsora után, akkor akart kérdőre vonni. A házassági szerződésünkben az állt, ha valaha ismét felveszem a kapcsolatot Michaellel, váláskor minden az övé lesz. Adamé. Fel akart állni, de összeesett és meghalt.

Ekkor sikíthatott fel Alma, amit mindketten meghallottak.

- Michael aznapra ígérte az érkezését. Épp akkor… akkor nyitott be. Adam még látta őt. Rettentő dühös volt.

Mindhárman összerezzentek, mikor váratlan kopogtatott valaki az ajtón. Margaret volt az. Jött, hogy áthívja Lucy-t egy kis kényeztetésre. Meleg cukros tejet ajánlott fel azért, hogy a kislány kihagyja ennek a rettentő érdekes beszélgetésnek a végighallgatását. Jól számított az öreg hölgy, sikerült átcsábítania az édesszájú gyerkőcöt.

Megvárták, míg bezárul a szomszéd ajtó, majd Michael és Alma közösen elmesélték, hogy hogyan sikerült hónapokig elterelniük a gyanút magukról. Michael végzettségének és Alma segítségének köszönhetően el tudta végezni Adam munkáját. E mögött is apja számító büntetését vélte felfedezni, hogy egy szakmai szinten ugyanolyan emberhez adta Almát, mintha csak azt akarta volna mondani, "Nem sajnálom egyetlen intézőmtől sem, nincs bajom a nővel, csak a tiéd nem lehet."

A testet elásták a kertben, majd Michael tervezgetni kezdte a szökésüket. Létrehozta Dwight és Dora Townsandot – a Dwight-ot már korábban is használta, hogy ne hozhassák összefüggésbe a Vance névvel, mikor felkutatta a kislányát. Az alatt, míg ő a Vance birtokon élt, Lucy-ra a kedves Margaret vigyázott, Michael jó barátjának édesanyja.

Mikor Michael felkereste Almát, arra akarta kérni, váljon el a férjétől, és jöjjön el vele. Sikerült talpra állnia, és elegendő pénzt halmozott fel ahhoz, hogy biztosítani tudja családja jólétét. Adam halála, és Alma rettegése attól, hogy Michaelt ártatlansága ellenére börtönbe zárják, azonban átszabta a tervet. Mikor belevágott, hogy új személyazonosságokat szerezzen mindhármuk számára, nem is sejtette, mennyi időbe és pénzbe fog kerülni, közben nem merte magára hagyni Almát sem.

Marjory próbált figyelni, de többször is elvesztette a fonalat. A két szökevény, különösen Alma, egyre jobban belelendült a magyarázkodásba, végre megszabadulhattak a rájuk nehezedő titok súlya alól.

- Két nap múlva kifut a közeli kikötőből a Victoria VII. Nemcsak az országot, de a kontinenst is végleg magunk mögött hagyjuk – jelentette ki Michael.

- Várj! – kiáltott fel Marjory. – Elég!

Táskájából, melyet ölében tartott, egy kisméretű diktafont húzott elő. Be volt kapcsolva. Végig forgott.

Három nappal később egy kis csomagot tettek le Queen hadnagy asztalára. Egy kazetta volt benne, mellette rövid üzenet.

„ A részletekről kérdezze Gloria vagy Franklin Vance-t. A méreg a borban volt. Jobb felső sárga konyhaszekrény, fehér címkés. Üdvözlettel: Dwight, Dora, Lucy és M.”

Sem a szökevény családot, sem Marjory Stadmant nem látták soha többet. Megtalálták viszont a boros üveget, mellette a válási papírokat is, amelyekkel Michael érkezett, s amelyeken a dátuma megegyezett a hangszalagon elhangzottéval. Ugyan nem került le a gyanúsítottak listájáról, ahogy Alma Trebizond sem férje megmérgezéséért, ám Queen hadnagy elrendelte a bizonyítékok újra átnézését és további tanúk kihallgatását.

A szökevények a kezébe adták a megoldás kulcsát, csupán egy dolgot hagytak rá, a kérdés megválaszolását. A kérdését, ami így hangzott: Kinek a keze ölte meg Alma Trebizond fiatal férjét?

Mikor elolvastam az utolsó mondatot és tudatosult bennem, hogy egy megoldatlan gyilkossággal kéne befejeznem a történetet, első gondolatom az volt, hogy ez azért sok. Levettem hát egy másik könyvet. Ellery Queen: A bűn eredete. Kinyitottam a II. és az V. fejezetnél. Az utolsó mondat így hangzik benne: "- Akkor hát mindent szépen eligazítottunk - jelentette ki Lauren ijesztően fakó hangon, és némán kivonult." A tökéletes lezáró mondat! Ennél nagyobb szerencsém nem is lehetne! Aztán valahogy mégis Marjory *és nem Lauren története mellett döntöttem. Talán a kihívás miatt... vagy mert annyira megtetszett ez a név, nem tudom. Minden esetre, remélem, tetszett a történet.

A szemfüles olvasó azt is észrevehette, hogy a címben valami "nem stimmel". Nos, úgy gondoltam, ha már egy ilyen terjedelmes krimiszerűséget összehoztam, ne vegyük el a lehetőséget ^.^ Vöröskétől, hogy az ő neve alatt jelenjen meg.

* Pontosabban nem Marjory, hanem Michael és Alma Trebizond történetét, ami az első tényleges krimim mellett a leghosszabb novellának járó kitüntetést is birtokolja ettől kezdve 6022 szónyi terjedelmével, ami pontosan 15 word oldalnak felel meg. Tudtam volna még tovább is nyújtani, de azt hiszem, így is épp elég nagy kihívás lesz végigolvasni.
Még egy szám a végére. 87 - ennyiszer írtam le Marjory nevét a történetben. Olyan különleges, nem bírtam megállni, egyszerűen elgyengültem
És nem, én sem tudom, ki a gyilkos, csupán egy sejtésem van. Annyit megsúgok, a Vance kastély egyik lakója.