VÖRÖSKE: Egy tucat - 6. nap

Válassz egy könyvet a polcodról és véletlenszerűen mutass rá két fejezetre. Jegyezd fel az egyik első mondatát, valamint a másik utolsó mondatát, használd őket fel egy novella kereteként!

Kiválasztott könyv: Edgar Wallace - Az ember, aki nem is él

Kiválasztott fejezetek: II. fejezet, V. fejezet

Történet

- Marjory Stedman a végén eltűnik 
 

Marjory Stedman, a Vance & Vance cég titkárnője kilépett a házból, és örült, hogy kijutott a tavaszi este langyos levegőjébe. Sógora, Daniel Vance még a vacsoraasztal mellet sem kímélte, keményen kritizálta öltözködési stílusát, ami szerinte nem illik bele egy olyan cég arculatába, mint a Vance & Vance, mely már harmadik generáció óta képviseli a tisztességet, előkelőséget és precizitást. Marjory már milliószor feltette magában és nővére előtt a kérdést, hogy képes valaki együtt élni egy ilyen emberrel. Victoria csak mosolyogva megrázta a fejét, és arra kérte, legyen elnéző az ő munkamániás férjével. Mennyire más a legidősebb Vance testvér, mint az öccse. Gloria ugyan nem vette ki ténylegesen a részét a családi vállalkozásból, újságíróként dolgozott egy hetilapnál, aminek fiatal nők voltak a célközönsége, mégis ő volt az egyetlen, aki egyenlő lényként kezelte Marjoryt. Ő volt a lány támasza ebben a hatalmas házban.

Nem sokkal az után tűntek el a Stadman nővérek szülei egy repülőgép szerencsétlenségben, hogy Victoria randevúzni kezdett Daniellel, és a férfi mindenben segítette őket, mivel a saját, fösvény rokonságuktól nem sok jóra számíthattak. Ez mondjuk rendes volt tőle, hogy rá, a kishúgra is gondolt, de amikor a menyegző után Gloria kijelentette, hogy ettől kezdve a Vance rezidencia lesz az otthonuk, és Marjory kénytelen volt belemenni abba, hogy szabadságát feladva titkárnőként próbálja meg visszafizetni azt a sok támogatást és segítséget - a nővére nevében is -, amit kaptak, már egyáltalán nem talált Danielben semmi kedveset, és ezt az ellenszenvet mintha még élvezte is volna a férfi.

Az idősebb Mr. Vance ideges kis emberke lévén folyton ott lihegett a nyomában, hogy értesüléseket csikarjon ki belőle a céghelyzetét illetően, mintha legalábbis ő lett volna az első könyvelőjük. Gloria Mrs. Vance-re hasonlított, így az öreg hölgy is éppoly kedves természetű volt, mint lánya, ám a régi határozottságából és kiállásából sokat elvett kezdődő alzheimere.

A család még két egyéb Vance sarjat tudott felmutatni, de ezek Marjory számára csak papíron léteztek, még soha nem látta egyiküket sem. Oliver, amint nagykorúvá vált elhagyta a családi fészket, hogy Amerikában próbáljon szerencsét, a másikról mindössze annyit tudott, hogy M. D. a monogramja. Senki se volt hajlandó beszélni róla, még Gloria is csak egy fanyar mosollyal felelt, mikor nekiszegezte a kérdést.

Az idő kezdett csípőssé válni, és Marjory csupán egy vékony blúzt és szoknyát viselt. A földszinti hallból beszélgetés zaja szűrődött ki. Mrs. Vance nyitott ablakán át a tv zaja szűrődött ki. Gloria visszavonult a dolgozószobájába. Semmi kedve nem volt kettesben maradni Mr. Vance-szel vagy bezárkózni a maga szobájába. A bejárati ajtó melletti fogasról levette Mrs. Vance pongyoláját és a vállára terítette, és sétára indult a ház mögött elterülő parkban.

A magas kőfal kint tartott minden nagyvadat, se vaddisznó, se szarvas nem élt a parkerdőben. Néha egy-egy őz betévedt a patak felől, mikor elég alacsony volt a vízszint, hogy átkeljenek azon a rövid szakaszon, ahol nem tudtak falat állítani, és Marjory az előző télen látott egy rókát is.

A intéző háza felé indult, ahol kis veteményes és gyümölcsös bújt meg a sövénnyel leválasztott birtokocskán. Mr. Trebizond lakott itt a feleségével. A férfi meglehetősen fiatal volt ahhoz, hogy így éljen a világtól szinte elzárva. A felesége vagy tíz évvel idősebb volt nála. Mr. Trebizond egyetemet végzett, kettőt is. Magas, sovány férfi volt, bőre sápadt volt a sok bent töltött órától. Szemei mélyen ültek nagy, horgas orra két oldalán. A színüket Marjory sosem tudta megfejteni. Mr. Trebizond az a fajta ember volt, aki folyton papírmunkákba temetkezik és minden utasítást levélben küld el. Állandóan otthon volt. Talán még Mr. Vancenek is levélben üzent. Alma, a felesége kert tervező mérnöknek tanult, de nem fejezte be. Most telefonos teleshop eladóként egészítette ki férje keresetét. Marjory visszahúzódó, de kedves asszonynak tartotta. Időnként meglátogatta őket, ha már végképp kibírhatatlan volt a légkör a kastélyban.

A ház ablakaiból meleg fény áradt kifelé. Marjory nem fordult le az ajtajukhoz vezető ösvényre, hanem tovább sétált a gyümölcsfák felé, hogy megnézze, hány virágzott már ki. Az árnyékok egyre hosszabbra nyúltak becsíkozva a földet, mint valami börtönrácsok. Halkan dudorászott, hogy szórakoztassa magát.

Már visszafelé indult, mikor hirtelen mozgást vett észre a ház felől. Pontosan nem tudta kivenni, ki lehet az, de annyi bizonyos, hogy nem a ház egyik lakója. Ahhoz túl... nagydarab volt. Miféle éjjeli látogató érkezhetett Trebizondékhoz? Kíváncsiságától hajtva lopakodva elindult az ösvényen. Alig ért el a veteményes széléhez, hátborzongató sikoltás remegtette meg az ablakokat. Marjory megtorpant, majd gyorsan hátat fordított, mielőtt látta volna az idegent belépni a házba és futólépésben elindult Vance kastély felé.

Másnap reggel felhívta Almát. A nő hangja fáradtan csengett, de azt mondta, nincs semmi baja, csupán a férje ijesztett rá egy ízléstelen viccel. Marjory ezután nem foglalkozott az üggyel. Elkísérte Davidet egy külföldi partnerrel folytatott tárgyalásra, és lekötötte az irodai munkája.

Ősz lett, mire ismét eljutott a kisházhoz. Bentről sietős pakolászás hangjai hallatszottak, majd Alma nyitott ajtót. Marjory először meg se ismerte, olyan boldognak és zavartnak tűnt. Homlokán kisimultak a ráncok, orcája élettel teli, visszafogott sminket viselt, haját befonta, és vidám, világoskék virágos ruhát viselt. Éveket fiatalodott.

- Adam most nincs itt - közölte. - A városba ment, orvoshoz.

Félreállt, hogy beengedje. A ház is kivirult. Sokkal inkább hasonlított már egy otthonra, mint irodára, aminek korábban használták. Megjelentek a szobanövények, amiket Marjory tudomása szerint Mr. Trebizond ki nem állhatott. Szegény Alma, gondolta akkor Marjory.

- Csodás - lelkendezett. Az asztal mellett ülő férfit csak akkor vette észre, mikor megcsikordult alatta a szék. Sötét fekete haja tincsekben hullott a homlokába. Széles vállain megfeszült az ing. Egész lényéből áradt a magabiztosság és a titokzatosság. Ahogy elindult Marjory felé, a lánynak megremegtek a térdei.

- Örvendek, a nevem Michael - mondta olyan meggyőzőerővel, hogy Marjory akkor is elhitte volna, ha a nyakában lógna egy névtáblácska Gordon felirattal.

- Michael egy... régi ismerősöm - lépett melléjük Alma kezében gőzölgő teáskannát szorongatva. - Kérsz?

Marjory nagy nehezen elszakította tekintetét a férfiról és bólintott.

- Mióta van itt? - érdeklődött. Biztos volt benne, hogy őt látta azon a tavaszi éjszakán. Vajon az óta itt van?

- Elnézést, nem hallottam a nevét - terelte a szót Michael. Marjory teljesen zavarba jött. Néhány érthetetlen, dadogó szó után végül sikerült rendesen bemutatkoznia.

- Alma már mesélt önről... és a nővéréről - tette hozzá. - Hogy érzi magát Vance-ék közt?

Pillanatok alatt a kérdések rossz oldalára keveredett. Ő akart kérdezni, nem válaszolgatni.

- Tiszteletteljes érzés... mindenki olyan tiszteletteljes abban a házban - felelt végül az elvárásoknak megfelelően. Legalábbis ő így hitte. Michael hangosan felnevetett.

- Tiszteletteljes? - Jó hogy nem csordultak ki a könnyei úgy hahotázott. - Hallod ezt, drágám?

Alma zavartan elmosolyodott, és kitöltötte a forró italt.

- Sajnálom. Michael nem igazán szereti Vance-éket - suttogta.

- Nyomorultak - értett egyet a férfi. Felállt és kiment a konyhába, ahonnan később egy üveg sörrel tért vissza. - Nyitó?

Alma fejével a komód felé bökött, ahol a jókora kulcscsomóra volt felfűzve az üvegnyitó.

- És a férjed hogy van? Miért kellett orvoshoz mennie? - fordult hozzá Marjory, csakhogy ne álljon be kellemetlen csend. Kérdése mégis épp ezt idézte elő.

- Gyengélkedik - felelt végül a nő helyett Michael. - Megfájdult a gyomra.

Néhány feszült pillanat után Alma belekortyolt a teájába, Michael torkából mély sóhaj szakadt fel, majd leült a nő mellé és felvetett egy semleges témát a valuta árfolyamának negatív ingadozásairól.

A hirtelen támadt feszült légkör megszűnt, és vissza sem tért a búcsúzás pillanatáig.

- Majd küldetek James-szel egy jobbulás csomagot Adam számára - fordult vissza az ajtóból Marjory.

- Oh, nagyon kedves öntől - hárított Michael. -, de nem olyan súlyos a dolog. Lehet, hogy csak szimpla gyomorrontás. Adam... amúgy se szereti, ha nagy a felhajtás maga körül.

Ezzel sajnos egyet kellett értenie, így elvetette az ajándékcsomag ötletét.

Három héttel később Marjory a leveleket nézegette, amiket épp nemrég adott be a postás. Meglepően sok volt.

- Mr. Trebizond, Mrs. Alma Trbizond... számla, számla, számla - lapozgatta a ki nem bontott leveleket. Egyet találomra felbontott. A kézbesítési dátum majdnem kéthetes volt. Egyetlen magyarázatot tudott elképzelni. A postás egyszerűen fölhozta a leveleket a kisházból, amiket senki nem vett át. Mivel indulnia kellett egy találkozóra, Rose-t, az egyik szobalányt küldte el, hogy nézze meg, mi a helyzet az intézőék háza táján.

Hazaérve meglepő látvány fogadta. Két rendőrautó parkolt közvetlen a kastély főbejárata előtt. Mr. Vance ezt biztos nem tűrné, hacsak nem valami életbevágóan fontos ügyről lenne szó. Két rendőr, akik a kétszárnyas ajtó előtt várakoztak igazoltatták mielőtt beengedték volna. Az összes lakó és a személyzet a nappaliban várakozott.

- Oh, Marjory csakhogy hazaértél - sietett hozzá a könnyes szemű Victoria. - Próbáltunk, de nem tudtunk utolérni - hangja idegesen megremegett. - Adam Trebizondot megölték! A halottkém szerint már hónapokkal ez előtt. Hallottál már ilyen szörnyű képtelenségről? És mi észre se vettük!

Marjory érezte, ahogy kifut az arcból a vér. Egy nyomozó odalépett mellé, és karját nyújtotta a szédelgő lány felé. Marjory halk köszönöm-öt rebegett. A férfi odavezette egy üres fotelhez, majd James némi frissítőt nyújtott felé, amit ő hálásan fogadott.majd James i odavezette a helyére, hogy le tudjon ülni. James némi frissítőt nyújtott felé, amit szintén hálásan elfogadott.férfi odavezette a helyére, hogy le tudjon ülni. James némi frissítőt nyújtott felé, amit szintén hálásan elfogadott.

- És... és Alma? Ő hol van? - kérdezte, mikor már elég biztosnak érezte a hangját.

- Ő eltűnt - felelt egy köpcös férfi, aki láthatóan a nyomozást vezette. - Most, hogy megérkezett, feltehetek önnek néhány kérdést?

Marjory bizonytalanul bólintott. Ezt nem négyszemközt szokták végezni? A kihallgatást. Miről maradt le? Kezdett eluralkodni rajta a megmagyarázhatatlan pánik.

- - Igaz, hogy ön nemrégiben meglátogatta Mrs. Trebizondot?

- I- Igen. Úgy kettő... nem, három hete. Azt mondta - összeráncolta a homlokát, és próbálta pontosan felidézni a bezélgetésüket. -, hogy Adam, illetve Mr. Trebizond orvosnál van. Én nem is láttam őt..

- Nem is láthatta - nyugtatta meg kimérten a nyomozó. - A kutyák találták meg az elásott maradványait.

- Úristen! James... James, hozzon még ebből!

A rendőrnyomozó figyelmét kis időre elterelte a belépő két férfi. A kisházból jöttek, hogy jelentést tegyenek neki. Halkan beszéltek, a lány nem értette tisztán egyetlen szavukat sem. Elmentek. A rendőrnyomozó gondterhelten ráncolta a szemöldökét, és megdörzsölte homlokát. Mrs. Vance csendesen arra kérte, had vonulhasson vissza a szobájába. Az ifjabbik Mr. Vance az ügy mihamarabbi felgöngyölítését sürgette. Marjory előtt mintha lassított felvételben peregtek volna a képek. Queen hadnagy engedélyt kért Gloriától, hogy használhassa a kettő közül az egyik dolgozószobáját. A nő tétován bólintott, és szóban eligazította őket.

A Vance család hírnevére és befolyására tekintettel vagy épp annak köszönhetően, hogy a nyomozók az egyik használaton kívüli cselédszobában be tudtak rendezkedni, megígérték, hogy addig nem hagyják el a rezidenciát, amíg valamilyen külső nyom el nem szólítja őket. Azonban az utolsó nyom is legalább kéthetes volt, amit a tettesek hátrahagytak, már biztos, messze jártak. A nyomozást vezető Queen hadnagy utasította embereit, hogy adjanak ki körözést Mrs. Trebizond ellen.

- És Michael? - kérdezte remegő hangon Marjory.

- Milyen Michael?

Marjory meglepetten nézett Mr. Vance felé, aki utolsók közt készült elhagyni a nappalit.

- Michael, a férfi, aki Almával volt, mikor meglátogattam. Középmagas, fekete hajú... - elhallgatott, mikor belenézett a vénember szemeibe.

- Átkozott, gyilkos fattyú – tört ki meglepő indulatossággal Mr. Vance torkának legmélyéről. Marjory tágra nyílt szemekkel figyelte a tombolását. Botját felkapta és hadonászni kezdett vele. – Kitagadtalak! – Még a visszasiető Mrs. Vance se tudta rávenni, hogy lenyugodjon. Végül egy fiatal rendőrtiszt vette el tőle a botot.

- Nem tudhatjuk, hogy a férfi a mi Michaelünk volt-e - suttogta Mrs. Vance, s karon fogva kirángatta a szobából férjét. A rendőrtiszt vonakodva utánuk ment, hogy visszaadja Mr. Vance-nek a botot, amire támaszkodhat.

Marjory rosszat sejtve gyorsan kiitta a poharat, amit még James tett elé. Az ital erős volt. Tüzes. Marta a torkát. Mégis reszketett a hidegtől.

- Kurva! Mocskos ribanc! – hörögte a távolodó Mr. Vance. Hátrafordult és úgy kiáltott a remegő lány felé – Te is hagytad magad felcsinálni?

Queen megvárta, míg ismét elcsendesedik a nappali. Nyugtató mosollyal az arcán lépett a némán maga elé meredő lány mellé. Egymás után felveszik azok vallomását, akik valamiféle kapcsolatba hozhatók az üggyel, mondta neki. Ebbe még David is beleegyezett, feltéve, ha - az ő szavaival élve - a lehető legkevesebbet alkalmatlankodnak körülötte és kölcsönösen hagyják egymást dolgozni. Marjory kicsit meg is sajnálta őt abban a pillanatban. Nem tesz jót az üzletnek egy gyilkosság híre, ráadásul nehéz lesz még egy olyan elkötelezett, munkamániás intézőt találnia, mint Mr. Trebizond.

David vallomását vették fel először, majd azzal a feltétellel, hogy nem tervez szökést, és nem akarja elhagyni az országot, engedték, hogy bemenjen az irodájába, valamint ígéretet tettek neki, hogy a rendőrség megpróbálja távol tartani a sajtót az ügytől, amíg nem tisztázódnak a körülmények.

Marjory a konyhában lődörgött egy üres poharat szorongatva. Rose az asztalnál ült. Megviseltnek tűnt. Uniformisa összegyűrődött, haja kicsúszott a szorosra fogott kontyból, szemei vörösek voltak a sírástól. Marjory nem szólt rá. Hagyta, had pihenje ki magát egy kicsit, mielőtt visszamenne kitakarítani a nappaliban.

A ház többi lakója visszavonult szobáikba. James és Roger a rendőrök mellett segédkeztek. Frissítőket és szendvicseket szolgáltak fel. Mrs. Hayes, a szakácsnő nem győzte őket készíteni. A balszárnyban általános felfordulás uralkodott.

Váratlan David jelent meg a konyhaajtóban. Haja fényesen csillogott és tökéletesen hátra volt fésülve. Halványzöld sportzakót és háromnegyedes nadrágot viselt. Kezében fekete halszálkás micisapkát szorongatott. Arcán semmitmondó mosoly virított. Mintha nem is történt volna gyilkosság, és nem este hét óra lenne.

- Queen hadnagy téged hívat, Marjory! Ha végeztél a vallomással, öltözz át, kint várlak a ház előtt. Hosszú éjszakánk lesz - Marjory pislogott néhányat, hátha felébred, de nem történt semmi. David biccentett, majd elindult kifelé.

- Szerintem, menned kéne - súgta neki Mrs. Hayes.

- Igen... igen... megyek... - dadogta Marjory, s úgy nézett a szakácsnőre, mintha a semmiből tűnt volna elő. Ahogy elhagyta a konyhát, már hallotta is, hogy Mrs. Hayes szól Rose-nak, hogy tegye végre hasznossá magát, és váltsa le Jamest.

Gloria nesztelen léptekkel sietett felé, majd szó nélkül belékarolt, mielőtt a lépcsőhöz ért volna.

- Kérlek, drága Marge - így szokta becézni -, ne beszélj Michaelről! Védd meg őt! Ő... ő az én kisöcsém... az én tékozló kisöcsém - hangja megremegett, hallani lehetett, ahogy próbálja visszafojtani a könnyeket. Marjory érezte karján a kétségbeesett szorítást, ami már fájt, és a reszkető fájdalmat Gloria hangjában. Nem szólt.

- El tudná nekem pontosan mondani, hogy nézett ki ez a Michael? - Queen hadnagy Gloria íróasztala mögött ült. Háta mögött a sötétítő függöny be volt húzva, lámpával világítottak. Kint már szürkült. A tiszt, aki hellyel kínálta vizet és szendvicseket nyújtott felé, de mindkettőt visszautasította.

Marjory azok magabiztosságával adta le a személyleírást, akik meg vannak győződve arról, hogy nem lehetett ő a gyilkos. Michael nem lehet gyilkos, de ezt neki kell bebizonyítania. Azért, a biztonság kedvéért nem árulta el, hogy talán látta a férfit azon a tavaszi éjszakán.

A vallomás után lezuhanyzott, átöltözött és beült David Vance mellé a sportkocsiba, hogy együtt a vállalathoz robogjanak egy álcázott rendőrautó kíséretében. Marjory hajnalig dolgozott. Mindenről, ami Mr. Trebizondtól érkezett a halála óta, másolatot készített. A jelentések és elszámolások mind hibátlanok voltak. Egyetlen apró különbség, amit Marjory felfedezett bennük, néhány kifejezés, amit az új Trebizond előszeretettel használt, de a régi sosem.

Mire másnap fél négykor kiszállt a kastély előtt nem érezte a lábait, sem az ujjait. Mint valami újszülött, aki most próbálgatja a markocskáját, elnagyolt mozdulatokkal nyitott be és támolygott föl a szobájába. Lerúgta lábairól a lapos talpú cipőit, nagyot koppantak a padlón. Felnyögött. Hagyta a blúza kigombolását, egyszerűen áthúzta a fején. Tovább nem jutott állva. Lerogyott az ágya szélére, és lassan, a régi technika szerint, rugdalózva húzta le magáról a szűk egyen szoknyát. Nagyot sóhajtott, mikor végzett, majd jobb kezével hátranyúlt, hogy kikapcsolja a melltartóját. A hálóingét a párnája alatt tartotta gondosan összehajtva. Végül azt is sikerült felvennie.

A végtelenségig hajtotta magát bent az irodában, nem is számolta, hány adag kávét ivott meg, ezért aztán csak feküdt az ágyon és a plafont bámulta. Nem bírta lehunyni a szemeit. Nem lehet olyan nyugodt és meleg mosolya egy gyilkosnak.

Két nap telt el. Marjory David minden fenyegetése és könyörgése ellenére is szabadságot vett ki. Nem tehette Michael! És Alma? Alma boldognak tűnt. Az volt. Mitől?Marjory hátratett kezekkel sétált végig a folyosón, lehajtott fejjel. Vigyázva lépkedett, kerülte a szőnyegdarabok közt végiggzt végigfutó vonalak érintését.

MMár nem állt egyetlen autó sem a Vance kastély főbejárata előtt. Az a két rendőrautó, ami még itt maradt a hozzá tartozó rendőrökre várva, már a garázsban álltak. Harminckilenc órányi semmittevés. Ez jutott Marjorynak, és Gloria bizonytalan, kérdő tekintete, ami titkon követte őt. Mr. Vance bezárkózott a szobájába. Senki se látta az óta az incidens óta. Marjory szívesen megkérdezte volna erről Gloriát, de félt megtörni a csendet. Mrs. Vance zavarodottan viselkedett, ezért hívtak mellé egy ápolónőt, aki nyugtatókat adott neki – Roger szerint csupán leitatta. Bármi történt is, az öreg hölgy békésen szuszogott az ágyában, s csupán néhány órácskára ült fel, hogy újságot olvasson.

Akire leginkább kiült, hogy mi történt, az Victoria volt. Szabályos gyászba kezdett. Reménytelen, hisztériás gyászba. Rá se lehetett ismerni. David nem is akart.

Újabb két nap telt el. Aztán a következő reggelen az egyik rendőr győzelemittas vigyorral az arcán sietett el az étkezőbe induló Marjory mellett.

- Hadnagy úr, hadnagy úr! – kiáltott be Gloria dolgozószobájának ajtaján. – Megvannak! Valaki felismerte a nőt!

Queen hadnagy széles mozdulattal kapott a papírok felé, amit a fiatal férfi átnyújtott az íróasztal fölött. Marjory észrevétlen megpróbált közelebb óvakodni és hallgatózni. Az ajtó résnyire nyitva maradt, és a lelkes ifjonc is elég hangosan beszélt, szerencsére.

Dora és Dwight Townsend néven béreltek szállást úgy egy hete Markethillben, a Vidám Vadász Fogadóban. Marjory érezte, a szíve a torkában dobog, nyelni is képtelen.

- Hm, már biztos odébb álltak, Gideon! Tudják, hogy keressük őket – mordult fel csalódottan Queen, azért intett egy emberének, hogy induljon, járjon utána az értesítésnek.

- Nem érti, uram – méltatlankodott az újonc. – Pénzt vettek fel a bankból, azzal fizettek!

Queen hallhatóan nem értette, Marjory azonban pontosan tudta, mire gondolt. Elfordult az ajtótól, mielőtt lebukna, és sietve elindult a szobája felé.

Csupán egy nap telt el. Marjorynak mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Elszánta magát. Miután telefonon megtudakolta, mikor indul a legközelebbi átszállás nélküli vonat Markethillbe, már ott is állt Gloria szobája előtt.

A nő először csak résnyire nyitotta az ajtót, majd csöndesen beengedte.

- Michael… ő volt apa kedvence. Nemcsak a számokhoz értett, hanem az emberekhez is. Jobban, mint David. Apa túlerőltette, mint szokása, és el akarta rendezni Michael egész életét – Gloria öntött magának egy ujjnyit a whiskys üvegből. Mióta Marjory legutóbb látta, jócskán leapadt a tartalma. – Rengeteg stressz, a szokásos. Michael végül egy közönséges szobalánynál… talált vigaszt. Amint kiderült a viszony, a nőcske repült… volna, de akkor már terhes volt. Apa elintézte, hogy a gyerek a szülészotthonból egyből az árvaházba kerüljön. Mchaelt sakkban tartotta azzal, hogyha nem egyezik bele ebbe, nemcsak a gyereket, a nőt se láthatja többet. Persze apa… nem tartotta be az ígéretét. A nőt hozzákényszerítette egy alkalmazottunkhoz. Nem volt teljesen normális… enyhén antiszociális… meséljem tovább? Míg Michael kibúvót keresett… a szerencsétlenben hirtelen feltámadt valami lelkiismeret-furdalás és jogi úton, tisztán akarta elintézni, hogy jó legyen a… az asszonynak.

- Alma Trebizondnak?

Gloria bólintott.

- Aztán Michael eltűnt. Alma pedig, mint valami szent… apáca… tűrte a zárkáját. Nem volt hajlandó mondani… egy szót sem Michaelről. Mi meg rá nem voltunk kíváncsiak. Apa azért a közelében tartotta, de mióta David sikeresen átvette tőle a cég igazgatását… azt hiszem, megfeledkezett róla. Senki se kereste a Trebizond házaspárt tőlünk. Kivéve te… úgy tűnik – szünetet tartott. Mélyen Marjory szemeibe nézett, talán választ keresett. Majd lezserül megrántotta a vállát. – Ez tehát családunk titka. A nagy fekete folt!

- Hiszel Michael ártatlanságában? – ezt muszáj volt megkérdeznie még.

- Nem. Ő ölte meg. Nem lehetett más. Van indíték… de ő az öcsém. A vérrokonom. Ha börtönbe kerül gyilkosságért, azt én nem élném túl – Marjory meghatottan felállt a fotelből és néhány lépést tett Gloria felé. A nő kifejezéstelen arccal nézett rá. – Kirúghatnak azért, amit tett. Elveszthetem miatta az állásomat. Anya és apa belerokkanna. Hozzájuk lennék kötve, míg ez az egész a fejünkre nem omlik. Nem hiszed? Látom ám! Hidd el végig gondoltam. Ismerem az embereket. Nem a gyilkosság miatt, hanem a titokért… ez az ára.

Mire befejezte a mondókáját, már egyedül ült a szobájában. Lassan az ajtó felé fordította fejét, felhúzta szemöldökét, majd újra töltött magának.

Marjory csak egy személy miatt aggódott, miközben jegyet váltott a pályaudvaron. Mi lesz Victoriával? Vajon tudja? David megvédi? Ez lesz az ő szerelmi próbájuk. Victoria is állást vállalhatott volna a Vance & Vance-nél, de ő a húgát küldte. A húga ezért sokkal többet tudott nála, és most hátrahagyja. Igen, de csak egy kis időre - nyugtatgatta magát.

A vonat még azelőtt kifut, hogy gyanakodhatnának, számolni kezdenék, mennyi ideig tart feladni pár levelet a postán. Néhány percen belül megkezdi három és fél órás útját North-Chipping felé, ahol aztán átszáll egy kis helyi gőzösre, ami egészen pontosan negyven perc alatt juttatja el Markethillig.

Marjory nem rajongott túlságosan a krimikért, ám még a pakoláskor rájött, több eséllyel indul, ha álcázza magát, ezért a vonaton egyenesen a mosdót vette célba, és onnét már, mint szemüveges, meglehetősen rosszul öltözött, enyhé túlsúlyos nő lépett ki. Haját egy fajráffal hátrafogta, hullámai szanaszét álltak. Egész úton egy két héttel korábbi újságot lapozgatott. Volt benne egy cikk a bőrápolásról, amit Gloria írt, Henrietta Grey néven, nehogy a saját lapjánál rájöjjenek, hogy másoknak is dolgozik. Máskor hangosan felkuncogott volna ezen. Ő tudja ezt a kis stikát, de másoknak fogalmuk sincs. Most viszont olyan titkot tudott meg, amin nincs semmi mosolyogni való.

A vonat lassított, majd begördült a markethilli állomásra. Kevesen szálltak le, csak néhány helybéli és Marjory.

Nem merte megkísérelni, hogy belezavarodik egy álnévbe, így is eléggé remegett a keze, mikor benyitott a Vidám Vadász Fogadóba. a fogadósnőnél a saját vezetéknevén mutatkozott be. A nő emlékezett Mr. és Mrs. Townsand-re. Mintha szökésben lévő szerelmesek lettek volna, mondta mosolyogva Mrs. Gardner, aztán jó házigazdaként sorolni kezdte a szakácsuk specialitásait.

- Asszonyom, nem tudja, hol vannak most? Meg kell találnom őket - Mrs. Gardner rákönyökölt a pultra, s elgondolkozva nézett Marjoryra. A lány nem mert félrenézni, s így az a rémesen oda nem illő gondolat kezdett keringeni a fejében, hogy ki lehetett olyan vak, hogy elvegye ezt a bányarémet. A Vance kastély melletti városkának is van fogadója, de ott egy tisztes, kissé ugyan horgas orrú nő áll a fogadós oldalán, aki nem szívja a fogát. Ellenben Mrs. Gardner pontosan ezt tette. Kivillantotta az ínyét is. Marjory bizonytalanul rámosolygott, mire Mrs. Gardner hirtelen az asztalra csapott és felegyenesedett.

- Miért keresed őket?

- Mert... tényleg... üldözik őket - felelte Marjory bizonytalanul. - Segíteni szeretnék nekik. Mi... mi barátnők voltunk... vagyunk, és szeretném, ha boldogok lehetnének.

Mrs. Gardner szemölcsös arcára széles mosoly ült.

- Megszöktette? Tényleg megszöktette? - úgy tűnt, kedveli a hősszerelmeseket. Eseménytelen éjszakáin akár álmodozhatott is egy-kettőről, vagy olvashatott róluk, legalábbis Marjory nagyon remélte, hogy valami ilyesmi van a mosoly hátterében. - Az apa elől? Nem... ahhoz túl öreg már... férj? Házasságtörés? - hangja egyre irritálóbb és hangosabb lett. Marjory kétségbeesetten próbálta csitítani.

- Igen-igen, de nincs sok időm. Legfeljebb pár órám, és tovább kell mennem.

Mrs. Gardner fintorgott. Talán az együttérzés jele?

- Nemrég mentek el. Két vagy három napja. Vonattal. Akárhol lehetnek. Sajnos nem tudok többet segíteni.

- Nem említettek... nem tudja mégis, nem említettek valami helyet? - Hogy is képzelte, besétál és itt lesznek? Gloria azt mondta, Michael a legokosabb, bizonyára eltervezték ezt a szökést. Több hónapjuk volt kitervelni, és addig... addig Adam nevében Michael végezte a könyvelést. Talán még újabb hónapok, mire valaki egyáltalán felfedezte volna az egészet. Karácsony. Akkor mindenkit meghívnak a kastélyba, aki a birtok területén él vagy dolgozik. Ha nem megy át hozzájuk, akkor akár...

- Hát, ha annyira meg akarod találni, menj el Joseph Benneth-hez az állomásra. Ha ő rakta fel a csomagjaikat, talán még emlékszik, hogy hova mentek. Többet nem segíthetek, hacsak nem akar valami ebédet, de mintha azt mondta volna, hogy siet. Akkor viszlát! - azzal elővett egy rongyot és elindult az asztalok felé, hogy letörölgesse az egyiket.

Marjory egyre csak számolta vissza a perceket, hogy mikor állítja meg egy járőr és lenget meg az arca előtt egy köröző lapot. Habár még mindig viselte az álruhát, csupaszabbnak, védtelenebbnek és hazugabbnak érezte magát, mint valaha. Nem ismerte az eljárás pontos menetét, nem tudta, mennyire figyelik. Lehet szerencséje, és talán egy egész napot is nyer, hisz reggel indult, és a gyilkosság felfedezése óta elmaradtak a közös étkezések.

A pénztáros furcsán nézett rá, mikor Joseph után érdeklődött, de aztán elküldte a csomagmegőrzőhöz. Marjory azonnal felismerte a középkorú férfit, aki két fekete bőrönd fölött állt együgyű ábrázattal és előre hátra hintázott a lábán. Marjory már látott ilyet korábban. Autistának nevezték őket. Néhányuk remekül értett a számokhoz, másoknak tökéletes fotografikus memóriájuk volt, de valamit mindig adniuk kellett cserébe. Remélte, Joseph azok közé tartozik, akikkel könnyen szót lehet érteni.

Joseph először elég bizalmatlanul viselkedett, míg Marjory rá nem jött, hogy szenvedélye az utazás, illetve az utazásról való fantáziálgatás. Néhány csavaros kérdéssel aztán sikerült rávennie, hogy elárulja, melyik vonatra szálltak fel. Ekkor szólalt meg a hangosbemondó. Személyvonat érkezik öt perc múlva a kettes vágányra. Joseph két társa elindult targoncáikkal, hogy segíthessenek a leszálló utasoknak. Joseph a felszállóknak fog majd.

- Mi az ott a kezében? - kérdezte Marjory, hogy még egy kicsit tartóztathassa.

- Oh ezek? Leszálló jegyek - mutatta fel a férfi bárgyú mosoly kíséretében a fehér lapokat.

- De hisz ezek üresek!

- Minden csomag kap egyet. Hogy tudják, hol kell leszállniuk - felelte Joseph, majd zsebébe csúsztatta a kártyákat, és már indult is.

- Joseph, Joseph mit írt... hová utaztak Mr. és Mrs. Townsend csomagjai?

- Oh, azok? Szép csomagok. Egyik...

- Hova? Joseph, árulja kérem el... egyik... tudja... az egyik csomag lemaradt - Marjory lekapta hátáról a zsákot, és Joseph orra alá dugta. - Ma-magányos a csomag... egyedül maradt. El akar utazni Townsendék csomagjai után. De... de nem tudja, hol szálljon le, melyik vonattal menjen.

- Oh... milyen esetlen, maga - Joseph sóhajtva visszafordult, majd gyorsan ráfirkantotta egy lapra a város nevét, a vágányt és az indulás időpontját, mielőtt az oldalzsebbe tűzte volna.

- Köszönöm - rebegte Marjory meghatottan. Joseph csak biccentett, végigsimított a táskán, majd imbolygó járással elindult a peron felé.

A lány néhány pillanatig meg se mert mozdulni, nehogy egy szellő kikapja a zsebből a papírfecnit és tovaszálljon minden reményével együtt. A távolban meghallotta a közeledő vonat hangját, és ijedten összerezzent. Szorosan átölelte hátizsákját, és futólépésben, ahogy szoknyája csak engedte, a pénztárhoz sietett.

- A legközelebb indulóra! Ide- tolta át Joseph kártyáját a rács alatt. - Nem... kérem, milyen megállókat érint még ez után? - a pénztáros unottan felvonta a szemöldökét, majd keresgélni kezdett a menetrendek közt.

- A Lonely Bridge-ig kérek egy jegyet - választotta végül Marjory a kettővel későbbit, mint ahol valójában le szándékozott szállni.

- Turista vagy első osztály? - kérdezett vissza a pénztáros. Marjory megköszörülte a torkát, mire a nő megismételte.

- Turista vagy első osztályra kéri a jegyét?

- Turistára.

- Egy hetven lesz. Köszönöm. Itt a jegye.

A vonat délután ötkor indult. A pékségben vett néhány zsömlét és tejet, egy árustól gyümölcsöt. Nem mert beülni a kávézóba, ki is nézték volna ilyen öltözetben. Miután így meguzsonnázott, azonnal visszatért a pályaudvarra, és lepakolt egy árnyas padra az egyes vágány mellett. Háromnegyed kettőig bírta, és megkérdezte, érkezik-e ma még vonat Nort-Chipping felől. Kettő is, míg az övé kifut, így kétszer annyira rettegett minden abból az irányból jövő vonat érkezésekor. Bármikor megpillanthatja a rendőrséget, akár még Queen hadnagyot is. De nem történt semmi, csupán Marjory idegei kezdték felmondani a szolgálatot.

Begördült az övé is nagy sokára. Induláskor, mintha Josephet látta volna integetni. Bizonyára a hátizsáknak.

Egy megállóval a sajátja előtt már az ajtóban állt.

- Jó utat! - emelte meg sapkáját a jegykezelő, aki épp akkor ért mellé, mikor begördültek a Farkasok városába. Apró, jelentéktelen bányászváros volt, alig húsz mérföldnyire a tengertől. Jobb álcát nem is választhatott volna Marjory. Tökéletesen beleillett a környezetébe a ruhájával és szanaszét álló hajával. Egyedül talán a bőre okozhatott némi feltűnést, ami halvány barackszínű volt, és csak a vonat füstje kormozta be kissé.

Itt állt hát az állomáson, a vonat folytatta útját nélküle Lonely Bridge felé. Hirtelen bizonytalanság lett úrrá rajta. Végig kellett gondolnia, miért is vágott neki ennek az útnak. A félelem, hogy lebukhat, egész nap ébren tartotta, és este sem aludt sokat. Alig állt a lábán, és fél órán belül már alkonyulni kezd. Alma és Michael mindössze egy vagy két nappal őelőtte érkezhettek, ha nem mentek máris tovább. Nem sok esélyt érzett, hogy bárki is ismerje őket, hacsak... nem az újdonság varázsára hagyatkozik. Tanácstalanul fordult körbe a főutcán. Eléggé kihalt volt, csak néhány suhanc és nyomorgó kóborolt fel-alá.

Mély lélegzetet vett, nem gondolt arra, mik történhetnek vele, amik rosszabbak, mintha a rendőrség letartóztatná. Megszorította hátizsákja pántjait, majd határozott léptekkel elindult az üzletek felé, hogy útbaigazítást kérjen.

A vegyeskereskedés tulajdonosa a vállát vonogatta. Legalább annyira volt segítőkész, mint Mrs. Gardner. Majory csüggedten és fáradtan lépett ki az ajtón. Legalább azt megkérdezte volna, hogy merre van a fogadó. Visszamehetett volna, elnézést kér, majd a szállás lehetőségek iránt érdeklődik, de egyetlen porcikája se kívánta újra azt a vágóhídi légkört.

Elindult, hogy a méteráru boltban próbáljon szerencsét. Alig lépett azonban párat, huncut gyermeksikoly ütötte meg a fülét. Egy fiatal lányka szökdécselt át az úton, pár lépéssel lemaradva két felnőtt, valószínűleg a szülei sétáltak utána.

- Ez nem lehet igaz - Alig egy saroknyira ott sétált Michael és Alma egy gyerekkel. – Istenem!

Marjory tétovázott néhány pillanatot, épp csak annyit, míg a két szökevény és talán gyilkos átér a túloldalra. A kislány is várt, majd odabújt kettejük közé. Megpróbálta Almát elválasztani a férfitól. Megálltak. Michael fél térdre ereszkedett, és gyengéden végigsimított a lány arcán a füle mögé tűrve egy kósza tincset. Alma látszólag kifejezéstelen tekintettel figyelte őket. Belülről mardosta valami.

Marjory körbenézett, habár az út kihalt volt, egyetlen autó se járt rajta, majd átsietett. Felemelte a kezét, hogy intsen, Alma vette először észre. Odaszólt Michaelre, mire a férfi védelmezőn eléjük állt. Egyikük sem akart hinni a szemének, mikor Marjory lehúzta fejéről a kendőt, és levette a szemüveget.

- Miss Stadman, mit keres itt? – kérdezte Michael indulatosan. A kislány félve kapaszkodott bele a kopott zakójába. Alma szólásra nyitotta a száját, de nem tudta, mit is mondhatna.

- Én segíteni akarok – felelt Marjory. A férfi határozott fellépése még jobban elbizonytalanította.

- Azzal segített volna a legtöbbet, ha elfelejt minket. Mégis miért jött utánunk? – a férfi tekintete elkomorult. Marjory egy lépést hátrált. Hangja remegett, érezte, lassan rátör a pánik, amit eddig valahogy sikerült elnyomnia. Legszívesebben elnézést kért volna, majd sarkon fordulva visszament volna a pályaudvarra. Mi van, ha mégis Michael tette? Könnyen lehet, hogy valóban azon az éjszakán érkezett, tavasszal. Miért is hitette el magával, hogy nem? Talán a mosolya és a szemei miatt.

- Csak… csak figyelmeztetni akartam, hogy… ön a gyanúsított. Jelenleg az egyetlen. A rendőrség már körözést adott ki Alma Trebizond, Michael Dwight Vance ellen…

- Papa, kik ezek?

- … valamint Dora és Dwight Townsend ellen.

Michal átkarolta a lánya vállát, és magához szorította. Másik kezével Alma karjáért nyúlt. A nő úgy reszketett, akár a nyárfalevél. Marjory őszintén elszégyellte magát, amiért ilyen nyersen közölte a tényeket épp a gyerek előtt.

- Ezt inkább a lakásban folytassuk – Azzal Michael elindult maga után húzva kis családját.

A lakás is elég nyomorúságosnak festett, de mikor megtudta, hogy ez csak átmeneti, nem itt fognak élni, Marjory megnyugodott egy kicsit, már a kislány miatt is. Egy idős házaspártól bérelték, akik a szomszédban laktak. A feleség, Margarett néni volt a gyereknek. Szemmel láthatóan ismerték egymást.

Alma kenyérrel és levessel kínálta meg, amit gyorsan felmelegített. Más nagyon nem volt már otthon.

- Sokáig tartott – jegyezte meg Michael, leült a hálásan falatozó Marjoryval szemben. – Tudta, hogy Adamet megmérgezték?

Marjory lenézett a levesére. Már majdnem a felét bekanalazta. Némán Michaelre emelte a tekintetét, majd folytatta az evést. Most már mindegy. Legalább jóllakott legyen.

- Szóval ön az ártatlanságomban hisz? – kérdezte Michael, és szedett a tálból magának is.

- Szeretnék…

Michael hümmögve kenyérért nyúlt. Nem is szólalt meg többet, míg be nem fejezte az evést. Idegőrlő percek voltak mind Marjory, mind Alma számára. A nő végi mozdulatlanul állt a mosogató mellett.

- Ő a lányom, Henrietta – biccentett a kislány felé, aki az ajtófélfának támaszkodva méregette a látogatót. – Én Lucynak szerettem volna elnevezni, de mivel hétfőn érkezett az árvaházba, ezért H betűs nevet kapott.

- A Lucyra is hallgatok – szúrta közbe a lány durcásan. Alma a lány felé indult, de ő elhúzódott. Michael szomorúan figyelte őket. A gyerek, aki életében most először találkozott az édesanyjával, még nem fogadta el őt. Csak a nőt látta, akit az apja ölelt , helyette. Még túl friss volt ez az élmény a kis lelkének, hogy megbirkózzon vele. Alma fájdalma nem is lehetett volna nagyobb. Visszakapta gyermekét, és mégsem. Visszatért hozzá a férfi, akit mindig is szeretett, de menekülniük kell, lehet, hamarosan ismét elveszíti.

- Mit tud a rendőrség? – fordult vissza Marjory felé a férfi.

- A… a vadászról tudnak. A fogadóról Markethillben, és arról, hogy… hogy ott volt a kisházban. Nem ön volt, igaz?

- Nem én voltam – felelt kimérten Michael.

- Adam… megtalálta Michael levelét – szólalt meg Alma, közelebb lépett. – Én és Michael… mi… szóval…

- Tudom. Gloria elmesélte – vágott közbe Marjory, hogy megkímélje a nőt, a szörnyű emlékek felidézésétől.

- Vacsora után, akkor akart kérdőre vonni. A házassági szerződésünkben az állt, ha valaha ismét felveszem a kapcsolatot Michaellel, váláskor minden az övé lesz. Adamé. Fel akart állni, de összeesett és meghalt.

Ekkor sikíthatott fel Alma, amit mindketten meghallottak.

- Michael aznapra ígérte az érkezését. Épp akkor… akkor nyitott be. Adam még látta őt. Rettentő dühös volt.

Mindhárman összerezzentek, mikor váratlan kopogtatott valaki az ajtón. Margaret volt az. Jött, hogy áthívja Lucy-t egy kis kényeztetésre. Meleg cukros tejet ajánlott fel azért, hogy a kislány kihagyja ennek a rettentő érdekes beszélgetésnek a végighallgatását. Jól számított az öreg hölgy, sikerült átcsábítania az édesszájú gyerkőcöt.

Megvárták, míg bezárul a szomszéd ajtó, majd Michael és Alma közösen elmesélték, hogy hogyan sikerült hónapokig elterelniük a gyanút magukról. Michael végzettségének és Alma segítségének köszönhetően el tudta végezni Adam munkáját. E mögött is apja számító büntetését vélte felfedezni, hogy egy szakmai szinten ugyanolyan emberhez adta Almát, mintha csak azt akarta volna mondani, "Nem sajnálom egyetlen intézőmtől sem, nincs bajom a nővel, csak a tiéd nem lehet."

A testet elásták a kertben, majd Michael tervezgetni kezdte a szökésüket. Létrehozta Dwight és Dora Townsandot – a Dwight-ot már korábban is használta, hogy ne hozhassák összefüggésbe a Vance névvel, mikor felkutatta a kislányát. Az alatt, míg ő a Vance birtokon élt, Lucy-ra a kedves Margaret vigyázott, Michael jó barátjának édesanyja.

Mikor Michael felkereste Almát, arra akarta kérni, váljon el a férjétől, és jöjjön el vele. Sikerült talpra állnia, és elegendő pénzt halmozott fel ahhoz, hogy biztosítani tudja családja jólétét. Adam halála, és Alma rettegése attól, hogy Michaelt ártatlansága ellenére börtönbe zárják, azonban átszabta a tervet. Mikor belevágott, hogy új személyazonosságokat szerezzen mindhármuk számára, nem is sejtette, mennyi időbe és pénzbe fog kerülni, közben nem merte magára hagyni Almát sem.

Marjory próbált figyelni, de többször is elvesztette a fonalat. A két szökevény, különösen Alma, egyre jobban belelendült a magyarázkodásba, végre megszabadulhattak a rájuk nehezedő titok súlya alól.

- Két nap múlva kifut a közeli kikötőből a Victoria VII. Nemcsak az országot, de a kontinenst is végleg magunk mögött hagyjuk – jelentette ki Michael.

- Várj! – kiáltott fel Marjory. – Elég!

Táskájából, melyet ölében tartott, egy kisméretű diktafont húzott elő. Be volt kapcsolva. Végig forgott.

Három nappal később egy kis csomagot tettek le Queen hadnagy asztalára. Egy kazetta volt benne, mellette rövid üzenet.

„ A részletekről kérdezze Gloria vagy Franklin Vance-t. A méreg a borban volt. Jobb felső sárga konyhaszekrény, fehér címkés. Üdvözlettel: Dwight, Dora, Lucy és M.”

Sem a szökevény családot, sem Marjory Stadmant nem látták soha többet. Megtalálták viszont a boros üveget, mellette a válási papírokat is, amelyekkel Michael érkezett, s amelyeken a dátuma megegyezett a hangszalagon elhangzottéval. Ugyan nem került le a gyanúsítottak listájáról, ahogy Alma Trebizond sem férje megmérgezéséért, ám Queen hadnagy elrendelte a bizonyítékok újra átnézését és további tanúk kihallgatását.

A szökevények a kezébe adták a megoldás kulcsát, csupán egy dolgot hagytak rá, a kérdés megválaszolását. A kérdését, ami így hangzott: Kinek a keze ölte meg Alma Trebizond fiatal férjét?

Mikor elolvastam az utolsó mondatot és tudatosult bennem, hogy egy megoldatlan gyilkossággal kéne befejeznem a történetet, első gondolatom az volt, hogy ez azért sok. Levettem hát egy másik könyvet. Ellery Queen: A bűn eredete. Kinyitottam a II. és az V. fejezetnél. Az utolsó mondat így hangzik benne: "- Akkor hát mindent szépen eligazítottunk - jelentette ki Lauren ijesztően fakó hangon, és némán kivonult." A tökéletes lezáró mondat! Ennél nagyobb szerencsém nem is lehetne! Aztán valahogy mégis Marjory *és nem Lauren története mellett döntöttem. Talán a kihívás miatt... vagy mert annyira megtetszett ez a név, nem tudom. Minden esetre, remélem, tetszett a történet.

A szemfüles olvasó azt is észrevehette, hogy a címben valami "nem stimmel". Nos, úgy gondoltam, ha már egy ilyen terjedelmes krimiszerűséget összehoztam, ne vegyük el a lehetőséget ^.^ Vöröskétől, hogy az ő neve alatt jelenjen meg.

* Pontosabban nem Marjory, hanem Michael és Alma Trebizond történetét, ami az első tényleges krimim mellett a leghosszabb novellának járó kitüntetést is birtokolja ettől kezdve 6022 szónyi terjedelmével, ami pontosan 15 word oldalnak felel meg. Tudtam volna még tovább is nyújtani, de azt hiszem, így is épp elég nagy kihívás lesz végigolvasni.
Még egy szám a végére. 87 - ennyiszer írtam le Marjory nevét a történetben. Olyan különleges, nem bírtam megállni, egyszerűen elgyengültem
És nem, én sem tudom, ki a gyilkos, csupán egy sejtésem van. Annyit megsúgok, a Vance kastély egyik lakója.