TEKERGŐ: Az Erdő legendája 1. könyv - 1. fejezet

Az apró rovarok csillámokként repkedtek a zöldellő fák levelei közt betörő napsugarak fényében.

Egy erősebb fuvallat megtépkedte a tisztás szélén húzódó cserjesort, majd a fű köz lapulva láthatatlan légkígyóként futott le a patakhoz.

A gyors folyású vízben nem élt hal, de néhol, a sodrás által kivájt sekélyebb kanyarokban a legkülönfélébb vízi élőlények lárváinak egész kolóniái nyüzsögtek. Fölöttük torkukat köszörülő békák hada sorakozott.

Szürkületkor kezdenek rá csak igazán, mégis különös hiányérzetet keltett, hogy e kora délutáni időben néma csöndben ült mindegyikük. 

Rovarok zsongására és a szél hangjára tért magához a hatévesforma kölyökszellem. Érzékei ösztönösen kiélesedtek. Minden apró fűszál rezzenését érzékelte. Kifordított tenyerére hangyák másztak, kézfeje alatt érezte az Erdő lüktetését. Arcába néhány eltévedt magból nőtt búzakalász hajolt megcsiklandozva az orrát, s a teste alá szorult növényeken lassanként hideg nyirkosság szivárgott át a ruhájára. A föld nedves volt, pedig napok óta nem esett eső.

Még mozdulatlanul feküdt, feje tompán lüktetett, de megpróbálta felmérni környezetét és rájönni hol lehet és mikor. Utolsó emléke az volt, ahogy elbúcsúzott az út határában Vorikitől, és egymaga indult a találkozóról vissza a kedvenc sziklái felé. Nem téveszthette el az irányt. Valószínűleg a tisztás is, ahol fekszik, része az útvonalnak. Itt van valahol a keskeny ösvény, amit csak az erdőlakók ismerhettek, s mely fölé most jótékony palástként borulnak a hosszú fűszálak.

Egy kinyúló faágra zajos verdeséssel bagoly ereszkedett, s mély hangján figyelmeztette az üregeik szélén mozgolódó rágcsálókat, közeledik a sötétség. Egy erdőszéli bokorban énekesmadár csapott zajt, ahogy beljebb furakodott a vékony ágacskák közt. Minden élőlény zavartalanul készülődött a szürkületre. Látszólag semmi se dúlta fel életüket.

A kis szarvasszellem kölyök kinyitotta szemeit. Szagok kékes-sárgás keveréke homályosította el egy pillanatra látását. Pislogott néhányat, mire sikerült megkülönböztetnie az erdei vadak pézsmafonalát a rovarok által húzott vékony csíkok gabajától. Az ég kékjébe narancsos naplángok keveredtek, ahogy megvilágították a hosszan elnyújtózó fátyolfelhőket.

Azt, hogy nemsokára vacsoraidő nemcsak a környezet, de az apró szellemgyerek gyomra is hangosan jelezte. Ahogy megkordult, összeugrott az egész gyomra, és tartalma émelyítő gyorsasággal elindult a nyelőcsöve felé. Esetlenül a hasára hemperedett, egész kicsire összehúzva magát öklendezni kezdett. Talán valami éretlent evett, próbálta egyesével felidézni az aznap elfogyasztott falatokat. 

Keserű ízzel a szájában tápászkodott fel, s lassú, merev léptekkel elindult a patak felé. Egy alkalmas helyet keresett, ahol biztonsággal letérdelhet, hogy vizet merítsen magának. Míg talpával óvatosan kitapogatta, elég szilárd-e a part talaja, nyelvét undorodva kilógatta szájából, hogy ne kelljen éreznie a keserű gyomorsav ízét.

Kezével tálkát formált, de amint a víz fölé hajolt a döbbenettől és a rátörő rémülettől el is feledkezett mardosó szomjúságáról. Tükörképe elkerekedett szemekkel bámult vissza rá. Haja kusza tincsekben hullott előre, majdnem beleért a vízbe. Feje egyre élesebben kezdett lüktetni. Lassan felemelte kezeit és megtapogatta koponyáját nem sokkal a fülei fölött. Két apró csont csonkra akadt kezeivel.

Egyre szaporábban kapkodva a levegőt fordította el a fejét, hogy ne kelljen látnia tükörképét a víz színén. Remegő lábakkal talpra állt, hogy jobban beláthassa ligetet, de sajátján kívül egy szellem nyomát se látta. Sehol egy feltűnően letaposott járat, egy zilált bokor vagy letört ág. A természet nyugalmát nem zavarta meg semmi, csupán a békák üldögéltek némán.

Halk nyüszítés tört fel a gyermek torkából, arcán hatalmas könnycseppek csordultak le világos barázdákat vájva maszatos orcájára. Kis tüdeje sípolt, ahogy egyre jobban belehergelte magát a sírásba. Sikítani szeretett volna, megosztani a fájdalmát a békákkal, pockokkal és a bagollyal, de hangja minduntalan elcsuklott, mikor szólni akart volna, csupán szaggatott nyöszörgését lehetett hallani.

Szemeit szorosan összezárta, hogy ne kelljen látnia, ahogy az Erdő kutatón rámered. Miért nem jár erre egy őzbak vagy egy suta, hogy gyengéden hozzábújhasson? Kit öleljen át? Kinek a bundájába törölje az arcát? Ki vigasztalja meg? Ki fogja nyugtatgatni? Miért nincs itt senki?

Hirtelen tört rá a védtelenség és a kiszolgáltatottság érzése. Mozdulni akart, de lábai nem engedelmeskedtek neki. Térdei megrendültek, és ö visszarogyott a sárba.

- Voriki, merre vagy? Ajra! Seri... Fenn - hangja rekedtes motyogássá halkult, ahogy fejét a zokogástól kimerülten térdeire hajtotta. Szaggatottan pihegett párat, majd ismét hullani kezdtek a könnyei.

Indulnom kell, hogy megkeressem a többieket, ismételgette némán, de képtelen volt újra lábra állni. A lágyszárú növények védelmezőn fölé hajoltak.

Fülei megrezzentek az ismeretlen zajra, mely leginkább lassan közeledő léptekhez hasonlított. A kölyök könnyeit törülgetve felült, és körbekémlelt, hátha meglátja a hang forrását. Az idegen a fák takarásában járt. Léptei egyre fenyegetőbbé váltak, ahogy közeledett, és ekkor minden fáradsága és rettegése ellenére a kölyök ösztönösen visszakuporodott a hideg földre, és megpróbálta lecsillapítani légzését remélve, az idegen nem fedezi fel. A léptek nem tartozhattak egy szellemhez sem. Az ő lépteik sokkal ruganyosabbak és könnyedebbek, futott végig az agyán a felismerés, ez a dübörgés túl zajos volt. Talán szarvasbikáé, ami inni jött, próbálta győzködni magát, pedig a hangokból már könnyen kivehető volt, hogy az idegen mindössze két végtagját használja a földön való előrehaladáshoz.

Nem mert fölnézni, nehogy a mozdulat felkeltse a közeledő ember figyelmét. Nem lehetett katona, ők nem merészkedhetnek be ilyen mélyen az erdőbe. Sau Bo megtiltotta nekik, fogadalmat tettek, hogy nem lépik át a határokat. Nők és gyerekek, akik gyűjtögetni jöttek, néha eltévedtek, de ők általában sokkal hangosabbak. Kiáltoznak, hogy valaki segítsen rajtuk, és többen vannak.

A kis szarvasszellem egész teste reszketett a nemrégiben átélt sokktól és a rettegéstől. Biztosra vette, hogy egy felnőtt férfi lépett ki az imént a tisztásra. A magányos férfiak pedig csak egyet akarnak. Vadászni. Leginkább nagyvadra, ahogy ők nevezik az őzeket, szarvasokat, vaddisznókat és a többieket. Legrosszabbak azok, akik nem tartoznak egy csoporthoz sem az emberek között. Számukra nem jelentenek semmit a szerződések és az eskük. Ha úgy hozza, megtámadják az erdőszellemeket is. Egy felnőttel szemben talán nem lenne esélyük, de egy kölyökkel könnyűszerrel végezhetnek. Egymás után játszódtak le szemei előtt a szörnyű jelenetek, ahogy a vadász ráirányozza nyílpuskáját vagy tőrével közelít felé. Sok rémtörténetet hallott már róluk. Amit ők célba vesznek, az vagy halálos sebet kap vagy azonnal holtan esik össze.

Az idegen egyre közelebb ért hozzá, már a lélegzeteit is halhatta. Önkéntelenül szorosabbra zárta szemhéjait. Menj el, ismételgette magában, hátha ezzel elterelheti az ember lépteit a búvóhelye közeléből. Alig négy lépés választotta csak el őket egymástól. Ösztönei egymással szembeforduló parancsokat küldtek izmai felé. Maradni! Futni, amíg lehet!

Ha csak két lépést várt volna még, a férfi talán nem fedezi fel, hisz figyelmét az egyre bizonytalanabbá és sárosabbá váló talajon való átjutás kötötte le. A hirtelen zajra azonban a patak felé kapta fejét. Először nem látott mást, csupán egy vöröses villanást, majd néhány pillanatra meghallotta az ijedt zihálást, ahogy a kölyök rájött ballépésére és arra, hogy lábai teljesen elgémberedtek, és nem tudna elég gyorsan rohanni. Visszakuporodott, hátha figyelmen kívül hagyja őt az ember. Megpróbálta visszatartani a levegőt is, hogy hallhassa, merre indul tovább a másik. Körülöttük rovarok repkedtek, a bagoly tovább állt és a békák is hangos kuruttyolásba kezdtek. A természet teljesen érzéketlennek mutatkozott a szarvasszellem kölyök és az ember találkozását illetően.

Hirtelen hangos puffanás rázta meg a földet, mintha összezuhant volna egy fa, ahogy a férfi leoldotta a hátára erősített hámot, mellyel fahasábokat szállított, majd gyors, szinte futó léptekkel elindult az összegömbölyödött kupac felé.

- Jól vagy? Minden rendben? - kérdezte, ahogy mellé ért. - Ne félj, nem akarlak bántani - próbálkozott újra, mikor az előtte kuporgó gyerek nem reagált a szavaira, s óvatosan letérdelt mellé. - Elszakadtál a családodtól?

A férfi hangja lágy volt, és hallhatóan meg akarta nyugtatni. A kölyök lassan felemelte a fejét és egyenesen ránézett. Szemei elkerekedtek a meglepettségtől.

- A Bolond Don! - kiáltott fel hitetlenkedve. Eddig csak messziről látta ezt a különc szerzetet, akit Sau Bo parancsára be kellett fogadniuk. Hogy mi okból, azt nem tudta, de már egész fiatal fiú kora óta az Erdőben élt valami eldugott helyen.

A fiatal férfi elfintorodott a gúnynév hallatán, majd megragadta a gyerek két karját, amikkel a fejét szorította. Megpróbálta szét húzni őket, hogy láthassa, megsérült-e valahol, de az eszeveszett rángatózásból és sikongatásból is, amibe a gyerek kezdett, mikor hozzáért, megállapíthatta, hogy nem esett különösebb baja.

- Nyughass! - mordult rá, mikor türelme fogyni kezdett. A pöttöm gyermek mereven ellenállt, és rámeredt azokkal a hatalmas barna szemeivel. Enyhén hullámos haja ovális arcocskájába hullott, hogy vonásait alig látszottak. Gordon önkéntelenül előrenyúlt, hogy félrehúzza homlokáról a vörös fürtöket. Milyen különleges szín. A gyerek ijedten felsikkantott, és apró fogacskáival belemart a kézfejébe.

- Eressz! - kiáltotta már-már fenyegetően a gyerek vékony, magas hangján, amivel ismét csak meglepte a férfit, ám hamar észrevette, hogy mennyire remeg még mindig, s lazított a szorításán. A szarvasszellem kihasználva ezt, hátra dőlt és teljesen kiszabadította karjait a fogságból. Kezeit továbbra is agancs csonkjaira tapasztva megpróbált megfordulni és elmenekülni, míg van hozzá elég ereje. Sikerült felállnia, de megcsúszott, és egyenesen a patak felé kezdett dőlni, majd arccal előre egy hatalmas csobbanással kísérve  elterült benne.

Gordon későn kapott észbe, és már csak a vízből tudta kimenteni. Leültette az ázott gyereket a földre, és gyorsan kibújt durva szövésű vászonmellényéből, majd jobb híján azt tekerte köré, hogy kevésbé vacogjon. A kölyöknek ezek után már semmi kedve nem volt ahhoz, hogy elmeneküljön. Elkeseredésében ismét kibuggyantak a könnyei.

- Én olyan szerencsétlen vagyok - nyögte. Gordon félrehajtott fejjel méregette őt, majd elindult vissza a fahasábjai felé.

- Nemsokára lemegy a nap. Mielőbb vissza kell vigyelek a családodhoz, mielőtt az Erdő rúg ki téged. A családod a közelben van? Honnan jöttél? - fordult vissza kérdések egész özönét zúdítva a kis lényre, aki értetlenül bámult vissza rá. Család? Neki nincs családja. A szarvasszellemek társadalmában ilyen nincs. És kirúgja az Erdő? Őt? Szótlanul megrázta a fejét, mintha ettől minden kitisztulna a fejében. Gordon közelebb lépett hozzá, háta meghajlott a nehéz teher alatt. - Tudom, hogy érted, amit mondok. Itt nem maradhatsz! Haza kell menned a családodhoz. Kereskedők vagytok? Átutazóban, vagy a faluból jöttél? Felelj, vagy nem tudok segíteni neked! - A gyerek továbbra is némán bámult fel rá. Gordon mély lélegzetet vett, és ismét nekifutott a dolognak. - Esetleg... elszöktél otthonról?

- Nem - felelt a szarvasszellem rendkívül öntudatosan. - Hazafelé tartottam.

- Remek - sóhajtott megkönnyebbülten a férfi. Először megörült, hogy ismét találkozott egy emberrel, még ha az csak egy gyerek is, mivel jó rég nem adódott alkalma hozzá hasonlóakkal beszélgetni. Az erdő népei megtűrték, de nem szokták felkeresni, hogy együtt vacsorázzanak vagy vadásszanak. Egyedül a Halál tér be hozzá időnként, és hoz néhány elpusztult, de ehető vadat neki. A találkozás kezdete óta alig néhány perc telt el, és máris azt kívánta, bár már az aggódó családja karjaiban lenne a gyerek, és ő visszatérhetne választott magányába.

- Lábra tudsz állni? - kérdezte, mire a gyerek bólintott, de nem állt fel. - Gyerünk, indulnunk kell - próbálta megsürgetni.

- Én veled nem megyek el - felelt a kis szarvasszellem.

- Na, nehogy már ezen múljon - horkant fel Gordon, és egy lendítéssel ismét kibújt a hámból, majd a növényzettel mit sem törődve félre dobta málháját, és egy lépéssel a fűben kuporgó mellett termett, aki még mindig a fejét fogta. Nem volt tehát valószínű, hogy kalimpálni kezd a karjaival. Megragadta a gyerek derekát és átlendítette a vállán. - Egyszer akarok jót tenni ezekkel a francos emberekkel és azt se hagyják - morogta a fogai közt. Dühösnek tűnt, pedig csupán sértődött volt és zavart.

- Tegyél le - üvöltött a gyerek, és megpróbálta orrba rúgni. Néhány pillanattal később hatalmas tasli csattant a fenekén, mire megilletődötten leeresztette lábait. Még soha senki nem ütötte meg!

Míg Gordon elmormolt egy köszönöm-öt az anyjának, amiért az többször is bemutatta ezt a remek technikát, beértek az erdőbe.

- Jó, és most mond meg, hogy hol van az otthonod - ismét nem érkezett válasz. - Rendben. Akkor hol alszol?

- A földön - felelte halkan, ám határozottan a gyerek. Gordon szívesen kipróbálta volna ismét karjának erejét, de türtőztette magát. Ő nem egy barbár, aki csak az erőszakban hisz.

- Nem is akarsz hazajutni, igaz?

- De igen! Csak... tegyél le! - a hang hirtelen könyörgőre váltott. - Engedj el!

- Nem hagyhatlak egyedül az erdőben, ráadásul a ruháid teljesen átáztak. Megbetegedhetsz és meghalhatsz! - ellenkezett önmagát is meglepve kitartásával Gordon.

- Én majdnem halhatatlan vagyok! - rúgott újra a gyerek.

- Hékás, az csak a szellemek kiváltsága - rázta meg fejét nevetve Gordon.

- Épp ez az! - kiáltott a gyerek. - Én egy erdőszellem vagyok, ahogy ti neveztek, szarvasszellem.

Karjait a mellkas alá húzta, és teljes erejéből megpróbálta eltaszítani magát a férfitól. Sikerült is földet érnie, ám ekkor ismét csapdába esett az egyik csuklója.

- Ezzel ne viccelődj! Nincs se agancsod, se szarvad. Hogy lennél te szarvasszellem? - nézett le rá hitetlenkedve Gordon, de legbelül valami azt súgta neki, túl furán viselkedett ez a gyerek ahhoz, hogy ne lehessen igaza.

- Agancs, agancs - kiáltott a kölyök. - Szarva a bo lelkeknek van!

Nem hitte volna, de az agancs szó említésekor ismét elfutották szemeit a könnyek. Mi történt? Nem eshettek le csak úgy! Senki nem hagyja csak úgy el az agancsait. Főleg a szellemek nem.

Hagyta, hogy Gordon közelebb hajoljon hozzá, és széthúzza a haját. A csonk érintésére összerezzent, s hátrább lépett. Minden bátorságára szüksége volt ahhoz, hogy ismét engedje magát megérinteni, de úgy érezte, most már nem veszthet többet. Az emberek egyébként sem követett el ellene még semmit. Ennyire megbízhat bennük.

- Nincs nyoma vágóeszköznek - suttogta Gordon, aki maga is tudott annyit az erdőszellemekről, hogy tudja, valami nem stimmel. - Hogy... hogy vesztetted el?

A gyerek némán megrázta a fejét.

- Van... valaki, aki tud rajtad segíteni? - kérdezte Gordon, s mintha csak most vette volna észre, mennyire tehetetlenül, a jeges víztől teljesen átfagyottan álldogál előtte a gyerek. Alig ér a derekáig. Milyen kicsi és gyönge. Azt hitte, figyel rá, segít neki, de nem ezt tette. Csak ráerőszakolta magát. Szerencsére Gordont az élet képessé tette arra, hogy ezeket a hibáit észre tudja venni.

A kis lény szólásra nyitotta a száját, majd elhallgatott.

- Nem megy... nem merek... - nyüszített fel keservesen, majd levetette magát a földre, ahogy régebben mindig tette. Csakhogy nem volt más a közelben Gordonon kívül, aki felvehette volna és a karjai közé zárhatta volna, pedig csak egy meleg ölelésre  és néhány nyugtató szóra lett volna szüksége ebben a pillanatban.

Az ölelést nem kapta meg, ám egy ajánlatot száraz ruhára és meleg tűzre igen, és a körülményeihez mérten többet igazán nem várhatott el.

Belebújt a férfi mellényébe, ami eddig csupán a hátára volt terítve, igaz, már félig az is átázott, de több volt a semminél, majd elindult a másik nyomában vissza a tisztásra, hogy összeszedjék a szanaszét heverő hasábokat.

A Nap csaknem vízszintesen sütött, mire elérték Gordon kunyhóját. Nem volt egy mintaház, nem volt szép, de robusztus és ez Gordonnak tökéletesen megfelelt. Egyetlen hatalmas szoba volt csak benne az oldalában kandallóval. Állandó bútora csak a saját maga által eszkábált ágy, asztal és az asztalhoz tartozó hat szék volt, amiket szinte soha nem használt. Az egyik sarokban egy polcos szekrény foglalt helyet, amolyan mindenes. Edények, csontok, fegyverek és néhány papírlap is helyet kapott. A kondér, a vizes vödör és egyebek, amik nem fértek föl, a szekrény mellett hevertek egy ízléses kupacban, valamint helyet kapott egy faragványokkal  díszített láda is a szomszédságban, amelyben Gordon a ruháit és egyéb szöveteket tárolt.

A falon kiterített medvebőr lógott, melyet a legnagyobb hidegekben leszedett és maga köré csavart éjjelente, hogy ne fázzon annyira. A padlót kísérletképp friss szalma borította, hátha azon nem jut át olyan könnyen a hideg az alatta lévő döngölt földből. A házhoz még két kisebb épület tartozott, egyik a pajta volt, ahol Gordon egy szem kecskéjét és a hordóit tartotta, a másik a fedett árnyékszék volt, mely kicsivel távolabb kapott helyet.

A kis erdőszellem segített neki lepakolni a fát, és némán követte az utasításait is, míg bent fel nem lobbant a tűz, majd leült elé, és széttárta karjait, hogy a meleg minél jobban érje. Még el is mosolyodott a kellemes érzéstől, hogy már nem kell vacognia, és egy kis időre azt is elfeledtette vele, hogy nem tudja, miként került a tisztásra és hová tűntek az agancsai.

Gordon felcsapta a ruhás ládája tetejét, és keresgélni kezdett benne, hogy valami szárazat adhasson a szellemre, hisz még a szellemek is képesek megfázni, nem igaz? Végül egy, az alján kicsit foszladozó, de amúgy jó állapotban lévő inget választott ki, ami talán elég kicsi volt ahhoz, hogy ne csússzon le a gyerek válláról.

- Törölközz meg - nyújtott felé egy puha rongyot, miután integetésével sikerült felkeltenie a kölyök figyelmét. -, aztán öltözz át! - hagyta mellette az inget is, majd felkapta a vödrét, és elindult kifelé, hogy vizet hozzon.

A kölyök kíváncsian markolta meg az anyagot és próbált rájönni, miből lehet. Olyan puha volt és kellemes tapintású, mint a vadmacska bundája, de fehér vadmacskát még nem látott. Gyorsan kibújt a túlméretes mellényből és a ruhájából. Mennyivel jobb így, nyújtózkodott nagyot a tűz előtt. Széthajtotta az anyagot, és gondosan végigtörölgette a testét, majd visszaült a tűz mellé. Az ing szövése épp olyan durva és merev volt, mint a mellényé. Cseppet sem akaródzott felvennie. Inkább megvárja, amíg a sajátja meg nem szárad, és hogy ezt elősegíthesse, felállt és egy újabb hasábot dobott a tűzre, mire az hangosan fölsercent.

Nem hallotta a kopogást vagy nem tudta, hogy számít a hang, így meglepetten fordult a nyíló ajtó felé. Gordon először föl se nézett, a teli vödörrel egyensúlyozott, nehogy kilöttyenjen a szalmára, mert akkor az bebüdösödik.

- Kész vagy? - kérdezte. Az igenlő válaszra végre felemelte a fejét. Néhány pillanatig a lélegzete is elakadt a döbbenettől. Csupán egy böffentésszerű nyögés tört fel a torkából, ahogy nézte a vele szemben álló pucér gyereket, aki szemérmetlenül csípőre tette a kezét és mosolygott.

- Te... te nem öltöztél fel! Miért nem? - kérdezte aztán, ahogy sikerült összeszednie magát, pedig igazából azt akarta kérdezni: Te lány vagy?

1. FEJEZET

Technikai okokból nem tudom csatolni a szereplők oldalát, de amint sikerül, orvosolom a problémát.

Egyik drága olvasóm kifogásolta a prológus hosszának rövidségét, így hát íme, cserébe itt van az első fejezet 2425 szóval. Remélem, az azonnali reakció az üzenetedre e fejezet formájában kárpótol azért is, hogy ebben nem szerepel Laki ^.^"

Nem tudok minden fejezethez zenét társítani. Most is keresgéltem a zivataros hangulatú gothic, és harcias celtic számok között, de mindegyik túl békés, vad vagy szomorú volt ehhez a részhez. Ha a következőhöz találok, mindenféleképp csatolom :3