Obrazek 1

Obrazek 1

2015. dec. 9.

PETTYESKÉPŰ: Addig, amíg meg nem öregszünk

Az ablakon végigfutottak a felkelő nap sugarai, ahogy szélesre tárta valaki. A sötétítőfüggöny lomhán megremegett a hűs szellőtől. Bentről erőtlen nyöszörgés hallatszott ki.
Cat meggyötört, fáradt teste megvonaglott, mikor bőréhez ért a jeges kéz. Szemeit még szorosabbra zárta és sebesen összekuporodott. Bret nesztelenül egy közeli székre dobta a lányról lerántott takarót, s miután megbizonyosodott róla, hogy nem fog leesni a földre, leült az ágy végébe. Égkék szemeivel merőn bámulta Cat porcelánfehér testét. Mélyen magába szívta a melegségét és a levendula illatot, amely körüllengte. A leheletfinom hálóing csalóka látszatot keltett a vibráló fényben, mintha mindent láttatni engedne, holott semmi nem hatolt át a gyöngyházszín selymen.
A démon torkából rekedt, mély sóhaj szakadt fel, majd lassan előrenyúlt.
Cat esetlenül próbált odébb húzódni az újabb érintések elől.
- Ne! Hagy abba! Ez már fáj! Nem bírom tovább! – akadozva törtek elő belőle a szavak, mígnem megelégelte a játékot, és a párnájára kucorodva felült. Kezeit az oldalára tapasztotta, a levegőt szaporán vette.
- Tudod, hogy a talpam nagyon érzékeny. Utálom, amikor ott csikizel meg – sziszegte, s gyorsan megtörölte a visszafojtott nevetéstől könnyes szemeit.
- Catelin...
- És azt is utálom, ha nem Cat-nek szólítasz.
- ... kikapcsoltam az ébresztődet – fejezte be egy félmosoly kíséretében a megkezdett mondatot Bret. Eddig szigorú arca ettől egész ellágyult, mégis végig ott motoszkált valami... valami maró öngúny és fájdalom a tekintetében. Cat vett egy mély lélegzetet, arcát felfújta, mint a robbanás előtt álló bomba, majd lassan az éjjeli szekrény felé fordult, hogy megnézze az időt.
- Fél hét – konstatálta félhangosan. – Az ébresztő hétre volt állítva.
- Tudom - Bret nem törődve azzal, hogy rajta már utcai ruha és cipő van az ágyon átmászva odaült Cat mellé a párnára.
Most a lányon volt a sor, hogy végigmérje őt. Vörös színezetű kontaktlencséje mögött Bretnek kék volt az írisze. Lehetetlenül kék. Haja, mely egykor fekete és egyenes szálú volt, olaszosan göndörré vált, és már nagyon közelített a tejföl szőkéhez.
A férfi mozgolódni kezdett, ahogy a konyha felől sötét füstpöfetegek érkeztek a hálóba.
– Mindjárt beindul a füstriasztó. Odaégettem a reggeli pirítóst - lehelte a lány nyakába, majd apró csókot nyomott az orra hegyére. – Jó reggelt, édes!
Naptár szerint nem volt hétfő, de minden más ráillett volna az úgy utált napra. Az egyetemi órák alatt a másodpercmutató mintha csak zongora billentyűnek képzelte volna magát úgy capricciózott. Hol gyorsabban, hol lassabban lépett a következő ütemre. A pillanatnyi néma csendek alatt hallatszott a kattanás is. Forte, majd váratlan pianissimora váltott, és észre se lehetett venni a következő negyedóra elteltét.
Mire Cat kilépett a monumentális épület kapuján, úgy festett, mint akinek az egész élettől elment a kedve, de csupán egy pillanatig, amíg meg nem látta a démont.
Bret ellökte magát a lámpaoszloptól és odasietett hozzá. Egy gyors csók, majd átnyújtotta neki caffé macchiato címkés poharat.
- Beleittam – tette hozzá előzékenyen. – és loptam hozzá pár császárzsemlét is.
Cat hálásan kezdte szürcsölgetni a kávét.
- Gyere, karolj belém – ajánlotta a démon.
- Minek? – hangzott kisvártatva a döbbent kérdés.
- Lassan nem is szőke leszek, hanem már ősz. Te meg mondjuk, fested a hajad. Mit szólsz hozzá? Olyanok leszünk, mint egy idős házaspár – Bret féloldalasan elmosolyodott, mikor befejezte a mondatot. Egész délelőtt ezen a pár szón agyalt. Cat megadóan hozzábújt hozzá, és úgy indultak tovább.
- Folytasd...
- Mit?
- Tudod, ilyenkor szoktad megemlíteni, hogy egyszer úgyis elmész – Cat apró köröket írt le a bal mutatóujjával, mintha csak egy bakelitlemez forogna a levegőben, amiről felolvassa a szokásos szöveget. - Itt hagysz, és nem akarod, hogy könnyek közt gondoljak rád, inkább összetöröd a szívem, hogy mikor elmész, hogy tovább tudjak lépni.
- Minek mondjam, úgyis tudod – sóhajtott Bret az égre emelve tekintetét.
- Mi történik veled, ha teljes kifehéredik a hajad? – tette fel Cat a hónapok teltével költőivé avanzsált kérdést. A felelet csak egy ösztönös vállrándítás volt.
- Azért majd hazafelé beugrunk a kisboltba, hogy kifizessük a zsemléket, Cat?
- Nem! – kiáltott fel váratlanul és hisztérikusan a lány, s  szembefordult a démonnal. – Nem fizetjük ki az ellopott zsemlét, nem mentünk meg kóbor cicákat és végképp nem bunyózunk zsebtolvajokkal, hogy visszaszerezzük a néni táskáját! Bret, szedd össze magad! Hívj Catelinnek, és ne figyelmeztess, mielőtt megszólal a füstjelző! – vágta a másik fejéhez mindezt egy szuszra. – Nem hiszem el, hogy önzőbb vagyok, mint egy démon - tette hozzá már könnyeivel küszködve. -, mert nem akarom, hogy jó útra térj. Minden egyes nappal, mikor nem követsz el semmi gonoszságot, a démoni erőd egyre csak fogy. Félek. Nem akarlak elveszíteni.
- Hogy is válhatnék én a megtestesült tisztasággá, ha mindig, mikor rád nézek, Catelin, elmémet elárasztják a bűnös gondolatok – húzta kedvesen magához szerelmét az egyszervolt démon, s mutatóujjával óvatosan letörölte Cat szempilláin csillogó könnyeket.
- Az nem elég – Cat félrekapta a fejét, majd szorosan Bret mellkasába fúrta arcát, s mélyen belélegezte az illatát. - Mi lesz veled, ha teljesen kifehéredik a hajad?
- Talán angyallá válok... - nevetett fel Bret bizonytalanul. – Ma este viszont elmegyünk Angelo pizzériájába és mindketten behódolunk a falánkság bűnének.
Bret könnyű puszit nyomott Cat hajába. Megvárta, míg a lány szorítása enyhül a teste körül, majd hátrébb lépett és lehajolt, hogy arcáról lecsókolhassa a sós könnyeket. Kérlelőn tekintett le a lányra, ne sírjon.
Cat végül elmosolyodott.
- Ugye Hawaii pizzát fogsz rendelni? - hangja kissé még rekedtes volt, de szapora légzése fölött már kezdte visszavenni az irányítást.
- Ez csak természetes, hisz kiskorod óta ki nem állhatod az ananászt - nevetett fel megkönnyebbülten Bret -, de előtte azért elmegyünk, és kifizetjük a zsemléket?
- Rendben - bólintott megadóan Cat. - Ráérsz holnap is összetörni a szívem.
- Én is ugyanerre gondoltam – zárta le Bret a beszélgetést. Cat kelletlenül kibontakozott az öleléséből, majd ismét egymásba karoltak és elindultak a kisbolt felé.
Egyikük se vallotta volna be, de mindketten arra gondoltak, a másik vajon elhízott és tokás lesz-e öregen.


Ezzel a történettel jelentkeztem a Babu Miriel által meghirdetett My Demon kihívásra,
amelyen  1. helyezést értem el. ^.^
http://wreityourdreams.blogspot.hu/

2015. dec. 1.

FÜSTPÖFFENTŐ: Szótárazó II.

1967. 03.27.
Teljesen igaza volt a Billy fiúnak. Mármint most minek üljek bent a suliban, ha egyszer dög unalom? Szóval, mikor szólt, hogy mehetnék vele én is, mert bevesz a bandába, akkor mondtam, hogy ok.
Teljesen igaza volt, mert hát akkor már a tanárok se szívathattak, meg meg is nyugodhattak, hogy nem fújom le a kocsijukat, ha bevágnak egy egyest.

1967.04.13.
Teljesen igaza volt a Nancynek is, bár nem emlékszem pontosan, hogy mit súgott a fülembe, miután először megkínáltak a srácok a cuccal.

1968.09.01.
Teljesen igaza volt a Billy fiúnak, mikor bevett az üzletbe is, merthogy ez így van kitalálva, hogy meglegyen a pénzem, de mondta, hogy azért kell hozzá, hogy tiszta is maradjon a fejem.

1976.12.20.
Eleonórának és a férjének teljesen igaza volt, hogy nem jó emberekkel barátkoztam, belátom. Mondta, hogy segít kikecmeregni valahogy a dologból, ha megígérem, hogy ott hagyom Nancyt meg a többieket. Ő már az előtt szólt, hogy kicsaptak a suliból, mert osztálytársam volt. Mondta, hogy ne keveredjek olyanok közé mint Bill meg a többi a bandából, de hát akkor épp nem foglalkoztatott a dolog. Tanulnom kéne, hogy legyen érettségim, és akkor szerez nekem valami normális munkát.

1977.01.01.
Teljesen igaza volt a Billy fiúnak, ebből nem lehet csak úgy kimászni és lelépni. A csapat visszatart, mert én hozzájuk tartozom, szinte ők a családom. Megmondtam ezt Elinek meg az unalmas üzletember férjének is. Hamar le is szálltak rólam.

1981.07.23.
Susannak teljesen igaza volt. Aki tényleg szabadulni akar, az küld, amíg el nem éri a célját. Neki sikerült. Mellettem van és támogat. Össze fogunk házasodni, és a gyerekeinkre is nagyon fogunk figyelni. Csak előbb még van hátra hat hónapom, meg utána valami elvonó, de azt a részét nem igazán fogtam fel.
Mikor Billyt meg engem lecsuktak, a banda szétszéledt. Nancy meg már két éve meghalt valami fertőzésben.
Addig is én itt bent tanulok, mert jár ide egy srác, aki hetente párszor órákat ad. Matek, töri meg ilyenek. Adna valamilyen érettségit is, csak sajna, még előtte szabadulok, így kint is járnom kell majd, de ha Susannal lehetek, akkor nem lesz vészes.

1986.10.01.
Ma elmentem Billyért, hogy legyen aki várja, mikor szabadul. Nem változott szinte semmit. Lett egy Nancys tetkója és ennyi. Mivel a kicsi Jonnyt Susan magával vitte, meg szerzett valami papírt is róla, hogy nem mehetek utána, így már hónapok óta csak lézengtem a városban. Billynek egyből volt néhány remek ötlete. Összehozzuk újra a bandát. 

1990.01.15.
Ma volt épp nyolc éve, hogy Susan elárulta, terhes, és nagyjából öt éve, hogy magával vitte Jonnyt. Most megint hozzám került a kölyök, mert Susan meghalt autóbalesetben, és az új pasija lelépett. A volt anyósom nagyon akarta a gyereket, meg már amúgy is két éve ő nevelte, de én meg nem akartam újra elveszíteni. Végül megegyeztünk abban, hogy hozzájuk költözöm, és egy nagy családként neveljük Jonnyt és a kis féltestvérét, Esmeraldát.

1990.06.15.
Jonny elsős bizonyítványa kitűnő lett.

1990.07.12.
Az én bizonyítványom is. Végre leérettségiztem. Harminckilenc évesen ez azért már nem kis szó, igaz, más okból. Tovább fogok tanulni. Jelentkeztem egy levelező tanfolyamra, ami mellett az apósnak segítek be a könyvkereskedésben. Rengeteget olvasok. Essynek szoktam keresni gyerekkönyveket. Esténként tanítgatom, hogyan olvassa ki a szavakat. Nagyon lelkes és ügyes kislány.

1990.12.06.
Meg akartam lepni a gyerekeket egy kiskutyával. Szóltam a tervemről anyósnak és apósnak is, erre leültettek a konyhában, és úgy kezdtek beszélni hozzám, mintha én is csak tíz éves lennék. Nem, nem taknyos kölyökként kezeltek, hanem mint egy olyan ember, aki még túl fiatal sok dologhoz és nem tud mindent a világról. Elmondták, hogy egy kutya mekkora felelősséggel jár, nem hozhatok ide csak úgy egy kölyköt. Nem szabad elhanyagolni, aztán elvinni a menhelyre, ha beleununk. Rengeteg munka van vele. Minden nap sétáltatni, etetni, tanítani.
Végül sikerült meggyőznöm őket, hogy hárman - Jonny, Essy és én-, elegek leszünk ahhoz, hogy kitegyünk egy egész gazdit.
A kölyköt egy menhelyről hoztam. Golden retriver, a neve Rocky.
Mikor Jonny meglátta, magához ölelte és azt mondta. - Befogadjuk és megneveljük, mint a papát is.
Talán csak a születésekor sírtam utoljára úgy, mint akkor. A könnyeim egyszerűen nem akartak elfogyni. Essytől kaptam száz darab papírzsebkendőt.

2002.04.18.
Susannak végül is nem volt teljesen igaza. Szerintem kell egy Jonny, egy Esmeralda, egy anyós és egy após ahhoz, hogy sikerüljön.
Jonny ma mutatta be a barátnőjét. Kit remek lány. Nem hasonlít se Nancyre, se Eleonórára, de még Susanra se, így nem tudom ellátni tanácsokkal a fiam, de szerintem boldogulni fog vele.

2005.11.23.
Kit csodásan festett a hófehér esküvői ruhájában, de Jonny se panaszkodhatott. Szépen kikupálódott, mióta elkezdett vízipólózni.
Már hónapokkal a nagy nap előtt elkezdtem írni a beszédemet. Naponta igazítgattam rajta. Mindig úgy éreztem, mikor a fiamról beszélek, magamról beszélek, és csak rá akarom erőszakolni a vendégseregre az élettörténetem. Végül két nappal az esküvő előtt eszembe jutott, mit mondott Jonny akkor, mikor megkapta Rockyt. Újrakezdtem az egészet. A szavak szinte maguktól íródtak le.
Úgy éreztem, tökéletesen sikeredett átadnom mindazt a beszédemben, ami Jonnys a fiamban.

2005.11.24.
Essy váratlanul odaállt elém vacsora után, és arra kért, figyeljem mindig, mit tesz, hogy róla is tudjak majd úgy mesélni, ahogy a bátyjáról. Először nem értettem, hogy miért mondja mindezt. Kérdésemtől könnyek közt tört ki, és a karomba borult. Szipogva adta tudtomra, hogy elbizonytalanodott, van-e ő is olyan fontos számomra, mint Jonny, hisz ő nekem nem a vér szerinti lányom. Döbbenten öleltem magamhoz. Nem tudtam, mit mondjak. Csak azt ismételgettem, hogy mennyire szeretem, de úgy tűnt ez nem elég.
Apósom mentett meg. Ott állt végig az ajtóban a félfának támaszkodva. Végül odalépett hozzánk, és Essy vállára tette a kezét, hogy ráfigyeljen.
Nem tudom, az a pár szó akkor, melyikünknek jelentett többet, nekem vagy Essynek. Reszketeg hangján az öreg csak ennyit mondott. "Bruce se a vér szerinti fiam, mégis úgy szeretem, mint egyetlen gyermekemet."
Azóta tudom, aki úgy tartja, a tökéletes pillanatokban lekerül a szívünkről a szűrő, és a világot színesebbnek, elevenebbnek látjuk, na, azoknak van csak Teljesen Igazuk.


BRUCE

Bruce "élet szava" a teljes/teljesen volt.

2015. nov. 30.

FÜSTPÖFFENTŐ: Szótárazó I.

Samantha unottan pöckölgette a ferde asztalon minduntalan ujjainak ütköző tollat, mely alatt a jegyzetfüzet felső lapja meg-meghajolt. Jobbra tőle az íróasztalon egy klaviatúra hevert, fölötte a számítógép képernyőjén egymásnak lökődő buborékos képernyőkímélő szürkén világította meg Samantha bőrét. A párkányon oldalára állított írógép dőlt díszből a falnak. Az íróasztal mögött félig behúzott sötétítőfüggönyökkel eltakart ablak, odakint szürkület. A szobában félhomály uralkodott, csupán egy távoli állólámpa égett és a fürdőszoba felől szűrődött be egy hideg, kékes fénysugár.
Samantha felhúzta az egyik térdét és nekitámasztotta az íróasztal szélének mielőtt nekidőlt volna. Háromnegyedes pizsamanadrágot és trikót viselt. Kócos haját egy fejpánttal fogta hátra. Nyakában vékony szemű, medál nélküli aranylánc lógott. Fekete keretes szemüvegének lencséjét olyan szögben érte a fény, hogy előtűnt a vékony kék réteg, melyet sokszor ajánlanak olyanoknak, akik "sok időt töltenek el a számítógép előtt". Néha úgy érezte, valóban van valami haszna annak az irizáló kék valaminek, amit a lencsére kentek.
Az digitális ébresztőóra számlapján az ötvenkilenc egészre váltott és húsz másodpercre felkapcsolódott a kijelző fénye. Samanthának ahhoz se volt kedve, hogy lenyomja, ahogy mindig is tenni szokta. Megvárta, míg magától kialszik, majd ismét a lapok felé fordult, s a tolltartóból elővett egy ceruzát. Hátha könnyebben neki tud fogni, ha kiradírozhatja, ami nem tetszik.
Hátravetette fejét a görgős irodai széken, mely megadóan nyekkent alatta. Írnia kéne valamit, bámulta a plafont, de semmi ötlete. Valami vidámat kellene írnia, valami nagy romantikusat. Talán egy mogorva angol lordról, aki Napóleon idején Wellington seregében harcolt, s hazatérve feleséget kell szereznie. A neve... nem. Inkább egy lányról, aki szegény családból származott, de kebelbarátnője a szomszédos birtokon élő Miss-szel, akinek van egy... rémes vadászkutyája, aki megeszi a lány babáját.
Samantha nagyot sóhajtott és átfirkálta, amiket eddig leírt, majd ki is tépte a lapot.
Egy történet egy kalózról, aki igazából... egy  becsvágyó szív nélküli szörnyeteg, aki előszeretettel hódol a kannibalizmus gyönyöreinek. Nem!
Valami szívderítő, valami romantikus, mantrázta Samantha, de gondolatai elkalandoztak. Igencsak kevés ember mellé ül be a nagy szerelem. Egész egyszerűen szánalmasnak érezte magát, hogy már álmodozni is képtelen a beteljesülő szerelmekről. Ő tudta, amit az olvasó nem, ő tudta, mi az igazság azok mögött az életek mögött, amikről írt. Mennyi szomorú sors, mennyi kisemmizett, elfeledett és elhasznált élet bújt meg egyetlen regénye sorai mögött, amikről említést sem tett a szerelmesek mellett. Szürke, megfakult és kiábrándult életek, akik nem reméltek, nem álmodtak, mert csalódás és megszégyenülés várt csak rájuk. A szürkeség, amely egész héten körüllengte, rányomta a bélyegét a hangulatára és a gondolataira is. Némán bocsánatot kért a szereplőktől, majd átsatírozta a következő lapot is, és a szemeteskosárba hajította a galacsint.
Félretette a ceruzát, és odagördült a gép elé, hogy nézzen egy filmet. Először a Római vakációt akarta elindítani, amihez kedves emlékek fűzték, végül A lány, aki ellopta az Eiffel-tornyot című szintén Hepburn nevével fémjelzett vígjátékot nézte meg. Azaz inkább csak bambult maga elé irigykedve. Bár a történet felénél már irigykedni se volt kedve. Nem illettek egymáshoz. Már csak erre tudott gondolni. Külsőre egyáltalán nem illettek egymáshoz, William Holden túl öreg.
Visszafordult az üres lapokhoz. Kicsit azért meg tudta érteni Richard Bensont. Nem könnyű az ilyen élet. Egyáltalán nem könnyű, ha az ember kiábrándult. Ismét visszakanyarodott a saját problémáihoz. Jobb volna modern környezetbe helyezni a történetet? Mindig is történelmi romantikus regényeket írt. A spanyol örökösödési háborúban egy ifjú chavelier.... Mit erőlködsz, Sam?
Ujjai közt forgatva a ceruzát ismét hátradőlt, lehunyta a szemeit és gondolatban végigpörgette az elmúlt napok eseményeit. Nem történt semmi kirívóan szörnyűséges a múlt héten, sem hetekben vagy hónapokban. Csupán a kedve ment el mindentől ideiglenesen.
Hívta a barátnője, Gaby, hogy menjen el vele és a kolléganőivel szórakozni, de még csak arra se volt ereje, hogy valami kibúvó indokot kerítsen. Egyszerűen visszautasította őt. Visszautasította, ahogy a levéltáros meghívását is két vagy három héttel korábban, mikor elszántan téma után próbált kutatni a régi hírlapok között. Kardos elől, aki a nemzetközi könyvterjesztésen dolgozik, még kimentette magát, de Gabynél már nem.
Próbált valami inspirálót hallgatni, de képtelen volt. Már teljesen sötét volt odakint. Szemközt felkapcsolódott utcalámpa épp a szemébe világított. Előrehajolt és teljese behúzta a sötétítőket. Titkon kilesett a két összeérő redő közül az utcára. Kimozdulhatna végre. Majd holnap, fogadkozott magának, és visszahuppant a székbe. Akkor talán meg kéne próbálkozni ismét azzal az írással. Ránézett az üres lapra, majd felpattant és elindult a fürdőszoba felé.
- Majd jövök haza - ígérte az üres lakásnak, miután tekintettel a kinti hőmérsékletre belebújt hosszú melegítőnadrágjába. felvette szürke polár pulóverét, fejébe nyomta a kedvenc kalapját, amely hármas az őzbarna félcsizmával kiegészülve kész bűntett volt a divat ellen, majd magához vette a táskáját és elhagyta a lakást.

"- Minden azért történt, mert Te nem figyeltél rá eléggé.
- Miről beszélsz? Én hívtam bulizni.
- Pontosan. Nem foglalkoztál azzal, hogy Vele mi van, csak el akartad rángatni a legkevesebb plusz energiádba kerülő helyre, miután legutóbb is szóltam."


Samantha rálehelt a vonat ablaküvegére, majd egy mosolygós fejecskét kezdett rajzolni a párába, mint valami gyerek. Két pont és... a vele szemben ülő férfi lapozott a könyvében. Nagyon hangosan. Túl hangosan. Samantha ujja megtorpant. A pára felszívódott. Már nem tudta befejezni a fejecskét.
Bosszúsan lebiggyesztette ajkait, s szúrós szemekkel kezdte fixírozni a férfit, de az nem nézett fel. Hátradőlt, karjait szorosan összefonta maga előtt, és unottan elkezdte vizsgálgatni, szigorúan írói szemmel. Megleste azt is, mit olvas, és próbálta megsaccolni, hogy hány éves lehet, mi a neve. Ettől kissé felélénkült. Kerített két három történetet a rejtélyes idegen köré, mielőtt észbe kapott,  és ismét elkomorult.
- Elnézést, fogadtunk én meg a lányok. Ugye Dave a neve? - kérdezte kicsivel később rezzenéstelen arccal. A férfi zavartan felnézett a könyv mögül. Valami kiolvashatatlan, talán német című könyv volt. Valószínűleg valamelyik világháborúról szólt.
- Dave-nek hívják, igaz? - ismételte el a kérdést kimérten Samantha.
- Nem... Nem Dave a nevem - felelt végül a férfi, majd visszatért az olvasáshoz anélkül, hogy elárulta volna a nevét.
- Dorothy vesztett. Ő tippelt Dave-re. Akkor talán Viktor? Vagy Ernando? - folytatta Samantha a kérdezősködést. Nem kellett nagyon rájátszania a háborodott harmincas látványára. Napok óta fésülködött rendesen, még mindig unott, semmitmondó arckifejezés ült az arcán, és egész egyszerűen rémesen festhetett.
A férfi megpróbálta figyelmen kívül hagyni. Ez igen nehéz volt, ugyanis csak ketten ültek a fülkében.
- Egyik sem. Ne fáradjanak, a nevem úgyse tudják kitalálni - ment végül bele a játékba megadóan.
- Talán Júlia? - mosolyodott el Samantha negédesen. Tetszett neki, ahogy a másik válaszolt. - És maga? Nem akarja kitalálni az én nevem?
- Nem - ismét a könyvébe mélyedt.
- Negyven éves? - próbálkozott néhány perccel később, de válasz ismét csak egy rövid "nem" volt.


"- Hívhattad volna gyakrabban is, nem csak ünnepekkor. A születésnapját is elfelejtetted tavaly
, pedig akkor volt harminc.
- A te gyereked is. Te se hívtad fel, most meg látod, mi történt?"


- Szóval Georg 42, hova utazol?
- Egy konferenciára - Georg feladta, hogy három mondatnál tovább olvasni hagyja Sam 31.
- Milyen konferenciára? Mindent szavanként húzzak ki belőled? - méltatlankodott Sam, és elvett egy újabb szál ropit a közösből, amit Goerg véletlenül felajánlott neki.
- Egy jótékonysági találkozó lesz, ahol megvitatjuk, hogy miként lehetne megmenteni az óriásheringeket - felelte fanyarul a férfi.
- Ezen még csiszolhatnál - csóválta a fejét Sam. - Mondjuk... mond azt, hogy üzleti tárgyalásod van egy kőolaj finomítással foglalkozó cég elnökével.
- Az miért lenne jobb? - kérdezte roppant kíváncsiságot színlelve Georg.
- Mert arról egyből tudná mindenki, hogy hazugság, és nem kezdenek el érdeklődni az óriáshering még megmaradt populációinak egyedszámáról. Aki olajmágnásokkal tárgyal, az nem vonattal utazik.
Samantha fejében megszólalt egy hang. "Ott a pont!" Georg azonban nem ezt mondta. Helyette kissé sértődötten megigazgatta az inggallérját, majd... ő maga is vett egy ropit.

"- Te vagy a főnöke, neked igazán tudnod kéne, hogy hova ment."

- Szóval nem megy az írás, és ezért mentél el otthonról? - Georg még mindig igen vontatottan tette fel a kérdést, amit lényegében Sam adott a szájába.
- Nem csak az írás, hanem úgy az egész élet. Az lett túl szürke nekem. Kellett valami... más.
- És ezért cél nélkül továbbálltál?
- Dehogy cél nélkül! Az úti cél... a Ne... Neng... - próbálta felidézni, melyik vonalon is haladnak épp. Mintha nyugat fele hagyták volna el a várost, ami azt jelenti, a tengerig viszi ez a vonat, de ha észak felé leágazott, akkor fogalma sincs.
Látva a megfeszített koncentrációját, Georg horkantva felnevetett, majd magában mosolygott tovább.
Közben a vonat vitte őket kis falvakon átrobogva a sötét erdőségeken és termőföldek között a valós, vélt és remélt úti céljaik felé.
- Jártál már ott? Párizsban és Waterloonál. A helyeken, amikről írtál - kérdezte aztán Georg.
Samantha meglepettségében felháborodni is elfelejtett. Minek nézi őt? Olyannak, aki Google mapról néz ki mindent? Ezek eszébe se jutottak. Csak arra gondolt, talán végre beadta a derekát ez a vén Georg.

"- Emlékszel, hogy mondta, elromlott a mobilja? Kölcsönadhattad volna neki a te régi telefonod amíg vesz újat. Akkor most biztos el tudnánk érni vele.
- Vagy te... jobban a nyakára kellett volna járnod, hogy vegyen végre magának egy újat.
- Neked van egy vészhelyzeti, amit soha nem használsz, és az se ér, ha mindenre csak feleselsz."

- Viszlát, én a következőnél szállok - kezdett szedelődzködni Georg.
- Azért nem árultad el eddig, nehogy rávágjam, én is ott szállok le? - fakadt ki durcásan Sam. Időközben nekivetkőzött a meleg kabinban, de most összekapta maga előtt a kabátját és haragos szemekkel nézett Georgra.
- Valahogy úgy - biccentett a férfi, majd kihátrált a kabinból, és becsukta az ajtót. Intett még egyet búcsúzóul, végül elindult a vagon eleje felé.
Sam csalódottan bámult utána. Ha az út elején túl öregnek is tartotta, két perce már teljesen elfogadhatónak tűnt, sőt, olyannak, akivel jól ki tud kapcsolódni, ha egyszer sikerül elérnie, hogy feloldódjon, erre közli, hogy lelép és még a számát se hagyja meg.
A vonat beért a településre. Lassan döcögött az állomás felé. Sam kibámult az ablakon, nézte az elsuhanó fényeket, majd Georg üres helyéhez fordult, hogy feltegye a lábát, de a mozdulat félbeszakadt. Ott hevert a könyv. Eddig észre se vette, olyannyira igyekezett nem odanézni. Micsoda kézenfekvő lépés. Akár egy romantikus forgatókönyvben!
Sam eszelősen elvigyorodott, egy pillanatig hezitált, majd leráncigálta a táskáját a csomagtartóról és kezébe kapva a könyvet Georg után sietett. Hátha, hátha, legyen ott, legyen ott, ismételgette szüntelen, míg utolsó pillanatban le nem ugrott az épp ajtait zárni készülő vonatról.
A férfi várakozón állt a peron elején. Sam hamar megtalálta, hiszen már csak ők ketten álltak a vágány mellett.
- Ezt ott hagytad... - nyomta kezébe Sam, mikor melléért.
- Kösz - Georg átvette a könyvet, és végigpörgette a lapokat, mintha csak azt akarná ellenőrizni, hogy mind megvan-e.

- Hívjuk a rendőrséget.
- Még ne...
- Miért ellenkezel folyton? Csak hívd fel a rendőrséget és kész. Jelentsd be, hogy Samantha Cash eltűnt."

- Hogy-hogy ilyen sokáig tartott?
- Oh, a megbeszélés délelőtt volt, csak elmentem ebédelni és... kiszellőztettem a fejem - kacsintott rá Dorothyra Sam, mikor négy hónappal később találkoztak a szerkesztőség folyosóján.
- Mr Grahamnek nagyon tetszik az Együtt az úton, amit nemrég adtál le. Lesz folytatása is? - érdeklődött lelkesen a szerkesztőasszisztens Sam mellé szegődve.
- Igen. Már el is küldtem neked az egyik példányát - felelte titokzatoskodóan Sam.
- Nekem? Máris? Egy példányt? Mikor kapom meg? - hadarta döbbenten a kérdéseket Dorothy.
- Mire hazaérsz, már ott vár a postaládádban - nevetett fel Sam, majd elbúcsúzott, mielőtt Dorothy még többet kihúzhatott volna belőle arról a bizonyos folytatásról.

A mit sem sejtő Dotty először nem értette, hogy miért csak egy vékonyka borítékot talált a levelesládájában egy teljes kézirat helyett. Mielőtt azonban engedte volna magán úrrá lenni a csalódottságot, kibontotta:
" Samantha & Georg
Szeretettel várunk Titeket,
20xx. május 3.-án 16 órakor a St. A. székesegyházban,
ahol örök hűséget fogadunk egymásnak."

SAMANTHA

  Rendhagyó módon következzék a szerző utószava. Samantha egy élet-asszociációs játék keretében született meg  a vádol szóra. Milyen jelenet, életkép vagy épp élet jut eszembe a szóról. Azért lett végül - illetve eredetileg is ezt a sorozat címet szántam neki - Szótárazó, mert a szavak véletlenszerűen egy szótárból kerültek/kerülnek kiválasztásra* csak, hogy növeljem a bennük rejlő kihívást.
*Természetesen épp ezért is valószínű, nem mind fog felkerülni ide, s habár ezt elhallgathattam volna, gondoltam, így becsületesebb. ^.^

2015. nov. 20.

NAGYDUMÁS: Hangtörténelem

- S lám, valaki közelg. Messzeségből alakja feldereng, nyomában porfelhőt fú a szél, homlokán veríték, kezéből kard kifordul, páncélja rongy. Ki vagy? Ki küldött? Fújd ki magad, majd felelj!
- Oh, uram, Pheidippidész vagyok. Hírt hoztam, de egy korty bort még előtte innom kell.
- Hős hírnök. Bort neki! Kövess, Septimus szenátor elé vezetlek. Mellette lánya, ó, szép Nitsa úgy ragyog, mintha ő maga lenne Niké, a győzelem istennője. Nagy Septimus, Pheidippidész, a hírnök megérkezett.
- Jöjj ide lábam elé, hírnök, és mondsza, mi hírt hoztál?
- Zephürosz, a Nyugati szél súlyos felhőkkel vonta be az eget. Az ellenség nehéz ágyúi megfeneklettek a mocsárrá vált földben. Tüzérségük ázott bárányokként bújtak egymáshoz, akárcsak fehér zászlót lengettek volna. Waterloo a miénk!
- Mit mondasz, te szegény eltévelyedett? Waterloo? Mely világban játszódott a csata, melyről híred szól? Ez félrebeszél. Hű sztratégoszom, Pitioragosz, tégy valamit! Látod, lányom, Nitsa egész elsápadt. Szerelme, Theodorosz is bevonult katonának.
- Hívatom Kontárológuszt, az orvost.
- Tégy úgy, de várj, maradj még egy percet, a hírnök újra szól.
- Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.
- Huston, baj van. Mégiscsak hozd Kontárológuszt. Ez az ember nem komplett.
- Oh, uram, hisz egész a csatatértől futottam idáig, csupán kis levegő kell a tüdőmnek.
- Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek, azaz a görög népnek.
- Bölcs szenátor, azért ez mégse volt csupán egy lépés. Ha nem is a lépéseket számolom, hanem csak a métereket, az akkor is kétszáz-ötvenezer.
- Septimus szenátor, akkor most kit hívassak? Kontárológuszt vagy az előbb említett Hustont?
- Maga tanulatlan katona. Huston fent van az égben. Túl a felhőkön száll.
- Akkor esetleg Mrs. Hudsont hívjam, oh, nagy Septimus szenátor?
- Egy kis tea valóban jól esne most nekem.
- Apám, Mrs. Hudson nincs a palotában. Udvari magándetektívünk, Szerloksz Holmesz fivéred, Eszenukusz halálát deríti épp fel, s a nyomokat követve egészen a britonok lakta hatalmas szigetig utazott, őt követte Watsonosz doktorosz is és Mrs. Hudson.
- Minő rémes helyzet! Le kell mondanunk az ötórai teáról. Pitioragosz, a hírnököt vitesd a fogdába, és holnap virradatkor, ha meglátod Héliosz szekerét feltűnni az égen, végeztesd ki! Ellenben, ha fellegek gyűlnek palotám fölé, akkor engedtesd szabadon!
- Apám, kérlek, kíméld őt meg! Had beszéljen! Amit mond oly vicces, szerelmem hiánya fátyolként telepszik rám, a hírnök szavai üde szellőként lengetik meg súlyos fátylamat, s végre friss levegőhöz jutok. A sok kétség közt ez gyógyír számomra.
- No, akkor beszélj egyetlen leányom kívánságára!
- Miről is? Oh, igen, a Parthenio-hegyen átkelvén, midőn Athén felé futottam, egy férfi lépett mellém. Maga volt az Pán...
- A sípos?
- Nem.
- Péter?
- Nem, az isten. Ő segítette csapatainkat páni félelmet küldve a perzsák felé...
- Azt mondod tehát, Pán isten egy halandó férfi képében jelent meg előtted? 
- Csak egy korty bort előtte, és felelek.
- Oh, apám, nézze csak! Eddig oly piros arca hirtelen elfehéredett. Sztratégosz, sztratégosz, gyorsan az orvosért!
- Ennek már kampec.
- De apám? Nem illendő ez a beszéd hozzád, a nagy Septimus szenátorhoz.
- Az erő legyen veletek. Győztünk!
- ... ezek voltak utolsó szavai.
- Mi történt itt? Amint hallottam, hogy hírnök érkezett, azonnal kikászálódtam a kádból, rendbe szedtem öltözékem, összeszedtem írófelszerelésem és ide siettem.
- Elkéstél, Hérodotosz. Meghalt.
- Mondott előtte valamit?
- Egynek se volt sok értelmes.
- Nem derült ki, hogy mi hírt bíztak rá?
- Egyszer se említett vereséget, és fegyverzetéből ítélve Miltiádész seregéből való.
- Írhatom hát, hogy győztünk, szenátor?
- Írd. Ha tévednénk, a történelem majd úgyis kijavítja.
- "Athénba a hírnök kifulladva érkezett. Csupán ennyit mondott: Νενικήκαμεν! majd holtan esett össze."
- Tökéletes, Hérodotosz, nem hiába vagy te minden idők legjobb történetírója.
- Na, de szenátor, ne hízelegjen!
- No jó, bölcs Hérodotosz, most már elmehetsz. Feredő vized talán még nem hűlt ki teljesen. Pitioragosz, menj, keríts három fekete szolgálólányt, és hozass velük meleg vizet Hérodotosz fürdőjéhez!
- Köszönöm, uram.
- Ajtónállók, igen, maguk ketten rendíthetetlen őrei palotám nagytermének, jöjjetek és vigyétek Tifuszhoz, a preparátorhoz a hírnök testét. Ő még hasznát tudja venni. Egy monumentális művön munkálkodik épp.
- Igenis!
- Mind elment, apám.
- Ismét nyugalom, béke, nem zavar senki. Drága lányom, Nitsa, most, hogy ismét kettesben maradtunk - végre -, mutasd mid van!
- Előbb te, apám!
- Két pár, négyes és hatos.
- Egy hetes drillem és egy kettes párom. Papa, úgy látom, ez egy gyönyörű flöss. Én győztem.

A FUTÁR

 Feladat /egy kis történelem/:
Eredetileg melyik csata győzelmi hírének átadásával bízták meg Pheidippidészt?

2015. nov. 19.

NAGYDUMÁS: Hangtörténetek I.



- Ezt vegyem kihívásnak?
- Elnézést, mit?
- Hogy már percek óta a bordáim közt tartja a könyökét. Azt feltételezem, ezzel az önuralmamat akarja teszteli.
- Még hogy én? Maga áll a lábamon.
- Én? Kérem, én két lábbal állok a padlón.
- Öhm… bocsánat, azt hiszem én álltam a lábán.
- Valóban?
- Nem, hallotta? Most vallotta be… akkor, ha kérhetem, kimászna végre az oldalamból?
- Azért nem kéne ilyen hangon…
- Ne vitatkozzanak már! Fogy az oxigén.
- Van itt egy orvos?
- Oh, Uram, mi jöhet még? Miért? Valaki rosszul lett?
- Nem-nem, csak eszembe jutott, hogy ilyen helyzetekben mindig szokott lenni orvos a közelben.
- Mégis milyen helyzetekben? Honnan veszi ezt?
- A TV-ből. Legalább egy ápolónő mindig akad, ha sok ember kerül szorult helyzetbe.
- Én asszem klausztofóbiás leszek, ha tíz percen belül nem szívhatok friss levegőt.
- Nekem arachnofóbiám van.
- Bácsi, mi az ajaknofóbija?
- Ne selypíts már, Zsuzska!
- Ugyan, az arachnofóbia egy görög kifejezés. Az arachne, azaz pók és a phobos, vagyis félelem szavak összeillesztéséből keletkezett. Magyarul pókiszonyt jelent. Ez egy fóbia…
- Hallja, ha orvos nincs is, egy doktorunk azért akad.
- Ne gúnyolódjon!
- Bocs, csak unatkozom. Nem játszunk valamit? Szólánc?
- Éjn benne vajok. Mama, te is?
- Csak, ha nem selypítesz.
- Akkor kezdem. Aki akar, becsatlakozhat. Első szó legyen az ember.
- Nem értik, hogy fogy az oxigén?!
- Please…
- Hallják, van egy külföldink is.
- Du jú vánt to pléj vit ász?
- Sorry?
- Sajnos süket.
- Jóka.
- Jóka? Talán Jókai, de ez most hogy jön ide? A következő szónak R-rel kell kezdődnie, kisasszony.
- Mondom. J… jr… khs… r… r… róka.
- Zsuzska, mond még egyszer?
- Miéjt?
- Ah, olyan szépen mondtad ki az r betűt.
- Tényleg, Zsuzsika, nem hallottam mit mondtál. Hadd hallja mindenki, hogy tudják folytatni a játékot.
- R-róka.
- Lebuktál. Ezek után többé már nem selypíthetsz?
- Tényleg? Kár.
- Oh, köszönöm. Én képtelen voltam rávenni, hogy leszokjon róla. Szerintem már csak miattam csinálta.
- Akasztófa.
- Jaj, ne közvetítsen már olyan negatív gondolatokat.
- Nem tesz semmit. András. És a kedves anyukát hogy hívják?
- Örvendek. Kriszta.
- Igaz. Meg fogunk fulladni mind. Nem kell ide akasztófa.
- Meghívhatom majd egy kávéra?
- Öhm… igen.
- Ha nem hagyja abba, én esküszöm lepuffantom.
- Arany.
- Na, látja? Így kéne játszani. Nyakék.
- Kámfor.
- Retesz.
- Mindenkinek a szökés jár a fejében?
- Mi más járhatna?
- Én azon gondolkodom, hogy az unokám vajon mennyire fog kétségbeesni, hogy merre lehetek. Ah, szegénykém.
- Szám.
- Menetidő.
- Őskor.
- Rettenetes.
- Sír.
-  Sír?
- Valaki sír? Jaj, nem kell mindjárt pityeregni. Nincs vész. Kijutunk. Ígérem.
- Én nem pityergek, csak… nagyon poros itt minden.
- Oh, valóban.
- Én mintha hallottam volna valamit. Kaparászást.
- Jönnek a patkányok!
- Hagyja már abba, itt nincsenek patkányok!
- Nem kell azért kiabálni, fogy az oxigén.
- András, hagyja csak. Ne kezdjen vitatkozni.
- Rendben, drága Kriszta.
- Lehetne András az új papám?
- Jaj, Zsuzska, hallgass már!
- Hallják a gyereket? Hát nem aranyos?
- Én csak a kaparászást hallom.
- Mi lesz a játékkal, nem folytatjuk?
- De-de, hol is maradt abba?
- Éhn… mondt-tam, hogy síír.
- Ah, igen, már emlékszem, akkor… Rettenetes.
- Az már volt.
- Rejtély.
- Na, ne szívasson.
- Akkor Rejtélyes.
- Én már hangokat is hallok.
- Na, ne mondja?
- Kintről, maga ökör.
- Szerintem is vannak kint.
- Hé! Minden rendben odabent?
- Igen! Jól vagyunk! Ki tudnak szabadítani minket?
- Igyekszünk. Kérem, kapaszkodjanak. Megemeljük, aztán szétfeszítjük az ajtókat.
- Úristen, meg fogunk halni. Lezuhanunk.
- Direkt akarja mindenkire ráhozni a frászt?
- Áááá, már emelkedik is. Segítség!
- Fogják be a száját!
- Minden rendben odalent?
- Igen-igen, csak egy kis pánik.
- Segítség!
- Esküszöm, ha nem fogja be, én lepuffantom.
- JézusKriztusSzentMária, fegyver van nála!
- Oh, my God!
- Ráadásul hangtompítós...
- Sárga.
- Alabástrom.
- Minden rendben odalent?
- Ha bármelyikük is megnyikkan… minden rendben.
- M-mel valaki egy szót?
- Atya ég! Lelőtte.
- Zsuzska! Zsuzska! Ugye nem láttál semmit?
- Anyu, anyu nem hallok semmit. Miért takarod le a szemem? Mi volt az a bumm?
- András, kérem, segíten… András, jól van?
- Sa-sajnálom, én csak… én nem bírom a vért. Azt hiszem, el fogok ájuln…
- András!
- Anyu, anyu, mi történt?  Miért nem nézhetek oda?
- Mindenki, kuss!
- Mi folyik oda lent? Hahó! Mi történt?
- Soha többé nem fogok szóláncozni.
- Hülye egy játék amúgy is.
- Nem igaz. Fejlesztheti a szókincset.
- Megszólalt a nyelvészdoktor.
- Ne gúnyolódjon!
- Mit nem értenek abból, hogy KUSS?
- De hisz… már nincs is töltény a fegyverében.
- Hogy mi?
- Úristen, ráfogta a fegyvert.
- Nem kell kommentálni, mind látjuk.
- Le fogja lőni…
- Magácska csak nem valami tévés közvetítő?
- Mondtam, hogy nincs több muníciója. Nézzen már rá. Tár sincs benne.
- Hogy az a…
- Oh, az én unokám nagyon okos, mindig mondta, mamóka, meg kell tudnod védeni magad. Ez csak egy sima M1911-es Colt. Elég ismert... semmiség volt...
- A néni vette ki?
- Igen, amíg nem figyelt.
- Én… én érzem, eljött a vég. Nincs több oxigén, és ez a sok vér…
- Áúúú…
- Most meg mit művel?
- Hatástalanítom a támadót.
- Ne, ilyen kis helyen veszélyes bottal hadonászni.
- Itt… meghalt egy ember…
- Jó reggelt!
- Ez meghalt!
- Ne ordibáljon már! 
- Akkor most mindenki álljon hátrébb, felfeszítjük az ajtót.
- Hova? Hova álljunk hátrébb?
- Két perce még talán, de most? Már három ember hever a padlón.
- Készen állnak?
- Igen!
- Ouh, ez rémesen csikorog.
- Nincs semmi baj, kérem, ne ijedjenek meg…
- Arról már lecsúszott.
- … jöjjön ki mindenki lassan, egyesééé.. E-e-eez meg? Mi? Mi történt? Valaki gyorsan a mentőket és a rendőrséget!
- Friss levegő...
- Soha többé nem liftezek.
- Mi se.


 LIFTREKLÁM

Feladat:
Legkevesebb hány ember volt a liftben?
/A helyes megfejtők közt kisorsolok egy két és fél éves platánfa levelet és három cirmos cica bajuszszálat.

2015. nov. 14.

A TEJFÖLÖSSZÁJÚ BEPOFÁTLANKODIK

Üdvözletem Kedves Olvasó!

A most következő első életjel magába foglalja a blog Felvezetését...


Csak hunyd le két szemed, és álmodd meg a varázshegyet. Azontúl a halas tavat, amiben a vén ponty dúdolgat. Partján nyújtózik az ezeréves füstpöffentő, sűrű ködöket tüsszentő. Itt bújnak meg a bundás képű hamis vándorok. Pettyesképű, Nagydumás, Vöröske, Tekergő és Nyáplic. Mind itt henyél a Lusta Macska Kuckóban. A puha párnakupacok közt kedvükre nyújtózhatnak a számukra legtökéletesebb méretűn és bársonyosságún. Egy bögre gőzölgő tejecske és némi aprósütemény köré gyűlve, és mindenki elmeséli, hogy milyen történeteket hallottak a Hét világ szerte, mióta nem találkoztak.

...az író Bemutatkozását...

 ... de előtte még Ne! Ne ráncold úgy a homlokod, még képzeletben sem és ne könyvelj el a fentebbi bevezető alapján engem is valami gyerekes szerepjátékosnak, egy macskás lánynak, aki a mondatai után idegesítő rendszerességgel oda fogja biggyeszteni a ~nyau végződést. Nem is fogok magamról egyesszám harmadik személyben megemlékezni, sem valódi macskának képzelni magamat azonosulva írói álnevemmel.
 Nem-nem... ez sokkal bonyolultabb lesz. A Kuckó minden egyes lakója ki fogja venni a részét a dologból megtestesítve egy-egy témát.
Rendben. Most, hogy ezeket gyorsan tisztáztam, talán sikerült azt is elérnem, hogy néhány - a monitor fényében csillogó szemű - olvasó itt ragadjon.
... nos, akkor ki is ez a Zsazsogó Nyáplic? 
 Tisztelettel, egy olyan palánta vagyok, aki ír. No persze, mi mást csinálnék, most is itt koptatom a klaviatúra billentyűit. Az agyam sokszor túlpörög, a gondolatok túlcsordulnak, nem győzöm újratölteni a rotringomat. Ötleteim lecsupaszított vázát egy füzetben őrzöm. Csupán ránézek a címére, és kiragadott párbeszédek tömkelege villan fel a fejemben, karakterek jelennek meg előttem, én elmosolyodom, és visszacsukom a füzetet.
Nem az inspirációból van tehát hiány, hanem abból, hogy elszánjam magam, és végigcsináljam akkor is, ha csupán saját magam előtt kell elszámolnom. Innen a név. A nyápic, aki annyi mindent szeretne mondani.

 
 ...magát a Köszöntőt, melyben végre konkrétan vázolja, hogy mi is EZ...

Ennek a blognak a felhozatala előre láthatóan olyan szerteágazó lesz, akár az angol uralkodói házak rokoni kötelékei, olyan sok rétegből, témából fog meríteni, így csak annyit tudok így elöljáróban megosztani a kíváncsi olvasóval, hogy a blog azért jött létre, hogy megmérettethessem magam. Mindig újabb és újabb utakat fogok feltérképezni, területeket meghódítani, miközben rendületlen haladok előre a sajátomon.
Saját magamnak állítok most csapdát. Jelentkeztem az Egyéves kihívásra, melynek keretein belül megfogadtam, hogy 2016 januárjától az év decemberéig minden hónapban felkerül ide egy írásom, amit a kihívásnak ajánlok.

... és néhány szót a blog elnevezéséről.
A haszontalan macska egyenesen következett a nevemből, melynek olyan macskás hangzása van. Mivel a blog több történetet fog tartalmazni, és valamely érthetetlen gondolattól vezérelve nem akartam túl hangzatos címet választani, így maradt a mesék, mint megjelölése annak, hogy a bejegyzésekben mégis mik lesznek.

Szkielet Smoka Zaczarowane Szablony