FÜSTPÖFFENTŐ: Szótárazó I.

Samantha unottan pöckölgette a ferde asztalon minduntalan ujjainak ütköző tollat, mely alatt a jegyzetfüzet felső lapja meg-meghajolt. Jobbra tőle az íróasztalon egy klaviatúra hevert, fölötte a számítógép képernyőjén egymásnak lökődő buborékos képernyőkímélő szürkén világította meg Samantha bőrét. A párkányon oldalára állított írógép dőlt díszből a falnak. Az íróasztal mögött félig behúzott sötétítőfüggönyökkel eltakart ablak, odakint szürkület. A szobában félhomály uralkodott, csupán egy távoli állólámpa égett és a fürdőszoba felől szűrődött be egy hideg, kékes fénysugár.

Samantha felhúzta az egyik térdét és nekitámasztotta az íróasztal szélének mielőtt nekidőlt volna. Háromnegyedes pizsamanadrágot és trikót viselt. Kócos haját egy fejpánttal fogta hátra. Nyakában vékony szemű, medál nélküli aranylánc lógott. Fekete keretes szemüvegének lencséjét olyan szögben érte a fény, hogy előtűnt a vékony kék réteg, melyet sokszor ajánlanak olyanoknak, akik "sok időt töltenek el a számítógép előtt". Néha úgy érezte, valóban van valami haszna annak az irizáló kék valaminek, amit a lencsére kentek.

Az digitális ébresztőóra számlapján az ötvenkilenc egészre váltott és húsz másodpercre felkapcsolódott a kijelző fénye. Samanthának ahhoz se volt kedve, hogy lenyomja, ahogy mindig is tenni szokta. Megvárta, míg magától kialszik, majd ismét a lapok felé fordult, s a tolltartóból elővett egy ceruzát. Hátha könnyebben neki tud fogni, ha kiradírozhatja, ami nem tetszik.

Hátravetette fejét a görgős irodai széken, mely megadóan nyekkent alatta. Írnia kéne valamit, bámulta a plafont, de semmi ötlete. Valami vidámat kellene írnia, valami nagy romantikusat. Talán egy mogorva angol lordról, aki Napóleon idején Wellington seregében harcolt, s hazatérve feleséget kell szereznie. A neve... nem. Inkább egy lányról, aki szegény családból származott, de kebelbarátnője a szomszédos birtokon élő Miss-szel, akinek van egy... rémes vadászkutyája, aki megeszi a lány babáját.

Samantha nagyot sóhajtott és átfirkálta, amiket eddig leírt, majd ki is tépte a lapot.

Egy történet egy kalózról, aki igazából... egy  becsvágyó szív nélküli szörnyeteg, aki előszeretettel hódol a kannibalizmus gyönyöreinek. Nem!

Valami szívderítő, valami romantikus, mantrázta Samantha, de gondolatai elkalandoztak. Igencsak kevés ember mellé ül be a nagy szerelem. Egész egyszerűen szánalmasnak érezte magát, hogy már álmodozni is képtelen a beteljesülő szerelmekről. Ő tudta, amit az olvasó nem, ő tudta, mi az igazság azok mögött az életek mögött, amikről írt. Mennyi szomorú sors, mennyi kisemmizett, elfeledett és elhasznált élet bújt meg egyetlen regénye sorai mögött, amikről említést sem tett a szerelmesek mellett. Szürke, megfakult és kiábrándult életek, akik nem reméltek, nem álmodtak, mert csalódás és megszégyenülés várt csak rájuk. A szürkeség, amely egész héten körüllengte, rányomta a bélyegét a hangulatára és a gondolataira is. Némán bocsánatot kért a szereplőktől, majd átsatírozta a következő lapot is, és a szemeteskosárba hajította a galacsint.

Félretette a ceruzát, és odagördült a gép elé, hogy nézzen egy filmet. Először a Római vakációt akarta elindítani, amihez kedves emlékek fűzték, végül A lány, aki ellopta az Eiffel-tornyot című szintén Hepburn nevével fémjelzett vígjátékot nézte meg. Azaz inkább csak bambult maga elé irigykedve. Bár a történet felénél már irigykedni se volt kedve. Nem illettek egymáshoz. Már csak erre tudott gondolni. Külsőre egyáltalán nem illettek egymáshoz, William Holden túl öreg.

Visszafordult az üres lapokhoz. Kicsit azért meg tudta érteni Richard Bensont. Nem könnyű az ilyen élet. Egyáltalán nem könnyű, ha az ember kiábrándult. Ismét visszakanyarodott a saját problémáihoz. Jobb volna modern környezetbe helyezni a történetet? Mindig is történelmi romantikus regényeket írt. A spanyol örökösödési háborúban egy ifjú chavelier.... Mit erőlködsz, Sam?

Ujjai közt forgatva a ceruzát ismét hátradőlt, lehunyta a szemeit és gondolatban végigpörgette az elmúlt napok eseményeit. Nem történt semmi kirívóan szörnyűséges a múlt héten, sem hetekben vagy hónapokban. Csupán a kedve ment el mindentől ideiglenesen.

Hívta a barátnője, Gaby, hogy menjen el vele és a kolléganőivel szórakozni, de még csak arra se volt ereje, hogy valami kibúvó indokot kerítsen. Egyszerűen visszautasította őt. Visszautasította, ahogy a levéltáros meghívását is két vagy három héttel korábban, mikor elszántan téma után próbált kutatni a régi hírlapok között. Kardos elől, aki a nemzetközi könyvterjesztésen dolgozik, még kimentette magát, de Gabynél már nem.

Próbált valami inspirálót hallgatni, de képtelen volt. Már teljesen sötét volt odakint. Szemközt felkapcsolódott utcalámpa épp a szemébe világított. Előrehajolt és teljese behúzta a sötétítőket. Titkon kilesett a két összeérő redő közül az utcára. Kimozdulhatna végre. Majd holnap, fogadkozott magának, és visszahuppant a székbe. Akkor talán meg kéne próbálkozni ismét azzal az írással. Ránézett az üres lapra, majd felpattant és elindult a fürdőszoba felé.

- Majd jövök haza - ígérte az üres lakásnak, miután tekintettel a kinti hőmérsékletre belebújt hosszú melegítőnadrágjába. felvette szürke polár pulóverét, fejébe nyomta a kedvenc kalapját, amely hármas az őzbarna félcsizmával kiegészülve kész bűntett volt a divat ellen, majd magához vette a táskáját és elhagyta a lakást.

"- Minden azért történt, mert Te nem figyeltél rá eléggé.

- Miről beszélsz? Én hívtam bulizni.

- Pontosan. Nem foglalkoztál azzal, hogy Vele mi van, csak el akartad rángatni a legkevesebb plusz energiádba kerülő helyre, miután legutóbb is szóltam."

Samantha rálehelt a vonat ablaküvegére, majd egy mosolygós fejecskét kezdett rajzolni a párába, mint valami gyerek. Két pont és... a vele szemben ülő férfi lapozott a könyvében. Nagyon hangosan. Túl hangosan. Samantha ujja megtorpant. A pára felszívódott. Már nem tudta befejezni a fejecskét.

Bosszúsan lebiggyesztette ajkait, s szúrós szemekkel kezdte fixírozni a férfit, de az nem nézett fel. Hátradőlt, karjait szorosan összefonta maga előtt, és unottan elkezdte vizsgálgatni, szigorúan írói szemmel. Megleste azt is, mit olvas, és próbálta megsaccolni, hogy hány éves lehet, mi a neve. Ettől kissé felélénkült. Kerített két három történetet a rejtélyes idegen köré, mielőtt észbe kapott,  és ismét elkomorult.

- Elnézést, fogadtunk én meg a lányok. Ugye Dave a neve? - kérdezte kicsivel később rezzenéstelen arccal. A férfi zavartan felnézett a könyv mögül. Valami kiolvashatatlan, talán német című könyv volt. Valószínűleg valamelyik világháborúról szólt.

- Dave-nek hívják, igaz? - ismételte el a kérdést kimérten Samantha.

- Nem... Nem Dave a nevem - felelt végül a férfi, majd visszatért az olvasáshoz anélkül, hogy elárulta volna a nevét.

- Dorothy vesztett. Ő tippelt Dave-re. Akkor talán Viktor? Vagy Ernando? - folytatta Samantha a kérdezősködést. Nem kellett nagyon rájátszania a háborodott harmincas látványára. Napok óta fésülködött rendesen, még mindig unott, semmitmondó arckifejezés ült az arcán, és egész egyszerűen rémesen festhetett.

A férfi megpróbálta figyelmen kívül hagyni. Ez igen nehéz volt, ugyanis csak ketten ültek a fülkében.

- Egyik sem. Ne fáradjanak, a nevem úgyse tudják kitalálni - ment végül bele a játékba megadóan.

- Talán Júlia? - mosolyodott el Samantha negédesen. Tetszett neki, ahogy a másik válaszolt. - És maga? Nem akarja kitalálni az én nevem?

- Nem - ismét a könyvébe mélyedt.

- Negyven éves? - próbálkozott néhány perccel később, de válasz ismét csak egy rövid "nem" volt.

"- Hívhattad volna gyakrabban is, nem csak ünnepekkor. A születésnapját is elfelejtetted tavaly, pedig akkor volt harminc.

- A te gyereked is. Te se hívtad fel, most meg látod, mi történt?"

- Szóval Georg 42, hova utazol?

- Egy konferenciára - Georg feladta, hogy három mondatnál tovább olvasni hagyja Sam 31.

- Milyen konferenciára? Mindent szavanként húzzak ki belőled? - méltatlankodott Sam, és elvett egy újabb szál ropit a közösből, amit Goerg véletlenül felajánlott neki.

- Egy jótékonysági találkozó lesz, ahol megvitatjuk, hogy miként lehetne megmenteni az óriásheringeket - felelte fanyarul a férfi.

- Ezen még csiszolhatnál - csóválta a fejét Sam. - Mondjuk... mond azt, hogy üzleti tárgyalásod van egy kőolaj finomítással foglalkozó cég elnökével.

- Az miért lenne jobb? - kérdezte roppant kíváncsiságot színlelve Georg.

- Mert arról egyből tudná mindenki, hogy hazugság, és nem kezdenek el érdeklődni az óriáshering még megmaradt populációinak egyedszámáról. Aki olajmágnásokkal tárgyal, az nem vonattal utazik.

Samantha fejében megszólalt egy hang. "Ott a pont!" Georg azonban nem ezt mondta. Helyette kissé sértődötten megigazgatta az inggallérját, majd... ő maga is vett egy ropit.

"- Te vagy a főnöke, neked igazán tudnod kéne, hogy hova ment."

- Szóval nem megy az írás, és ezért mentél el otthonról? - Georg még mindig igen vontatottan tette fel a kérdést, amit lényegében Sam adott a szájába.

- Nem csak az írás, hanem úgy az egész élet. Az lett túl szürke nekem. Kellett valami... más.

- És ezért cél nélkül továbbálltál?

- Dehogy cél nélkül! Az úti cél... a Ne... Neng... - próbálta felidézni, melyik vonalon is haladnak épp. Mintha nyugat fele hagyták volna el a várost, ami azt jelenti, a tengerig viszi ez a vonat, de ha észak felé leágazott, akkor fogalma sincs.

Látva a megfeszített koncentrációját, Georg horkantva felnevetett, majd magában mosolygott tovább.

Közben a vonat vitte őket kis falvakon átrobogva a sötét erdőségeken és termőföldek között a valós, vélt és remélt úti céljaik felé.

- Jártál már ott? Párizsban és Waterloonál. A helyeken, amikről írtál - kérdezte aztán Georg.

Samantha meglepettségében felháborodni is elfelejtett. Minek nézi őt? Olyannak, aki Google mapról néz ki mindent? Ezek eszébe se jutottak. Csak arra gondolt, talán végre beadta a derekát ez a vén Georg.

"- Emlékszel, hogy mondta, elromlott a mobilja? Kölcsönadhattad volna neki a te régi telefonod amíg vesz újat. Akkor most biztos el tudnánk érni vele.

- Vagy te... jobban a nyakára kellett volna járnod, hogy vegyen végre magának egy újat.

- Neked van egy vészhelyzeti, amit soha nem használsz, és az se ér, ha mindenre csak feleselsz."

- Viszlát, én a következőnél szállok - kezdett szedelődzködni Georg.

- Azért nem árultad el eddig, nehogy rávágjam, én is ott szállok le? - fakadt ki durcásan Sam. Időközben nekivetkőzött a meleg kabinban, de most összekapta maga előtt a kabátját és haragos szemekkel nézett Georgra.

- Valahogy úgy - biccentett a férfi, majd kihátrált a kabinból, és becsukta az ajtót. Intett még egyet búcsúzóul, végül elindult a vagon eleje felé.

Sam csalódottan bámult utána. Ha az út elején túl öregnek is tartotta, két perce már teljesen elfogadhatónak tűnt, sőt, olyannak, akivel jól ki tud kapcsolódni, ha egyszer sikerül elérnie, hogy feloldódjon, erre közli, hogy lelép és még a számát se hagyja meg.

A vonat beért a településre. Lassan döcögött az állomás felé. Sam kibámult az ablakon, nézte az elsuhanó fényeket, majd Georg üres helyéhez fordult, hogy feltegye a lábát, de a mozdulat félbeszakadt. Ott hevert a könyv. Eddig észre se vette, olyannyira igyekezett nem odanézni. Micsoda kézenfekvő lépés. Akár egy romantikus forgatókönyvben!

Sam eszelősen elvigyorodott, egy pillanatig hezitált, majd leráncigálta a táskáját a csomagtartóról és kezébe kapva a könyvet Georg után sietett. Hátha, hátha, legyen ott, legyen ott, ismételgette szüntelen, míg utolsó pillanatban le nem ugrott az épp ajtait zárni készülő vonatról.

A férfi várakozón állt a peron elején. Sam hamar megtalálta, hiszen már csak ők ketten álltak a vágány mellett.

- Ezt ott hagytad... - nyomta kezébe Sam, mikor melléért.

- Kösz - Georg átvette a könyvet, és végigpörgette a lapokat, mintha csak azt akarná ellenőrizni, hogy mind megvan-e.

- Hívjuk a rendőrséget.

- Még ne...

- Miért ellenkezel folyton? Csak hívd fel a rendőrséget és kész. Jelentsd be, hogy Samantha Cash eltűnt."

- Hogy-hogy ilyen sokáig tartott?

- Oh, a megbeszélés délelőtt volt, csak elmentem ebédelni és... kiszellőztettem a fejem - kacsintott rá Dorothyra Sam, mikor négy hónappal később találkoztak a szerkesztőség folyosóján.

- Mr Grahamnek nagyon tetszik az Együtt az úton, amit nemrég adtál le. Lesz folytatása is? - érdeklődött lelkesen a szerkesztőasszisztens Sam mellé szegődve.

- Igen. Már el is küldtem neked az egyik példányát - felelte titokzatoskodóan Sam.

- Nekem? Máris? Egy példányt? Mikor kapom meg? - hadarta döbbenten a kérdéseket Dorothy.

- Mire hazaérsz, már ott vár a postaládádban - nevetett fel Sam, majd elbúcsúzott, mielőtt Dorothy még többet kihúzhatott volna belőle arról a bizonyos folytatásról.

A mit sem sejtő Dotty először nem értette, hogy miért csak egy vékonyka borítékot talált a levelesládájában egy teljes kézirat helyett. Mielőtt azonban engedte volna magán úrrá lenni a csalódottságot, kibontotta:

" Samantha & Georg

Szeretettel várunk Titeket,

20xx. május 3.-án 16 órakor a St. A. székesegyházban,

ahol örök hűséget fogadunk egymásnak."

SAMANTHA

  Rendhagyó módon következzék a szerző utószava. Samantha egy élet-asszociációs játék keretében született meg  a vádol szóra. Milyen jelenet, életkép vagy épp élet jut eszembe a szóról. Azért lett végül - illetve eredetileg is ezt a sorozat címet szántam neki - Szótárazó, mert a szavak véletlenszerűen egy szótárból kerültek/kerülnek kiválasztásra* csak, hogy növeljem a bennük rejlő kihívást.
*Természetesen épp ezért is valószínű, nem mind fog felkerülni ide, s habár ezt elhallgathattam volna, gondoltam, így becsületesebb. ^.^