NYÁPLIC: Egy tucat - 3. nap

Írj egy olyan jelenetet, ami a legszebb helyen játszódik, amit valaha láttál!

 

Azonnal tudtam, hogy a történet Dél-Angliában fog játszódni, ahol egy felejthetetlen hetet töltöttem. Jártunk a sziklás tengerparton, pózoltunk piros-fehér világítótorony tövében, kóboroltam Winchester sikátoraiban és London utcáin. Ellátogattunk Arthur király sírjához és kerek asztalához. Megmásztuk a Glastonbury Tort, ráfeküdtem a szél hátára. Vaskori erődítményt jártam körbe többedmagammal és végigsétáltam a kastélyon, ahol az Értelem és érzelem című Jane Austen filmet forgatták. 

Annyi gyönyörű és emlékezetes helyszín, alig tudtam közülük kiválasztani egyet.

Winchester

Mindenki egy olyan beszámolót vár most tőlem, amiben kiemelem az osztálykirándulásokon szokásosan meglátogatott épületek szépségét, megpróbálom visszaidézni az idegenvezető által elmondott adatokat a barokk és egyéb korokban épült templomok történetéről, a híres halottak nevét az altemplomból, a régi, rozoga tárgyakat védő biztonsági rendszer zseniális megoldásait, szót ejtek a teremőrök előzékeny segítőkészségéről, az osztálytársaim részéről tanúsított osztatlan kíváncsiságról és tudás vágyról, a museum shop eladónőjének kedves mosolyáról, mikor meghallott angolul makogni, de persze ennél a résznél azt mondanám, hogy gyakoroltam a helyi nyelvet, végül megemlíteném, hogy milyen kevés is volt az a szabadidő, amit a kötelező látogatások után kaptunk.

Rendhagyó módon én kihagyom a kötelező részeket, hisz azokról írnak a többiek bőven, hanem a szabadprogramomból szeretnék megosztani néhány részletet. Míg a többiek a terület gasztronómiai nevezetességeit igyekeztek felfedezni a helyi McDonald's-ban, addig én Artúr király kerek asztalának orra elől elcsent prospektus hátára nyomott várostérképet vettem komolyabban szemügyre. Szerencsére nem csak egy elnagyolt útvonal volt feltüntetve, hanem az utcák nevei és a terek is.

Két hű apródommal kimasíroztunk az elágazásig, majd roppant bátran belevetettük magunkat a városka forgatagába. Előttünk csak egy cél lebegett, illetve magasodott, egy templom torony, ami a busz közelében magasodott és ahol a találkozási pont volt megbeszélve. Amíg azt nem tévesztjük szem elől, addig nyugodtan kóborolhatunk. 

Hogy hogyan is jutottunk el az első sikátorig, azt fedje jótékony homály a hely hangulatának megőrzése érdekében. Ott álltunk az egyen vöröstéglaházak közt egy elhagyatottabb, csöndes mellékutcában, és egyszer csak egy nő lépett ki a ház falából. Gyorsan másfele kaptuk a fejünket és az egyemeletes sorházak tetőszerkezetét kezdtük vizsgálgatni, mint akik pontosan tudják, hogy hol vannak és nem tanácstalanságból ácsorognak, nem is turisták, csupán itt fognak találkozni valakivel és rá várnak. Különös amúgy ez az érzés. Egy idegenekkel teli városban, ahol a helybéliek már megszokták, hogy minden második ember, aki szembe jön velük, csupán néhány órát vagy napot tölt a városban. Kezükben fényképezőgép, azon át figyelik a világot. A látványosságoktól távoli kis utcába lépve, mintha valami intim titokra bukkanna az ember. Nem illik belépni a nyugalom utolsó végvárai közé. Akik kikerülnek a főutcák sodró forgatagából, kisodródnak a part menti bungalók közé és körbenéz, kívülállónak érzi magát a sok élménytől és rohanástól szaporán dobogó szívével és az objektív gépszíneihez szokott szemével. Kell egy kis idő, míg képes felvenni ezt az új ritmust.

Miután ismét egyedül maradtunk az utcában, elindultam a sikátor felé. Meglepetésemre nem egy belső udvarba vagy a szomszédos utcába vezetett. Ráleltem Bors néni egy kis úti titkos útjára. Egy keskeny ösvény a város dzsungelében. A ház sarkánál elkanyarodott, majd kétfelé elágazott. Egyik út egy újabb kanyar és egy kétszemélyes parkoló után felvitt egy titkos kis lugasba, melyben apró kávézó bújt meg. Díszes öntöttvas kerítéssel és hozzájuk illő székekkel és kerek üvegasztalkákkal. Mindez a félemelet magasságában házak tűzfalaival körülvéve, ahová autózaj nem jut el.

A másik irányban apró térre jutottunk. Az egyik háznak ide nyílt egy ajtaja. Mellette vas csigalépcső vetetett fölfelé. Többiek unszoltak, hogy ne menjek föl, menjünk tovább, de a kíváncsiság hajtott, így nesztelenül fellopakodtam.

Wincester ősi város. Nincsenek lakótelei házai, onnan, a második emeletről mindent beláttam. Az egész várost, a tetőket. Az út folytatódott. Átvezetett a lapos tetejű ház fölött és a szomszédos padlására vezetett. Vékony lánc jelezte, hogy ez már magánterület, így nem merészkedtem a hídra. Helyette színpadiasan széttártam a karjaim, lehunytam a szemem és körbefordultam a szűkös korlátok között. Mindig is ki akartam próbálni, milyen a világ tetején állni, és ekkor ott álltam Winchester világának egyik tetején.

Folytattuk az utunkat a labirintusban. Izgatottan sutyorogtunk, és nevetgéltünk, mikor hirtelen szembetaláltuk magunkat egy férfivel. Igen sietős volt az útja, de azért biccentett felénk, mielőtt befordult volna egy hosszú, egyenes sikátorba, amely két csupasz, fehérre festett házfalak között futott. Kissé lemaradtunk tőle, némán követtük, hátha arra van a kivezető út. Itt bent esélyünk se volt megpillantani a templom tornyot.

Megvártuk, míg ismét egy sarokhoz ér és elfordul, csak az után léptünk rá az útra. Lélegzetvisszafojtva vártuk, hová lyukadunk ki. Zsákutca volt, egy zárt parkoló. Szerencsére a férfi nem volt ott, hogy lássa, mit alkalmatlankodunk ilyen titkos helyeken. Gyorsan visszafordultunk és reménykedtünk benne, hogy senki nem lát meg minket. Hiába a kalandvágy, többedmagammal átragadt rám is az az izgatott érzés

A kis udvarról egy alagútszerű boltíven át vezetett tovább az út a másik irányba. Még kis táblácska is volt mellé fúrva a falba, mely jelezte, nemsokára kiérünk egy utcába. Hogy nem vettük észre ezt korábban?

Néhány lépéssel később már a motorzajt is hallottuk, majd kiértünk egy kereszteződéshez. Épp a zebra vonalában léptünk ki. Mellettünk egy utcányira a főút futott, párhuzamosan azzal, amerre tartottunk. Előttünk nem messze feltűnt a torony. 

A nagy parkolóhoz érve már meg is pillantottuk néhány iskolatársunkat, akik fél óra alatt kényelmesen lesétálták a kerekasztaltól a parkolóig vezető pár száz métert. Elújságoltam nekik a felfedezésünk, de azt hiszem nem igazán érdekelte őket, csak arra vártak, hogy végre felszállhassanak a buszra, ami innen egyenesen a kempingbe megy, hogy aztán ott végre kényelmesen kipihenhessük az elmúlt huszonkét órás út és városnézés fáradalmait.