▲Figyelem! ▲
Gyomorforgató részeket tartalmaz, csak saját felelősségre!
Az intercity egyre gyorsuló kattogással hagyta el Zaragosát, hogy a hármas vágányról kifutva megkezdhesse majd háromszáz kilométer hosszú útját Madrid felé. Késő délelőtt volt, a nap már magasan tűzött nem kímélve semmit és senkit. Különösen a kettőszázhármas kabin utasait, akiknél elromlott a klímaberendezés is. A letekert ablakokon át is csak forró levegő áramlott be, az üvegek csillogva olvadoztak, s a kis alumínium tetejű asztalka, ahova a nassolni valót, esetleg újságot szoktak kitenni, érinthetetlenné vált.
Mindössze hárman ültek a nyolcszemélyes kabinban, s így rendhagyó módon mindannyiuknak jutott elég hely.
Don Martinez, a spanyol szappanoperák tipikus operatőre, aki - elmondása szerint - csupán egy véletlen balesetnek köszönhetően került a kamera rossz oldalára, kalapját az arcába húzva hortyogott az ajtó mellett. Csizmáit lerúgta a padlóra, és kényelmesen föltette lábait a szemközti ülésre. Egy meghallgatásra igyekezett Madridba.
Janice Haundrin, a középkorú angol nő megtestesítője, aki harminckét év titkárnősködés után úgy határozott, bejárja a világot, elmélyülten olvasgatta útikönyvét, s csak időnként kukkantott át fölötte, hogy újabb bizalmatlan pillantással ajándékozza meg Martinez úr kalapját.
Ysabell Rossi - ha követjük a fentebbi rendszert -, külsőre leginkább az álmodozó vidéki lányok skatulyájába illett volna leginkább. Hosszú barna haját egyszerű copfba fogva hordta, vékony, napsárga pólót viselt világos rózsaszín csipkemellénnyel, koptatott farmerrel és őzbarna virágos szandállal. Nem törődve a leégés veszélyeivel közvetlen az ablak mellett ült, kifelé bámult, sóhajtozott és időnként az órájára pillantott. Elmondása szerint nagybeteg édesanyját jött meglátogatni, aki most készül elhagyni a San Carlos klinikát, hogy a továbbiakban otthonában lábadozzon. Nem volt sok poggyásza, csupán egy kézitáska és egy meglehetősen nagy bőrönd.
Ha tudták volna, hogy épp apja ravatalozásáról tart hazafelé...
El Frasno után egy férfi kéredzkedett be hozzájuk, mondván az ő kabinjába egy gyereksereg költözött és pihenésre vágyik. Don Martinez megértőn utat engedett neki. Az érkező feldobta utazó táskáját a csomagtartóra, míg bőröndjét, amely sehová sem fért el kényelmesen, feltette Ysabell bőröndje mellé a megmaradt három ülés egyikére, majd ledobta magát a lány szomszédságába.
Egy kis idő múlva végig nézett az újra alvó operatőrön, a rejtvényt fejtegető Miss Haundrinon, de a szeme legtovább még is az éppen krimit olvasó Ysabellen időzött. Alaposan végig mérte minden apró kis négyzetméteren. Az idős hölgy ezt látva csak egy olyan amolyan ,,ezek a mai fiatalok, bezzeg az én időmben…” fej rázzással nyugtázta a férfi cselekedetét.
Egy kis idő múlva végül megszólította a lányt.
- Látom szereted a krimiket.
- Igen.
- És mond csak hova tart egy ilyen fiatal lány teljesen egyedül?
- Édesanyámat megyek meglátogatni, és vigyázni rá amíg szükséges. És magát mi cél hozta?
- Tegezz nyugodtan. A nevem Ruben Herrero - nyújtott kezet a lánynak, akinek mivel szimpatikus volt az illető, és már nagyon kezdte unni az utat és a kiszámítható történetet, elfogadta a barátkozó szándékát.
- Ysabell. Ysabell Rossi.
Hosszas eszmecserébe fogtak a klasszikusokról. Ez megadta az alap hangulatot és nagyon jól érezték magukat egymás társaságában, s a lány hagyta, had kalandozzanak el az eredeti tárgytól.
Rengeteg közös témát találtak egymás közt, azonban egy kis idő múlva iszonyatos bűz szakította meg a mármár idilli pillanatot.
Az időközben felébredt Don Martinez gyorsan kinyitotta az ajtót, míg Ysabell becsukta az ablakot. Ez nem bizonyult a legjobb megoldásnak, hisz a meleg és a levegőtlenség csak úgy fojtogatta őket. Don Herrero végül felkelt és elment megnézni, hogy van e máshol hely számukra. Tíz perc után visszatért, megfogta a bőröndjét és a táskáját, majd elárulta, hogy van hely, de sajnos külön kell szakadniuk. Megfogták mind a holmijukat és elindultak, ki-ki az új, saját helyére. Ysabellék közben elköszöntek egymástól egy ,,majd még találkozunk"-kal. Don Martinez egy kisgyerekes család közé került. Martinezt ez különösebben nem zavarta, nyugodtan hortyogott tovább a visítozó csemeték közt. Rubent már kicsit nagyobb gyerekek fogták közre, akik szinte csak a telefonjukat nyomkodták. Ysabelle és Janice Haundrin ingázó munkások közé préselődtek be egymás melletti kabinokban.
Nem sokkal később a vonat végre beért a madridi Atocha pályaudvarra, Ysabell taxit fogott, majd egyenesen beteg édesanyjához vitette magát.
Otthon, miután kellőképp lelkesen üdvözölte anyukáját, akit a szomszédjuk néhány órával Ysabell érkezése előtt hozott el a kórházból, és miután sokszori megkérdezés után se volt szüksége semmire, felment a szobájába kipakolni. Azonban nagy meglepetés fogadta, amire sose számított volna, mikor kinyitotta a bőröndöt. Hatalmas sikollyal, sírva rogyott össze a padlón. Édesanyja azonnal felsietett hozzá, amilyen gyorsan csak bírt.
Ariadna Rossi boldogságtól eltorzult arccal pózolt az esküvői fotón karján a hófehérbe bugyolált Ysabellel, akinek szemei épp csak szokni kezdték a földi világosságot. Amint a hivatásos fényképész elküldte a kinyomtatott képet, bekereteztették és felkerült a nappali komódjára.
Az időnkénti por törléseken és biztonsági elmenekítéseken kívül tizenkét éven át nem mozdult el kiemelt helyéről a fotó.
Valamit-valamiért. Tizenkét évnyi viszonylagos nyugalom és békesség után, amit a kép a Rossi család körében eltöltött, előbb a magasba emelkedett, majd cserépvázákat megszégyenítő sebességgel csapódott a padlóba.
Helyét ideiglenesen egy toll és néhány összetűzött papír vette át, amik tetejére a gép tintát nem spórolva a Válási okirat szavakat nyomtatta rá. Ezt később többszöri rendőrségi felszólítás követte és egy cafatokra tépett távoltartási határozat.
A következő fotó néhány évvel később Ysabell szobájában jelent meg - az anyja szerint csupán merő kínzásból és rosszindulatból. A képen Ysabell állt az édesapjával, mellettük ismeretlen nő és két ötéves forma fiú valahol az olasz Alpok déli lábainál egy gleccsertó partján. Ezt a képet évről évre újabb követte - ahogy az ikreket is később egy leányzó -, s a megcsappan létszámú, egykori Rossi család komódján már csak egy ízléstelen műanyagváza kapott helyett.
Ysabell körül a világ lassan imbolyogni kezdett, s apró piros foltok jelentek meg mindenfele. Még megpróbált belekapaszkodni a szék támlájába, mikor térdei megrendültek, de erőtlen karjai elvétették a célt, és nagy csattanással a földre rogyott. Torkát vasmarokkal fojtogatta a bőröndből kiáramló bűz, képtelen volt lélegzethez jutni. Szemei fönnakadtak, s végre elérte a sötétség.
Ariadna ekkor lépett be a szobába. Egy pillantással végigmérte mozdulatlanul heverő lányát, majd a bőröndhöz lépett és leguggolt. Az alvadt vér láttán megnyalta szája szélét, s érezni vélte a vér ízét. Szeme sarkából figyelte az ajtónyílást, nem-e lép be rajta valamelyik fehér ruhás. Semmi mozgás. Ariadna kiemelte az egyik kart a bőröndből és félretette. Ugyanígy tett a térdnél kettéfűrészelt lábakkal is. Szépen kipakolta mindet egymás mellé. A lábfejeknél megvizsgálta a körmöket. Szépen voltak gondozva, egyik se tört be vagy nőtt túl hosszúra. Végigsimított a bal alkar sűrű, göndör szőrén. Meghatottan, kissé szomorúan mosolygott az emléktől, amit felidézett benne ez a meghitt mozdulat.
Mikor megpillantotta a nejlonzacskóba tekert fejet, megtorpant. Mint akit rajtakapni készülnek, gyorsan lehajtotta a bőrönd fedelét, és körbenézett. Ysabell alig észrevehetően vette a levegőt, nem mozdult.
Anyja visszafordult a fekete “koporsóhoz”, s végigsimított a felszínén. Keze megakadt az egyik cipzáron. Kinyitotta a keskeny fakkot, amiben egy szintén nejlonba csomagolt levél rejtőzött.
"Drága Ridácska,
Te vagy a világ legállhatatosabb nője! Csodállak! Rossi nem volt méltó a szerelmedre. Nem volt joga elhagynia téged egy másik nőért! Gyűlölném őt, amiért még mindig őt szereted, de tudom, ez neked fájna. Ezért nem fogom őt gyűlölni, se a gyerekeit, mert ők nem tehetnek semmiről.
Ahogy megígértem, amint kiengedtek a házból, elmentem Tolinebe. Ysabell is ott volt. Gyönyörű lányod van Ridácska. Egész belebolondultam a látványába. Olyan a haja és a szeme, mint a tiedé, csak még nem lát vele rendesen. Még sok mindent nem lát.
Két nappal a motorbaleset előtt érkeztem. Meg akartam ismerni Don Rossit, hogy lássam, tényleg olyan, amilyennek te látod, de nem volt rá alkalmam.
Próbáltam elintézni, hidd el, minden erőmmel, hogy eljöhess a temetésre, de a Nagy Törvények megtiltották.
Mikor megpillantottam a testét a ravatalozóban, tudtam, megszakadna a szíved, ha még egyszer nem láthatnád utoljára, ezért elhoztam neked. Nem akarom megzavarni a családi gyászotokat, ezért én nem jövök, Ysabellel küldöm Don Rossi testét.
Üdvözlettel,
Ruben Herrero"
Ariadna a mellkasához szorította a levelet. Arcán hatalmas könnyek csorogtak végig. Don Rossi meghalt. Az ő Marcoja halott. Darabokra tépte a levelet, és ahogy azt az intézetben szokta, lenyelte a papírfecniket.
Kicsomagolta a fejet, majd imbolygó léptekkel kisétált a fürdőszobába, és leborotválta a bajszát. Sose szerette, ha Marco ezzel kísérletezett. Nem állt jól neki. Így viszont, frissen borotváltan, egészen az ő Marcoja. Visszament a szobába, hogy kihozza a végtagokat is, bemászott a kádba, majd maga mellé rendezte volt férje földi maradványait.
Ebben a helyzetben lelt rá néhány órával később Ysabell, akit hányingere vezetett a fürdőszobába. Amint megpillantotta az előre-hátra dülöngélő édesanyját, aki keserves zokogások közt egy hajas gömböt szorongat a kezében, nem bírta tovább. Kiadta az vonatút alatt megevett szendvicsek maradékát. Ariadna rá se nézett, csak gyászolta tovább volt férjét.
Annyiszor szerette volna megmagyarázni neki az egészet, annyiszor szeretett volna megbocsátani neki, amiért elhagyta, annyiszor szerette volna még csókolni. Most mindet bepótolta. Bepótolta azt a majd tíz évet, a válásuk és férje Olaszországba való visszamenekülése óta. Mindenki azt mondta Ariadnáról, mániákus, és Marco Rossi az új családját félti, azért költözik vissza a szülőhazájába. Ariadna tudta, nem ez az igazság…
Halványan még érzékelte, ahogy Ysabell ellép az ajtó elől, és a telefonbeszélgetés hangfoszlányai is eljutottak hozzá. Majd két fehér ruhás férfi lépett a fürdőszobába. Ariadna zilált haja tincsei alól a sírástól vörös szemekkel nézett fel rájuk.
- Angeli, köszönöm - suttogta. - Most már elvihetik a mennyországba - azzal az ápolók felé nyújtotta a fejet.
Adriadnat még aznap visszaszállították az intézetbe és kórlapján javítottak néhány információt. Teljesen elborult az elméje, írta lábjegyzetbe az egyik ápoló, akinek arcán és karjain feltűnően sok vörös karmolás csík éktelenkedett.
Egy héttel később Ysabell meghirdette a lakást. Első érdeklődője Ruben Herrero volt, természetesen álnéven. Körözték az egész országban.
Félszegen Ysabell mellé lépett, míg a nő, aki bemutatta neki a lakást, a kilátásról magyarázott.
- De azért… ugye el tudott búcsúzni tőle? - kérdezte.
Ysabell a döbbenettől és a felismeréstől képtelen volt megszólalni. Némán bólintott.
- Ennek örülök - sóhajtott Ruben, majd sarkon fordult és örökre eltűnt Ysabell darabokra szakadt életéből.
LÉLEKSZAKADVA
Ez egy különleges novella, melyet a Sometimes The Truth Is Very Ugly blogon meghirdetett versenyre készítettünk kisorsolt társammal, Asley Scrabbel közösen. A téma adott volt. Elveszett bőröndök és gyász.
Facsartunk egyet ezen a megható, szomorú felhangú címen, és így született meg végül a Lélekszakadva. Mostanában egyre többször jut szóhoz Vöröske, míg az első félidőben igencsak háttérbe szorult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése