NYÁPLIC: Jelenetek az esőben

Esik az eső. Szemerkél, szitál, csepereg, lógatja a lábát, zuhog, szakad, ömlik, akár a Forrest gumpban. Felülről-alulról, jobbról-balról, szemből-hátulról, az úttest felől. Emberek esőkabátban, esernyővel, esernyő nélkül. Gumicsizmában, sportcipőben, strandpapucsban. Sietnek, ugrálnak, kerülgetnek. Megfontoltan lépkednek, nem törődnek semmivel. Eláznak, átáznak, megfagynak. Figyelnek, nem figyelnek, belelépnek, beázik, káromkodnak. Nyílik, nem nyílik, kiabálnak. Másnak nem nyílik, nevetnek.

 ◊◊◊

Állok a kereszteződésnél. A pocsolya felszíne piros. A gyalogos lámpa fénye festi ilyen színűre. Gyűlnek az emberek. A háromszög alakú járdasziget legtávolabbi csücskébe húzódik egy töppedt nénike. Helyi. A fülhallgatós srác a fekete ernyő alatt a járda szélére áll, izmai a zene ritmusára rángatóznak. Látszik, nagyon indulna már. Új fiú. Beáll mellé egy anyuka a kislányával. Ő se ismerős errefelé. Egy hatvanas éveiben járó úr a pocsolya felé tekint, ami elnyeli a fél zebrát. Némi gondolkodás után hátrál két lépést. Megfontolt. Vált a lámpa, de csak a szembe forgalomnál. Ideje közbelépnem.

- Előbb még a befordulók jönnek - szólok oda azoknak, akik közvetlen a pocsolya mellett állnak. Néhányuk hátranéz, és arcukon meglepettség suhan át, ahogy meglátják, hogy mögöttük az emberek mind hátrébb húzódtak már. Követik a példájukat.

Az ideges munkásnak és a fülhallgatós srácnak azonban nem esik le. Ahogy a nőnek se a hosszú bézs kabátban.

Szemből elindul a csuklós busz. Lassít is, de hiába. Nincs elég helye, hogy kikerülje a pocsolyát. A víz derékmagasságig felcsap, és eláztatja a meggondolatlan gyalogosokat. A többiek várnak még egy keveset, míg a busz mögött haladó ezüst kocsi is elmegy, majd békésen előrebaktatnak. A lámpa vált. Páran elindulnak, nem törődnek az esővízzel, ami még nem teljesen folyt vissza medrébe, mások megvárják, hogy a pocsolya ismét feltöltődjön és csak utána sétálnak át a zebrán.

A bézs kabátos nő szitkozódása még a túloldalon is hallatszik.

Másnap szintén esik. Napközben erősebben, délután, mikor indulok haza, már csak szemerkél. Zöld a lámpa, villog, mindjárt vált. Nem sietek. Inkább beállok a járdasziget csücskébe, és elnézegetem az embereket magam előtt, ahogy kínos pontossággal állnak a zebra szélén, és várják, hogy váltson a lámpa.

Szemben a két befordulósávból csak az egyikben állnak. A belsőben. Nincs veszély. A pocsolya széle nem ér el odáig. Nem szólok.

A befordulók indulnak. Látszik, hogy vigyáznak, véletlen se érintsék a pocsolyát. Pillanatokon belül pirosra vált a lámpájuk, és mi indulhatunk, de előtte még, szinte a semmiből előtűnik egy autó. A lámpa sárgára vált, beletapos a gázba. Nem foglalkozik, már nincs ideje azzal foglalkozni, hogy a belső sávba húzódjon. Nem is láthatta előre a pocsolyát. Teljes sebességgel fut át rajta. A víz majd három méter távolságban hullik le. Alig tíz centire ér tőlem talajt a legmesszebb hulló csepp, pedig én a sarkon állok.

Akkor megfogadom, bármi történjék, bármennyien is álljanak a beforduló sávban, mindig szólni fogok az előttem állóknak.

- Előbb a befordulók jönnek.

Értetlen arcok, néhányan mégis megfogadják. A többiek meg vessenek magukra. Én jól szórakozom.

◊◊◊

Elállt az eső. Kisütött a nap. Az emberek meredten bámulnak a semmibe, vagy épp a lábuk elé, nehogy belelépjenek egy tócsába. Senki se néz felfelé, hátha megpillant a távolban egy szivárványt. Vörös-narancs-sárga-zöld-kék-ibolya. Megtanultam, meg kellett tanulnom, kikérdezték az iskolában. Fénytörés. Háromszáznyolcvan nanométertől hétszázhatvanig terjed a látható fény... csak arra nem emlékszem, hogy mije.

Kisütött az eső. Elállt a nap. Én se nézek felfelé. Egy ház falának dőlök, ott az erkély alatt, ami nem ázott meg. Egy nagyobbacska tócsát figyelek mozdulatlanul. Szivárványt errefelé gyakran látni. A héten is kettőt, egyet le is fotóztam. Ha jobban hunyorítok, talán a tócsa felett is láthatok egyet, de nem ezért nézem. Galambok fürdenek benne. Az idő párás és tikkasztó, megértem. Eddig az eresz alatt gubbasztottak biztos. Megértem őket. A kutyám se szeret zuhanyozni. Ha fürdetni kell, mindig lábvizet engedek neki, abban aztán lubickolhat.

Ha hazaérek, már vihetem is őt sétálni. Biztos belefekszik majd az egyik tócsába, mindig belefekszik. Otthon meg majd vihetem a fürdőszobába, hogy lemossam róla a sarat, de addig is elnézem a fürdőző galambokat.

 ◊◊◊

Tikkasztó meleg reggel, kötelező séta a kutyával. A nagyobb körön. Fel a dombra a koktélbár felé, majd tovább az Angol Használt Ruha bolt felé, ahol fél óra pihenő, míg anya beszélget az eladóval. Ezalatt két ázsiai turista és egy német is megjegyzi, hogy mennyire melege lehet a kutyusnak. Nem tudják, hogy csak nem fér be a szájába a nyelve, akkora.

Ezután a Coop következik, ahol anya vesz egy jegeskávét, míg mi a légkondi külső doboza alatt hűsölünk. A tökéletes hőmérsékletű kávét iszogatva elsétálunk a csupavas játszótér mellett, majd jöhet a pék, ahol felvesszük a két napja megrendelt sóskifliket. Az árnyas fasor mentén lesorjázunk a sétáló utcák felé. Egy, esetleg két gombóc fagylalt, majd menekülés a darázs elől, ami megszimatolta a hűs finomságot. A pataknál egy kis lefetyelés és ráknézegetés, aztán irány vissza a kaptatón a házhoz, természetesen az árnyasabb oldalon, ahol a vízelvezető árok van, amiben mindig csordogál egy kis meleg víz, amit a termál hotelből engednek le, és amibe a kutyus mindig beleugrik.

Végül három és fél emelet lépcsőzés felfelé, majd pihenő.

Délutánra megérkezik a monszun. Csak úgy zuhog. A kutyának semmi kedve sincs a délutáni, sem az esti sétához.

Másnap reggelre szerencsére már csak szemerkél, így könnyedén végigjárhatjuk a szokásos útvonalat. Bolt, a jegeskávé és a fagyi kimarad, a patak marad. 

A kutyus már méterekkel hamarabb elkezd rohanni, mikor meglátja az árkot. Futok utána. Hallom a zubogást, de nem jövök rá időben, hogy mi okozza. Láthatóan a kutya sem. Teljes lendülettel rugaszkodik el, majd eltűnik a megáradt elvezető habjai közt. 

A póráz hat méteren ránt, sikerül kihalásznom a teljesen átázott kutyust, még mielőtt eltűnne a csatornában a föld alatt. 

Másnap nem hajlandó a nagyobb körön elindulni.

 ◊◊◊

Épphogy borult az ég. Szürke, lehangoló. Nincs hideg, az idő fülledt.

Mindenki azt lesi, elkezd-e cseperegni az eső a harmadik óráig. Ha igen, várhatóan erősítőgyakorlatok lesznek a kisteremben. Ha nem, a kézilabda kapura dobás gyakorlása következik. Mindenki eldönti magában, melyik variációnak örülne kevésbé.

Fél órával később esernyők lapulnak mindenhol. Táskákban, szekrények tetején, a padok belsejében. Bármiből lehet esernyő vagy esőkabát, ha a szükség úgy hozza. Matematika füzetből, mert az jó vastag, történelem füzetből, mert, ha elázik, ott van még a tankönyv is. A pulóverek kapucnijai végre hasznosulhatnak.

Az udvaron végighaladó diáksereget figyelve megannyi jellem mutatkozik meg. Van, aki végigfut a pocsolyák mentén, más komótosan lépdel. Egyik nagyot ugrik a vízbe, hogy eláztassa a körülötte sétálókat, másikuk Mr. Monkot megszégyenítő körültekintéssel és alapossággal lépked kizárólag a betonszigeteket érintve a tornaterem felé.

Épphogy borult az ég, az eső alig csöpörög.

Előkerülnek a foci- és kosárlabdák, de alkalmazkodni kell a terepviszonyokhoz, nem lehet önzőzni, trükközni, passzolni kell, mert a labda vizes és csúszik.

Aki sikeresen eljut a kosárig, majdhogynem nyert ügye van, ugyanis a palánk alatt terebélyes pocsolya nyújtózkodik, kevesen vállalkoznak a lepattanók elkapására.

A focisták is visszafogják magukat. Egyikük sem vállalkozik fejelésre. Igaz, néhányuk a hecc kedvéért előre rugaszkodik egy-egy labda elcsípéséért, hogy aztán összesározzák a fehér pólójukat.

A kicsöngetés előtti tíz percben egymás után hangzanak fel a nevető kiáltások. "Már az én cipőm is beázott!", aztán folytatják a futást.

Az öltözőbe érve ismét döntés elé kényszerülnek a nagy sportolók. Pakolják be az ázott ruhadarabokat a zsákjukba, vagy terítsék ki az énekterem radiátoraira, majd addig hurcolásszák óráról-órára, míg meg nem szárad minden.

Épphogy borult az ég, már az eső sem esik. Az idő lassan vánszorog. A lámpafény sem tudja elűzni a szürke komorságot.

Közeledik az utolsó kicsengetés. Unott és fáradt arcú diákok ülnek a táblával és a tanárral szemben. Elered-e az eső, mire elindulhatnak, ez itt a kérdés!

A figyelem megoszlik, mindenki készülődik, tervezget. Valaki racionálisan mérlegeli a lehetőségeket, más álmodozva tekint az égre, miközben az Eső egy újabb győztes strigulát húz be a Napsütéssel szemben.

JELENTEK AZ ESŐBEN