Jobb karom hadi csonk. Csapda törte, szorította, míg élettelen ronggyá nem vált, s majdnem elszivárgott belőlem vérvörös tulajdonom minden cseppje. Csupán az ereim falára tapadt nedvet szikrára gyújtó élet pislákolása hívta vissza belém a lelket, azért oly szürke és halovány a bőröm felszíne.
Három lábon, ha sántikálok, rám nem ismersz! Járásom, mint imbolygó tevéé, a bolhák a hátamon émelygő tengeri betegek módjára zuhannak a hullám sírba.
Orrom barázdált kémcső, különös illat-reakciók helyszíne. Füleim csálék. Tekintetem sunyi, kétszínű, arany és kék.
A fél világ lenéz rám, mikor a földre kushadva számolom vissza a nyulak másodperceit.
Legújabb divat szerinti vörhenyes felöltőmet az élet föld és zöld fű pettyekkel pöttyözte.
Reszketnek, ha megérzik szagom a fészeklakó, csivitelő ifjak és az erdők zugában megbújó apró állatkák.
Ha rám nézel, én mosolygok. Keskeny ajkaim alól éles tépőfogakkal vigyorgok feléd. Rózsaszín ínyemet tályog feketíti el.
Víz tükrét fel-felpaskolom, mielőtt innék belőle. Babonából, semmi másért.
Félek a rákoktól.
Magányomban társam a csönd. Nincsenek körülöttem ifjak, nem vagyok tanító, mesterségem vándor. Kerülöm az udvarokat, kutyákkal és lovakkal rossz viszonyt ápolok.
Tőlem rossz szót nem hallasz! Megfontolom minden mondatom, s mire kiejtem bölcseleteim, melyek az évek sora alatt koponyámba telepedtek, lehull egy újabb levél az élet fájáról.
Lennék bár Holdat üvöltő farkas falka tagja, vagy éjjeli pillangó, ki megégeti szárnyát az izzó fényénél. Gyors, magányos halál vagy társaság. Ezt keresem szüntelen, de nem lelem. Róka vagyok, hallgasd életem!
SÁNTA RÓKA
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése