Amint Zokni rálépett a szabadra.
- Jó reggelt, Szabad! - köszöntötte a természetet, illetve a földet... na jó, a világmindenség szabadabbik felét, merthogy a zombik városában nem sok természet volt, maximum zombi-termeszek, és föld is csak száraz por formájában lézengett a töredezett utcakövek felett tovalebegve. Nagyot nyújtózkodott a kényelmetlen éjszakai hánykolódások után, majd gondosan bezárta maga mögött a tanári szállás kertkapujának ajtaját, ami mondanom se kell, névlegesen volt csak kert, merthogy minden elszáradt már benne.
Amint a zárral kezdett bajlódni, hirtelen megcsapta orrát egy különös illat. Könnyed volt és kellemes. Egyáltalán nem olyan, amilyet egy zombik közelébe képzelne az ember, pláne nem egy manó. Lehunyta a szemeit, hogy egy kis erőt merítsen ebből az illatból, ami egy virágos mezőre emlékeztette zümmögő méhekkel és lágy szellővel... lágy szellővel. Várjunk csak!
- Szélike, te vagy az? - pattantak ki meglepetten Zokni szemei, ahogy ráismert az északi szél szeletre, aki illatozó rózsaszirmokat sodort felé. - Milyen kedves - mosolyodott el Zokni. - Köszönöm.
A szél szelet boldogan bukfencet vetett, és Zokni hajába szórta a maradék rózsaszirmot, valamint egy szerencsétlenül járt méhecskét, aki véletlen felkapott az egyik virágról.
- Te is elkísérhetsz az iskolába - intett Szélikének a manó, majd komótos léptekkel elindult a romos épület felé.
Az egész városka ismét olyan kihaltnak tűnt, mint mikor megérkezett. A rájuk száradt sártól mocskos újságpapírok hevertek az utak szélén, a falakról sok helyen leesett a festék és a vakolat, a házak tetőin, már amelyik sátortetős volt, úgy tűnt mintha szuvas fogak lennének a leesett vörös cserepek helyei. Szuvas fogak. Zokni többet nem nézelődött, csak lehorgasztotta az orrát, és próbált nem a volt barátnőjére gondolni, aki nem mellesleg fogtündérként dolgozott.
- Hé, hé, hahó! - ismerős kiáltás hangzott fel. Azazhogy a hang volt ismerős, a kiáltás még nem, minden esetre Zokni felismerte Aurélt a kiáltás mögött, és visszaintegetett a zombinak, aki az iskola ajtaja előtt várt rá.
A kiáltás ugyan takarta Aurélt, de a zenetanár kihasználva a magasságát átintegetett felette.
- Jó-jó, hallottuk - nyöszörögte a kiáltás mellett álldogáló gondolat, majd kézen fogva pajtását átgondolta magát a fal túloldalára.
- Nagyon jól áll rajtad a védőruha - üdvözölte Aurél közelebbről is szemügyre véve Zoknit,
- Köszönöm. A te... ruhád is jól mutat-ott valamikor. Látni a... szabásán - próbálta viszonozni manó a bókot több-kevesebb sikerrel. - És... és az a gondolat... szóval ő is zombi?
Aurél már épp indult volna befelé, hogy megmutathassa a manónak az osztályát. A lendülete már megvolt, így nem fordult hátra a válasz közben.
- Dehogy, csak depressziós. Visszavonták tőle a fizikai Nóbel-díjat. Szomorú história. Idejétmúlttá vált. Befogadtuk... kettő, kettő, egy. Fenébe! Szóóóval, ne firtassuk.. a dolgot.
- Öt.
Zokni egy vállrándítás kíséretében belenyugodott a dologba. Természetesen a saját vállát rántotta a plafon fölé flegmán, ugyanis egy vállrándítás még ritkábban kerül zombi közelbe, lévén, a zombik nem tudják rángatni egy idő után a vállukat, hanem csak hagyják, had lógjon a karjuk lefele, míg el nem törik a kulcscsontjuk, vagy nem hagyják el. A vállrándítás egyébként is némely tudós szerint rég kihalt faj, még a kükloffok idejéből, mikor a vállrándító vállizmokat és vállízületek helyett dolgoztak különféle kőóriások és mamutfenyőcsordák vállain, vagy ős-vartyogómadarak hátán utaztak, és emelgették a lények bőrszárnyait, ugyanis a szárnymozdító izmaik ezeknek a különös őslényeknek a fejük tetején fejlődött ki, ahol semmi hasznukat nem vették. Annál inkább a vállrándításoknak, no de elkalandoztam.
Az iskola épülete talán még leharcoltabb volt, mint a többi, ám a padló és a falak is tisztán voltak tartva, láthatóan le- és felsikálta időnként valaki a mocskot. A kitöredezett parkettadarabokat döngölt földdel helyettesítették, a kitört ablakokat pedig falapokkal erősítették meg, hogy ne essen be az eső, a hó, sem a jég vagy a tűzcsóvák.
Jobbra ablakok sora, míg balra a tantermek ajtaja és mögöttük maguk a termek kaptak helyet. A folyosón már egy zombi se álldogált, mind bent volt a maga termében.
- Ez lesz a te osztályod - lökte be az utolsó előtti ajtót méltóságteljesen a volt zenetanár. - Bemutatlak téged nekik, aztán te is szólhatsz pár... szót.
Az osztályterem már inkább hasonlított valamiféle bíróságra. A tanári katedra szögesdrótkerítéssel volt elválasztva a padoktól, melyek egybefüggő soraiban elvétve üldögélt néhány zombi. Leghátul, és ez volt a legkülönösebb egy rózsaszínre mázolt szamárpad foglalt helyet, üresen.
- Szép jó napot... kívánok - kezdte beszédét Aurél. - 'em tudom, hányan láttátok tegnap, de ő lesz az új beszédtanárotok. Zokni egy élő manó, de... van nála spray.
A zombik lassan mozgolódni kezdtek, különféle hörgésekkel adták Aurél és az élő tudtára, hogy megértették, és lehetőség szerint átgondolják, mielőtt rátámadnának.
- Üdvözlök mindenkit! - lépett előrébb Zokni, és tisztelettudóan meghajolt. - Remélem alkalmasnak találtatok majd az...
Ám nem folytathatta, mivel bemutatkozását félbeszakította egy meglehetősen nyikorgós ajtó lassú szerenádja, melyet a belépő tiszteletére rögtönzött. Zokni villámgyorsan felugrott a tanári asztal mögötti székre, és csak onnan mert az érkezőre nézni, az ugyanis a kerítésen innen lépett a terembe.
Az érkező egy fiatal lány volt. Hosszú szőke haja lágy loknikban hullott a vállára, arcán kedves mosoly, melyet az élénk rúzs csak még jobban kiemelt. Kék szeme kristálytisztán csillogott. Zokni nem merte sokkal lejjebb vinni a tekintetét, ugyanis a lány dekoltázsa enyhén szólva is kivágott volt, és azok a keblek...
- Elnézést... a késésért! - a pillanatot megtörte a lány mély, reszelős hangja, ami egyáltalán nem illett hozzá. Sietős léptekkel elindult a padok felé, átverekedte magát habos-babos ruhájával a sorok közti vékony folyosón, hogy helyet foglalhasson a szamárpadban.
- Ő ari... - súgta Aurél Zokninak. A zenetanárt épp úgy megbabonázta a szépség, mint a manót.
- A neve?
- Nem. Arisztkra... arisztr...arisztkrata... - Aurélnak minden igyekezete ellenére sem sikerült kimondania az arisztokrata szót. Ha tudott volna, biztos elpirult volna, de minthogy nem tudott, így csak a torkát köszörülte meg. - Most, hogy mindenki itt van, kérlek ti is mutatkozzatok be Zokninak.
A zombik ismét morgolódni kezdtek. Egyiküknek se volt kedve elsőként megszólalni. Zokni idegessége nőttön-nőtt, mígnem végre a magasba lendült egy kéz.
- Kezdem - szólalt meg az arisztokrata lány. -, de mit mondjak?
- Mutatkozz be, mond el, miért jársz ebbe az osztályba, és ha van még valami, amit szeretnél megosztani velünk, akkor azt is - felelt Zokni egy mosoly kíséretében. E szavaktól egész tanárnak érezte magát. A szöveget természetesen már jó előre betanulta a tanári kézikönyvből.
- Rendben. Apám Sír Gordon Henry a Harmadik.
- Én is ismertem egy harmadikat - súgta izgatottan Zokni Aurélnak.
- Én Emerencia vagyok a dédnagyanyám után. Az apám pénzeli ezt az egész iskolát, és nektek is ő adja a fizetést. Azt hiszem ennyi lenne.
Zokniban rengeteg kérdés merült fel, de visszanyelte őket, ahogy a mesélő is egy újabb szóviccet. Majd később Auréltól megkérdezi. A mesélő pedig legyen boldog, hogy az óta nem csapott ár a kézfejére.
- Más? Ki szeretne a következő lenni?
Egy középkorú-féle-fajta csontváz állt fel, majd szégyenkezve felrántotta a padról a bőrét és gyorsan visszabújt belé.
- Én, azaz.. én... illetve én... szóval én... köszönöm - susogta hallásküszöb körüli hangfrekvencián a zombi, majd leült.
- Köszönöm, Én - bólintott Zokni zavartan, és Aurél felé sandított, aki pillanatnyi habozás után megsúgta, hogy a zombi neve tényleg Én.
- Én leszek, vagyok, voltam a következő - állt fel és ült le a padsorban Én mellett lévő zombi.
- Kübli - súgta Aurél.
- És hallgatnak is rá? A neveikre.
- Néha. Olyanok, mint a macskák.
Zokni nem igazán kedvelte a macskákat, minthogy egyikük rendszeresen szórakozik vele... khm... folytassuk.
Már csak négy zombi ült a teremben, akik nem mutatkoztak be. Őket kénytelen volt Aurél megnevezni.
- Marcangoló Hubert, Féllábú Tom és Másféllábú Erik, az ablakpárkányon pedig Gyors Béla ül. Mindet én és az elődöm nevezte el, és igen... hallgatnak rá, csak elég hangosan és kitartóan kell kiabálni velük.
- Köszönöm - köszönte meg az információkat zokni egy hidraulikus, akarom mondani, automatikus fejhajtással.
- Boldogulni fogsz velük, hidd el! - És Zokni hitt Aurélnak.
Másnap elkezdte a tanítást. Először az ábécé szavait. Auréltól kapott egy karmester pálcát és egy hosszú botot, aminek a végére egy minisokkolót szerelt, s így roppant hasznos eszköznek bizonyult.
- Mond, hogy Á - lépett Marcangoló Hubert elé, persze szigorúan a kerítés túloldalán. A zombi kifolyt szemekkel bámult vissza rá. - Jó, próbáljuk másképp. Béla, egy turista vagy. Elő. Szembe jön veled Hubert. Mit mondasz?
Béla gondolkodón megmasszírozta orrnyergét, és egész a szemöldökéig tolta az orráról a bőrét.
- Váááá - nyögte ki végül.
- Remek! Tökéletes! Kicsit nagyobb bele éléssel? - Ez már túl nagy kérés volt, de azért Béla szorgalmasan nyöszörgött. - Hubert. Te vagy a zombi. Kergeted Bélát. Mit mondasz?
- Höööööörg! - okádta ki teljes torkával együtt a hangokat Hubert.
- Jó, jó... kérlek tedd vissza a hangszálaid, és keríts valami sálat. De jó volt! Elvesszük a há-t, az er-t és a gé-t, és egy tiszta ő betűt kapunk.
- Tanár úr! - emelte fel kezét Emerencia, akit mindenki csak Arinak hívott, mert nem tudta kimondani a teljes nevét. - Miért a leggyengébbekkel foglalkozik? Én, én és Kübli tudunk beszélni.
- Igen, akkor kérem, mutassa be, hogyan mondja el az ábécét-
- A-á-bé-cé-dé-e-é-ef-gé-gyé-há-i-í-jé-ká-el-em-en-eny-o-ó-ö-ő-pé-kú-er-es-esz-té-tyé - és Emerencia kissé reszelős hangon, de végigmondta az ábécét. A társai megtapsolták, mire Zokni feljegyezte, hogy erről le kell majd őket szoktatni, ugyanis Küblinek leesett a fél karja. Miután engedélyt kért, Zokni elengedte a közkórházba, hogy összefoltozzák.
- Én, Ari utána tudod ismételni? - fordult ismét a tanulók felé Zokni.
- Peeersze, de min'járt csöngetnek - felelt a zombi, és pakolászni kezdett. Zokni zavartan toporgott, de végül engedett a zombinak, és befejezte az órát.
- Holnap találkozunk! - ígérte nekik.
És nem hazudott. Másnap, harmadnap, negyednap, ötödnap és ötször ötödnap is bement az iskolába tanítani. A zombik kezdték befogadni. Mivel Zokni olyan pöttöm volt, hogy többe fájt volna nekik az elkapása, mint amennyit a megevésével visszanyerhettek volna, békében hagyták. Ari apja egyébként is küldött mindig elegendő élelmet Zombilandbe. Cserébe elnézték a tanárok, hogy Emerencia két-három hetente arcfelvarró műtétre ment vagy sokkterápiára és masszázsra, hogy a letapadt izmait felszaggathassák. Külsőre teljesen élőnek tűnt, és épp ezt akarta ő és az apja is. Talán az apja egy kicsivel jobban.
Zokni folytatta a tanítást. A kezdeti szerencsétlenkedéseit viszonylag hamar maga mögött hagyta, amint kiismerte tanítványait. Arit szavalni tanította. Hosszú oldalas memoritereket adott fel neki szomorú sorsú hercegnők memoárjaiból. A lábatlankodókat, Bélát és Hubertet színjátszásra tanította. Házi feladatot is rendszeresen kaptak, persze mindig elfelejtették, de mindig sérelmezték, ha Zokni nem ad nekik ki legalább egy emberüldözős jelenetet. Hubertről egyébként kiderült, hogy valaha statiszta volt egy filmstúdiónál. Ő játszott a hullát, míg meg nem ette a magánnyomozó egyik asszisztensét
Az idő egyre csak telt. Hét hetet követett. Zokni napjai egyre szürkébbek lettek, egyre kevesebb szóviccel, de ő ezt nem nehezményezte. Boldog volt, már amennyire egy zombikkal teli városban boldog lehet egy manó, aki volt már Mikulásmanó és sárkányszolga.
Minden jel arra mutatott, hogy meglelte a tökéletes állást. Zokni is így hitte. Persze nem így volt, hisz nem arról szól a történet, hogy munkát talál, hanem, hogy folyton elveszti és újat kell keresnie.
Mégis minden rendben ment. Túlságosan is. A mesélő nem tudott már mit mesélni, mert nem akarta részletezni a hétköznapokat, nehogy az aprólékosság hibájába essen.
Már épp ott akarta hagyni Zokni világát a fenébe, mikor megszólalt a nyári szünetet jelző sikoly.
- Mi következik ez után? - kérdezte Zokni, mert még soha nem volt nyári szünete. Aurél meglepetten nézte.
- Három teljes hónap szabadság. Elmehetsz nyaralni satöbbi.
- Jó, de mi lesz az állásommal és a fizetésemmel?
- A fizetéssel? Hát azt nem kapsz ilyenkor. Bezár az iskola és kész.
- De miért? - Zokni nem értette.
- Kell ez a szünet. Hagyomány, mert ilyenkorra szokott elfogyni az utolsó élő tanár, és kell néhány hónap, hogy újakat kerítsenek. Mivel nem él már senki csak te, neked külön nem fognak fizetni a semmiért.
Így esett, hogy a tökéletes állását három hónapra fel kellett függesztenie. Hogy hol fog dolgozni, arról Zokninak fogalma se volt.
Először is hazament és készített magának egy adag csilis babot, és a csilis bab felett elkezdett gondolkozni azon, hova mehetne.
ZOMBISZTIKUS MELÓ III.