6. nap
Egy könyv, amit megkönnyeztem
Anne-Laure Bondoux: A princetta és a kapitány
Orfeus mindig tengerre vágyott, de csak apja halála után szállhat hajóra. Ő szabadítja ki fogságából Malvát, a princettát, Galnicia ifjú trónörökösét, s ő lesz a kapitány, miután egy hatalmas vihar a vitorlás legénységét megtizedeli. Ám a viszontagságok itt nem érnek véget. A hajót valami láthatatlan erő a Föld egy addig ismeretlen tájékára húzza, ahonnan csak akkor van kiút, ha ki-ki megküzd a lehető legkeményebb ellenféllel: önmagával.
Egy könyv, ami elszomorít. Bizony nem sok jelentkező akadt erre a posztra, mivel tudatosan vagy tudat alatt, de nem választok tragikus végű történeteket, vagy ha mégis sikerül egy ilyet kifognom, egy hét után megelégeli a szervezetem a rám ereszkedett komorságot, és kidobja a fejemből a címet és a történet jó részét, esetleg, ha idejében rájövök, mi készülődik ellenem, megpróbálom kielemezni, és nem olvasói, hanem írói szemmel nézni a művet, hátha úgy könnyebb. Nem vagyok ellene a könnyfakasztó, megrázó részeknek, de nem állnak olyan közel sem hozzám.
Ilyen kacifántos, és cseppet sem beképzelt - az elmém megvéd - rész után jöjjön a történet! Nagyon-nagyon régen olvastam, egész apró részletek maradtak csak meg bennem, mint például, a princetta haja olyan, mint egy sündisznó vagy hogy Orfeus valahova nagyon siet. Néhány foszlány a tengeri kalandokról, majd a lezárás, amit leginkább az egy "tündérmese vége" vagy "két percnyi boldogság" jelzőkkel tudnám legjobban illetni. Amikor az ember már megnyugodott, elcsattant az a misztikus csók, ami megelőlegezi a Happy end-eket, majd Orfeus valahogy az istálló vagy mi közelébe merészkedik és... vége. Nem, azért ennyire részletesen nem fogom elárulni, bár igaz, ez már nem osztana-szorozna, hisz a nap címe már maga is megelőlegezi a könyv végkimenetelét.
Azért valami mégis lehetett ebben a könyvben, amiért annyi idő után a tudatalattim sötét vizeiről kivitorlázott a fényre és épp itt kötött ki. A vége igaz, szomorú és érthetetlen, de valahogy ott van. Nem tudom másképp ezt megfogalmazni. Az ember először nem tud megbékélni vele, miért? miért? De ott van, és el kell fogadni. Aztán szép lassan, ha nem is nyugszik bele teljesen, valahogy kezdi elfogadni, végül - már a saját megnyugtatására - azt gondolja, igen, ez valahogy még illhet is ide végül is az élet kiszámíthatatlan.
"Szeretem az álmokat, még a rémálmokat is! - torkolta le őket a princetta. - Álmok nélkül mihez kezdenénk?"
(Csak zárójelesen hozzá tenném, lettek volna még jelentkezők ide, mint
egy könyv, melynek életképtelen szereplői elszomorítanak, de végül a
békésebb utat választottam. )
Bocsi, hogy ezzel pofátlankodok ide, de fúrja az oldalam a kíváncsiság, hogy mely életképtelen karakterekre gondoltál, mely könyvekből. (Hátha olyan könyvekről van szó, amiktől én is a plafonra tudnék mászni.) :3
VálaszTörlésVan néhány, de itt egyetlen konkrét könyvre gondoltam, amit épp ekkortájt fejeztem be, amiben kapásból az összes főszereplő életképtelen volt ( pl a 3 gyerekes anya azt nem tudta, hogy a villanyért fizetni kell -.-) Joanna Trollope: Értelem és érzelem című irományát Jane Austen emlékének meggyalázásaként, paródiájaként tartom számon ezt a könyvet azóta.
TörlésÁltalában hasonló kategóriába olyan tinilány közönséget célzó történetek szereplői kerülnek, ahol nagyon erőltetett a jó kislány - rossz fiú páros... mert amikor épp a szeretett fiúval van és másfél(!) oldalon keresztül nyáladzik annak szobatársáért, ott nem sok ész és egyediség szokott szorulni a főhősnőbe, és általában a túlélő ösztöne sem működik rendesen. Mármint csak én nem engednék be egy fiút az üres lakásomba, aki egy verekedős nőcsábász?
A második felével teljesen egyetértek :D Az elsővel csak azért nem, mert nem volt hozzá szerencsém.
Törlés