NYÁPLIC: Könyvelő I.

1. nap

Egy emlékezetes könyv, amit a múlt évben olvastam 

 

Georgette Heyer: Régi szép színek

Alastair- trilógia 1.
 Justin Alastair, a hideg szívű Avon herceg bosszút akart állni valakin; ebből a megfontolásból vásárolt meg egy vörös hajú párizsi utcagyereket, akit apródjává tett. Avon gyanította, hogy a finom vonású szép apród, Léon valójában Léonie, és nem más, mint az elvetemült Saint-Vire gróf törvényes leánya, akit a gróf fiú örökös iránti mindenre elszánt aljas vágya fosztott meg örökségétől. A herceg terve egyszerű volt: Léonie-t ellensége előtt parádéztatni, ártatlan gyámoltjával visszaköveteltetni születési jogait, és ezzel tönkretenni valódi apját. Ám a herceg nem számított arra, hogy Léonie bámulatos átalakulása milyen gyengéd érzelmeket támaszt benne… és már beindította a veszélyes ármány gépezetét…

Egyszer csak már a kezemben volt a könyv, szokás szerint a könyvtárban akadtam rá. Hogy miért is vittem ki a pulthoz a többi tizenöt könyv mellé, már nem emlékszem. Azonban arra igen, hogy pár hónapra rá enyhe déjà vu érzettel álltam ugyanaz előtt a könyvkiadó pult előtt, kezemben a már befőttes gumival összefogott trilógiával, ami az alapja lett az akkori kikölcsönözendő könyvkupacomnak.

Orrokat felhúzni, smaragd és rubin gyűrűket kifényesíteni, pár szippantás a tudákos szelencéből, faragott fejű sétapálcával elő! Rendben, így már majdnem megvan a kellő hangulat. Esetleg még egy halk kis csembaló szonáta a szomszédos szalon felől, csak egész lágyan.

Főszerepben, kettős szereposztással Léon illetve Leoni Justin Alastair herceg oldalán, azaz lábai előtt, ahogy az egy hála ittas apródtól elvárható. Piszkos is, kicsit műveletlen is, de rendkívül szomjazza a figyelmet és a dicséretet. Bármit megtenne gazdájáért. Rajong érte.

Mellette ott a herceg, aki egész végig lornyonján keresztül figyeli a világot. Nem makulátlan jellem, nem hős, szerencsére nem is nős, de még csak nem is az a romantikus hősszerelmes fajta, ami pedig a mai világban már-már elvárás lenne, sőt minden valamirevaló hősnőt megilletne. Justin ellenben piperkőc, undok, jégszívű, számító lény, aki nem törődik mások érzéseivel.

Látható tehát, hogy mindkét főszereplő rendhagyó jellem, és azok is maradnak egész az utolsó sorokig. Rengeteg hálával tartozom ezért Georgette Heyernek, aki visszaadta a romantikus lányregényekbe vetett hitem a sok Mr Tökéletes nemes úr után.

Minden hibájuk ellenére, vagy épp ezen hibáik miatt rendkívül szerethetőek a regénybéli karakterek, akik persze nem a két(és fél) főszereplőre korlátozódnak. Mint minden előkelő és kevésbé előkelő családnál, itt is feltűnnek rokonok, barátok és természetesen az ellenségek is képviseltetik magukat a megfelelő számban.

Szinte minden meg van a történetben, ami arra ösztönzi az olvasót, hogy továbblapozzon, és azt mondja a szüleinek lámpaoltás előtt, hogy "Csak a következő fejezet elejéig", még ha nincsenek is fejezetek.

Egyetlen dolog hiányzik csak belőle. Az az idegőrlő, lapgyűrögető érzés, hogy miért nem jön már végre össze Justin és Léoni? Nincs az az olvasóban, hogy csak kerülgetik egymást mindenféle olcsó kifogásokkal. Persze indokok itt is vannak, de elfogadhatók, teljességgel meg lehet érteni őket, meg egyébként is, történik épp elég más dolog.

Léoni ragaszkodását és azt, hogy Justint  szinte piedesztálra emeli, néhol már túlzónak éreztem, de mindössze ennyi, ami a mérleg másik oldalára rakni tudok.

A leírások egyszerűen elragadóak, aprólékosak, korhűek, érdekesek. A párbeszédek nem nélkülözik a csípős humort. A György korabeli angol társadalom megjelenítése rendkívül színes. A történet fordulatos, sokszor kacagtató, a karakterek szépen kidolgozottak. Többet nem is kívánhatna az olvasó.

Az ajánlás el is hangzott fentebb, így nem szaporítanám már sokáig a szót, csak még néhány gondolatot így a végére. A Régi szép színeket a sorban az Ördög kölyke követi, ami kiről másról szólhatna, mint Justin Alastair fiáról. A trilógia zárókötete a Háború és bálok, ami már a waterloo-i csata környékén játszódik, természetesen középpontban egy újabb családtaggal.

"-M'sieur, én a feleségem rabszolgája vagyok – mondta, összeszorított ujjai begyét megcsókolva. – Olyan vagyok, mint talpa alatt a sár. – Összecsapta a kezét. Vagy meg kell adnom neki mindent, amit csak kíván, vagy meghalok!
– Kérem, használja e célra az én kardomat – ajánlotta őkegyelmessége. – A sarokban van, ön mögött."