Csillag, csillag fent az égen,
nézz le rám, oh, kérlek, kérlek!
Nézd, hogy élek, s szánj meg szépen!
Jöjj le hozzám, gyújts világot
nem bírom már e világot!
Hozzád tartozni kívánok.
Mathilde az
elkövetkezendő színes napok ritmusában vág neki az útnak apró
garzonjából a Pont de Mirabeau felé. Elkerüli a forgalmat a keskeny,
egysávos utcákat választva, amíg csak lehet. Egy törzsgyökeres párizsi -
bár e feltételezés csupán Mathilde-tól származik -, a benzingőzös
utcákon rohanva nem is érzi már a város balzsamát. A fantombisztrókból
kiszálló croissant-ok illatát, a friss kenyérroppanását és az élénk,
pergő francia vitázásokat a kiülőkben vagy épp a vendégek költői
mélázásait - amiket a filmek oly nagy előszeretettel örökítenek meg -
sem látja. A simulékony, tökéletes rugózású autóikban ülve nem
tapasztalják meg a macs-ka-kö-ve-ken ráz-kó-dó mo-to-ro-zás él-mé-nyét,
amikor az ember fogai minduntalan összekoccannak. A lustán sütkérező
macskák látványát a kedves előkertekben nem látják többé festőinek, de a
dudaszó se a régi. Durvább és keményebb, nem zene már, de egykor
biztos az volt.
A piros lámpa
megakasztja egy pillanatra hömpölygő gondolatfolyamot. Mathilde átható
tekintettel kutatja a túloldalon állók arcát, míg a jelre vár. Nem
talál közöttük számára tetszőt.
Elindul,
fehérről-fehérre lép, egyre gondtalanabb, vidámabb. Néznek az emberek
manapság fel? Nem csak az égre, nem csak akkor, mielőtt esernyőért
nyúlnának, hanem a házakra. A gyönyörű ablakokra, szobrokra, felnéznek
még az emberek, vagy csak maguk elé tudnak bámulni?
Néznek előre még az
emberek? Észreveszik a kedvességet a másik idegen szemében? Látnak még
az emberek a szívekbe? Komoly kérdések foglalkoztatják Mathilde-ot. Míg
a hídhoz ér, mindet összegyűjti egy csokorba, hogy a vizet bámulva
elmélkedhessen majd.
A Rue Guttenberg-ről
lefordul a Rue Sébastien Mercier-re, mely a Rue Ballardon át a Rue de la
Conventionre vezet, ami átfut a Pont Mirabeau-n.
Egy fuvallat közeli
vendéglő illatát sodorja elé, de az is lehet, hogy egy háziasszony
felejtette nyitva a konyha ablakot, s hagyta kiszökni az ételek
eszenciáját. Mathilde fejében ekkor végre megszólal a tangóharmonika
lágy dallama is. Párizs szívdobbanásai, legalábbis a lány szerint.
A hídhoz érve
megtorpan. Rá merjen-e lépni. Végül lassan megindul. Hallja-e még a
párizsi a folyó zenéjét, látja-e még a napsugarakat a víz felszínén
megcsillanni. Ez a csillogás vonzotta őt ide. A Csillag fénye, amely
nappal is ragyog, ami elfeledteti a bút, a szenvedést, és átad a
szeretetnek, az élet szeretetének.
Mathilde lenéz a
hömpölygő habokra. A tér megbicsaklik, mintha vonzaná a víz magához.
Erősen megmarkolja a korlátot, majd zsebéből előhalássza a meggyűrődött
levelet, és behajítja a vízbe. A könnyű levél úgy hullik alá, mintha
egy spirálra volna felfűzve. Csak forog és forog, majd egy légáram
megbillenti a sarkát és befújja a híd alá. Mathilde szem elől téveszti.
Abban a levélben volt benne a múlja. Új életet kezd ettől a
pillanattól. Boldog lesz, és talán - fűzi hozzá elpirulva utolsó
gondolatához, mielőtt továbbindulna - szerelmes is.
A híd túlsó lábánál egy olajfestő árulja lepedőről az utcaképeit.
PONT MIRABEAU
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése