PETTYESKÉPŰ: Tavaszlakók

Thálin és Rismon kart karba öltve sétált végig a félig nyitott folyosón a lugas felé. Lágy hárfadallam szűrődött ki az egyik nyitott ablakon át betöltve az örök tavasz birodalmát. Az hely egész hasonló volt a paradicsomhoz. A felszínen boldogság, tisztaság, ártatlanság, tökéletesség uralkodott. Előkelő lakói békésen, zavartalanul tölthették végtelenbe nyúló napjaikat. Minden óhajukat lesték a szürke alattvalók, semmiben nem szenvedhettek hiányt. Csupán kalandokban, kihívásokban, ám ez a legtöbb tavaszlakót nem érdekelte. Érzéketlenek voltak a kalandokra, leginkább a napsütés és a lágy zene vonzotta őket.

- Gyönyörű délután - sóhajtotta Thálin, szabad kezét végigfuttatta a lugas körül futó derék magas sövény tetején.

- Drága Thálin, a Nap állása szerint délelőtt van - mosolyodott el Rismon.

- Ez azt jelenti, hogy eltelt egy újabb nap vagy, hogy még nem? - kérdezte Thálin fejét gondolkodón oldalra billentve. Minden mozdulata kecses volt és lassú. Rismon sóhajtott, majd óvatosan a szökőkút felé kezdte terelni Thálint.

Mint minden tavaszlakó, úgy Thálin és Rismon is lenszőke hajú és csillogó égszínkék szemű volt. Nap sárga könnyű ruhát viseltek, és kényelmes bőrsarut. Kettejük közül Rismon volt az izmosabb, minden reggel futott és felüléseket végzett, míg Thálin a kertbe andalgott és üres fejjel, gondolatok nélkül figyelte a madarak és rovarok életét.

Már egész kiskoruktól kezdve legjobb barátok voltak. Hogy miért, azt nem tudták volna megmondani, de nem is gondolkodtak el rajta különösebben.

- Itt valaki pusztított - jelentette ki Thálin, amint beléptek a szökőkút körüli ágyások közé. Hangja továbbra is könnyed, lágy volt, de homlokán összeszaladtak a ráncok.

- Talán egy szürke - találgatott Rismon, miközben egy árnyas padot keresett maguknak.

- Talán épp Ő? - suttogta Thálin bizonytalanul. - Ó, Rismon, én már nem vagyok biztos benne, hogy ez valóban jó ötlet.

- Ne aggódj, még bármikor visszafordulhatunk - próbálta megnyugtatni a másik.

A vadrózsabokrok mögül ekkor előlépett egy alacsony fiú. Sötét szürke inget és nadrágot viselt, lábán barna csizma. Járása bizonytalan volt, háta kissé görnyedt. Pár lépéssel Thálinéktól megállt. Kérdőn nézett feléjük.

- Gyere közelebb, Dán! - utasította Rismon, és intett.

- Késtetek. Nem követett titeket senki? - kérdezte a Dán nevű szürke munkás.

- Ugyan ki követett volna minket? Itt senki nem követ senkit - felelt csodálkozón Thálin.

- Nem sétál más errefelé - biztosította Rismon a szürkét.

- Rendben - bólintott a fiú, és kihúzta magát. - Megvan az időpont. Három nap múlva megnyílik az átjáró. Hajnalban legyetek a Gyöngy patak forrásánál, és... hozzátok a ruhát. Figyeljétek az időt, ha lekésitek, újabb öt hónapot kell várnunk - habár hangja egyre magabiztosabban csengett, kezei remegtek az idegességtől. - Senkinek egy szót sem!

- Minden meglesz.

- Most már menj! Minél kevesebbet vagy itt, annál kevesebbet szenvednek - suttogta Thálin.

Dán értetlenkedve nézett rá, de mivel nem kapott magyarázatot, egy vállrándítás után megfordult és eloldalgott.

Thálin és Rismon sokáig ültek még a szökőkút mellett némán. Végül megjelent egy idősebb szürke, a kertész, akinek a szerepét átvállalta egy időre Dán, hogy feltűnés nélkül a közelébe férkőzhessen.

Miután Dán elhagyta a kertet és a lugas ahelyett, hogy visszament volna a házba, ahol minden nap takarítania kellett, leült Tai ablaka alá, aki a hárfán játszott.

- Elmegyek innen - suttogta ökölbe szorított kezekkel. - Elszököm innen.

A lágy dallamok ahelyett, hogy megnyugtatták volna, csak még jobban megerősítették elhatározásában. Valaha, valamikor egy másik életben bűnt követett el, ezért bűnhődnie kell, hajlongania és megalázkodnia az elkényeztetett tavaszlakók előtt, egy nyomorult, torz testben.

Mikor pár hete véletlenül meghallotta Rismont, amint épp az unalomról beszélt Thálinnal, és arról, hogy kalandra vágyik, valamire, ami kiszakítja ebből a mozdulatlanságból, gondolkodás nélkül lépett. Ismerte már elég ideje ezt a tavaszlakót, ahhoz, hogy érezze, ő más. Megszólította hát mindkettejüket, és mesélt nekik az átjáróról. Ő maga is csak véletlenül fedezte fel a kaput, amelyen át az új tavaszlakók érkeznek. Azonnal átlátta a lehetőséget. Annál az életnél, amit itt él, bármi jobb lehet, még a nem lét is.

 

A két tavaszlakó a hátramaradt rövid időben próbált természetesen viselkedni, ami korántsem volt egyszerű a belsőjükben kavargó érzelmek mellett.

- Csak a rózsáimra gondoltam. Olyan szomorúak, én is elszomorodom, ha rájuk nézek - mentette ki magát Thálin egy szívélyes sétára invitálás alól vagy: - A nap melege olyan kellemesen simogat ezen a délután, megyek, fürdőzök egy keveset a fényében.

- A mozgás frissen tartja az elmét, az elme frissessége nyitottságot jelent, hogy megláthassam a világunk szépségeit - indokolta meg hosszú elmaradását Rismon kétszer is.

Dán, mint tökéletlen lény nem tudott ilyen kifogásokat találni ügyetlenkedésére. Félő volt, büntetést kap, ha nem szedi össze magát, és egy sötét cellában fog ülni, mikor megnyílik az átjáró.

A harmadik napot megelőző éjjelen, Thálin kinyitotta szekrényét, és végignézett a ruhatárán, amely mind hasonló szabású könnyű ruhákból állt, végül kiválasztott egyet, ami elég kicsinek tűnt ahhoz, hogy megfelelően álljon Dánon.

Rismon eközben a szőke parókáról gondoskodott. Lelkiismeretét elnyomva belopakodott Tai szobájába. Az idős zenész mélyen aludt. Rismon egy selyemszalaggal összekötötte a haját, majd a kötés fölött elvágta. Kénytelen volt egy törött üvegpohár szilánkot használni, ugyanis a tavaszlakók nem rendelkeztek semmiféle éles tárggyal még kevésbé fegyverrel. A konyhából és a fészerből ugyan szerezhetett volna kést illetve metszőollót, ám túl kockázatos vállalkozás lett volna szürkék területére merészkednie.

Thálinnal kapuban találkozott. Némán biccentettek egymásnak, majd elindultak a találkozási helyre. Dán már várta őket.

- Itt van minden? - tudakolta ideges hangon.

- Itt - suttogta Rismon, majd átnyújtotta a hajköteget, amit Dán gyorsan a fejére tett és elrendezett. A házból lopott tükröt maga elé tartva egy gyertya lángja mellett megszemlélte magát.

- Elmegy - felelt végül, majd Thálin felé fordult.

- Itt van. Nem találtam megfelelő méretűt. Ti szürkék olyan alacsonyak vagytok.

- Azért add ide!

Felpróbálta a ruhát is. Kicsit hosszú volt rá, így az elejét kénytelen volt felhasítani, nehogy véletlen rálépjen és elessen.

- Kész vagy?

- Igen. Induljunk, kövessetek! - Dán elfújta a gyertyát, majd óvatos léptekkel elindult a kapu felé.

A portál megnyílt, és kékes fényesség árasztotta el a tisztást. A fehér ruhába öltözött tavaszlakók lassú szertartásos léptekkel elindultak felé. A kapu fémes csikorgó hangot hallatott, majd megjelent a közepén egy alaktalan sötét massza, ami vad vonaglásba kezdett a síkban. A rángatózás egyre lassabb és lassabb lett, a massza végül már egész hasonlítani kezdett egy tavaszlakóra. A nyúlványai megszilárdultak, karokká és lábakká váltak, majd a fej is megjelent, végül a jövevény kilépett a tisztásra a kapun át. Ketten az egybegyűltek közül gyorsan mellé léptek és áttörölgették nedves testét, majd könnyű ruhát adtak rá és elvezették. Őt még négy másik követte, hasonló módon.

- Készüljetek - suttogta Dán, és megrázta Thálin vállát, aki ámulattal figyelte az eseményeket.

A fehér ruhások mindegyike egy-egy jövevény mellé szegődött, és lassanként elkezdték őket kiterelni a tisztásról. - Most!

Mindhárman egyszerre mozdultak. Kiugrottak a bokor mögül, ahol addig rejtőzködtek és teljes erejükből a kapu felé kezdtek futni.

Rismon ért oda elsőnek, és belevetette magát a kék fénybe. Másodiknak Dán lépett át a kapun.

- Sikerült - kiáltotta, hangja olyan volt akár a visszhang, majd ő is eltűnt.

Thálin az utolsó pillanatban megtorpant. Térdei megrogytak, a félelem, ami rátört az agyáig hatolt, és mozgásképtelenné tette. Hirtelen egyedül maradt.

- Szökevény, áruló! - mögüle kiáltások hangzottak fel, ahogy a fehér ruhások észrevették. Hátra kapta a fejét, három tavaszlakó indult rohanva felé dühtől eltorzult arccal. Habozott még egy pillanatig, aztán...

TAVASZLAKÓK