"Még kezdő voltam, mikor megismerkedtem apáddal... azaz apátokkal..."
Tim az ódon vár egyetlen épen maradt bástyájának majd fél méter széles csipkézett falán, a kényelmetlen terméskövekkel mit sem törődve üldögélt, tekintetével a horizontot fürkészte, hosszú lábai ütemesen csapódtak a bástya külső falának, a szél kedvére lapozgathatta a kezében tartott könyvet. Mellette hevert foszladozó khaki színű válltáskája, amit különféle klubok kitűzői tartottak egyben.
Kis ideig kotorászott benne, majd előhúzta a zenelejátszóját, és pár percnyi bénázás után sikerült is kibogoznia annyira a drótokat, hogy kényelmesen a fülé dughassa minkét apró hangszórót a nélkül, hogy a torkának feszülő neon zöld szálaktól megfulladna.
A könyv kicsúszott a kezéből és hosszú esetlen bukdácsolás után gerinccel felfele elterült a macskaköveken. Szerencsére senki se sétált a szűk utcán. Tim kifejezéstelen arccal szemlélte a járdán heverő könyvet, és figyelte, ahogy a szél újra és újra megpróbálta odébb taszítani. Végül egy belső hang noszogatására felsóhajtott, átvetette vállán a táskát, lábait megtámasztotta a falon, majd elrugaszkodott és ugrott.
Három méter zuhanás után talpa talajt fogott, majd hosszú elnyújtott futólépésekkel haladt tovább lefelé a meredek lejtőn, karjait széttárta, egész olyan volt, mintha repülne. Ahogy a gravitáció egyre húzta lefelé mind gyorsabban és gyorsabban futott, rövidítette lépteit, térdeit behajlította, nehogy kiszaladjanak alóla a lábai, és nevetett. Csodás, felszabadító érzés járta át az egész testét. Sajnálta is, mikor le kellett lassítania, nehogy nekiütközzön a szemközti ház falának.
Lehajolt a könyvvért és nadrágjához ütögetve a borítóját leporolta, majd a táskája mélyére csúsztatta. Egy pillantást vetett még a várra, amit műemlékvédelmi tábla védett az illetéktelen behatolók ellen, és ami Egyetemváros legrégebbi építménye volt, valamikor a XIII. század végén épült, mikor még a város helyén lápos volt.
Lejátszójában benyomta a keverést, majd ruganyos léptekkel elindult az iskola fele, ő még egyszer nem mászik vissza a bástyára.
A főbejárat díszes öntöttvas kapuja szélesre volt tárva. Mindkét oldalt egy-egy macskakőhöz rögzített vaspánttal volt kitámasztva, nehogy becsukódjon. Nem ment be, balra fordult, majd megkerülve az iskola első igazgatójának emlékére állított alacsony kerítéssel körbevett szobrot, odalépett a mellékajtóhoz, amire a tipikus "Csak illetékeseknek" feliratú kopott tábla lógott. Előhalászta a kulcsait, majd szakszerű mozdulatokkal elfordulásra bírta a zárat.
A hirtelen beáramló fénytől szinte semmit se látott. Maga mögött gyorsan behúzta az ajtót, majd tapogatózva elindult, hogy megkeresse a villanykapcsolót. Egy kattanás és a lámpák hunyorgó fénye máris betöltötte a szűk folyosót.
Egészen a végéig ment, majd jobbra fordult, ahol újabb zárt ajtó állta útját. Kopogtatott. Kettő rövid, kettő hosszú, szünet, majd még két rövid. Magának a kopogtatásnak csupán rituális szerepe volt, sőt már-már gúnyosnak tűntek a koppanások.
Léptek zaja, majd kulcscsörgés hallatszott az ajtó túloldaláról, míg végre feltárult, és szembe találta magát az apjával.
- Jó estét, Mr Lucas! - köszöntötte Tim.
- Pihenj! Ne akarj becsapni. Tudom, hogy még alig múlt tíz óra - horkant fel Franklin, majd félreállt, hogy a fia beléphessen.
A szoba kicsi volt. Feltűnően és túlságosan kicsi egy olyan gyakorlott és értő szem számára, mint amivel Tim is rendelkezett.
- Esetleg kávét? - kérdezte kissé megenyhülve az apja, miután visszatért az íróasztalához. - Szolgáld csak ki magad. Ott van a fal mellett. Tudod, a szokásos helyen.
Tim ledobta a kanapé mellé a táskáját, majd a komódhoz lépett. Felemelte a vázát, melynek magasított alja alatt egy apró kar bújt meg. Eltolta, mire kinyílt a komód egyik fiókja. Egy békebeli időkből származó kávéfőző, benne gőzölgő, ki nem töltött kávéval, két csésze, cukor, tej és méz.
Tim nem szerette a kávét, azért mégis töltött magának. Sok tejjel és cukorral, majd a csészével a kezében visszasétált a kanapéhoz, és leült.
- Hogy haladsz? - kérdezte apja, fel se nézve a papírjai közül.
- Lassan. Száraz és unalmas. Miért ezt kell olvasnom? Ez egy hivatalos verzió a történtekről. Ezt tolják mindenki képébe - panaszkodott magáról megfeledkezve hatalmas gesztusokkal nyomatékosítva mondandóját.
- Most nem az utcán vagy - figyelmeztette Franklin.
- Bocsánat. Túl hosszú ideje játszom ezt a szerepet. Kezd az életem részévé válni.
- Sose feledd...
- Nekem ez nem megy - suttogta Tim. Kérlelőn apja felé nézett. Elég csak egy fejbólintás, egy legyintés, bármi, de az apja meg se rezzent.
- Mindenhez csak önfegyelem kell. Elég önfegyelem. A könyvet pedig még ma fejezd be. Nem értem, miért lázadsz ellene. Már többször elmondtam neked, miért van szükség arra, hogy a hivatalos verziókat is ismerd...
- ... és nem csak a hivatalos hivatalos verziókat, hanem azoknak leegyszerűsített változatát, amit az iskolákban tanítanak - fejezte be Tim komoly hangon, bár nem tűnt úgy, mintha meggyőződés is lenne a szavai mögött. - Maradhatok?
Apja végre ránézett. Hosszú percekig nézte. Tim nem mozdult.
- Maradhatsz - felelte végül lassan és kimérten.
- Hazajössz este?
- Meglehet, de ne várj.
- Játszhatnánk ismét a kártyákkal - próbált annyira közel húzódni az íróasztalhoz, amennyire csak tudott, mielőtt a kanapé felborulna alatta.
- Már nem vagy gyerek.
- Szükségem van a kikapcsolódásra. Egész nap vigyorgok, lelkes vagyok, barátkozós és teljesen hétköznapi. Régebben orosz könyvárus és kanadai prémvadász voltam.
Mr Lucas nem nézett fiára, tekintetét szigorúan az előtte lévő diagramra szegezte, ám az oszlopok összefolytak szemei előtt, ahogy elhomályosultak az emlékek hatására.
- Az gyerekjáték volt. Már magasabb szintre léptél. Egy kész személyiséget kell felépítened. Ha terepre akarsz menni, türelmesnek kell lenned. Egy beépített ügynöknek ez elengedhetetlen. Ha alvó ügynök...
- Alig múltam húsz éves...
- Ne gyere a koroddal! A kor nem számít. Mintha nem tanultál volna semmit. Nem figyeltél? Miért hozol fel olyan érveket, amik rég elavultak. Öt évvel ez előtt... nem is, még öt éve se fogadtam volna el ezeket az indokokat - Franklin Lucas észre se vette, hogy nem csak a hangját emelte fel, hanem fel is állt az íróasztala mögött. Szemei hidegen villámlottak. - Menj haza, ne zavarj!
Tim hangtalanul felkapta a táskáját. Fejét makacsul felszegte. Csak az ajtóból fordult vissza, hogy utoljára apjára nézzen.
- Tudom miért utálod a franciás kártyákat. Mert bűntudatod van. Az anyámat is biztos egy fedett küldetés alatt csábítottad el. Talán még komplexusod is, mert Téged, senki se tud szeretni - kiáltotta, azzal kiviharzott a szobából, és jól bevágta maga mögött az ajtót, és meg sem állt, míg ki nem ért a folyosóról a szabadba.
A dühét hamar felváltotta a keserű, tehetetlen kín, majd a bánat. Nem akart ismét veszekedni az apjával.
Kapcsolatuk, ha voltak is benne nézeteltérések, sokkal kellemesebb és vidámabb volt, az előtt, hogy apja eldöntötte, őt nevezi meg utódjául a nyugdíjba vonulása után. Az addigi könnyed kiképzése, hasonló volt ahhoz, mikor egy apa, aki ért az autószereléshez, elmagyarázza, hogy melyik szerszámnak mi a neve. Miután a korábbi jelölt az áthelyezését kérte, minden sokkal komolyabbra fordult. Többek között meg kellett szoknia azt is, hogy magázza a saját apját. Egyre kevesebb meghitt családi pillanatuk volt. Nem kell itt semmi nagyszabásúra gondolni. Timnek már az is elég lett volna, ha együtt vacsoráznak, és az Egyetemvárosi Hírlap aznapi számában megjelent cikkekről beszélgetnek, lehetőleg mint egy gyerek a szülőjével.
Miután hivatalos bejegyezték a Forradalmi Klub újonclistájára, nem volt többé az elnök aranyos kicsi fia. Korábbi ismerősei formálisan kezdtek vele beszélni, és a protekció árnyának elhessegetése miatt, nem is mászkálhatott már olyan szabadon, mondván csak az apját keresi, a kihelyezett főhadiszálláson. Az óta sokkal jobban értékelte azt a kis zugot a személyzeti folyosó végén, ahová apja vissza szokott vonulni, hogy rendezze gondolatait. Hálás volt azért, amiért apja nem szereti a tömeget és a hivatali nyüzsgést, így legalább időnként volt alkalma kettesben lenni vele. Néha csak nézte ahogy dolgozik, és próbált rájönni, hogy tud az apja olyan lelkiismeretesen dolgozni továbbra is töretlen hittel és lelkesedéssel. Ő nem kötődött annyira a Forradalmi Klubhoz. Persze a szervezet titokzatossága vonzotta, de azt sose tudta megérteni, hogy hogy lehet fontosabb a hivatal, mint a család.
Néha úgy érezte, apja is szenved, és egyedül ő tudja tartani benne az erőt, hogy kitartson. Arról, hogy egy anyukáért könyörögjön, már kis korában leszokott, miután látta, mennyire felzaklatja ez a kérés az apját. Biztos volt abban, hogy szerette az anyját, de sose volt mersze később, miután erre rájött, hogy megkérdezze, akkor miért is hagyta el, és őt miért hozta magával. Ha pedig az édesanyja elhunyt, akkor mért nem árulja el?
Sétált egyet a parkban, lehiggadt, megpróbálta kitisztítani a fejét, majd majd hazament. Otthon elkészítette az ebédjét, a felét betette a hűtőben, és felcímkézte, majd elindult a könyvtár felé. Pakolászott egy keveset, majd pontban egy órakor beállt a pult mögé.
Beindította a számítógépet és előkészítette a kártyabeolvasót, majd várta, hogy valaki odalépjen elé.
Szeme sarkából látta, hogy állandó vendégei már megérkeztek. Magában mosolygott rajtuk egy keveset, majd a tollait kezdte rendezgetni az asztalán, közben magára öltötte bájmosolyát.
- Szia, bocsit, tudnál nekem segíteni? - kérdezte tanácstalanul egy ismeretlen lány. Látszott rajta, hogy először jár a könyvtárban.
- Persze. Miben? - fordult felé segítőkészen Tim. Elkezdődött a délután.
- Egy könyvet keresek.
- Mind közülünk oly sokan...
- Igen - lány zavartan lesütötte a szemét. - Az a helyzet, hogy egy barátnőm felírta nekem a címet.
- Remek.
- Túl későn vettem észre, hogy nem tudom elolvasni Csak zsebre vágtam - vallotta be, majd letette Tim elé az összegyűrt papírfecnit.
- Megpróbálhatom én is? - tette fel a költő kérdést a fiú, miközben maga felé fordította az írást. - Alice.
- Igen... Tim.
A fiú egy pillanatra meghökkent, majd eszébe jutott, hogy a nyakában lógó kártyára rá van írva a neve.
- Megmutatom, hol találod.
- Köszönöm.
HŰSÉG
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése