PETTYESKÉPŰ: Álmomban már láttalak

Egy lányt keresek. A neve talán Jane. Minden gondolatomat ő tölti ki, mióta vele álmodtam. Nem túl magas, de vékony és erős. A haja hosszú. Befonva hordja. A szemében apró kis fehér visszfények csillognak. Nem tudom, milyen színű a szeme vagy a haja, mert fekete-fehérben álmodok csak.

Meg kell találnom őt. Nála várnak a válaszok. Az álmaim, mintha emlékek lennének. Érzem őt. Ismerem őt. Tudom, hogy mikor dühös, hogyan hazudik, mikor unja magát. Szeret grimaszolni, és mereszteni a szemét, csak azért, mert akkor az egész pupillája látszik. Szereti a tükröket, de csak titkon mer beléjük nézni. A divat nem foglalkoztatja. Egyszerű rajta minden. Egyszerű és tökéletes. A mozgása kifinomult. Remek színész. Mindent tudok róla.

A neve talán Jane. Legalábbis ezt a szót olvastam le a fiú szájáról, aki felé fordulva kiáltott ott, az egyik álmomban. Jane erre megperdült, és kirohant a képből. Az új helyszínen, ahol folytatódott az álmom, már nem volt mellette a fiú.

Az a bolti jelenet többször is felidéződött bennem. Pontosan ugyanazokkal a mozdulatokkal és szavakkal. Megjegyeztem minden apró részletet, hogy felismerhessem Jane-t, ha meglátom valahol. Más szemében hétköznapinak tűnhet, nem egy modellnek vagy határtalan szépségnek, de én ismerem az arcát, a mosolyát, a hanyag legyintését, ahogy elhesseget egy rossz gondolatot. Ő kell nekem.

Az én nevem amúgy Fred. Mostanában. Ez egy fedőnév. Találomra lett kiválasztva, de nekem tetszik.

Mikor bejelentettem a főnökömnek, hogy álmaim nője nem hagy nyugodni, és megkeresem, csak mosolygott, és megkért, ha megtalálom, mindenféleképp mutassam be neki Jane-t. Adott pénzt is, ami fedezi a keresés költségit, és néhány útmutatót, hogy merre kezdjek. Megköszöntem, majd kisétáltam az állomáshelyemről. Addig vissza se megyek, míg meg nem találom Jane-t.

Beültem egy taxiba, és dobtam a sofőrnek egy tízest, hogy vigyen a reptérre. Út közben ismét felidéztem az álmaim.

Az első álmomban Jane egy boltban volt. A fiúval. Az csak járkált össze-vissza, és amikor nem nézett oda senki, a zsebébe csúsztatott valamit. Az édességeknél állt akkor, de nem hiszem, hogy egy tábla csoki beleférne a zsebébe, de nem is ez a lényeg. Jane-nek fogalma sem volt semmiről, ő a sorban állt a pénztár előtt. Nem láthatta. Jobbat érdemelne. Nem egy ilyen nyikhaj, gyenge jellemű fickót, hanem olyat... olyat, mint én. Miért is ne? Sportos vagyok, a motoros bőrdzseki nem csak lötyögne a karomon. Magasabb is vagyok, mint a másik. Jane-t a karomba tudnám zárni úgy, hogy nem a hajamba, hanem a mellkasomra fúrhatná a fejét. Így mondják, igaz? A mellkasába fúrta a fejét, és csendben sírt tovább. Persze nem akarom, hogy sírjon, de ha mégis, akkor ott lennék. Aztán ott van a hajam. Rólam már hajról is meg lehet állapítani, hogy férfi vagyok. A srác meg inkább rózsaszín kakasra emlékeztet. Mint említettem, nem látok színeket álmomban, de a felzselézett haját csakis rózsaszínben tudtam elképzelni. Röhejes. A bakancsa is. Tele van szegecsekkel. Valóban olyan szegény lenne, hogy nem futja egy új bakancsra sem, ha a másik foszlásnak indult? Nekem is van. Fűzős, fekete, és már többen elámultak tőle, és hüvelykujjukkal felfele mutatva azt mondták rá, menő.

Miután megérkeztem Jane városába, egy kedves öreg hölgy tanácsára, akivel együtt utaztam a repülőn, kivettem egy szobát a vasútállomás melletti motelban. Kicsit zajos volt, de engem nem zavart. Könnyen ki tudtam zárni a fejemből a zavaró hangokat.

Hosszabb küldetésre indultam, viszonylag kevés fedezettel, így ott kellett takarékoskodnom, ahol tudtam, és ez volt a legolcsóbb szálláslehetőség. Ellettem volna én az utcán is, időnként egy kis energiapótlással, de azt akartam, mikor megtalálom Jane-t, esetleg a hírem megelőz, hisz csak róla kérdezem az embereket, ne ijesszem el. Tűnjek teljesen jóravaló, egyszerű embernek. Nem akarom én üldözni. Csak megtalálni és feltenni neki egy kérdést. A kérdés adott volt. Egy egyszerű sablon kérdés. Minden nap legalább tízszer is felteszi ezt a kérdést egy az enyémhez hasonló munkát végző ember, így természetes volt számomra, hogy Jane-től is ezt kérdezem majd. A kérdésről ennyit elég is, előbb még meg kell találnom a lányt.

Három napot szántam arra, hogy kérdezősködjek a környéken Jane után. Nem telt el két és fél nap, egy Mrs. Hiller nevű özvegy megsúgta, hol találom meg őt.

Már nem élt abban a városban, amelyikben álmodtam róla. Vonatra szálltam. Minden egyes elfogyasztott mérfölddel közelebb kerültem hozzá. Készültem a nagy pillanatomra. Fejben eljátszottam a jelenetet, mikor odaállok Jane elé. Kívülre nem mutattam semmit. Nehogy furcsán kezdjen rám nézni a többi utas.

A vonat lassan fékezett. Én már az ajtóban álltam, alig vártam, hogy végre kinyíljon, és leszállhassak. Fárasztó út volt. Aggódtam, nem találom meg időben. Az időm és az energiám egyre csak fogyott. Egyedül az ő emlékéből táplálkoztam. Hamis emlékekből. Álmokból. Nem adhatom fel, ha már ilyen közel jutottam hozzá, gondoltam. Lesz, ami lesz, nem állok meg pihenni, míg a kezeim közt nem tarthatom.

Igaz is, az ajándékom! Volt egy ajándékom Jane számára. Még az állomáshelyemről hoztam. Két ezüst színű karperec. Remélem, szereti az ezüstöt. Az álmaimban mindig csak szürke-ezüst ékszereket viselt.

Délután volt. Sütött a nap. Kellemesen melengetett. Sikerült kicsit feltöltődnöm, de egyre jobban kezdett fájni a fejem. Mindenhol csak Jane-t kerestem. Az álmok leperegtek a szemem előtt. Jane vonásai élesen kirajzolódtak bennük. Ha meglátnám az igazit, azonnal felismerném. Jane, légy a közelben!

A külső zajokat egyre jobban elnyomta a fejemben a zúgás. Morgott minden, forrasztások szikráztak. De hisz az ott Jane! Ő volt az. Ez biztos. Épp az imént lépett be a boltba. A haja barna. Gyönyörű, fénylő gesztenyebarna. Biztos ő az.

Óvatosan nyitottam be a boltba Jane után. Az ajtó fölött pittyent egyet a csengő.

Jane, Jane. Ez ő! Fejemben a hangok elszabadultak.

*Képek betöltése a memória egységből. Személy beazonosítása.*

Monoton zajok. Gépies 'a' hangok. 440 Hz. A pont az előtte lévő karaktert mélyíti. 'G' hang. Hamis, 389 Hz. Egyszerű rendszer. A kérdőjel megemeli a hangszín magasságát, míg a felkiáltójel a hangerőt módosítja.

- Maga Jane McInerney? - tettem fel a kérdést.

- Igen? Mit akar? - kérdezte ijedten, tágra nyílt szemekkel

- Jane McInerney. Kiskorú bűnöző. Kifosztott két vegyeskereskedést és életveszélyesen megsebesítette Oliver Lowe rakodómunkást, aki két nappal később elhunyt a kórházban. Kérem, tegye le a kést és adja meg magát az igazságszolgáltatásnak! Le van tartóztatva.

A végszó után megfogtam a csuklóját, és ráhúztam az ezüst karperceket. Mindenki minket nézett. Azt hiszem, elpirultam.

- Elnézést. Folytassák csak a dolgukat - fordultam feléjük, majd kisétáltam a boltból. Kicsit szégyenlős vagyok, de Jane... Jane, drágám, te gyönyörű vagy! A fejem teljesen kiürült. Törölte az álomképeket és új, igazi emlékeket kezdett rögzíteni. Nem is tudhattad, oh, Jane, te nem is tudhattad, mekkora öröm, nem is öröm, boldogság volt számomra, hogy melletted sétálhattam. Majdnem kéz a kézben. Kérlek, hadd mutassalak be a főnökömnek. Már nagyon meg akar ismerni. A küldetésem véget ért, így visszatérhetek.

A főnök örült. Nagyon örült. Meglapogatta a vállam, és azt mondta:

- Szép volt MHP-3611.

Direkt. Direkt mondta így. Ki nem hagyott volna egyetlen alkalmat sem, hogy eszembe juttassa az igazi nevem. Szörnyű név igaz? MHP-3611. Amerikai gyártmány. Közepes felszereltségű, embernek álcázott rendőrrobot. Harmadik generáció hatszáztizenegyedik darab.

Miután megdicsért, leküldött a laborba, ahol a gépész felnyitotta a koponyám, hogy kiszedje belőle a memóriaegységem, letisztítsa és újabb álmokat töltsön fel rá. Persze, ő ugyanolyan, mint a főnök, és biztonsági kamerafelvételeknek nevezi az álmaimat, de rá nem haragszom, mert mindig új és új embereket ismerhetek meg hála neki.

A történet a Pennát a kézbe! februári Gyakorlati feladatára íródott.
A Kuckóba immár a 2.O-ás változat került fel. Hangoló droidjaim ugyanis megpróbálták kiszűrni a szóismétléseket és helyesírási hibákat, mielőtt továbbadták volna ^.^