TEKERGŐ: Lélekvasút - Sariel

Sariel végignézett a lábai alatt elterülő aprócska Földön és annak örökké boldog és boldogtalan élőlényein.

Nem akarta leskelődésével megzavarni az újraegyesülő család boldogságát, de nem bírta megállni, hogy csak még egy percig ne figyelje őket. Épp az utolsó pillanatban vette észre a közeledő műholdat. Behunyta a szemeit és eltűnt. A műhold érintetlenül keringett tovább a pályáján, egyik felvételén különös, elmosódó emberalakot rögzítve.

Sariel gyalogszerrel indult vissza a Rendezőbe. Halkan dudorászott az elfeledett vágány mellett lépdelve. Melegséggel töltötte el a szívét az a felbecsülhetetlen értékű jelenet, aminek az imént szemtanúja lehetett, de egyszersmind szomorúvá tették az elválások. Persze tudta, hogy minden így volt elrendelve, nem lehetett volna tovább húzni Nastia és Hugo indulását, de az egész mostani csapatból őket kedvelte a legjobban. Különösen Nastiát. Nem is merte remélni, de végül elég erősnek és kitartónak bizonyult a lány, hogy a másik útra léphessen.

Mikor végre elérte az elhagyatott udvart a Jegypénztár mögött, megállt. Felnézett a Napra. Nem arra ami az emberekre süt le, ez egy másik Nap volt. Tündöklőbb, mint az embereké, de a fénye mégse sértette a szemet. Egyik kollégája, Uriel hozta létre egy örökkévalósággal ez előtt, mert úgy tartotta, még egy léleknek is szüksége van fényre. A Rendező üvegfedelű csarnokát ez a Nap árasztotta el világossággal.

A hatalmas erejű angyal jólesőn nyújtózkodott egyet, hagyta, bőrét hadd melengesse kicsit az energiagömbből áradó hő mielőtt tovább indult volna. Szerette a fényt, a simogató napsugarakat, melyek összekapcsolódnak lelkének tüzével, ami hatással volt a körülötte lévőkre is. Különös kisugárzása békét hozott a feldúlt és elkeseredett lelkek számára. Ezért is volt ő a pokolfajzatok címzetes vezetője.

A bokrok leveleit lágy szellő rezegtette, a sín időnként megcsillant, mikor elhajlott felőle egy-egy ág. Hamarosan ismét betakarja majd a föld, és csak az veheti ismét észre, aki arra érdemes.

Ahogy Sariel kilépett a szűkös sikátorból Nastiáék "biztonsági őrével" találta szembe magát. A két férfi udvariasan köszönt egymásnak.

- Hogy boldogulsz, Azrael? - érdeklődött Sariel.

- Hidd el, nincs kedved feltartani! Ezek a lelkek rettenetesen ragaszkodnak emberi életük morzsáihoz. Most van néhány kifejezetten problémás is, akikért el kell mennem a Földre. Annyira kapaszkodtak, hogy végül sikeresen bennragadtak a testükben, miután...

- Miután az kilehelte a lelkét - segített Sariel vigyorogva.

- Bárcsak úgy lett volna! - sóhajtott fel Azrael. Egy hang elhallgatott a Dühöngőben. Azrael gyorsan kihúzta nevét a listáról és intett, hogy hozzák ki az illetőt. Egy alá beosztott angyal elsietett a Jegypénztárhoz, hogy kikérje a jegyet. - Most, ha megbocsájtsz!

- Persze, jó munkát, menj csak!

Sariel nézte, ahogy nagy küzdelmek árán kivezetik a Dühöngőből azt az egy lelket, aki megbékélt végre a halálával, majd elindult, hogy átverekedve magát a Rendező tömegén átadhassa a sebtiben távozók utolsó üzenetét.

Hildegárd a hír hallatán zokogásban tört ki. Evans átölelte a vállát, hogy megnyugtassa, mire a nő elnevette magát, és akadozó szavakkal adta kedvese tudtára, hogy nem bánatában sír. Boldog volt. Meghatotta, hogy Nastiáék az indulásuk előtt rá gondoltak és arra a haszontalan könyvre.

Helga kifejezéstelen arccal állta végig a jelentet, majd a közösségi helyiségből visszavonult a szobájába. Sariel követte a tekintetével, amíg csak be nem fordult a folyosó végén. Nagyon elveszettnek látta a többiek körében a hallgatag művészt, főleg azóta, hogy Jakab távozott. Még sok idő kell neki, hogy ő is megérezze a hívószót. Sariel már tudta, a lány fog utolsónak maradni a kis csapatból.

Váltott még néhány szót Evans-szal az új beosztásról, ami azonnali hatállyal érvénybe is lép a búcsúzó után, majd elindult a Pokol peronja felé. Míg Rosemaryékre várt, figyelte, hogy dolgozik Peronbiztos. Az angyal a legközelebbi munkatársa és barátja volt Sarielnek. Szabadidejében előszeretettel kereste fel, hogy beszélgethessenek egy keveset.

A műszak nem sokkal később megjelent a lépcső tetején. Chieko kitörő örömmel fogadta a híreket, ellenben Rosemary bosszankodott egy keveset, amiért köszönés nélkül indultak el a fiatalok. Igaz, aztán jót nevetett azon, hogy az üzenete végül is célba ért. Kérdezősködött arról is, hogy hova is mentek Nastiáék, de erről Sariel nem beszélhetett. Mindenkinek magának kell megtalálnia az útját. Rosemary végül beletörődött ebbe. Röviden elköszöntek egymástól, majd a két pokolfajzat elindult, hogy csatlakozhassanak a hagyományos búcsú ünnepséghez.

- A halovány lányka ment el? - lépett mellé érdeklődve Peronbiztos. - Megint ünnepséget fognak tartani? Azért jöttél?

- Igen. Ő és a fia, a melegítőruhás - felelt Sariel, miközben kezet ráztak. - Hogy vagy mostanság?

- Jól, köszönöm. Az elmúlt időben nem volt semmilyen fennakadás. Habár a Glóriák - az ő szájából egész máshogy hangzott ez a szó. Talán mert tudta, mit is jelent. - egyre kimerültebbek. Nemsokára jöhetne az utánpótlás.

- Köszönöm, hogy szóltál. Majd intézkedem - biztosította Sariel, és végignézett a beszállásra várók tömegen. Peronbiztos kis időre átadta a vezetést mag vele beszélgetett, és a segítőire bízta a rend fenntartását, valamint a jegyek kezelését. - Eleget dolgoztak már ezek a Glóriák is. Ideje, hogy beálljanak az újjászületők sorába. Talán az új életet, amit kapnak, jobban fogják értékelni, és nem dobják el maguktól ismét egykönnyen.

- Sose fogom megérteni őket - csóválta a fejét Peronbiztos.

- Nem is vagy ember.

- Néha már majdnem annak érzem magam. Annyi emberi lélekkel találkozom nap, mint nap. Kívülről fújom már az életüket. Nem mellesleg én tudok a legtöbb nyelven káromkodni, és a legtökéletesebben beszélem a szlenget és az argót. Könnyűszerrel besétálhatnék a legtöbb bűnszervezetbe feltűnés nélkül.

- Látom, szórakoztat a dolog.

- No igen, ha tudnád, az információk mellett milyen ajánlatokat kapok... el se hinnéd, mit el nem hisznek az emberek, hogy megtehetnek.

- Erről azért nekem is van némi fogalmam.

- Nah, most már megyek. Mindjárt itt az idő. Az indítást pedig nem merem rájuk bízni.

- Rendben, menj csak - búcsúzott el Sariel is, majd komótosan elindult a Váró felé.

A szőkeség mindenféle köszönés vagy tiszteletadás nélkül a szemére vetette, hogy késett. Sariel nem kedvelte őt. Kevés olyan valaki létezett, akit ő nem kedvelt, hisz lényének része volt a szeretet, de ezt a Glóriát képtelen volt. Ami azt is jelentette egyúttal, hogy a nő tökéletes a feladatra, amire kiválasztották.

Sugárzott belőle a pokolfajzatok iránti ellenszenv, félrevezetve ezzel azokat, akik hajlottak az álszenteskedésre és az ebből adódó mindenféle jellemtelenségre.

A másik angyal, aki az angyallelkűeket vezette, elmélyülten kaparászta bőrfotelje karfáját, és fel se nézve válaszolgatott a szőkeség rutinkérdéseire.

Sariel hátradőlt a maga székén, és várta, hogy rá kerüljön a sor. Még egy ilyen feladatkörnek is megvan a maga "papírmunkája". Annyi lélek fordul meg a Rendezőben, mindent pontosan le kell adminisztrálni.

A Váróba lépve háta mögött összekulcsolta kezét, s fürkészőn végignézett a tanácstalan társaságon.

A szőkeség belekezdett a mondandójába.

- Üdvözöllek titeket, Glróiák...

Sariel nem is figyelt igazán arra, hogy mit mond. Egész máshol jártak a gondolatai. A Glóriák körül.

Milyen hangzatos név, nem igaz? De mi is van mögötte igazából? Ez egy tucatnév. Egy gúnynév. Annyian vannak, hogy a neveiket külön-külön képtelenség lenne megjegyezni. Ez a kíméletlen valóság.

A Váróban a lelkek egy része öntudatlanul választ. Érzésből, ami érzés még az életükből maradt vissza. Ők egytől-egyig a pokolfajzatokhoz csatlakoznak, mert megvan bennük az a fajta lelkierő, nevezhető akár bátorságnak is, ami ahhoz kell, hogy ellenálljanak az alagút energiáiban megbújó kísértésnek.

Ők azok, akiknek még életükben, a megpróbáltatások idején, nem volt semmilyen támaszuk, nem volt senki se mellettük. Egyedül voltak a világon, és az őket körülölelő kilátástalanság súlya alatt végül összeroppantak. Nem létezett számukra senki és semmi, amiért élhettek volna, amiért küzdhettek volna. Nem létezett számukra a megváltó holnap a Földön.

No és persze azok a lelkek is köztük jártak, akik egy szörnyű baleset után az ítéletükre vártak. Az ő ügyeikben, kétféle döntés születhetett. Élet vagy jegy a Mennyországba. Addig is valamilyen szinten kellemesen elüthették az idejüket. Szökevényekkel aligha találkozhattak, ellenben sok idejük maradt olvasni és felfedezni az élet szépségeit, amik állandóak, és segítenek megerősíteni lelkükben az élni akarást.

A lelkek másik fele hagyta magát becsapni a külsőségek és saját spekulációik által. Ők voltak azok, akikből később üres tekintetű, elkínzott, vezeklő lelkek lettek, a Glóriák. Nekik lett volna lehetőségük támaszkodni a körülöttük állókra, és ezt ők maguk is tudták, de elutasították a segítséget, s habár az életeik, épp oly egyediek mint a pokolfajzatoké, általában mindegyikőjüké rövid úton visszavezethető volt a fentebbi összefüggésre. Az ő útjuk a vezeklésen át egy bizonytalan új jövő felé vezetett. Némelyek, de nem mindegyikük, kapott egy új esélyt, hogy teljesen elölről kezdhesse az életét. Egy részük visszatérhetett az életbe azzal a jól irányzott érzelemlökettel kísérve, hogy a halálba menekülés nem old meg semmit. Habár nem emlékezhettek pontosan a robotolásra és arra, hogy hányszor kellett végignézniük a villanyvonat indulását a menny felé, de a tudatuk mélyén megmaradt az érzés, hogy ez az út semmivel se könnyebb, sőt gyakran nagyobb szívás, mint az élet.

A szerepcsere, ez az egyszerű csavar a rendszerben Sarielt minden alkalommal ámulatba ejtette, és elismeréssel adózott annak kiötlőjének.

A szőkeség végre befejezte a mondókáját, és felszólította a jelenlévőket, hogy válasszanak. Sariel megkeményítette arcvonásait, hogy semmit se árulhasson el, majd, miután mindenki választott, odalépett új csapatához.

- Üdvözlök mindenkit, én leszek a főnökötök. Szólítsatok csak nyugodtan így.

- Hogyan?

- Főnöknek - felelt Sariel, majd szélesre tárta az ajtót, ezzel megnyitva egy új, még lakatlan szintet, amit a pokolfajzatok nemsokára elfoglalhatnak.- Induljunk! Majd meglátjátok, nem kell semmitől tartanotok még.

SARIEL

Ezennel véget ért a Lélekvasút! Köszönöm, hogy végigolvastad!