A fejezet tartalmaz néhány felkavaró részt.
Apró rezdülések,
rángások kísérték testem materializálódását. Lágy légörvények támadtak,
cirógatták a sötétségben halványan világító nyakamat, megemelték a
vállamra telepedő hajzuhatagot, ami úgy lebegett körülöttem, mintha
maga Medúza lennék, habár ez a nem valami előnyös hasonlat csupán egy
külső szemlélődőnek juthatott volna eszébe, jómagam ugyanis épp csak
öntudatra ébredtem, így fogalmam se lehetett a görög mitológiáról.
Vártam, hogy a látásom
kitisztuljon, nagyokat pislogtam, mígnem rájöttem, hogy a szürkeség nem
csak belülről tölti ki lényem, hanem kívülről is körülfon. Körülöttem a
semmibe vesző falak, talpam alatt sejtelmesen sistergő út, rajta
keresztbe korhadt léceken vasrudak hevertek.
A szellő egyre
erősödött, s fehéren ragyogó lélekszemcséket ragadott ki testemből,
melynek körvonalai akár lágy selyemfátyol vibráltak áteresztve a
sötétséget, engedve az enyészetnek.
Mint egy újszülött,
kezdtem felfedezni testemet, mígnem észrevettem, hogy a szél elült, s a
világ mozdulatlanságba dermedt. Semmi nesz, látomás, csupán a tér
dimenzióit érzékeltem magam körül, és egy sápadt fénysugarat az út
egyik végén. Az idő megszűnt létezni ezen a helyen.
Válaszok után kutatva
indultam a fény felé. Hófehér topánomban lécről lécre szökkentem. Kék,
virágos ruhám és vaskos copfokba font hajam kecsesen úszott mögöttem.
Előttem épp csak öt-hat
lépésnyi távolság derengett fel az útból, amelyet lényemből áradó fény
világított meg, melyet pusztán érzések töltötték ki, emlékeim nem
voltak semmiről és senkiről.
A távolságot
bekebelezte a sötétség, ám az alagút végén a fényesség szilárdan és
rendíthetetlenül izzott, s ez épp elég erőt és elszántságot adott nekem
utam folytatásához.
Hirtelen a falak
megremegtek. Egyre hangosodó dübörgés zaja ütötte meg a fülemet.
Kíváncsian megtorpantam, és körbenéztem, hátha meglátom a hang
forrását.
A kietlen és
végtelennek tűnő szürkeségbe hófehér ködfoszlányok úsztak be. Amorf
kavargásukból időnként elkínzott emberi arcok formálódtak, szájuk
elnyílt, mintha ordítanának, szemeik kifordultak gödreikből, majd a
fejek bekebelezték saját magukat. A karok és lábak egymásba gabalyodtak
groteszk módon kicsavarodva, végül elenyésztek.
Rémület és undor tört rám, lábaim a földbe gyökereztek.
A hömpölygő köd egyre
sötétebb árnyalatot öltött, ahogy közeledett felém. Szorosra zártam
szemem, hogy ne kelljen látnom, de a világ csupán pirosasabb árnyalatot
öltött, ahogy átnéztem átlátszó szemhéjaimon. Megdöbbentem, de végül
elfogadtam a jelenséget, hisz egész testem áttetsző volt.
Két kar bontakozott ki a
legközelebbi gomolyagból, és az anatómiával mit sem törődve megnyúlt.
Egyenesen felém. A rettegés továbbra is megbénított. El akartam
menekülni előle, de képtelen voltam akárcsak megmozdulni is.
Váratlan egy hozzám hasonló alak sötét sziluettje tűnt fel előttem. A férfi odarohant hozzám, és a vállamnál fogva megrázott.
- Mit művelsz a
síneken? - szegezte nekem a kérdést. Értetlenkedve bámultam rá.
Hátrapillantott, mintha a távolságot mérné fel. - Szedd össze magad! -
kiáltotta, de tekintete a messzeségbe meredt, így tudtam, nem
feltétlen nekem szólt a parancs. Ismét megrázott, de én csak
szorosabbra zártam szemeimet, mire felkapott, és futásnak eredt. -
Gyerünk, Glória, kapaszkodj! Még el kell jutnunk a peronig, mielőtt
beérne a járat.
Mintha béklyóból szabadultak volna a karjaim, szorosan átkaroltam a nyakát.
Megmentőmből áradt az
erő és a szilárdság. A környezettől egész elütő sárga inget viselt,
amely roppant üdítő látvány volt, nem is beszélve arról, hogy nem
láthattam át rajta, s így nem láthattam a szellemködöt sem, ahogy
magamban elneveztem a jelenséget. A síron túli hangokból mégis tudtam,
egyre közelebb ér hozzánk.
Egy éles balkanyart
követően megmentőm fokozatosan lassítani kezdett, majd kifulladva
megállt. A sötétség eltűnt, s egy lámpákkal sűrűn megvilágított, félig
zárt terembe jutottunk, ahol nyüzsögtek a hozzám hasonló áttetsző
emberi formák.
- Így, most már
biztonságos - kommentálta az eseményeket a kifulladt férfi. Mögöttünk
elrobogott a szellemköd a maga szűkös barlangjában több rövidebb sikoly
kíséretében.
- Hogy kerültél oda,
Glória? - próbált a férfi kicsikarni belőlem pár hangot, de én továbbra
is csak csüngtem rajta, és vállai felett elnézve az alagút bejáratát
figyeltem, ahol a köd eltűnt. Végül megunta a tehetetlen tömeget, és
egyszerűen lehámozott magáról.
- Nem tűnsz
szökevénynek, de akkor mégis mit kerestél a sínek közt, Glória? -
hangjában aggodalom csendült, kezeit a vállamra tette. Egyre csak
gyűltek bennem a kérdések. Nem értettem semmit, de az, hogy máris úgy
kezelt, mintha valami szánni való szerencsétlen lennék, nagyon
feldühített.
- Nem tudom, egyszerűen csak ott voltam már és kész - feleltem támadóan, és ingerülten fújtattam párat. - és a nevem Nem Glória!
- Hol a jegyed? - kérdezte figyelmen kívül hagyva előbbi kifakadásomat.
- Nincs jegyem. Semmiféle jegyem - tártam szét a karom. Nem tudtam eldönteni, valóban én nem értek semmit vagy ő nincs eszénél.
- A zsebedben sincs? - tudakolózott tovább reménykedve.
- Nincs is zsebem. Látod? Ez egy ruha. Szép, kék és virágos. Ennek nincs semmilyen zsebe.
Összeráncolta a
homlokát. Ekkor már tényleg úgy festett, mintha épp a világ
legszerencsétlenebb emberére nézne le, majd váratlan megfordult, és csak
intett, hogy kövessem.
A peronról, ahol eddig
álltunk, bevezetett egy hatalmas csarnokba. Olyan volt az egész, mint
egy nemzetközi pályaudvar, csakhogy pontosabb képet alkothasson róla
mindenki. Megmentőm némán a világító, Információ feliratú pult felé
bökött, majd elsietett a dolga után, azaz vissza a vágányokhoz. Fura,
de segítőkész fickónak könyveltem el. Miután eltűnt a szemem elől,
visszafordultam a csarnok forgataga felé.
Mindenki sietett, céltudatosan, előre és mindnek a kezében ott volt egy nagy, aranyszínű jegy.
Felnéztem. A szemközti falon hatalmas hófehér betűkkel az volt felírva, Menny. Megfordultam. A fölött, ahonnan az imént kijöttem, feketén lebegett, Pokol.
BEVEZETŐ
Hű, ez nagyon durva... hihetetlen jól kitaláltad, eddig nagyon tetszik:)
VálaszTörlésX Babu
Szia Zsazsi!
VálaszTörlésMár régóta terveztem elkezdeni a Lélekvasutat, és most eljutottam ide. Többször is emlegetted már, de mikor legutóbb beszéltünk, és mondtad, hogy jobban örülnél, ha ezt olvasnák olyan sokan, bizony, csak még kíváncsibbá tettél.
Hangulatos, érdekes bevezető, igazán megfogott. Különös, szürreális képeket felvonultató kezdés. Ez a megfoghatatlan, mégis szemléletes "látványvilág", amit már igazából várok is, amire készülök is, ha tőled olvasok valamit, nekem nagyon tetszik. Azért is, mert jól átadja a hangulatot, de az is tetszik benne, hogy nem marad ilyen megfoghatatlan, és így nem lesz értelmetlen, hanem idővel mindig világossá válik, hogy mi, micsoda.
Kíváncsi leszek, mi lesz még itt.
Jövök majd olvasni a többi részt! :)
Lia