TEKERGŐ: Lélekvasút II.

- Üdvözlöm, Glória! - nevetett rám egy láthatóan igen vidám természetű szőkeség az üveg túloldaláról. Világos kék szeme és hófehér bőre sápadtsága ellenére a mosolya a legélettelibb jelenséggé változtatta az egész teremben. Szája és szeme sarkába apró ráncok gyűltek, ahogy rám nézett. A testemet alkotó részecskéken izgatott remegés futott végig ahogy viszonoztam a mosolyát. - Miben segíthetek?

Már előre felkészültem a válasszal. Tudtam, hogy ezt fogja kérdezni tőlem is, éppúgy, mint ahogy pontosan ugyanezt kérdezte pontosan ugyanilyen hangsúllyal és sorrendben az előző nyolc lélektől is. Bíztam benne, előttem mindenkinek tudott segíteni és a tekintete kicsit sem hasonlított ahhoz, amilyen azé a férfié volt, aki megmentett.

- Nem kaptam meg a jegyem - feleltem, majd kis szünet után hozzátettem - vagy elhagytam.

Nem lehettem biztos a történtekben, hisz nem emlékeztem rá, mégis hogyan kerültem abba az alagútba vagy egyáltalán erre a helyre. Kezeim izgatottan összekulcsoltam az ablak előtti aprócska pulton és vártam a megnyugtató válaszát. A nő mosolya azonban a válasznál sokkal beszédesebb volt. Egy pillanatra megfakult, de szinte azonnal ismét magára öltötte a legcsillogóbb mosolyt, amit eddigi röpke életemben valaha is láttam.

- Egy pillanat - suttogta. Fehér hosszú ujjú ruhája lágyan suhogott, ahogy a telefonért nyúlt és tárcsázott. Kikapcsolta a mikrofont, így egy szavát se értettem az üvegfalon át. Figyeltem, ahogy beszéd közben is egyre mosolygott. Az elmélyült ráncokat, amik az orrcimpáitól egészen a szája széléig futottak, ahogy halványan végigfutnak ugyanazok a ráncok a homlokán és megülnek a szeme szélén és a két szemöldöke közt húzódó mély barázdát. Pattogó kisülésként ért a felismerés, ahogy észrevettem a mosolya mögött lévő ürességet. Öntudatlan zavaromban, amiért rosszul ítéltem meg, lesütöttem a szemem és lopva magam mögé lestem. A mögöttem állók között volt mindenféle ember. Néhányuk türelmesen ácsorgott, volt, aki sírt, mások türelmetlenkedve nyújtogatták nyakukat. Éreztem kíváncsi tekintetüket a hátamon. Az idő lassan ólomlábakon vánszorgott, míg végre kattant a kapcsoló és egy éles fémes csikordulás hallatszott, ahogy a mikrofon ismét munkába állt. - Sajnálom, Glória, a jegyed megkerülését senki se jelentette, és eléggé átlátszó vagy ahhoz, hogy... tessék, itt egy prospektus, a hátoldalán ott a térkép. Keresd fel a Körzeti Hivatalt! Ott tudnak neked segíteni. - Még egyszer utoljára elbűvölő mosolyt varázsolt az arcára, miközben lenyitotta a kis fém átadóablak ajtaját és átcsúsztatta a lapot, majd szólította is a következőt.

Hagytam, hogy a tömeg valamivel odébb sodorjon, majd érdeklődve megforgattam a súlytalan lapocskát. Egyik oldalán a pályaudvar egy erősen stilizált mása volt arany dombornyomással belemélyesztve a papírba, míg a másikon egy egyszerű térkép, amiről még az Ön itt áll pont sem hiányzott. Ahogy haladtam előre, velem együtt mozdult a lapon. A tömeg egyre csak kavargott körülöttem, a lelkek minduntalan belém ütköztek. Ökölbe szorított kezeim szorosan a mellkasom előtt tartva törtem az utat a Körzeti Hivatal felé.

Úgy el volt rejtve az egész épület, hogy magától biztos ne tévedhessen oda senki. Egy titkos, nagyon titkos helyre kerültem, miután végigsétáltam egy sikátorszerű folyosón, ami a nagycsarnokból nyílt. Bolyongtam még egy kis ideig, mielőtt egy lengőajtón át végül sikerült bejutnom a Hivatal várójába.

- Üdv - köszörültem meg a torkom idegesen, mire húsz szempár fordult felém. Az ajtó halkan nyikordult, ahogy néhányszor még ki-be lengett, majd ez a kis zaj is eltűnt, s csupán a monoton sercegés maradt hátra. Senki se mozdult, míg végül az azonos sorsúak fanyarú grimaszával kísérve egyikük intett, hogy üljek csak le mellé. Fiatal férfi volt, kissé esetlen tartással és borotva okozta hegekkel arcán. Egy ködös pillantással végigmért, ahogy odasétáltam mellé és helyet foglaltam, majd megdörzsölte könyökhajlatát és ismét mezítelen lábait kezdte bámulni.

Még ketten érkeztek, egy középkorú nő divatos ceruzaszoknyában és kissé buggyos ujjú fehér blúzban, amire a szoknyához színben és anyagban illő mellényt vett, sötétbarna haját szigorú kontyba fogta hátra, és egy hozzám hasonló korú tinédzser srác, aki zöld melegítőt viselt és edzőcipőt. Ők ketten valahogy úgy éreztem egy pillanatra, mintha mások lennének, mint én. A színes társaság azonban őket is ugyanúgy invitálta be, mint engem. Azonban alighogy leültek, egy ajtó jelent meg a bejárattól balra, mintha eddig csak az érkezésükre várt volna. Az ajtón amin keresztül egy, a recepcióshoz megszólalásig hasonló szőke nő lépett be, mögötte összefont karokkal lépkedett a megmentőm és még egy ismeretlen férfi.

- Glóriák, üdvözöllek titeket a Hivatalban! - szólalt meg csilingelő hangján a nő. Loknis, vállig érő fürtjei minden szónál megrezdültek. - Mind azért vannak most itt, mert nem kapták meg a jegyüket, ami az elutazáshoz kell. Ez két dolgot jelenthet. Vagy öngyilkosságot követtek el vagy épp élet és halál közt lebegnek egy súlyos baleset vagy betegség miatt, bár utóbbinak az esélye minimális. Minden tíz jegy nélküli lélekből csak egy ilyen - az eddig oly barátságosnak tűnő mosoly, mint legutóbb, a szavai hatására most is egyre félelmetesebbé kezdett válni. Belelesett a kezében tartott papírokba, egyúttal rövid hatásszünetet tartott, hogy mindenki legalább elkezdhesse megemészteni a hallottakat, majd folytatta is. - Mivel egyikük lelke se lett elbírálva a Jegypénztárnál, így most mindannyiukat angyallelkűeknek kezeljük. Mindannyian Glóriák - ünnepélyesen széttárta karjait. - Tiszta lappal indítanak a munkában - kijelentését döbbent pisszegések követték. Magam is csak jobbra-balra kapkodtam a fejem, hátha valaki rám kacsint és azt tátogja:

- Nyugi, ez csak egy vicc, ez a beavatás része, nincs vész...

Ám a tekintetekben, amiket sikerült elkapnom, rémület és zaklatottság tükröződött. Egy öltönyös férfi fel is pattant a helyéről, hogy kérdőre vonhassa a nőt, tippem szerint Glóriát, hogy mégis miről beszélt az előbb, de még mielőtt megragadhatta volna, a megmentőm elállta az útját. Fojtott hangon beszélt, de mivel mind elcsendesedve figyeltük a jelenetet, így tisztán hallhattuk szavait.

- Ne nehezítsd meg még jobban a továbbjutásodat - súgta, majd a vállánál megragadva visszalökte közénk.

Glória megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta volna és mintegy engedélykérőn ránézett a megmentőmre. A férfi bólintott és visszaállt mögé.

- Két csapatban fognak dolgozni - kijelentését fényár kísérte. A terem bal oldalának falán megjelent az Angyallelkűek felirat, míg jobb oldalt sötétebb betűkkel a Pokolfajzatok. - Választaniuk kell! Aki továbbra is az angyallelkűek közé akar tartozni, az álljon bal oldalra. Glóriák, tiétek lesz a Menny Kapuja felé vezető vágány, míg... a pokolfajzatoké a Pokol Kapuja felé vezető út felügyelete - hangjából egyértelműen érezhető volt, hogy melyik csapatot kedvelte jobban. - Az lesz a feladatuk, hogy a szökevény lelkeket elkapják és átadják a felelős angyalnak. A szökevények azok, akik megpróbálnak gyalogosan eljutni a sínek mentén az egyik Kapuhoz, természetesen nem ahhoz, ahova a jegyük szól. Azon kívül, hogy az itt létező legnagyobb bűnt követik el, a vándorlásuk veszélyt jelent önmaguk számára is, mert, ha elüti őket egy szerelvény, a lelkük darabjaira szakad, majd végleg elenyészik. Az út hosszú, és a járatok sűrűn közlekednek, így mindig résen kell majd lenni. Ugyan az emlékeiket az életükről biztonsági okokból elfedtük, a személyiségük és a lényüket alkotó érzések megmaradtak, így mindannyian tudni fogják, hogy melyik oldalhoz tartoznak. Most kell választani!

Mintha időre menne, és a helyek végesek lennének, az öngyilkosok lelkei mindenféle habozás és késlekedés nélkül választottak egy oldalt. Az öltönyös, aki korábban olyan indulatosan viselkedett, elsőként lépett az Angyallelkűek felirat alá. A fiú is, aki mellettem ült, kissé lustább léptekkel, de odasétált a férfi mellé, arcán bágyadt vigyor terült el.

Mindenki elfoglalta a helyét, kivéve engem. Én ott álltam a terem közepén, magányosan.

- Elnézést - léptem közelebb a szőkeséghez. - Ha minden angyallelkűt Glóriának hívnak, akkor a pokolfajzatoknak mi a nevük? Sátánka? - kérdeztem elviccelve a szavak élét.

- Természetesen nem... - felelte a szőkeség. Egy pillanatra megbotránkozó arckifejezés ült ki az arcára, de hamar rendezte vonásait, és ismét elmosolyodott. Mögüle halk kuncogás hallatszott. - Ők... mindig is lázadók voltak, így mind saját nevet választanak maguknak, amivel megkülönböztetik magukat a többiektől.

- Köszönöm - viszonoztam a mosolyt, majd határozott léptekkel elindultam a pokolfajzatok felé.

Éreztem a hátamon, ahogy meglepetten néz utánam, de nem érdekelt. Nem emlékeztem semmire az életemből, nem tudtam, honnan jöttem, nem ismertem senki és semmit, nem tudtam, mi vár rám, mi fog történni velem, a lelkemmel. Abban a pillanatban csak azt tudtam biztosan, én nem vagyok egy Glóriának való. Engem nem arra a pályára szánt a sors.

ÉN NEM VAGYOK GLÓRIA!