TEKERGŐ: Lélekvasút XII.

A test egy hófehér lepedős kórházi ágyon feküdt. Alig látszott, ahogy a mellkasa fel-felemelkedett. A sivár kórteremben csak két ágy volt. Semmi zaj, csupán a hunyorgó lámpák zümmögése. A nővér is halkan, szinte lopakodva lépett be a terembe, majd gyors, szakszerű mozdulatokkal ellenőrizte a bent fekvők életműködéseit.

A lány légzése váratlan elmélyült, majd mind szaporább lett, hogy a nővér is felfigyelt rá, és visszafordult, mielőtt kilépett volna az ajtón. Bizakodva lenézett a csontsovány teremtésre, aki az elmúlt napokban emberfeletti erővel küzdött az életben maradásért.

A rendőrség még épp idejében talált rá az elhagyatott pincében, ahová a nevelőszülei zárták. Az altatókat kitartóan, már hónapok óta gyűjtögette, majd egyszerre bevette mind. A kórházban többször is meghánytatták és órákon át sétáltak vele az ápolók. Majd már csak reménykedni tudtak, hogy a törékeny gyermek túléli a súlyos megpróbáltatásokat.

A lány szemhéja megrebbent, majd halk, fátyolos hangon felnyögött. A nővér eleresztette a kezét, amit eddig szorongatott, és elrohant az orvosért.

Mikor visszaértek, a lány már nyitott szemekkel feküdt. Ismét emlékezett mindenre. A teste megfeszült, ahogy a lélek visszaszállt belé, és a régi és az új információk összeütköztek az elméjében. Zihált és remegett, szemei fennakadtak, a nővérke ijedten felsikoltott, majd átrohant az ágy túloldalára, hogy segítsen az orvosnak lefogni őt. A lány érthetetlen nyelven felkiáltott, kezét előre nyújtotta, mintha valamit megpróbálna megfogni, majd ernyedten hullott vissza az ágyra. A nővér egész addig nem eresztette el a lábait, míg a légzése ismét normálissá nem vált.

A hirtelen rám zúduló múlt terhét először elviselhetetlennek éreztem, de miután magamhoz tértem az első sokk okozta rohamból, egy gondolat, egy ígéret mégis képes volt elhomályosítani a szörnyű földi emlékeket. Távolinak, időtlenül távolinak éreztem korábbi életem, csupán a testemben pulzáló fájdalom emlékeztetett rá kíméletlenül, de most már ott volt számomra Hugo. Hugo, akit Főnök, azaz Uriel azzal bízott meg, hogy vigyázzon rám. Csak meg kell várnom, míg rám talál. Mellettem lesz, támogat és átölel, ha kell, mint ott... a szobámban. A szobám... a szobám a pincében. Nem! Az én igazi otthonom a Rendező volt, nem a pince, és nem is az árvaház.

- Örülök, hogy felébredt - egy fehér köpenyes, szemüveges férfi állt az ágyam mellett. Ágyban feküdtem. A valóság lassanként kezdett tudatosulni bennem. Egy kórházi ágyon fekszem, és mellettem egy orvos áll. Hogy kerülhettem ide?

- Jó napot! - feleltem. Meglepett, hogy hangom milyen rekedt volt és alig hangosabb a cipőnyikorgásnál a frissen vaxolt padlón.

- Most már minden rendben lesz.

- Tudom... - nyögtem elhaló hangon.

- Az a legfontosabb, hogy pihenjen, és próbáljon meg ébren maradni.

Fáradt voltam, így nem ellenkeztem a nővérrel, mikor egy sötét gőzölgő folyadékkal teli pohárból megitatott.

- Keserű, de segít ébren maradni.

Később meglátogatott egy rendőrtiszt, és hosszan elbeszélgetett velem. Alig figyeltem rá. Vártam Hugot.

Még sok napot töltöttem a kórházban, majd átkerültem egy rehabilitációs intézetbe. Hiába jártam már végig lélekként az utat, emberek közt emberként is meg kellett mutatnom, hogy túlélő vagyok. Egész idő alatt, mindvégig azt lestem, nem látom-e meg valahol Hugot. Civil látogatóm azonban egy sem érkezett. Egyedül Sveta nővér jött el időnként meglátogatni és olyankor magával hozta a fiát is, Sergej, aki kicsit magának való volt.

Négy éven át vártam Hugora szinte teljes tétlenségben. Egy napon, a dátumra már nem emlékszem, de sütött a nap, sokadszorra is átgondoltam mindent. Az első találkozásunktól kezdve az utolsón át egészen a jelenig. Tudtam, ő siet és keres, nem hagyna magamra, és nemcsak az ígéret miatt. Valami biztos hátráltatja, megakadályozza abban, hogy eljuthasson hozzám. Ez már a Föld. Talán itt máshogy mennek a dolgok. Életszerűen, nem olyan tökéletesen, mint a Rendezőben.

Ha találkozunk, és Hugo megtudja, hogy elpazaroltam az időmet, biztos dühös lenne és csalódott. Ha viszont legjobb tudásom szerint élnék, mosolyogva és boldogan fogadhatnám. Büszke lehetne rám.

Másnap igent mondtam egy randevúra Alekszej Szergejevics Grebovnak, aki már hónapok óta próbált udvarolni nekem, és én mindvégig kétségek között tartottam őt. Azt is csak egyetlen okból tettem, hogy eddig nem utasítottam vissza egyenest, mégpedig azért, mert az arca és az, ahogyan beszélt, Hugora emlékeztetett. Ez az érzés az együtt töltött évek alatt sem szűnt meg, ám egy idő után kezdtem úgy gondolni, hogy inkább Hugo hasonlít rá és nem fordítva.

Az életem akkor ért végérvényesen révbe, mikor mikor Aljosha megkérte a kezem.

Soha többet nem fogadtak örökbe, miután kikerültem a kórház felügyelete alól, de Aljosha és a családja tökéletesen kárpótoltak a saját szülők hiányáért.

Legboldogabb pillanatom az volt, mikor megtudtam, hogy gyermekünk fog születni. Akkor ismét felrémlett előttem Hugo emléke, amely az évek során kissé megfakult,  de sose hittem, hogy álom lett volna csupán, és ezt Aljoshának is elmeséltem, aki csak mosolygott az egészen.

A fiamat Hugonak neveztem el. Anyósoméknak nem meséltem el a történetem, nekik azt mondtam Victor Hugo francia író, költő hatására választottam ezt a nevet.  Ők nehezebben emésztették meg, mint Aljosha, habár ő is hangot adott időnként nemtetszésének, de mindig viccelődve, kedvesen tette ezt.

Habár Hugo arról a fiúról kapta a nevét, akire képes voltam éveken át várni, és több mint tíz év elteltével is szeretni, ő és az apja egyaránt fontosak voltak számomra.

Ahogy nőtt, egyre jobban kezdett hasonlítani az apjára. Hallgatag, de rendkívül okos gyerek volt. Szeretett sportolni, akárcsak Aljosha. Reggelente mindig együtt indultak futni. Még azután is, hogy tizenkét évesen rákot diagnosztizáltak nála.

Két évvel később azonban végleg abba kellett hagynia az edzéseket. A kemoterápiától kihullott az a gyönyörű szép fekete haja, és a sok gyógyszertől meg a mozgáshiánytól lassan eltűntek karjáról és hasáról az izmok.

Aztán, néhány héttel az után, hogy betöltötte a tizenhatot bementünk együtt a kórházba. A tizenhetedig születésnapját is bent tudtuk csak megünnepelni.

Sokszor mondta, hogy hagyjam békén meghalni. Nem értette, hogy hogyan tudok bízni minden eredmény ellenére abban, hogy felépül. Csakhogy ő még nem tudta azt, amit én.

A műtétjének időpontját végül december elsejére tűzték ki.

Huszonhat évvel az után, hogy Nastia felébredt abban a kis vidéki kórházban a Rendezőből magával hozott emlékeivel együtt, a dagi, melegítőruhás Hugo lelke is visszaérkezett a Földre, emberi idő szerint alig néhány perces távollét után.

Az orvos egész hasonló volt ahhoz, aki Nastiát is köszöntötte. Fehér köpenyt viselt és mosolygott. A fiú kábán bámult rá, látta ugyan, hogy mozog a szája, de nem értette, mit mondott.

Valahogy így hangzottak azok a szavak:

- Gratulálok, a műtét sikeres volt. Ez maga a csoda!

A nővér is odalépett mellé. Először ellenőrizte a gépeket, csak az után fordult az orvoshoz.

- A családja kint vár. Beengedhetem őket?

- Természetesen - biccentett az orvos. Megérdemlik a boldogságot, gondolta, miközben zsebbe dugott kézzel kioldalgott a szobából. Talán az édesanya emberfeletti bizonyossága, hogy a fia életben marad, talán az is segített. Mintha pontosan tudta volna, hogy mi fog történni. Elképesztő!

Aljosha ujjai egész elfehéredtek, úgy szorítottam őket, de csendben tűrte. A legutolsó pillanatokra elbizonytalanodtam. Különösen, mert az orvosok, mikor megláttak csak összeráncolták a homlokukat és sóhajtottak egyet. Végül megjelent Kátya, a nővér. Mosolygott.

- Jöjjenek velem - csiripelte magas hangján, és mi visszafojtott lélegzettel követtük.

Aljosha előzékenyen kinyitotta előttem az ajtót. Hugo a felpolcolt párnák közt feküdt. Elég volt egy pillantást vessek rá, hogy tudjam, minden valóság volt, ami a Rendezőben történt, és már Hugo is emlékszik rá.

- Szia, anya - köszöntött, és fáradtan elmosolyodott.

A REHABILITÁCIÓ VÉGE