TEKERGŐ: Lélekvasút IV.

A Rendezőben nem volt se éjjel, se nappal. Az időt e szerint nem tudtuk mérni. Hogy mégse vesszünk el teljesen, egységeket használtunk. Egy egység két Pokoljárat indulása közt eltelt időt jelentette, amit mindenen keresztülzengő gongszó jelzett. Erőteljes volt és figyelemfelkeltő, hogy az első alkalmakkor mindig összerezzentem, ha felhangzott.

Azóta hosszú idő telt el. Mindenki megtalálta a saját nevét és lassanként felvette az itteni lét ritmusát. A szobánk fehér falait mind átfestettük, elég volt csak kigondolni a színt, amire vágytunk és az beszivárgott a fehér pigmentek közé, összekeveredett velük, majd lágyan szétoszlott. Én virágmintás ágyneműt gondoltam ki magamnak, Hugó - akivel valahogy egymás mellett ragadtunk - világoskéket választott. A falát is ilyen színűre változtatta, azt mondta, az ég kékjével soha nem tudna betelni. Különféle szabású ruhákat is képesek voltunk a nagy kétajtós szekrényből előhúzni, ám azért, hogy szabadon járhassunk a pályaudvaron minden ruha kivétel nélkül okkersárga színben jelent meg. Ezzel nem tudtunk szembe szállni, de igazán, ez volt a legkevesebb.

Hallottam, hogy Hildegárd szinte minden egységben más színt választ a szobájának. Én is kipróbáltam, de minduntalan visszatértem a fehérhez. Pedig próbálkoztam! Mégis mindig kiszöktek a színek.

Hiába éreztem úgy, mintha egy fél örökkévalóság telt volna már el azóta, hogy legelőször beléptünk a hosszú folyosóra vezető ajtón, Főnök úgy ítélte, még mindig nem állunk készen arra, hogy visszatérjünk a Rendezőbe. A pályaudvarnak ugyanis ez volt a neve. Nem volt túl nagy mozgásterünk, a szobáinkon kívül csupán a közösségi helyiségbe tudtunk átmenni. Néhányunk próbálta megfejteni, hogyan nyílhat egy ajtó két teremre, közülük is a leglelkesebb Jakab volt, akit nagyon frusztrált a bezártságnak még csak a gondolata is, de végül egyikük se jutott sehova. Rosemary, Chieko és Mary, akik idejük nagy részét szobáikon kívül szerették eltölteni  egyszer csak megunták, hogy állandóan ki-be csukogatják az ajtót és megtiltották nekik.

Négy-öt egységenként bekukkantott hozzánk Főnök. Egyszer se láttuk, merről érkezik.

Az előkészítők, ahogy Főnök nevezte a foglalkozásokat, mindig elmélettel kezdődött. Mesélt néhány dolgot a ránk váró feladatról, úgy is mondhatnám, sztorizgatott. Lelkekről mesélt, akik előttünk dolgoztak itt. Hogy hová lettek, azt se tudtuk meg soha. A második félidő kezdetét az asztalok és székek eltűnés jelezte. A gyakorlatok alkalmával Főnök különféle mozdulatsorokat tanított nekünk, amikkel el tudjuk hárítani a vészhelyzeteket és  biztonságosan hatástalanítani lehet az agresszív lelkeket.

Akadtak időnként rendhagyó órák, amikor könyvcímeket ajánlott nekünk, és mi elmesélhettük neki korábbi olvasmányainkról a véleményünket és kérdezhettünk is tőle, hisz sok olyan utalás volt a könyvekben, melyeket emlékek nélkül nem érthettünk. Néha maga válaszolt, máskor azt tanácsolta, olvassuk el a lábjegyzetekben megjelölt forrásokat is. Hogy könyvekhez hogyan jutottunk? Mint már arra a legelején rájöttünk, ahhoz, hogy a közösségi helyiségben megjelenjen bármi, tudni kellett pontosan, hogy mit akarunk. Mi emlékek híján csupán olyan könyveket tudtunk volna magunk elé képzelni, melynek címe nem volt több egy névnél, vagy valamiféle közönséges szóösszetételnél, de ahhoz, hogy ráhibázzunk a megfelelőre, nem sok esély volt.

Így, miután felfedeztük ezeket a nagyszerű dolgokat, amelyek segítségével a lehető legszorosabb kapcsolatba kerülhettünk a Földdel és az emberi élettel, a gyakorlati oktatások végeztével, egymás után odaálltunk Főnök elé azzal, hogy hogy miről szeretne többet megtudni, és Főnök már mondta is a címét.

Igazán lesújtott, mikor elmondta, se sárkányok, se unikornisok nem élnek már a világunkban és, hogy a mágia sem létezik abban a formában, ahogy reméltem. Akkor nagyon szürkének és kiüresedettnek éreztem a Világot. Főnök képeskönyveket adott az állat- és növényvilágról. Az egyiket meg is tartottam, amiben időnként egy-egy kép és szócikk elhalványult ugyan, de attól még nagyon színes maradt.

Persze nem csak olvastunk. Miután kicsit tájékozódtunk a világról, már elő tudtunk hívni különféle játékokat is. Volt ping-pong asztal, csocsó, kártya és a legkülönfélébb társasjátékok is. Rosemary és Chieko rákapott a mahjongra, míg Mary inkább keresztrejtvényt fejtett, vagy huszonegyezett Jakabbal.

Persze nem lehetett mindent. Erre is hamar rájöttünk. Arra viszont nem, hogy a terem mi szerint utasítja vissza a kéréseinket. Evans listát vezetett belőlük, versenyzett Jakabbal, melyikük talál többet, de sose volt bátorságom belepillantani. Egyszer mégis melléálltam, s halkan elrebegtem neki, hogy a szoba nem engedte, hogy kiscicát tartsak. Láttam, hogy meglepődött, de aztán bólintott. Ő már tudta ezt, nem lehet semmilyen állatunk. Később Hugo megkérdezte a kedvemért, honnan tudja. Én arra tippeltem, hogy Evans kutyát szeretett volna, valami nagydarabot. Tévedtem. Egy ptreodaktilusszal próbálkozott.

Talán én voltam az egyedüli, aki nem szeretett igazán a közösségi helyiségben tartózkodni. Habár mindenki próbált nagyon figyelmes lenni kezdetben, az idő múltával egyre többen ütköztek belém, mert nem vettek észre, pedig ők tényleg nem olyanok voltak, akik csak úgy mennek, és nem is figyelnek közben. Én voltam mindannyiunk közül a leghaloványabb. Ez a tény eléggé visszatartott a barátkozástól is. A harmincas modell Evans-szal , aki szeretett mókázni vagy épp a kék szemű, horgas orrú Jakabbal jó lett volna szorosabban megismerkedni, de minduntalan elszállt a bátorságom vagy egyszerűen csak nem jutott mi eszembe, amit mondhatnék vagy tehetnék. Végül mindig a dagi Hugo mellett kötöttem ki, és csak álmodozhattam arról, hogy egyszer talán észrevesz az a másik kettő is igazán. Persze hamar rájöttem a csúf igazságra, hogy majdnem mindegy volt ki, csak legyen valaki, aki észrevesz. Egyszerre vágytam rá és féltem tőle, mi lesz, ha valóra válik ez a kívánságom. Képes voltam ezen hosszasan őrlődni, miközben egyedül ültem a szobámban hátamat a falnak vetve.

- Szerinted Főnök maga választotta a nevét? - mondtam ki hangosan, ami hirtelen eszembe jutott, csakhogy eltereljem a gondolataimat, az egyik szünet alatt, ami alatt Hugo átjött hozzám. Én ültem az ágy bal, ő a jobb szélén. Mindig oda ültettem. Meg is rogyott már ott a matrac, de nem akartam, hogy hepehupássá váljon az egész, így nem ülhetett akárhová.

- Hogy mi?- kérdezett vissza a fiú, miközben elmélyülten tanulmányozta a táblát , majd lépett a feketével, s csak az után nézett végre fel rám. - Talán legközelebb kérdezd meg.

Összefonta maga előtt a karjait és hátradőlt, mint aki valami tökéleteset lépett, és várta, hogy csúfosan elrontom a magam részét.

- Mert szerintem nem lélek, de angyalnak se tűnik. Ő olyan más...

Hugo látszólag elgondolkodott a kijelentésemen, végül csak vállat vont.

- Miért? Te láttál már angyalt? Ő legalább észrevesz - folytattam egy szomorú sóhaj kíséretében. Nem vigasztalt, hogy Főnök kedves velem, mert mindenkivel kedves volt. Számomra csak annyival volt több, hogy ő mentette meg a lelkemet attól, hogy darabokra szaggassa a Pokoljárat, de erről senkinek nem meséltem. Ő se hozta egyszer se szóba. Miért is tette volna. Mégis... jó volt időnként eljátszani a gondolattal, hogy az ismeretségünk régebben köttetett, jó volt időnként eljátszani a gondolattal, többet képzelni, mint ami volt. Csak úgy.

- Unod a játékot?

- Nem, egyáltalán nem - a tábla fölé hajoltam, és próbáltam megérteni, hogy mi történik éppen, de persze egyáltalán nem érdekelt a dáma. Hugo úgyis nyerésre állt, de ezt is csak nagy nehezen sütöttem ki.

- Miért adtad fel? - kérdezte váratlanul. Hangjából elszántság és határozottság érződött ki, ami igencsak meglepett.

- Mit? Nem adtam fel! - kiáltottam és még jobban előrehajoltam.

- Gondolj csak bele! Valószínűleg eldobtad magadtól az életed, mert nem voltál boldog - kezdte boncolgatni a létező legkellemetlenebb témát Hugo kíméletlenül. Megtörte a legnagyobb tabut, ami számunkra létezett. Soha senki nem mondta ki ezt hangosan. Senki. Még viccelődve se.

- Lehet, hogy balesetem volt... - vetettem ellen, de figyelmen kívül hagyta.

- Azt mondtad, azért választottad a pokolfajzatokat, mert nem akarsz tucat Glória lenni, de nekem úgy tűnik, hogy beletörődtél, hogy neked nem sikerülhet, és nem is akarsz küzdeni.

- Ezt meg honnan veszed? - förmedtem rá. Először csak zavarodottságot éreztem a nyíltsága miatt, de most már dühös is voltam. Milyen jogon vágja ezeket a fejemhez? Felpattantam az ágyról, és összeszedve minden erőmet lerántottam róla a pokrócot. Hugo bukfencezett kettőt, majd elterült a padlón. Mégis a helyett, hogy fájdalmasan felnyögött volna vagy ellentámadásba kezdett volna, csak hátára fordult, és mélyen sóhajtott egyet. - Na látod, ha ennyi erő szorult beléd, akkor simán odaállhatnál Főnök vagy Evans elé, hogy beszélgess velük.

Nem nézett rám, egyre a hófehér plafont bámulta.

- Csak ezért csináltad, Hugo? - kérdeztem meglepetten. Még mindig a hátán fekve bólintott. Ettől úgy festett, mintha két tokája lett volna.

- Nem számítottam ilyen heves reakcióra, de igen. Kellett valaki, aki végre felráz, mielőtt teljesen begubózol - mosolyodott el szélesen, és ettől pufók arca egész kedvessé vált.

- Valóban... - feleltem, a falakon végigsuhant egy halványkék árnyalat. Fölé álltam és a karom nyújtottam, hogy felhúzhassam.

- Kimegyünk a többiekhez?

A folyosón jártunk, mikor megszólalt a gong. Véget ért a szünet. Mire megérkeztünk a többiek már úgy tűnt régóta várakoznak. Jakab és Chieko még ütött párat a ping-ponggal, Helga csalódottan számolta ki újra és újra, hogy már csak egy négyest kellett volna dobnia a győzelemhez. Mary az utónévszótárt lapozgatta.

Főnök kis késéssel viharzott be, és roppant lelkesnek tűnt.

- Ma végre kimegyünk a terepre - szólalt meg hirtelen. Már csak az hiányzott, hogy összecsapja a kezeit a nagy munka kezdete előtt. Nem tapsolt, ellenben mindannyiunkra rámosolygott. Nem hittem volna, de abban a mosolyban minden benne volt. Ahogy rám mosolygott.

- Biztos? - hangzott hátulról Mary kérdése, végre sikerült elszakítanom a figyelmem Főnökről. Tekintetem a padlóra siklott, lehajtottam a fejem, egészen zavarba jöttem, részecskéim halk, duruzsoló hangja zsibongássá erősödött a fülemben, mint ahogy egykor a vér düböröghetett a testemben. Miért?

- Biztos. Mind együtt megyünk, és megmutatom nektek a titkos átjárókat és a beugrókat, amik segítségével elkerülhetitek a szerelvénnyel a lélekközeli találkozást. Később majd kettes-hármas csapatokban lesztek kint, hogy a köztes időben tudjatok eleget pihenni és ismét feltöltődni. - Főnök nemigen húzta az időt, egyből a lényegre tért. Nem volt időm hosszabban elgondolkodni azon, milyen lesz majd csoportokban dolgozni és, hogy ő ott lesz-e velünk, vagy a felkészítés végeztével leveszi rólunk a kezét.

Megvárta, míg mind elhagytuk a közösségi helyiséget. Szembe állt a kiüresedett szobával, becsukta maga előtt az ajtót, ám alig kattant a zár, már ismét ki is nyitotta. Ezúttal azonban az ajtó egyenesen a nagycsarnokra nyílt. Ahogy kiözönlöttünk okkersárga egyenruháinkban, úgy festhettünk, mint egy méhraj, aki a mezőre indult virágport gyűjteni. Igyekeztünk szorosan követni Főnököt, de a tömegből így is közénk keveredett néhány lélek, míg eljutottunk a Pokol felé tartó járatok peronjához.

Főnök várakozásra intette tétova csapatunkat, míg ő maga előresietett, hogy néhány szót válthasson az angyallal, aki a beszállást felügyelte a Pokol felé, majd odavezette hozzánk.

- Ő itt Peronbiztos. Mindig szólnotok kell neki, mielőtt leereszkedtek.

- Üdvözöllek titeket a Pokol tornácán - mosolyodott el a férfi, aki testvére is lehetett volna Főnöknek. Sötét szemek, fekete haj, sugárzott belőle az energia és felénk nyújtott kezén nem lehetett átlátni. Sorra bemutatkoztunk neki. A kérzázások közötti szünetben mindannyiunkhoz volt valami semleges, de kedves szava. Megdicsérte, milyen előrelátóan választottam cipőt magamnak.

  Végül Főnök visszavette az irányítást és ovább vezetett minket le a sötét alagútba. Egyes sorban haladtunk mögötte lécről-lécre lépve. Csak Főnöknek és nekem nem volt újdonság ez a nyomasztó környezet. Az üres feketeség. Maga a gomolygó semmi ölelt körbe minket. Mögöttünk a fény, amitől egyre csak távolodtunk. A félelem összeszorította szellemtüdőnket, lélekbolyhaink közül kiszöktek az oxigén molekulák. Míg szemeink hozzá nem szoktak a sötétséghez csupán tapogatózhattunk, azonban a fal biztos tapintása sem enyhítette a szorítást.

- Figyeljétek inkább a fényt, amit a testetek áraszt, és ne a sötétséget. A szellemköd, vagyis a Pokoljárat jó hangos. Jóval az előtt halljuk a morajlást, mielőtt még megpillanthatnánk, és elég lassú is. Könnyen el lehet futni előle, míg nem találunk egy beugrót.

Próbáltam megnyugtatni Hugot, aki mögöttem haladt. Nem kellett hátrafordulnom ahhoz, hogy érezzem a rettegését.

Az előttem lépkedő Hildegárd és Mary is hálásan nézett rám, és elsuttogott egy-egy köszönöm-öt. Onnantól kezdve információk riadóláncként futottak végig a csapaton, Főnök vicceskedve meg is jegyezte később, hogy nem illik pletykálkodni. Továbbra se értettük a humorát.

Nem találkoztunk rövid utunk alatt egy szökevénnyel sem, csupán egy Pokol járat robogott el mellettünk irtóztató hörgésével, amit mi már biztonságos távolságból néztünk végig, a fal egy mélyedéséből.

Visszatérve a biztonságos peronra Főnök megnyugtatott minket, nem lesz ilyen békés minden őrjárat. A neheze még csak most fog kezdődni a munkának, vagyis a következő őrjárat lesz az első és az igazi. Aztán elment anélkül, hogy elárulta volna, ki kivel fog egy csapatot alkotni.

A POKOL TORNÁCÁN