TEKERGŐ: Lélekvasút VI.

Ismételten olvasással töltöttem a szünetet. A beosztás miatt volt, hogy csupán négy gongütésnyi időt kaptunk, máskor, mint most is, a pihenő idő tizenkettő volt. Időnként Jakab csapata dupla műszakot vállalt, hogy utána hosszabb pihenők kapjanak. Ők is megkedvelték az olvasást. Pontosabban két könyvet. A Kártyások könyvét és a Nagy kártya könyvet.  Volt már a közösségi helyiségben minden. Szerencsejátékbarlangokat idéző huszonegy, két- és ötlapos póker, de játszottak makaót, hollandkocsmát, kanasztát és rikikit. Ultiztak, pasziánszoztak, tarokkoztak, időnként rablórömiztek, ami csak megtetszett nekik a könyvből és meg tudták tanulni. Nem válogattak, nem finnyáskodtak, mindent kipróbáltak, és amelyeket a legjobban élveztek, azokhoz rendszeresen visszatértek.

Az egyszerűsített verziókba időnként én is szívesen beszálltam hosszas unszolásuk után. A rablórömit egész megkedveltem. Szerettem, ahogy kombinálgatni kell, és a legtöbbet kihozni a lent lévő lapokból. Hármas, négyes variálások csak azért, hogy egyetlen lapot letehessek, aztán majdnem az utolsó átpakolásnál rájöjjek, hogy elnéztem, és mindkettő hetes pikk, és rendezhetem vissza ez egészet. Felejthetetlenek!

 Most azonban messze elkerülve a közösségi helyiséget a szobámban, az ágyamon ültem. Mellettem különféle állat-, madár- és hüllőhatározók sorakoztak tele jelölésekkel. Kezemben David Attenborough egyik könyve. Amint egy érdekes élőlényhez értem, kikerestem a határozóból, majd a falamra felragasztott világtérképen megkerestem az élőhelyét.

Elkápráztatott a földi élővilág sokszínűsége és az, ahogy minden erejükkel a túlélésért küzdöttek. Összefogtak, ha kellett, mérföldeket vándoroltak a víz ígéretétől kísérve, feláldozták magukat utódjaikért, hogy ők élhessenek, védték egymást, megküzdöttek az élelemért, de meg is osztották azt egymással. A különböző fajok egymást segítették, mind egy hatalmas körforgás részesei voltak. Majd jött az ember, és néhány száz év alatt... lapoztam.

A sok csoda, amiről csak olvashattam, a vidék, amit csak képeken láthattam, a Föld, mely karnyújtásnyira volt tőlem, a papíron túl elérhetetlen volt.

- Milyen hangjuk lehet a madaraknak? Milyen az a nyálkás bőr? És a fű? - Felnéztem a szemközti falat borító poszterekre. Egyiken egy lány feküdt a fűben és a felhőket nézte. Felnéztem a mennyezetre, s a fehérségen alig észrevehet világoskék örvények futottak át, mintha fátyolfelhők úsznának át rajta. A falakra lengedező rét árnyékai vetültek, majd az egész szertefoszlott, ahol kibillentem a koncentrációból.

A sok szépséget látva a szívem környékén lüktető fantomfájdalom keletkezett. Miért dobtam el mindezeket? Miért? Miért?

Gyorsan figyelmeztetnem kellett magam, hogy ne hergeljem bele magam ebbe túlságosan.. Nem szabad erre gondolnom, mantráztam. Még itt, a szobámban sem vagyok teljesen biztonságban az efféle sötét, kínzóan megmagyarázhatatlan kérdésektől, nemhogy az alagútban. A felidéződő emlék hatására összerázkódtam.

Hugo mellettem kuporgott az ágy jobb sarkában, és a falat bámulva elmélkedett. Most kérdőn felém fordult. Nyugtatón visszamosolyogtam rá, szinte bocsánatkérően, amiért néhány pillanatra is, de megfeledkeztem a jelenlétéről.

Hugonak egyébként minden azonnal megragadt a fejében, amit olvasott vagy meséltem neki, és képes lett volna akár az örökkévalóságig rágódni, elemezgetni egy-egy dolgot, miközben a falat bámulja. Természetesen erre a célra az én szobám, annak is az ággyal szemközti falát tartotta a legmegfelelőbbnek. Mindenekelőtt őt is ugyanaz foglalkoztatta, mint engem, a múltunk, amire nem emlékszünk, és az életünk, amit hátrahagytunk.

Váratlan Hildegárd és Evans jelent meg az ajtóban. Vidáman, kéz a kézben járkáltak fel-alá mindenhová, és ez most sem volt másképp.

- Van kedvetek sétálni egyet a nagycsarnokban? - kérdezte Hildegárd. Hugo felé fordultam, aki biccentett. Miközben kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, én gondosan megjelöltem a könyvben, hogy hol tartok, majd becsúsztattam az íróasztalomon a többi közé.

- Mehetünk - siettem ki a folyosóra, ahol a többiek már indulásra készen várakoztak. - Mi a tervetek?

- Evans arra gondolt, hogy bekukkanthatnánk a váróba... - Hildegárd elgondolkodva összeráncolta a homlokát, majd nagy sokára kibökte, hogy igazából hova mennének. - vagy megnézhetnénk egy beszállást a földalattiba - ahogy ők hívták a szellemködöt, azaz Pokoljáratot. - mindig lent vagyunk a sínek között, de még sose láttuk, hogy Peronbiztos hogyan szállítja be a lelkeket. A műszakváltást kivéve ki se mozdulunk innen, egyikünk se indult még neki a nagycsarnok felfedezésének.

- Remek ötlet - kiáltott Evans és Hugo is, aki igazán csak most kezdett magához térni. Már kiértünk a csarnokba, mire sikerült teljesen kikecmeregnie gondolatai áradatából.

Hugo különleges esetnek bizonyult. Nem lehetett rá azt mondani, hogy szószátyár, de azt se, hogy néma. Míg én elmélyülten lapozgattam, addig ő bámulta a falat, de amint becsuktam a könyvet, megeredt a nyelve, és lelkesen kezdte ecsetelni, hogy milyen válaszokat talált a kérdéseire. Miután végzett, rajtam volt a sor, hogy bemutassam az épp aktuális olvasmányomat, és ő azalatt ismét csak hallgatott. A beszélgetésbe az őrjáratok során Mary is szívesen bekapcsolódott, így már jó ideje tőlünk volt hangos a szellemvasút alagútja. Néha azt képzeltem, a járat még le is lassít, mikor mellénk ér, hogy hallgathassa, miről beszélgetünk.

A csarnokot megtöltő lélektömegben igen könnyű volt elszakadni egymástól. Ráadásul nekem a haloványságom miatt fokozottan kellett figyelnem még azzal együtt is, hogy az öltözékünk miatt a legtöbb helyen elsőbbséget élveztünk. Evans ment legelöl, ő törte nekünk az utat a peron felé, ahol különösen nagy tömeg gyűlt össze.

Közelebb érve felfedeztünk néhány világoskék ruhás lelket. Glóriák! Néhány pillanattal később már azt is láthattuk, hogy épp két sötét szökevényt készültek átadni Peronbiztosnak.

Mivel a csarnokot valamilyen hallgatólagos megegyezés alapján nem választottuk sétáink helyszínéül, így ez volt az első alkalom, hogy találkoztunk olyan Glóriákkal, akik ott voltak a váróban.

Fáradtnak és elgyötörtnek tűntek. Hátuk kissé meggörnyedt egy láthatatlan súly alatt.

- Biztos sok a dolguk - jegyezte meg együttérzően Hildegárd, miközben próbáltunk közelebb nyomakodni hozzájuk.

- Persze, hisz a legtöbben természetes, hogy a Menny felé akarnak szökni a villanyvasutat követve - rendezte le Evans egy vállrándítással az egészet. Hugora sandítottam, ő is engem nézett. Mindketten ugyanarra gondoltunk. Ez a felfedezés, igenis óriási horderővel bírt, csakhogy nem volt kinél rákérdezni a felmerülő miértekre.

- Miért dolgoznak ők többet? Ők angyallelkűek, már maga a szó is azt jelenti, hogy biztos az utuk a Menny felé - adtam hangot a legelsőnek.

- Te mondtad, ők angyallelkűek, beléjük több pozitív tulajdonság szorult. Kitartóbbak, elszántabbak, mint mi és a kötelességtudatuk, no meg a késztetés, hogy a rendszer gördülékenységét segítsék sokkal nagyobb, mint bennünk - felelte Evans tudálékos hanghordozással. Szeme sarkában a ráncok elmélyültek, ahogy felnevetett okfejtése végén. - Gyertek, rontsuk feléjük egy kicsit a levegőt - azzal integetve indult a Glóriák felé.

Közeledésünkre mindhármuk arcára, akik hátramaradtak egy szusszanásnyi pihenőre, döbbenet ült ki, de végül viszonozták az integetést.

- Hogy megy felétek a munka? - kezdeményezett Hugo, és baráti kézfogásra nyújtotta előre a kezét. A Glória értetlenkedve rámeredt.

- Nem tudom. Folyamatosan dolgozunk, és összegyűjtjük a szökevényeket, akiket átadunk Peronbiztosnak. Miért kérded? - húzódott kissé hátrébb a Glória. Hangjából nem érződött ki az őszinte kíváncsiság, sokkal inkább hangzott vádnak. A mellette állók türelmetlenül kémleltek körbe.

- Csak érdeklődtem - húzta vissza megszeppenve Hugo a kezét.

- Érdekel minket, hogy miről maradunk le - hadartam el egy gyors választ, ezzel megtorpanásra késztetve az indulni készülő angyallelkűeket.

- Nem értem, miért érdekelne ez titeket. Jobb, ha csak a saját feladatotokra figyeltek - felelte az első Glória, majd búcsúzás nélkül elindultak vissza a Menny felé.

- Modortalan fráterek - sziszegte Evans, és már épp feléjük akarta lendíteni ökölbe zárt karját, de Hildegárd elcsitította azzal, hogy szorosan hozzábújt. Evans a fogát csikorgatva hagyta, hogy  odébb hurcolják. - Nem értem őket. Még, ha mi is vagyunk a megbélyegzett különcök az ő szemükben, nem kéne ilyen lenézően és neveletlenül viselkedniük.

- Talán csak túlságosan fáradtak már - súgta Hildegárd békítőn. - Megállás nélkül dolgoznak az óta, hogy szétváltunk... ezt el se tudom képzelni.

Utolsó kijelentésével mindannyiunknak egyet kellett értenünk. Felfoghatatlan, milyen lehet megállás nélkül robotolni. Kicsit kezdtem őket megsajnálni.

Lézengtünk még egy keveset a forgatagban - egyikünknek se akaródzott még visszamenni -, és útbaigazítottunk néhány reménytelenül eltévedt és összezavarodott lelket. Mivel ők nem tudták rólunk, hogy pokolfajzatok vagyunk, meglepően sokat hálálkodtak és nagyon kedvesek voltak velünk. Ez teljesen elfeledtette velem a korábbi incidenst az angyallelkűekkel.

Egy középkorú férfi mosolyogva biccentett felénk. Továbbmentem volna Hugoval, de Hildegárd megtorpant, így nekünk is vissza kellett fordulnunk.

- Jó gyerekek vagytok ti - mondta a férfi. - Emlékeztettek a sajátjaimra. Anyuka, apuka, becsüljétek meg a családot, mert az a legfontosabb a világon. A család...

Miközben ezt mondta, egyenesen Evansre és Hildegárdra nézett, s valóban úgy ahogy ott álltunk négyen, a hullámzó tömeg közepén, hasonlítottunk a könyvek képeiről megismert családokra. Evans Hugo vállára tette a kezét, s habár mosolygott, én nem éreztem a hangjában a szokásos nevetést, mikor azt mondta:

- Hallod, fiam? Mikor megöregszem, szeretnék olyanná válni, mint az az úr.

A férfi sajnálkozón, de kedvesen még egyszer ránk mosolygott, majd elfordult tőlünk, hogy tovább haladjon a villanyvasút felé. Kicsit haragudtam rá, amiért akaratlanul is olyasmiket juttatott eszembe, amikre nem akartam gondolni. Mind tudtuk, hogy soha nem öregedhetünk már meg. Evans mosolya is, ahogy a férfi távolodott, egyre halványabbá vált.

Micsoda rémes öregember! Miért kellett úgy beszélnie hozzánk, mintha lent lettünk volna mind a Földön? Mintha mind éltünk volna? Mintha nem csupán energiatestek volnánk, melyeknek vibráló részecskék adnak körvonalat, mintha nem csak érzelmi gócok volnánk, hanem hússal és bőrrel rendelkező emberi lények. Mintha tudhatnánk, mit is jelent valójában a család. Mi nem voltunk család, nekünk nincs családunk. Egyedül a tér és az idő köt össze minket.

Mielőtt azonban túl mélyre merültem volna e gondolatok közt, Hugo szelíden, mégis elég erőteljesen oldalba bökött, mire elmotyogtam egy köszönöm-öt és megpróbáltam elterelni a figyelmem néhány célja után kutató lélek megfigyelésével.

Míg visszasétáltunk a társalkodóba, egyikünk se szólalt meg, de amint megpillantottuk Maryt és Jakabot elég volt egy pillantást Hugora vetnem, egyszerre indultunk el rohanva feléjük, s egymást túlharsogva kezdte ki-ki a számára legérdekesebbel az imént történtek közül. Evans és Hildegárd is követett minket, igaz sokkal jobban megőrizték az önuralmukat míg beszéltek, mint mi. Hugo a Glóriákról,Evans a beszédes lélekről kezdett mesélni, míg én e két téma között ugrándozva, hol ehhez, hol ahhoz fűztem egy félmondatot.

Hallgatóságunk érdeklődése is megosztott volt. Mary Hildegárdhoz húzódott közelebb, mindent tudni akart a találkozásról, míg Jakabot a többi "fogoly" története hozta inkább izgalomba.

A lelkes szóáradatnak csak a gongszó vetett véget. Mary gyorsan megígértette Hildegárddal, hogy legközelebb őt is hívják el a csarnokba, mivel egyedül nem merne nekivágni, majd gondosan bezárta a naplóját, amit nyitva felejtett, mikor lerohantuk őket a közösségi helyiségben. Megjelent egy szekrény Mary mellett, s ő két vaskos könyv közé becsúsztatta a naplót, majd cinkos félmosollyal fordult felénk.

- Indulhatunk.

Azt hiszem, soha soha ilyen lelkesen nem indult a szolgálat átvételére kis csapatunk. Chiekóék már a peronon vártak, mire odaértünk alig bírtuk kivárni, hogy beszámolhassunk nekik is arról, mik történtek. Csupán néhány szót tudtunk váltani egymással, talán túl keveset is ahhoz, hogy a legújabb fejleményekről érthetően beszámolhassunk nekik, de a bogarat sikerült elültetnünk a fülükbe.

- Az jutott eszembe... - kezdte Hugo, miután lemásztunk a lépcsőkön a sínek mellé. -, hogy legközelebb közelebbről is megnézhetnénk a villanyvasutat, ha már a Glóriák nem voltak olyan közlékenyek.

- Támogatom az ötletet - jelentkeztem formálisan. - Bár inkább ne legközelebb, mármint a szolgálat után szeretnék még pár dolognak utána nézni, de később nekem is jó lenne. Szeretnék menni.

- Persze, előbb még nekem is meg kell fogalmaznom a kérdéseimet. Arra gondoltam, ez után le fogom őket írni, és azt is, hogy mire jutottam velük kapcsolatban - ötletelt Hugo.

- Miféle kérdésekről beszélsz? - Követtem Hugot, aki lelkesen törte magának az utat a sötétségben. Szinte szikrázott körülötte a levegő.

- Szerintetek.... szerintetek annak a férfinak... voltak emlékei? - Mary bátortalan kérdését először meg se hallottuk, csak miután elismételte. - Szerintetek volt? Nem olyanra gondoltam, mint ami a naplómban van, hanem igaziakra - a magát önkényesen többgyermekes családanyának kikiáltó mindig lelkes Mary, most idegesen szorongatta sárga munkaruhája szélét és szemét bizonytalanul kapkodta egyikünkről a másikunkra.

- Nem tudhatjuk biztosan - válaszolt sebesen Hugo, mielőtt rávághattam volna nagy lelkesen egy Persze-t. Alig észrevehetően megrázta a fejét, mikor csodálkozva felé fordultam. - Ha vége a műszaknak visszamehetünk a csarnokba - tette hozzá engesztelően.

Mary hálásan elmosolyodott. Én kissé értetlen fejjel bámultam Hugora. Persze megértettem azt, hogy miért tette, csak nehezen fogtam fel, de ha Marynek ez megfelel, akkor én nem akadékoskodhatok.

Nem kellett sok időnek eltelnie, hogy Mary túltegye magán az imént történteken és vidáman belevágjon a mesélésbe.

- Mikor kicsi voltam, egyik szombaton, miután hazaértem az iskolából, akkor még szombaton is jártunk iskolába, mikor annyi idős lehettem, mint ti, anyukám fáradtan fogadott. Egész délelőtt sütött-főzött, és délutánra teljesen elfáradt. Megkért, hogy a csirkét és a bort, amit összekészített, vigyem el a nagymamámhoz, aki az erdő közepén lakott. Emlékszem, rossz volt az idő, ezért anyukám rám adta azt a rémes piros ponchót. Félúton megálltam virágot szedni, és találkoztam egy farkassal... az a ház az erdőben az óta is áll, ahol a nagymamám lakott. A halála után, mivel messze volt a várostól üresen maradt. Bajos lett volna onnan minden nap bejárni dolgozni és iskolába. Benőtte a tüskés rózsa. Két évvel az után, hogy a nővérem eltűnt, anyukám úgy döntött, hogy eladja a házat. Mikor megérkeztek a hivatalból kirendelt értékbecslők és kivágták a rózsát, hogy körbe tudjanak nézni a házban, tudjátok kit találtak bent? A nővéremet. Igen. Ott volt szegény. Elaludt a nagymama virrasztásán, és később nem tudta átverekedni magát a rózsán. Cale, a hivatalnok, aki megtalálta, most a férje. Két iskolás fiuk van... - emlék elméletei közt elkalandozva felbámult a mennyezetre. Kíváncsian vártuk, hogy folytatja-e. Mindketten szerettük Mary történeteit. Néhányban megbújva felfedeztünk olyan meséket, amiket már mi is olvastunk.

Megszólalt a gong. Ideje volt megszaporázni a lépteinket, hogy beérjünk a következő beállóba. A szellemköd gúnyosan felröhögött mellénk érve. Visszaöltöttem rá a nyelvem, miután eltűnt a szemünk elől. A nagy zakatolás lassan elült, helyét Mary fojtott zokogása vette át. Mikor hátrafordultunk a döbbenet szinte megbénított mindkettőnket. Mary a falnak támaszkodva állt, egyik kezét a szája elé szorította, a másikban egy arany jegyet tartott. Rajta felirat: MENNY.

AZ ELSŐ TOVÁBBLÉPŐ