TEKERGŐ: Lélekvasút III.

Néhány végtelennek tűnő pillanatig senki se szólalt meg. Egyedül a topánom talpának tompa koppanásait lehetett hallani a visszafojtott lélegzetektől remegő légtérben. Hátamat égették az angyallelkűek különös tekintetei. Éreztem, de nem mertem hátranézni. A csöndben elszállt a hirtelen támadt magabiztosságom és rám szakadt a döntésem véglegességének súlya. Nem fordulhattam vissza!

Felszegett fejjel álltam a pokolfajzatokkal szemben. Ha a lélekalkotóim kisülésszerű rezgései nem bontották volna meg a haloványan kirajzolódó körvonalakat, könnyedén észrevették volna, hogy lassan egész lényemen eluralkodik a remegés. Pillantásommal a kezeiket kerestem. Ösztönszerűen éreztem fontosak voltak számunkra a kezek. Hála érzete öntött el, ahogy arra gondoltam, valaki kinyújtja felém a kezét.

Végül az egyikük, egy a harmincas évei közepén járó férfi előrelépett és megveregette a vállamat, majd szép sorjában a többiek is üdvözöltek. Néhányan esetlenül felém lendítették kezeiket vagy meghajtották előttem a fejüket.

A szőkeség türelmetlenül megköszörülte a torkát.

- Itt végeztek is. Az ajtókon át - Amint kimondta ezt, két ajtó jelent meg egymással szemben a lebegő szavak alatt. Akik közel álltak hozzájuk, gyorsan elhátráltak a faltól vissza a Váró közepe felé. - mindenki a szállására juthat, összeismerkedhet a többiekkel és pihenhet mielőtt a vágányfőnök megkezdi a beosztásukat.

Az angyallelkűek csapatához sétált az eddig a megmentőm mellett némán élló férfi. Az ajtó szélesre tárult előtte, mindenkit elvakított a kiáramló éles fehér fény. Mielőtt megszokhatta volna a szemünk, már mindannyian átsétáltak rajta, az ajtó bezárult utánuk és nyomtalanul belesimult a falba. Habár egyiküket sem ismertem, mégis szomorúságot éreztem, amiért nem is lesz esélyem rá.

 Hozzánk a megmentőm csatlakozott. Láttam, ahogy a többiek is megérzik azt, amit korábban én is. Habár haragudni akartam rá azért, mert magamra hagyott, kétség kívül volt benne valami, ami mindannyiunkat vonzott és megnyugtatott. Olyan volt, mint egy biztos pont.

Egy biztos pont, amiről még akkor nem tudhattam, de legtöbbünk életéből hiányzott.

- Sziasztok, örülök, hogy megismerhetlek titeket. Én leszek a főnökötök. Nyugodtan szólíthattok is így - mutatkozott be. Az ő mosolya halványabb volt, mint a szőkeségeké, de valódi volt, tele érzelmekkel. Szemei sötétek voltak, tekintetének mélységében könnyen el lehetett veszni. Alig észrevehetően mért végig mindenkit. 

- Hogyan? - kérdezett vissza félénken egy idősebb nő.

- Főnöknek - biccentett a megmentőm, s barátságosan a nő felé biccentve megpróbálta eloszlatni annak zavart feszengését . - Induljunk! Majd meglátjátok, nem kell semmitől tartanotok még.

Az ajtó egy kietlen folyosóra nyílt. Néhányan, akár az angyallelkűek, mintha lemaradástól félnének, előresiettek néhány lépést. Főnök nem szól rájuk, csak terelgette a lemaradni vágyókat, miközben folyamatosan beszélt hozzánk. Azt hiszem, meg akart nyugtatni minket, habár nem igazán értettem, amiket mondott. Később viccelődni próbált. A nem kicsit nyomott, komor és zaklatott hangulatban lévő lelkek közül nem sokan voltak vevők erre. Mind el volt foglalva a maga  gondjával, amely még a halálba is követték, habár megfogalmazni, hogy mi is az, nem tudták volna. 

Én a sor végén sétáltam másodmagammal, és a sorsom alakulása helyett próbáltam inkább a csapattársaim hátára koncentrálni. Egész apróra húztam össze a szemeimet, így csupán imbolygó masszákat láthattam belőlük.

Ahogy egyre csak haladtunk előre a folyosón, a pokolfajzatok vállai megrogytak. Egyesek szorosan összefonták maguk előtt a karjukat, mások a fejüket fogták. Előttem a sötét kosztümbe öltözött nő egyik kezével a nyakát masszírozta, míg a másikat a gyomrára szorította. Elhatároztam, kizárom a fejemből azt a fojtogató érzést, ami rám tört azóta, hogy beléptünk ide. Visszatartottam magam, hogy ne kezdjek el nyeldekelni.

Egyedül a melegítőruhás fiú tűnt nyugodtnak. Karjai lazán lógtak az oldala mellett, tornacipője talpa meg-megcsikordult a járólapokon. Szinte lomhának tűnt, ahogy mellettem lépkedett.

- Ne aggódjatok, a fantomfájdalmak hamar elmúlnak - szólt Főnök megemelve a hangját, hogy mindenki halhassa. "Fantomfájdalom"? Egyikünk sem értette pontosan a szót, de a lényeget azért felfogtuk. El fog múlni.

A folyosó végtelennek tűnt. Szikrázóan tiszta fehér fala, mennyezete és padlója szinte egybeolvadt. Csak mentünk és mentünk. Úgy tűnt, nem jutunk előrébb. Páran egymás mellé verődtek és elkezdtek halkan pusmogni, de hangosan senki se mert megszólalni, ahhoz még túlságosan meg voltunk illetődve, azt hiszem. Nekem meg egyébként is folyamatosan küzdenem kellett a torkomat fojtogató érzéssel.

- Ne aggódjatok. Jó döntést hoztatok - próbálkozott ismét valamivel Főnök. - A Glória a Földön egyébként is női névnek számít.

Erre már azért néhányan felkapták a fejüket. Néma csend, majd halk horkantás, kuncogás, végül kitört a nevetés.

- Szerencsétlenek... Vajon ők már tudják? - nyögte a horgas orrú férfi, miközben majd megszakadt a nevetéstől, holott nem is volt olyan vicces, amit Főnök mondott, de hiába, ragadós volt a dolog. A társaság felélénkült, és egyre másra érkeztek az angyallelkűek ellen irányuló beszólások. A kreatívabbakat próbáltam megjegyezni, és talán sikerült is volna, ha nem nyomja el őket a falakról visszaverődő nevetések, amely önmagukat gerjesztve egyre hangosabbak lettek, és mielőtt elértük volna a folyosó végét már azon is nevettünk, hogy valaki csak a szemeit forgatta, majd a váró felé bökött fejével. A nevetéssel együtt elszállt a fájdalom is.

- A fordulón túl ott lesznek a szobáitok - próbálta túlharsogni a vihorászó társaságot Főnök. - Mindegyik ugyanúgy van berendezve, rátok vár, hogy belakjátok és feldobjátok kicsit.

Belakjuk? A jókedv megbicsaklott ennél a szónál, de végül túlléptünk rajta. Jobban mondva, egyszerűen csak megpróbáltuk felfogni és elfogadni a helyzetünket. Nem tehettünk mást. Nem ismertünk más lehetőséget.

Kiderült, voltak köztünk olyanok, akik már a váróban összeismerkedtek kissé, és a szálláson egymás mellé akartak kerülni. Az épület roppant rugalmasnak mutatkozott e téren. Megjelentek vagy épp eltűntek ajtók a szerint, hol, hányra volt szükség. Mintha a falak valamiféle negyedik típusú halmazállapotba tartoztak volna. Szilárdan tartották az ajtókereteket és nekik lehetett dőlni, majd néhány pillanattal később egy ajtó visszahúzódott és a fal repedések és vakolathullás nélkül elnyelte.

- A közösségi helyiségbe ugyanazon az úton juthattok vissza, amin ide jöttünk - tájékoztatott Főnök úgy, hogy mindenki hallhassa a fontos információt, az is, aki már bezárkózott a szobájába. - Ott megtaláljátok majd, amire csak szükségetek lehet... az utónév szótárt is. Ha úgy érzitek készen álltok, akkor válasszatok magatoknak egy nevet. Még találkozunk, most dolgom van. - Elköszönt, majd gyors, ruganyos léptekkel elindult visszafele. Páran máris a nyomába szegődtek. Az ajtófélfának támaszkodva figyeltem őket, míg el nem tűntek a fordulóban, majd elkezdtem jobban szemügyre venni a szobámat. Ennek első lépéseként elnyúltam a frissen vetet ágyon és kipróbáltam, mennyire rugalmas a matrac.

Halk kopogtatásra riadtam. Mintha egy pillanatnyi örökkévalóság telt volna el azóta, hogy lefeküdtem. Gyorsan felültem és körülnéztem. A mozdulatsor olyan természetes volt, mintha már nagyon sokszor megismételtem volna. Egy közönséges reflex. Egy szeletkéje a volt életemnek.

- Megyünk együtt? - kérdezte a dagi, melegítőruhás fiú. Hangja bizonytalanul remegett. Elképzelésem se volt arról, mióta állhatott ott, de kényelmetlen ficergéséből arra következtettem, hogy már jó ideje. Az orrom körül a részecskéim vad zizegésbe kezdtek, a lelkem egy darabkája felhevült, szinte égetett. Éreztem, a pirulás lassan végigkúszik az egész arcomon. 

- Persze - válaszoltam végül zavaromban lehajtott fejjel. Feltápászkodtam az ágyról, és kiléptem a hófehér szobából. - Van már elképzelésed, hogy milyen nevet választasz? - kérdeztem, hogy ne teljen kínos némaságban az út.

- Nem, még nem - vonta meg a vállát, és bánatosan lehorgasztotta a fejét.

- Dettó - sóhajtottam. - Miért választottad az pokolfajzatokat?

- Úgy éreztem, nem illenék be az angyallelkűek közé. És te?

- Idegesített, hogy Glóriának hívnak - vallottam be őszintén.

- Engem is. Egy lélek a csarnokban már korábban megjegyezte, hogy a Glória... női név, mert túl hangosan szólongattak, és hallotta - a felelevenedő emlékek hatására fájdalmasan felnyögött, és az egész arca kékes-rózsaszínbe fordult. - Látnod kellett volna, milyen szemekkel nézett rám, és hallanod kellett volna, miket vágott a fejemhez az idős hölgy. Azt hittem transzvesztita vagyok, bármit is jelentsen ez, csak nem emlékszem rá... kicsit megnyugodtam, mikor kiderült, hogy mégse. - Arcomról szinte azonnal leolvasta a kérdést. - Valaki elmagyarázta nekem. Tudod a Menny peronján jelentem meg, és elég sokat kóboroltam, mire valaki segíteni tudott nekem és izé... - kínjában végül felfújta az arcát és elhallgatott. Lopva végigmértem. Kopasz volt és kövérkés, szürke melegítőszettet viselt fehér edzőcipőkkel. Tökéletesen beleillett az itteni környezetbe, azt leszámítva, hogy úgy tűnt, vele ellentétben az itt dolgozók mindegyike tökéletes testfelépítéssel lett megáldva.

A közösségi helyiségben csupán egy szabad asztal volt, rajta vaskos utónév szótárral. Gyanakodtam rá, hogy mindkettő csak az imént jelent meg a számunkra. A többiek már - egyedül vagy párban - javában tanulmányozták a könyvet.

- Kezdem az olvasást, figyelj - kezembe vettem a szótárt, és fellapoztam az A betűnél még mielőtt leültünk volna. - Aaban, Aabha, Aad, Aadam, Aadan, Aadi, Aadil, Aadje, Aaf... - a fiú minden névre csak bólintott. Mély levegőt vettem és folytattam. Jött a A, majd a C és így tovább. - Earwin... Gandhi, Gandolf... Hugin, Hugleikr, Hugo...

- Állj - kiáltott fel. - Ez lesz az!

- Hugo - ismételtem el a nevet. - Biztos?

- Igen, biztos - nevetett fel izgatottan. A többiek felénk fodultak, odajöttek hozzánk és gratuláltak neki. Akik már szintén ráakadtak a nevükre, kezet ráztak Hugoval, éskölcsönösen bemutatkoztak egymásnak. Kézrázás. Kezek.

- Most te következel - húzta maga elé izgatottan a könyvet, majd halkan, hogy másokat ne zavarjon, olvasni kezdte a neveket. Kissé hadart, néhol nehezen lehetett csak kivenni az egymás mögé torlódó magánhangzókat.- Aacht, Aadarshini... Dafne... Kaak, Kaarina... Katje... - a nevek monoton dallamára lassan én is elkezdtem mozgatni a fejem. Hugo fáradhatatlanul gyűrte le az oldalakat.  A I betűnél elfogott a félelem, hogy soha nem lesz meg a nevem. Hugo megnyugtatott, hogy még rengeteg van hátra. -  Madaline... Nanami, Nanca... Nastassia, Nastenka... - kezdtem úgy érezni, hogy nekem nincs is nevem. Hugo elhallgatott, mire felkaptam a fejem.

- Mi történt? - kérdeztem meglepetten.

- Berekedtem... bocs. Máris folytatom...

- Nyugi, lesz még elég időd - állt meg az asztalunk mellett egy sovány, középkorú nő. - Örvendek, Chieko vagyok.

- Örvendek, Hugo - pattant fel készségesen a helyéről a fiú, hogy kezet rázhasson Chiekoval. Biztos voltam benne, hogy ez is azok közé az önkéntelen mozdulatok közé tartozik, amit magunkkal hoztunk a Földről. Féltékeny voltam rájuk.

- Csak... folytassuk... - morogtam az orrom alá.

- Rendben. Hol is tartottam? Nas... Nastenka, igen ez volt az utolsó - Hugo a megfelelő név alá tette az ujját, hogy ne ugorhasson át egyet se, majd mély levegőt vett, és ismét nekiveselkedett. - Nastia, Nastunye...

- Várj! Nastia! Nastia, ez lesz az! - kiáltottam fel. - A nevem Nastia - végre megértettem azt az örömöt, amit Hugo és Elizabeth is átélt, mikor meghallotta a tökéletes hangsort, a nevét.

- Biztos vagy benne? - ráncolt kétkedőn a homlokát Hugo. Fülig érő szájjal bólogattam. - Ez esetben... Örvendek, Hugo - nyúlt át a fiú az asztal fölött, hogy kezet szoríthassunk.

- Örvendek, Nastia.

Felpattantam az asztaltól, és mindenkihez odaléptem.

- Örvendek, Nastia.

- Szintúgy öröm, hogy megismerhetem, Jakab.

- Helló, Nastia vagyok.

- Szia, Mary.

- Szia, én Helga vagyok.

- A nevem Evans.

- Az enyém Nastia.

- Rosemary.

- Hildegárd.

- Örvendek, Nastia.

 NASTIA