TEKERGŐ: Lélekvasút XI.

- Megtaláltátok, igaz? - kérdezte Főnök. Hangja teljesen nyugodt volt. Ahogy előlépett a sötétből egyből felugrott testem rezgésszáma és a fülemben duruzsolt, hogy szinte alig hallottam, mit mondott. Ruganyos léptekkel közeledett felénk. Egész megjelenésében volt valami mélységes nyugalom, mondhatnám, elégedettség, de nem tudtam eldönteni, hogy ez a jelen esetben minek köszönhető. Lebuktunk. Elkaptak. Végre terítékre kerül egyből két pokolfajzat is. Örüljünk. Végük. Egyre vadabb rémképzetek tolultak a fejembe, de valahogy egyiket sem éreztem racionális következménynek. Főnök sohasem éreztette velünk, hogy nem vagyunk olyan jók, mint a Glóriák. Sőt, barátként kezelt minket. A támogatónk volt, a megmentőm. Mi lehet az? Mi történik?

Kétségbeesetten összefontam magam előtt a karom, hogy ne babráljak addig se a ruhám végével, és talán kevésbé látszik az is, hogy mennyire remegek.

Minden lépéssel, amivel közelebb ért hozzánk Főnök, egyre jobban kezdtek összekuszálódni a gondolataim. Kétségek gyötörtek. Vajon tényleg ismerem? Hisz én olyan rosszul szoktam megítélni az embereket. Rosszul gondoltam volna? Mi lesz velünk? Mit fog tenni? A kérdésektől, amikre nem tudtam választ, csak megfájdult a fejem, és görcsbe ugrott a gyomrom. Mellettem Hugo csöndesen, kutató tekintettel nézte a közeledőt.

Főnök alig két méterre állt meg tőlünk, testével eltakarta szemünk elől a sikátor egyetlen bejáratát. De mégis hova szökhetnénk innen? Megpróbáltam kiűzni a zavaros gondolatokat a fejemből. Több-kevesebb sikerrel.

- Mit találtunk? - kérdezte Hugo  egész halkan.

- Túl korán jöttem volna? - kérdezett vissza Főnök meglepetten. Sehogy se tudtam összekapcsolni a reakcióját a helyzettel, de még Hugo kérdésével sem. Főnök körülnézett az udvaron, és hirtelen úgy tűnt, mintha elfogta volna az idegesség. Hosszan megdörzsölte a homlokát, hogy kimasszírozza belőle a ráncokat. - Na, de most már mindegy...

Talán... talán úgy akarta intézni, hogy ne találjon itt minket? Ha valóban ezt tervezte, akkor nagyobb a kihágás, mint azt feltételeztem. Bár nem is igazán feltételeztem semmit. Nem mertem belegondolni. Vagy mégis? Megtettem? Minden olyan homályossá kezdett válni attól kezdve, hogy Hugo elárulta, mire készül.

Nastia, embereld már meg magad! Nemcsak nem szabad kimutatnod a zavarodottságod és a félelmed, hanem... ne félj! Ne félj! Ne reszkess! Szedd össze magad.

Legszívesebben pofon vágtam volna saját magam. Olvastam több helyen, hogy az milyen jól észhez tudja téríteni az embereket. Kezdjük ott, hogy nem szabadott volna beleegyeznem ennyi kétely mellett ebbe a tervbe. Valahogy le kellett volna beszélnem Hugot vagy szólni a többieknek, és közösen meggyőztük volna arról, hogy kerülje el messze a Dühöngőt.

Minden lehetetlenül gyorsan történt. Eddig mindenre annyi időnk volt, most meg... még egy gondütés se hangzott el, mióta leadtuk a műszakot. Mi lesz Hildegárd könyvével és mi lesz velünk?

Hugo látszólag maga is épp olyan nyugodt volt, mint Főnök. Vagy inkább belenyugodott a dologba. Nem tudtam eldönteni. Csak azt tudtam, nem hagyhatom cserben. Nem hátrálhatok ki most. Kivert a jeges hidegség és éreztem, hogy bármelyik pillanatban kibuggyanhatnak a könnyeim. Ilyen voltam. Ilyen gyenge. De ennek most vége! Ki fogok tartani.

- Hugo - szólalt meg végül Főnök ünnepélyes hangon az igen hosszúra nyúlt hatásszünete után. -, tudom, mi hozott téged ide. Elérkezett az indulásod ideje, az utat már meg is találtátok.

Meglepettségem nem is lehetett volna ennél nagyobb. Miféle idő? Miféle út? Lenéztem Hugora, ő is kővé dermedten ült.

- A sín?

- Pontosan - kiáltott Főnök, mint valami kérdezz-felelek műsor házigazdája, aki fellélegzik a helyes felelet hallatán. Egyáltalán nem tetszett a viselkedése. Megrémített.

- És hova vezet tulajdonképp? - puhatolózott tovább Hugo felcsillanó szemekkel. Miért akarod tudni?

- Mint láthatod, nem használjuk túl gyakran. Jó, a bokrok csak egy kis körítés, de próbáltuk természetesebbé tenni. Tudod, minden vágány utal arra, ahová vezet - végig Hugohoz beszélt, mintha én valami felesleg lennék, nem is léteznék. Talán zavart volna más esetben, de így legalább volt időm, hogy elkezdjem megemészteni a hallottakat.

- A Földre... a Földre? Ez az út visszavezet a Földre? Hogy lehetséges ez?

- Egyszerűen. Hugo, neked még sok évet le kell húznod a Földön, mielőtt megkapnád a jegyedet - tárta szét a karját Főnök.

- Innen vissza is lehet jutni? - tört ki belőlem élesen az első kérdés.

- Élet... halál közt, igaz? - kérdezte lassan Hugo. Megint ő volt aki hamarabb kikövetkeztette a megoldást. Hát persze, ha Maryt az orvosok meg tudták volna menteni, ő is visszajutott volna a Földre.

- Hugo, emlékszel már valamire?

- Nem. Még semmire.

- De most el kell indulnia? - fordultam vissza Főnökhöz, aki mosolyogva bólintott. Azt hittem menten kifakadok, hogy miért ilyen hirtelen, és miért Hugo, de különös módon boldogság és nyugalom öntött el. Szóval Hugonak sikerült. Visszatérhet a Földre.

- Ez csodálatos, nem igaz? - fordultam a fiúhoz.

- De én nem akarlak itt hagyni - felelte borúsan. - Én nem ezt akartam.

- Válaszokat akartál és megkaptad azokat - szúrta közbe Főnök.

- Mi másra vágytál? Ez a... ez a legjobb dolog, ami történhet itt velünk, és veled meg fog történni. Visszajutsz.

- Én nem hittem, hogy ilyen végleges lesz. Azt hitte... azt gondoltam, talán papírok lesznek itt, valami, amit elolvashatok, aztán átgondolhatom.

- Hugo, ezen nincs mit gondolkodni!

- De van! - kiáltott fel szenvedélyesen. - Nagyon is van!

Kérdőn Főnökre néztem, hátha szólni akar. Figyelmeztetni Hugot, hogy ne makacskodjon vagy meggyőzni vagy bármi. Mégis úgy állt ott, mint akit cseppet sem zavarna a fejlemények. Ha esetleg rám nézne és látná, mit akarok, de nem. Végül feladtam és visszafordultam Hugohoz.

- Akkor mond.

- Ez nem ilyen egyszerű. Nekem át kell gondolnom.

- Hugo, nyugodj meg! - alig akartam elhinni, hogy ezt épp én fogom mondani épp neki. - Biztos nem olyan bonyolult. Emlékszel, Mary is milyen hirtelen távozott, de azt is megoldottuk, úgy, hogy átbeszéltük.

Reméltem, nem kezdi el boncolgatni a "megoldottuk" részt. Nem igazán akartam felidézni azokat a visszhangokat. Vajon Helgát is kísértették Jakab távozása után? És Hildét is fogják, ha Evans előbb távozik?

- Csak olyan váratlanul ért. Ha lennének már emlékeim, talán könnyebb lenne, de még úgy érzem, visszafordulhatnék, csak nem tudom, hogy.

- Miért akarnál visszafordulni?

Sokáig nem felelt. Egyszerűen megnémult. Leszegte a fejét és nem volt hajlandó se rám, se Főnökre nézni. Vártam, amíg csak el nem fogyott a türelmem.

- És velem mi lesz? - fordultam Főnökhöz. Ha Hugo nem akar beszélni, nem kell neki.

- Hát épp ez az! - kiáltott. Hugo nem szokott kiabálni. - Hogy védjelek meg, ha el kell mennem? Mi lesz veled nélkülem? És mi lesz velem? Biztos... magányos lennék.

- Ami azt illeti, ezen tudok segíteni - szólalt meg végre Főnök. Nem is értem, miért várt ennyit, miért kellett ennyi ideig vergődnünk itt.

- Hogyan? - kérdeztük szinte egyszerre.

- Nastia, eredetileg csak később kellett volna indulnod, de igaz az, ahogy sokan gondolják, ezek nem megmásíthatatlan elrendeltetések, hanem tanácsok, egy irány - habár ismét komolyra vette a hangnemet, szája szélén mosoly bujkált. - A te felelősséged lesz, Hugo. Vigyázz rá, védd meg, és légy mellette... és szeresd őt egész életeden át, úgy ahogy most is.

- I-igenis - nyögte ki Hugo döbbent arccal.

Én szóhoz se jutottam. Hát mennyi meglepetést kell még kiállnunk a közeljövőben. Már azon kívül, hogy visszakapjuk az emlékeinket.

- Ezek szerint találkozni fogunk? A Földön.

- Igen - Intett a fejével, hogy részéről ez a rész le van zárva. Kérdezni akartam még, de torkomon akadtak a szavak. Egyértelmű parancs volt a tekintetében. Ne akarj többet tudni, ezt sugallta. Kicsit elcsüggedtem, de azért hamar sikerült összeszednem magam. A lényeget kell magam előtt lássam. A lényeg az, hogy találkozni fogunk, és ha ezt Főnök ígérte, akkor biztos úgy lesz.

- Akkor... mindketten visszatérünk az életünkbe, amit magunk mögött hagytunk... ideiglenesen, és csak várnunk kell, és találkozni fogunk - foglaltam össze, ami az imént elhangzott, mert látszott, újonnan kinevezett védelmezőmet úgy lesokkolta a hír, és még mindig képtelen volt megszólalni.

- Lényegében igen, de sose feledjétek, az itt töltött időt és azt, hogy mi mindent tanultatok. Ez el fog kísérni egész hátralévő életetekben. Induljatok hát! - Főnök színpadiasan a gazos út felé intett.

- De... de mi még nem indulhatunk - léptem felé hirtelen elszántsággal.Az egy dolog, hogy Hugo nem akart hirtelen indulni, az meg, hogy hirtelen mindkettőnknek itt kell hagynia a Rendezőt, egy egészen más dolog.

- Miért is nem? - kérdezte Főnök, és ekkor valóban meglepettnek tűnt.

- Mert a többiek... nem tűnhetünk el csak úgy, és még Rose megkért, szóljak Hildegárdnak a könyvről - feleltem lesütött szemekkel. Úgy éreztem, az egész csak kifogásként hangzott, pedig én tényleg nem akartam csak úgy eltűnni innen.

- Nyugodj meg, Nastia, ezeket én majd mind elintézem. A titok birtokában többé nem térhettek vissza a Rendezőbe.

Jakab és Mary is kapott időt arra, hogy elbúcsúzzon tőlünk. Ők elmondhatták, kik voltak. Mi miért nem? Miért nem mondhatjuk el nekik személyesen ezt a hírt? Azt, hogy van remény.

- A titok? A vágány? - Hugo végre kezdett magához térni a sokk után. Kezemet a vállára tettem, hogy érezze még itt vagyok mellette.

- Pontosan - bólintott Főnök ismét elégedett mosollyal.

-  Akkor... menjünk - súgta Hugo. Felállt és egy hosszú pillantást vetett a félig földdel betemetett sínekre, majd rám nézett.

- Rendben, rendben. Igen, menjünk - Most mit mondhatnék? Nem felejtettem el semmit? Akartam mg valamit mondani? Persze, hogy akartam. Helgának, de már nem mondhatom el. Főnökre se bízhatom. Ez is olyan végzetes dolog, mint Marynél. Elhagyjuk a Rendezőt, és egy életen át nem térünk ide vissza.  - Viszlát. Akkor viszlát, Főnök. Még találkozunk? Biztos találkozunk, igaz? Meg foglak ismerni? Úgy értem, köszönök mindent - zavartan elhallgattam. Megint csak össze-vissza beszélek. Egész másképp képzeltem a búcsúzást. Nem ilyen rohanvást, hanem... békésen. Úgy képzeltem, mint egy megbékélést. - Köszönöm, hogy olyan sokszor megmentettél, és segítettél, és...

- Emlékezni fogok rátok, és ti is emlékezhettek majd rám - felelte titokzatoskodón Főnök.

- Utoljára még... még... köszönöm! - odarohantam hozzá, és szorosan átöleltem. Csak egy utolsó érintés, hogy megtaláljam a békémet, hogy el tudjam fogadni ezt a hirtelen távozást.  - Főnök, mi az igazi neved? Hogy úgy emlékezhessek rád - merészen letegeztem, mint a diákok a tanárokat a ballagás után.

- Sariel - gyengéden viszonozta az ölelést. - Egy darabon talán elkísérhetlek titeket.

Odalépett a sínhez és csizmájával megkocogtatta a vasat. Az ágak szétváltak, és a szél egyszeriben lefújta róla a földet és a rozsdát is.

- Zaphkiel, ne fáradj, elkísérem őket én - szólt egy számunkra láthatatlan valakihez.

- Rendben - hangzott az éteri felelet, majd két kék színű jegy jelent meg Sariel előtt.

- Ez a tiétek. Igazából csak formaság - nyújtotta felénk a jegyeket Sariel.

Ahogy megérintettem hirtelen láthatóvá vált számomra a megálló és a Föld felé induló magányos szerelvény is. Vajon egész idő alatt ott állt, csak mi nem láthattuk még?

Sariel elindult, mi gyors léptekkel követtük. A szerelvény ajtajához érve megállt, s ahogy Peronbiztos is szokta, kezelte a jegyeket, majd visszaadta őket. - Beszállás!  Az út egy helyen ketté fog ágazni. Addig kísérhetlek titeket. Onnantól mindkettőtöknek egyedül kell tovább mennetek.

Bólintottunk. Hugo megszorította az izgalomtól reszkető kezemet, és felszálltunk.

FORDULATOK