TEKERGŐ: Lélekvasút IX.

A fekete-fehér képről egy hórihorgas orrú férfi nézett vissza rám. Árnyék vetődött az arcára, de erőteljes vonásait még így is könnyen ki tudtam venni. Jobbján egy fiatal kínai lány állt széles vigyorral az arcán, két ujjával Victory jelet formálva. Mellette két hétévesforma kínai fiúcska értetlen arccal, de az is lehet, hogy rövid hajú lányok voltak, mindenesetre az egyik az orrát túrta épp. A férfi bal oldalán az öreg kínai állt, igaz, vagy húsz évvel fiatalabban, ám összehúzott szemöldökéről könnyen rá lehetett ismerni.

A lélek ráncos arcán csillogó könnyek gördültek végig, kezeit reszketőn összekulcsolta és motyogott valamit.

- Én... én... nekem mindenféleképp meg kell találnom őt.

- Mindenféleképp megtalálja, de ahhoz velünk kell jönnie. Egy léleknek veszélyes itt lent. Vissza kell mennünk a peronra. - Igyekeztem közömbös arcot vágni. Nem kell tudnia, mennyire felizgatott a kép látványa. Közben ő féltő óvatossággal visszacsúsztatta a zsebébe. Ahogy elrendezte a mellényét, kivillant egy pillanatra a csillogó aranyjegyének csücske.

- Visszamenni? Miért? Én a Pokol felé tartok - ellenkezett tovább. Habár mindketten gyerekek voltunk, és egyikünk se nőtt túl magasra, a kínai mégis alacsonyabb volt nálunk, de az is biztos, hogy ez őt nem zavarta.

- Lehet, de akit keres, az nincs a Pokolban - rázta meg a fejét Hugo fontoskodón, majd intett, hogy induljunk, ám a lélek még mindig nem mozdult. Makacskodását kissé elnyomta a gong mély, zengő hangja.

- Az nem lehet. Én ismertem őt. Nem akarok visszamenni. Higgyék el, addig nem nyugodhatok békében, míg meg nem találom - egyre határozottabban szólt, és ahogy összehúzta sűrű szemöldökét, rendkívül mérgesnek is tűnt, épp mint a képen.

Magamra erőltetett nyugalmam egy szempillantás alatt eltűnt. Épp elég zavaros volt az elmúlt időszak számomra, és mikor úgy tűnt, végre kilábaltam belőle, megjelent ez a lélek, és mindent felborított ismét. Nem volt erőszakos, legalábbis nem tűnt annak, de mégis, mi van, ha ránk támad, és nem tudjuk megállítani? A legfontosabb pedig, hogy milyen kapcsolatban állt a Jakabbal.

- Ha nem... jön azonnal velünk kénytelenek leszünk erőszakot alkalmazni - hangom végig remegett, így teljesen hatástalanná vált a mondat, de azért felemeltem a kezem, és felvettem a tanult alapállást.

A kis kínai elhallgatott és kétkedve meredt rám, majd megadón sarkon fordult, és lassú léptekkel elindult. Meglepett, hogy ilyen könnyen feladta. Hugo mindkettőnk nevében nagyot sóhajtott.

- Kin úr, sietnünk kell. El kell érnünk a legközelebbi menedéket, mielőtt a pokoljárat ide érne.

A kínai hátralesett, de csak némán bólintott. Csöndesen haladtunk előre. Minden idegszálammal az öreg hátára összpontosítottam. Hogy a fenébe sikerült lejutnia ide? Igaz, hogy elég nagy a kavarodás mindig, mert sokan nem akarnak beszállni a szellemködbe, de arra ott vannak Peronbiztos segítői. Ha bent áll a járat, akkor a füst is elég sűrű. Talán mégis volt esélye elrejtőzni Peronbiztos elől, majd lejött ide. Akkor is fura szerzet.

Már félúton járhattunk, mikor váratlanul megállt és hátrafordult.

- Mi történt?

- Nekem el kell jutnom a Pokolba - suttogta. Szemei elszántan villogtak, majd egy rekedtes csatakiáltással nekirugaszkodott, és teljes erőből Hugónak rontott. Fellökte, majd rohanni kezdett visszafele.

- Állítsd meg! - kiáltotta Hugo, majd felnyögött, mikor a sárga fonál megfeszült és megrántotta a karját.

- Vágd el, gyerünk, csomózd ki! - sürgettem, miközben magam is a csomóval kezdtem babrálni. Pedig olyan jó ötletnek tűnt, és minden más őrjáraton az is lett volna. Kellett nekem legutóbb is megijednem?

Nagy nehezen, de végül sikerült kiszabadulnom.

- Várj meg a menedékben! - kiáltottam, azzal futásnak eredtem.

Követtem a menekülő lélek fényét egyre közelebb és közelebb érve hozzá. Előttem az öreg lihegése, hátam mögött a szellemköd mind hangosabb hörgései töltötték be a teret.

- Most már fusson tovább! - ordítottam rá elkeseredetten, amiért ilyen helyzetbe hozott. Karon ragadtam, és szinte bevonszoltam a menedékbe.

A szellemköd pöfékelve nyargalt el mellettünk. Figyeltem az öreg arcát, ahogy felfogja mi is történik körülötte.

- Jakab nincs a Pokolban - próbáltam nyomatékosítani a tényt, hogy mihamarabb ki kell jutnunk, és ez legfőképp az ő érdeke. - Kérem, Kin úr, ne próbáljon meg még egyszer megszökni.

Hozzá akartam tenni azt is, hogy felesleges lihegnie, mivel már nem él, és a légzés az csak egy egyszerű berögződés, de végül mégse tettem. Úgy éreztem, az már tényleg túl sok új információ lenne.

Kin úr lehajtott fejjel, megadón elindult előttem. Nem szólt egy szót se, és ez eléggé zavaró volt. Nem elég, hogy egyedül maradtam egy idegennel, még csönd is volt. Nyomasztó. Olyan, amitől az ember pillanatról-pillanatra jobban kezd idegeskedni.

- Mesélne nekem arról, miért is akarja megtalálni? - kérdeztem végül.

- Nem-nem, ezt csak neki mondhatom - rázta meg a fejét Kin úr. - Veszélyes dolog.

- Én a barátja vagyok, illetve csak a munkatársa, de már jó ideje ismerem - próbáltam ismét szóra bírni. Kin úr megtorpant. Felkészültem arra, ha esetleg ismét fogócskázni támadna kedve, de végül egész másfajta rohamot indított ellenem, mint legutóbb. Kérdéseivel árasztott el.

- Valóban ismeri? Nem csak úgy mondta? Tényleg? Hogy van? Dolgozik? Mit? Milyen? Hogy néz ki most? - Kin úr egyszerre volt izgatott és bizonytalan, mintha nem tudna dönteni, valóban hinni mer-e nekem.

- Igen ismerem. Egyszerre... nagyjából egyszerre kerültünk ide, a Rendezőbe, pontosabban a Váróban találkoztam vele... - kezdtem bele a mesélésbe. Nem igazán gondolkodtam el azon, vajon ezeket elmondhatom-e egy léleknek, csak örültem, hogy beszélhetek, nincs csönd, és Kin úr rám figyel, nem pedig valami őrült menekülést tervez. Vagyis inkább csak ezt reméltem, miközben mindenféléről fecsegtem neki.

- Minden rendben - biccentettem Hugo felé, mikor elértünk a menedékhez, ahol várakozott.

- Utánad akartam indulni, amint elhúzott a szellemköd - kezdte. Legnagyobb meglepetésünkre Kin úr letorkolta belé fojtva a mondat második felét azzal, hogy milyen férfihoz nem méltóan viselkedett, hogy miért a lányra hagyta a munkát. Hugo hosszan nézte a töpörödött lelket, de végül nem szállt vitába vele.

A lépcsőkhöz közeledve megláttam egy alakot, aki érdeklődve figyelt minket. Először azt hittem, Főnök az, de közelebb érve már láttam, hogy csak Peronbiztos az.Fekete, fekete, időnként megtévesztő.

- ... szóltam neki, hogy mi történt - motyogta Hugo, és nem is akarta elrejteni sértődöttségét, amiért majd' szó szerint legyávázták.

- Jöjjön, Kin úr! Örvendek, Peronbiztos vagyok. Én felelek a beszállásért. Ha jól tudom önnek nem ide szól a jegye - rázott kezet roppant diplomatikusan a lélekkel. - Megtudhatnánk, mi vitte arra, hogy a Menny helyett a Poklot válassza? Megértheti, érdekel, hisz nem mindennapos.

A könnyed stílus nem igen nyerte el Kin úr tetszését és bizalmát. Elfintorodott, majd közölte, hogy keres egy férfit, és mindenáron beszélnie kell vele, addig nem hajlandó innen, a pályaudvarról továbbutazni, és csak beköszönni akart a Pokolba.

- Szóljak Jakabnak? - érdeklődtem.

- Igen, azt hiszem az lesz a legjobb. Ártani úgyse árthat senkinek, de azért mond meg a kollégának, hogy ki keresi, tudod, a biztonság kedvéért.

Gyorsat bólintottam, majd elsiettem a Váró felé. Végre elszabadultam a kis kínai mellől. Rettentő kínosnak éreztem a helyzetet. Találkozunk egy renegáttal, és bénázunk. Igen, ez az, nem lehet rajta szépíteni, bénázás, mert még az indítékait se tudtuk kihúzni belőle, ráadásul egy hajszálon múlott a lelkünk, ráadásul majdnem elvesztettem a fejem is. Hugo volt a nagy reményem, ő olyan okosakat szokott mindig mondani. Azonnal feltűnhet a partnerének, hogy Hugo mennyire értelmes, és így sokkal könnyebben kezd vele komoly dolgokról beszélgetni, míg én csak fecsegek. Most azonban Kin úr megtalálta a gyenge pontját, és lefegyverezte azzal, hogy gyávának nevezte. Sajnáltam Hugot, mert nem szolgált rá erre.

Jakabot nem találtam a közösségi helyiségben, így tovább mentem a szobák felé. Halkan kopogtam az ajtaján, amire egy kelletlen "Gyere be!" volt a válasz.

- Egy lélek keres. Úgy tűnik ismer téged. Még egy fényképet is mutatott rólad, de elég régit - hadartam egy szuszra. A férfi egész teste megfeszült, úgy figyelt. Összecsukta a könyvét, felállt, a széke támlájáról felemelte zakóját és lezserül a vállára terítette. Míg kiért, gyorsan körbepillantottam a szobájában. Még soha nem láttam. A falak csupaszak voltak. Az ágyon, a magányos széken és az íróasztalon kívül nem is volt más bútor bent.

- Mesélj róla! - kérte, és én elmondtam mindent, amit eddig megtudtam.

- A Pokolban keresett? - kiáltott fel meglepetten. - Milyen ember lehettem, ha ennek a Kinnek kétsége sem volt a felől, hogy a Pokolba kerültem? Ezek szerint mégiscsak jól választottam a váróban - hamar visszatért cinikus modorához és lehiggadt.

Amint meglátta Jakabot, Kin úr futásnak eredt. Ijedten hátraugrottam, Jakab meglepettségében mozdulatlanná dermedt. A kis kínai széttárta karjait, és szorosan átölelte a pokolfajzatot.

- Tudtam, úgy kell meghalnom, hogy nem köszönhetem meg neked mindazt, amit a családomért tettél, de mikor idekerültem, és kaptam még egy esélyt... - szavai zokogásba fulladtak.

- Mégis... mégis meghaltatok? Nem sikerült? - kérdezte megindult hangon Jakab.

- Nem, sikerült! Nem találtak ránk - kiáltott a kis emberke.- Liu és a többiek, én is, mind el tudtunk menekülni hála neked. Minden... minden évben viszünk virágot a sírodhoz, és... és képzeld... képzeld dédpapa lettem... voltam... Hoffmannékat egy héttel az után elkapták, lekapcsolták az egész bandát. Mit mondjak még? Mire vagy kíváncsi? - kérdezte szinte repesve a boldogságtól Kin úr.

Kikerültem őket, és Hugo mellé sunnyogtam. Nem akartam zavarni őket.

- Jakab valami rendőr lehetett - súgta Hugo.

- Hogy?

- Szerintem összeáll a kép.

- Akkor miért a Pokolban kereste Kin úr?

- Talán korrupt volt.

- De hisz megmentette őket.

Erre már nem volt több ellenérve Hugonak, de nem is tudta volna elmondani, mert Kin úr hozzánk fordult.

- Köszönöm, köszönöm, hogy segítettetek nekem. Nem nyugodhattam volna békében, ha nem találom meg a megmentőmet - hálálkodott. - Megmentett, az egész családomat megmentette, feláldozta magát miattunk, nehogy ránk találjanak.

- Most már emlékszel mindenre? - kérdeztem Jakabot.

- Igen, emlékszem - zavartan a hajába túrt - Mindig is tudtam, hogy én nem lehetek az az egy, aki élet-halál közt lebeg, most már a teljes történetet tudom. Benne voltam az amerikai-orosz maffiában. Testőrködtem, a fejeseket védtem egy Hoffman nevű fickó mellett. Aztán lefokoztak behajtónak. Ott épp az ellenkezőjét kellett tennem, mint korábban.  Ha nem fizettek... de nem ment. Láttam a nyomort, amiben élnek a családok és az kikészített.

- De ő nagyon kedves ember volt. Megpróbált kimenekíteni minket és még sokakat - vágott közbe Kin úr.

- Aztán lebuktam a főnököm előtt. Figyeltetett, de észrevettem. Tudtam, rajtam keresztül akarja megtalálni a családokat, és azt is tudtam, ha elkap, márpedig én nem menekülhettem, és elkezd vallatni, biztos megtörök.

- Félelmetes ember. Olyan sötét a tekintete mint az űrnek.

- Így hát golyót röpítettem a fejembe, mikor beszorítottak az üzembe - fejezte be Jakab. - Akkor azt láttam egyetlen megoldásnak.

Vallomása kurta volt és nem sok érzelmet mutatott ki. Már ismét fekete élére vasalt nadrágban és hozzá illő zakójában állt előttünk. Hátrafésült olajos hajával és átható tekintetével úgy festett, mint egy igazi profi.

- És most... most te is elmész? - kérdeztem remegő hangon.

- Igen. Azt hiszem - felelte. - Emlékeim birtokában már nem tudnék tovább itt dolgozni.

- Van nekem egy felesleges jegyem. Elfogadod? - kérdezte ekkor Kin úr mintegy mellékesen, és átnyújtott egy csillogó aranyozott jegyet, rajta a felirat: MENNY. Döbbenten meredtünk rá. Felesleges jegy?

- Mégis hogyan? Hogy? Miért? Lehet ezt egyáltalán? - Jakab komoly kimértsége egy pillanat alatt darabjaira hullott.

- Lehet bizony - felelte biztatón Peronbiztos. - Az a jegy a tiéd, csak eddig rejtőzködött. Illetve a megfelelő időpontra várt.

- Az nem lehet! Hisz rossz úton jártam egész életemben. Gengszter voltam.

- És jobbá tetted hetvennégy ember életét, akiknek ma már gyermekei, unokái és dédunokái vannak. Feláldoztad értük az életed - zárta le Peronbiztos egy intéssel. Láthatóan nem akart több ellenkezést hallani. Elbúcsúzott tőlünk, majd visszasietett a helyére.

- Mi azt hiszem visszamegyünk a járatba. Nem lóghatjuk el folyton a műszakot - képtelen voltam kimondani a búcsúzó szavakat. Jakab biccentett felénk, majd odaszólt Kin úrnak, hogy várja meg, és sietős léptekkel elindult a Váró felé.

- Egy jó tanács fiam - fordult Hugo felé a kínai, mielőtt mi is indulhattunk volna. - Légy határozottabb, különben mindenki beléd fog kötni, és ne hordj fényes nappal melegítőruhát. Sok magadfajta gyereket láttam életem során, akiket a kinézetük miatt csúfoltak és gyötörtek. Ne hagyd magad!

- Hugo, gyere, menjünk - húztam el a dermedt fiút Kin úr mellől. - Önnek meg jó utat!

Nem sikerült megkedvelnem a kis kínait. Lehet, hogy jó ember volt életében, de röpke egy gondnyi időben több felfordulást okozott, mint amennyi összesen történt itt eddig. Bárcsak megéreztem volna, hogy jobb, ha magára hagyjuk Jakabbal, de úgy kell nekem, ha nem bírok a kíváncsiságommal!

- Szerinted igaza volt? - kérdezte Hugo, amint leértünk.

- Miben? Kinek?

- Kin úrnak. Hogy... szerinted az életemben csúfoltak? Nagyon rosszul esett, mikor azt mondta. Szerinted lehet... lehet, hogy terrorizáltak és emiatt lettem öngyilkos? - kérdezte a fiú, és úgy nézett fel rám, hogy attól egész összefacsarodott a szívem.

- Hugo, fejezd be! - kiáltottam rá. Még soha nem beszélt így magáról. Soha nem mondta ki ennyire nyíltan, hogy öngyilkos lett, és elkeseredettnek se tűnt soha. - Nem tudhatjuk. Ne is gondolkozzunk most itt lent ezen! Inkább... inkább beszéljünk a pillangókról vagy a tehenekről - próbáltam terelni a témát amennyire csak lehetett.

- Jó kis párost alkotunk - jegyezte meg később. - Mikor neked volt szükséged valakire, hogy felrázzon, én ott voltam, és most, hogy nekem kellett valaki, aki észhez térít, te magadra vállaltad ezt a szerepet. Köszönöm. Mégis inkább beszéljünk valami másról, ne állatokról.

- Nem is tudom, hogy köszönjem meg, amiket értem tettél.

- Igazán nincs mit.

- Akkor... akkor... beszélgessünk...

- ... könyvekről.

- Remek, könyvekről. Belekezdtél már a második kötetbe?

- Nem, még ott tartok, mikor Jason elrejtőzik a hotelben.

ISMERŐS ARC