NYÁPLIC: Minőségi Forradalmak - Elszántság

"Nem sokkal az előtt ismertem meg édesanyádat, hogy a Klub Egyetemvárosba küldött."

Charlotte Lee, kezében Szun-Ce könyvével elnyúlt a puha paplanon. Hosszú lábai lelógtak a kollégiumi ágyának széléről. A háború művészete kedvelt olvasmányai közé tartozott, mikből előszeretettel idézgetett beszélgetései során akár hangosan, akár csak magában. A különleges kiadású könyv lapjain két hasábra osztva bal oldalt kínaiul, kandzsikkal, míg jobb oldalt latin betűkkel, a legújabb angol fordítással olvashatta az időszámításunk előtti hatodik században élt hadvezér és társainak írását.

Időnként rángásszerűen összehúzta szemöldökét, mikor olyan részhez ért, aminél a fordítás egysíkúsága felbosszantotta vagy ha nem teljesen értett egyet az olvasott kijelentéssel. Mégis, a háborúk és a világ nem is változott sokat az író és az olvasó élete közt eltelt kétezer-ötszáz év alatt. Semmi sem tudta kizökkenteni az erkölcsi és filozófiai tartalmak elméleti taglalásából mindaddig, míg egy egyre erősödő, ismétlődő hang meg nem jelent a szobában.

A harmadik kopogtatásra felsóhajtott, jelzőt tett a könyvbe, majd becsukta.

- Megint elhagytad a kulcsod? - kérdezte félhangosan, miközben elindult az ajtó felé, hogy beengedje Alice-t.

- Neem - hangzott a vékony, ámde határozottan felháborodott válasz. - Elfelejtetted kivenni az árbó' a tiedd.

Charlotte Lee arcán halvány pír futott végig, mikor meglátta a kulcscsomóját a kilincs alatt lógni. Még soha nem fordult elő vele ilyen figyelmetlenség. Miközben egy bocsánatkérő mosoly kíséretében kinyitotta az ajtót Alice-nak, elkezdte visszapörgetni az aznapi eseményeket, hátha rájön, mi köthette le annyira, hogy elfelejtse kivenni a zárból a kulcsot.

A legtöbb ember számára feleslegesnek és túldramatizáltnak tűnhet, hogy valaki ennyire fennakadjon egy ilyen csekély dolgon, de azok nem ismerik Charlotte Leet. A félig kínai, félig afroamerikai származású lány szigorú rendszabályok mellett nevelkedett egészen kis kora óta, hála konzervatív anyai nagyszüleinek hála. Megkövetelték tőle a fegyelmet, a teljes odafigyelést és a tökéletességet minden feladat elvégzése során. Hogy az elvárásoknak meg tudjon felelni, életét igyekezett a legapróbb részletig irányítása alatt tartani. Ennek szerves része volt a hazaérkezési rutinnal együtt járó kulcselrakás is.

Végül arra jutott, még nem volt ideje megfelelően visszarázódni a szobatársi szerepbe. Ismét mozgolódik valaki körülötte, sokkal kevesebbet lehet egyedül, ráadásul Alice megérkezése ismét újabb célpontot sodort Zoe elé, ami kissé rányomta a bélyegét a barátnői csevegéseikre.

- Hogy-hogy ilyen korán értél haza? - érdeklődött Charlotte Lee színtelen hangon. Egy hajgumit keresett, amivel összefoghatja a haját.

- Elmaratt a' zutolsó előadásom - felelt Alice elpirulva. Úgy érezte, szégyenkeznie kell a korai hazaérkezése miatt. Charlotte Lee az elmúlt három hétben többször is érzékeltette vele, hogy nem igazán kívánt vendég itt. Csupán átmeneti állapot ez.

- Melyik maradt el? - érdeklődött tovább Charlotte Lee egészen mélyről feltörő egyelőre igen enyhe rosszindulatból csak, hogy tovább beszéltesse Alice-t.

- Maaradt - ismételte el Alice a kihangsúlyozott szót, majd néhány rövid mondatban válaszolt Charlotte Leenek. - Szabad af 'ürdő?

- Persze-persze - Végre megtalálta a hajgumiját a bal papucsa sarkában. Leszedegette róla a hajszálakat, majd szakszerű mozdulatokkal magas copfba fogta fekete, szálegyenesre vasalt haját.

Míg Alice a fürdőszobában pepecselt, megpróbált ismét visszatérni az olvasáshoz, de már nem volt hozzá hangulata. Ahhoz több csendre és térre van szüksége, azaz magányra.

Charlotte Lee hiába nem akarta beismerni, sőt próbálta elnyomni a féltékenységét, azért ott volt benne az apró tüske, hogy Alice immár az új szenzáció. Hiába, Charlotte Lee is csak lányból volt, bármilyen okos, művelt és képzett lányról is volt szó. Csupán annyit tudott elérni önkontrolljának hála, hogy hangosan soha nem mondta ki, mit gondol Alice-ról, és nem vegzálta a kiejtése miatt. Ez még büszkeséggel is eltölthette volna, de inkább csak szánakozott azon, mi minden sületlenségen kattog az agya ahelyett, hogy az igazán fontos dolgokra koncentrálna.

Dühösen öklözött egyet a párnái közé, majd előhúzta az éjjeliszekrénye polcáról a laptopját, és megírta az aznapi eseményekről a naplóbejegyzését.

- Küldés - mormolta ajkai közt a bűvös szót, miután leellenőrizte írását. Az órára pillantott. Fél hetet mutatott a könyörtelenül kattogó masina.

Alice már több órája ment be a fürdőbe. Ettől igen rossz előérzete támadt. Gyorsan lezárta a laptopot, és öléből az ágyra dobta.

- Minden rendben? - Nem merte kinyitni az ajtót teljesen, csupán résznyire tárta, hogy hallhassa a választ. Bent dübörgött az elszívó. A résen édeskés illatú füst szivárgott ki. Talán valami szivar vagy cigaretta?

- Kint szívd el! - kiáltott be dühösen.

- Bocsánat - hangzott a megszeppent válasz. Alice a wc tartályon üldögélt lábával az ülőke lehajtott tetején támaszkodva. Kezében egy csicsás borítású könyvet tartott, táskája a mosdó alá csak úgy behányva hevert. Charlotte Lee azonban csak Alice arcát figyelte, ugyanis a lány egy füstölőt tűzött a füle mögé, ahová mások a ceruzájukat vagy a - korábban feltételezett - elszívandó cigarettájukat teszik.

- Miért nem kint csinálod? - Charlotte Leet ugyan meghatotta egy pillanatra a jelenet, de nem akart engedni az elveiből.Ő is idegenként került ebbe az országba, mégsem viselkedett soha ennyire, kereste a szavakat, szánni valóan.

- Nem engették - Alice gyorsan feneke alá csúsztatta a könyvet, majd az ülőke szélén egyensúlyozva felnyitotta a fedelét és egy akrobatát megszégyenítő hajlékonysággal előrehajolt, hogy a wc kagyló vizében eloltsa a füstölőt.

- Majd beszélek velük. Kik nem engedték? - kérdezte a beletörődő jótevő jellegzetes hangsúlyával.

- Nem tudom. Csak odajőttek és szoltak, hogy rosszaga van - rántotta meg a vállát szinte bocsánatkérőn Alice. Szerencsétlen lány, gondolta Charlotte Lee, hogy megcsappant az önbizalma az elmúlt két hétben, és ettől csak egyre rosszabb lesz a kiejtése. Kéne már neki egy támasz, aki megérti és támogatja, csakhogy ő nem fogja önhatalmúlag Zoéval közös fogatukat hármasra bővíteni, sem semmi. Meg kéne ismerkednie valakivel. Valaki mással. Nem lesz tolmács a beszélgetésekben.

- Mindegy. Gyere ki, ne ülj itt bent! Ha folyton itt bent vagy, sose szerzel barátokat.

- De hová mennyek? - kérdezte tanácstalanul Alice, választ azonban nem kapott. Charlotte Lee egy vállrándítás kíséretében hátat fordított neki és visszasétált az íróasztalához.

Aznap már nem is beszélgettek többet néhány egyszavas mondaton túl. Alice felhúzott térdekkel lekuporodott az ágyára, és párhuzamosan a házi esszéjének vázlatával elkezdte megfogalmazni a válaszleveleket hátrahagyott barátai számára.

A péntek reggel üdén és frissen kopogtatott be az ablakon egy faág képében. Mire Alice kinyitotta a szemeit, Charlotte Lee már a reggeli tornája felénél járt, ami egy három kilométeres hajnali futással kezdődött minden reggel, majd fekvőtámaszokkal és felülésekkel folytatódott, végül tusolással fejeződött be.

Alice kis ideig némán figyelte, majd befordult a fal felé, és fülére húzta a paplant. Szerette volna kihasználni pénteki órarendje adta lehetőségként a tovább alvást. Ennek megakadályozásához Charlotte Leenek, mint szobatársnak, nem fűződött semmiféle érdeke, így a gyors zuhany után csöndesen kisurrant az ajtón és magára hagyta.

- Elnézést, szeretnék kérni három császárzsömlét és egy doboz jegeskávét - Alice néhány perccel később összeráncolt homlokkal ült az ágyában, hátát a falnak támasztva. - De mér'? Most mér' tudom rendesen mondani? - nagy sóhajjal előredőlt és lábkörmeit kezdte vizsgálgatni, majd az éjjeli szekrénye fiókjában tartott a sminkkészletéből előhalászta a lakklemosót és némi vattát. - Kérek szépen, tejet, kávét, cukorot... cukorrot.. cukrott, sót, zsemlét, levest, resztelt májat. Kérek egy diák menüt! Prófesszor, az előző dián lévő diágrammm... diagramm... diagrammon... - miközben elmélyülten leszedte, majd újrafestette körmeit sorra próbálta azokat a mondatokat, szavakat, amikbe oly sokszor belebukott. - Pedig ólyan egyszerűek!

Fogmosás előtt még elolvasta, mit rejt az aznapi szerencsesütije. Az idézeten hosszasan gondolkozott öltözködés közben.

- "Mire építse az ember a jobbik énjét, ha nem a régi romjaira?" Inkább az új énjét, nem? - kérdezte önmagát miközben lefelé lépdelt a lépcsőn, de azért mégse kérdőjelezte meg teljesen John Folwes szavait. A jobbik én mindig az új én, hisz azért hagyjuk magunk mögött az előzőt, mert már rossz. Ki hagyná maga mögött a jobbik énjét? Alice remélte, hogy senki.

A portástól széles mosollyal búcsúzott. Az egy pillanatra feltekintett a zsebtévéjéből, és Jó reggelt! kívánt. A fülkéből csak recsegő duruzsolás jutott ki a folyosón át a szabadba, egyedül a kis öregúr érthette, mit mondanak. Alice lopva bekukkantott. Futball. Na, gondolta, tényleg nem sok értelme van, amit mondanak.

Út közben néhány régi dallamot dúdolt, csak akkor hallgatott el, mikor az előadóba ért, ahol a közel száz hallgatóból már szinte mindenki elfoglalta a helyét. Másfél óra múlva átsétált az informatika terembe, ahol C++-ban tanultak programozni, illetve még épp csak a programozási nyelv olvasását kezdték meg elsajátítani.

Alice könnyen ráhangolódott az anyagra, lévén csak logika és kreativitás szükségeltetett hozzá, és a nagyon hasonló C#-ot már ismerte, mégis nagyon elfáradt, mire véget ért a napja.

Tojásos sonkás szendviccsel a kezében távozott az iskolaépületből, és egyenesen haza szeretett volna menni. Mint már oly sokszor, úgy most is, ez a terve nem valósulhatott meg, ám okai cseppet sem voltak romantikusak rá nézve, habár egy fiú is fontos szerepet kapott benne, sőt két fiú.

Illedelmesen kopogtatott a szobája ajtaján, mielőtt belépett volna. Legnagyobb meglepetésére bentről puffanás, majd gyors közeledő léptek hangjai jutottak el hozzá. Fordult a zár, és Charlotte Lee komor arca jelent meg a résnyire nyitott ajtóban.

- Itt van Zoe és teljesen kiakadt az anyja miatt - súgta fojtott hangon. - Tudom, nem kérhetnék ilyet tőled, de nem tudnád kicsit elfoglalni magad... kint? Ígérem, egy óránál nem tart tovább, csak most tényleg nem hiányzik neki, hogy még te is fültanúja légy a problémáinak.

Alice döbbenetében szóhoz sem jutott. Elmosolyodott és bólintott, de nem mozdult.

- A... af 'ülhallgatóm ki tudnád addni? - kérdezte gyorsan, mielőtt csukódott volna az ajtó. Charlotte Lee nem tudta, merre keresse, ezért a sajátját adta ki, majd még egyszer kérlelőn ránézett Alice-ra, mielőtt visszaült volna a halkan szipogó Zoe mellé a földre.

- Egy óra - ismételte el Alice a folyosónak, majd a lépcsőháznak, végül a portásnak. A jelenet roppant mulatságos lett volna, ha Alice mindezt komor képpel teszi, de minthogy végig mosolygott, így csupán hibbantnak nézte a folyosószomszédja, aki vele együtt érkezett és az öreg portás. Persze a mosoly mögött sokkal több volt. Ideges, mégis izgatott mosoly volt, apró arcrándulásokkal kísérve, ami azonnal oda is fagyott, ahogy megpillantotta a kapuval szemben Leot, aki a falnak dőlve - kicsit sem feltűnően - várakozott.

Megtorpant, nem tudta, felismerje-e vagy sétáljon el mellette. Túl sokáig habozott, a fiú elindult felé. Gyorsan maga mögé tekintett, nem jött-e épp ki mögötte valaki, akinek Leo inthetett. Mögötte a lépcsőház üres és sötét árnyékos volt.

- Szia! - Leo megállt mellette, látszott, hogy végigméri a lányt tetőtől-talpig. - Te vagy Charlotte Lee szobatársa, igaz?

- Egen - felelt kissé megszeppenten Alice, kezeivel görcsösen szorította táskája fülét, hogy ujjai egész elfehéredtek. Emlékszik rá vagy sem? Nem emlékezett, lányos zavarában vajon bemutatkozott-e a fiúnak a könyvtárban vagy épp fordítva. Érezte, lassan pír szökik az arcára.

- Zoe nála van? - kérdezősködött tovább Leo. Alice nagyot nyelt. Nem tudta, mit mondhat el, és mit nem ennek a fiúnak. Charlotte Lee nagyon titkolózott az ügyben, és bizonyára Zoe sem örülne, ha többen megtudnák, miért jött ide.

- Neem - hazudta. Későn jutott eszébe, hogy Leo esetleg láthatta Zoet bemenni az épületbe. -... tuudom.

- Hogy nem tudod? - Leo feldúltnak tűnt. Kezével idegesen megdörzsölte a nyakát, majd visszacsúsztatta zsebeibe. Érdeklődése őszintének tűnt, minden ártó szándék nélkül, így Alice szemlesütve mert csak válaszolni.

- Charlotte kiküldött a szobából. Zoe... azt hiszem, bent van - nem mert többet hazudni, de önmagát se akarta megcáfolni, így a bizonytalan középutat választotta. A fiú meglepetten eltátotta a száját, mint valami komikus színész a némafilmek idejéből. - Többet nem tudok - suttogta megsemmisülten a lány, és megpróbált elmenekülni az iskola felé.

Leszegett fejjel, gyors léptekkel haladt az egyetlen ismerős útvonalon. Gondolatai kavarogtak. Olyanba keveredett, amihez semmi köze, és amiről nem is kéne tudnia. Előhalászta táskája oldalfakkjából Charlotte Lee fülhallgatóját, és összekapcsolta ősrégi MiniStereojával. Addig keresgélt a hullámhosszok között, míg fel nem hangzott a recsegések között egy vad gitárszóló. Nagyjából sejtette, melyik zeneadóból szólhatott. Kabátzsebébe csúsztatta a legtöbb angol egyetemista számára ismeretlen szerkezetet, és szemeit félig lehunyva igyekezett minden felesleges dolgot kizárni az agyából.

 Nem figyelt különösebben a körülötte elhaladókra, nem hallotta a mögötte haladó lépteketsem. Ment egyenesen előre. Megkerülöm az iskolát, gondolta, mire visszaérek, már nem lesz senki a kapu előtt, és talán a szobámba is beengednek.

Két sarokkal az iskola előtt megtorpant. Egy különös érzés arra késztette, hogy hirtelen hátraforduljon. Leo állt mögötte.

- Mit csiná'sz? - kérdezte Alice legyűrve az első rátörő pánikrohamot. Egy mozdulattal kihúzta mindkét füléből a fülhallgatót. Bárcsak értene a testbeszédhez, fohászkodott, akkor el tudná dönteni, milyen szándékkal követte őt a fiú, ha valóban követte. Sajnos az emberi test és természet ismerete nem tartozott az erősségei közé.

- Meg akartalak hívni egy kávéra, de elrohantál.

- Köszőnöm, den 'em iszom kávét - hárított Alice. Ujjai a táskán még jobban elfehéredtek, pillanatnyi félelme lassan rettegéssé nőtt, ahogy a jelenet hatására felidéződtek benne korábbi élete emlékei.

Indiából jött, és Indiában egy nő, főleg, ha szőke és külföldi kinézete van, sosincs biztonságban az utcákon. Mindenhová autón vagy kísérővel mehetett csak, nehogy szabad prédának nézve őt kikezdjenek vele és megerőszakolják. Hiába ismerte a nyelvüket, hiába élt közöttük egészen kis kora óta, szinte alig érintkezett azokkal, akiket igazán indiaiaknak hívtak. Ugyan a fővárosban élt, ahol állítólag nagyobb biztonságban volt, mint bárhol máshol, de az állandó szabályozások és rémmesék hatására Alice-ban már egész kis korától kezdve tartózkodás alakult ki az idegen férfiakkal szemben, és Londonba költözésük után is hónapoknak kellett eltelnie, mire sikerült meggyőznie magát, hogy ebben az új országban teljesen más szabályok uralkodnak, és egyedül elmetrózott a Piccadilly Circus-hoz, és onnan rövid sétát tett a St. Johns parkba.

Igazából már egy éve Angliában élt, mielőtt jelentkezett volna Egyetemvárosba, és kollégistává vált volna. Ismét vissza kellett volna térnie Indiába, de sikerült kiharcolnia, hogy néhány feltétellel maradhasson. A megfelelő iskola kiválasztása és a kollégiumi lét is ezek közé a feltételek közé tartozott.

Ez volt tehát Alice szomorú történetének egy szeletkéje, ami most felidéződött benne. Leo ugyan nem volt se indiai, se különösebben erőszakos eddig, de a vészcsengő megszólalt Alice-ban, bármennyire is próbált normális angolként viselkedni és gondolkodni.

Leo hosszan nézte a remegő lányt, és igazán kedve lett volna néhány cifra kijelentést tenni saját meggondolatlanságára. Visszafogta magát, mégiscsak egy új lányról van szó, ráadásul Charlotte Lee szobatársáról, akit legkevésbé akart még jobban megijeszteni.

- Igazából nem is meghívni akartalak, hanem meghívatni magam. Emlékszel még, hogy egy citromos tea és egy toll árával tartozol? - kérdezte flegma stílusra váltva, hátha az a hangszín nyugtatóbban hat majd. Egyébként is, Alice-nak ezzel igazán sikerült felkeltenie az érdeklődését. Ki akarta deríteni, miért viselkedik így. Mióta meglátta a kapualjból, pedig a könyvtárban épphogy zavartnak tűnt, amit később mindketten, Tim és Ő is, annak tudtak be, aminek mindenki, hogy az akcentusa miatt volt.

- Én... bócsánat, sajnálom. Tejjesen elfelejtettem - dadogta Alice, bár kissé megkönnyebbült. Angliában van. Egyetemvárosban, ami egy külön kis miniverzum. Egy meghívást, ami ráadásul arra irányul, hogy ő fizessen, egy ilyen meghívást nyugodtan elfogadhat. Kicsit ismeri is Leot. Látta már és épp a könyvtárban. Könyvtárba csak nem  járnak rossz emberek. Sehová se juthat, ha nem próbál meg kapcsolatokat teremteni. Charlotte Lee is ezt tanácsolta, jutott hirtelen eszébe.

- El-elfogadom a meghívást a meghívásra - felelt szemlesütve, és igazán elszégyellte magát, amiért olyan gyanakvón viselkedett.

Leo zsebre dugott kezekkel lépdelt mellette. Megpróbálta megnyugtatni a lányt azzal, hogy minél messzebb tereli a gondolatait a... bármitől is ijedt meg tulajdonképpen. Elmesélt néhány anekdotát Egyetemváros legismertebb személyiségeiről. Közéjük tartozott Mr Lucas is.

Cserébe, mert Alice úgy érezte, mondania kell valamit neki is cserébe, sorra vette magántanárait, és azoknak minden bogarát.

Nem sokkal később azon vették észre magukat, hogy mindketten hangosan nevetnek.

- Tényleg? És mi történt, miután rálépett a bogárra? - tudakolta kíváncsian Leo.

- Ó, igen, és közben még mindig ott volt kezzében av 'áza - bólogatott Alice. - Mikó' meghallotta a roppanást, ahogy ak 'itin elrepedt a súlya allatt, még utoljára felkiáltott angolul, Istenem, majd végigfutott az arcán az az undor. Így nézett ki, ni! Na, akkor ért haza a Mamata és azt hitte épp rabo'nának elfele.

Mire elérték a Leo által kiválasztott cukrászdát, mivel Alice tényleg nem ivott kávét, már mindkettejük torka kiszáradt a sok meséléstől, teát és süteményt rendeltek.

- Úgy látom, anyukád igencsak ideges nő lehet - jegyezte meg Leo.

- Oh, nem, Mamata nem a' zanyukám - sütötte le szemét Alice a gőzölgő teáját kavargatva elmosolyodott. - Ő olyan dadus szerű volt. Egen, asszem dadusnak montható.

- Igazán, nem tudom, miért nem beszélsz többet. Mert itt igazán senki se figyel arra, hogy milyen az akcentusod, amíg megértik. Sok külföldi diák jár ide. Mindenki csak Hallgatag Alice-nak hív. Ez lett a neved - azt nem tette hozzá, hogy a diákok másik fel A-A-Alice-nak hívja.

- Csak még eggyel, külföldivel se talá'koztam - ingatta fejét Alice. Ha csak az akcentusával lenne a baj!

- Mondanám, hogy itt vagyok mindjárt én, mert apai ágon dédapám francia volt, míg anyai nagyanyám belga, de sajnos mindössze első generációs weymouth-i vagyok.

- Nem baj. Igazán nem láccik rajtad - mosolyodott el Alice bögréje mögé bújva. A pincér közeledett feléjük. Leo intett, hogy a következő körrel hozza a számlát.

- Most, hogy számolom - szólalt meg, miután tüzetesen végignézte a számlát, miközben Alice fizetett. - most meg én tartozom neked. Majd egyszer szeretném kiegyenlíteni a tartozásom.

Alice nem tudta mire vélni ezt az ajánlatot, és Leo se adott rá közelebbi magyarázatot. Hisz azt mindenki tudja, hogy a fiú Zoeért van oda, meg vissza. Mit is akarna igazából tőle? Talán barátságot? Nem volt bátorsága ezt megkérdezni tőle, így anélkül váltak el, hogy egy szót is ejtettek volna arról, pontosan miért állt Leo a lány kollégium előtt.

A fiú egész a portáig kísérte, ahol egy hanyag Viszlát!-tal búcsúzott el tőle. Miután hátat fordított neki, Alice egész arcát elöntötte a lángvörös pír. Úgy érezte, menten meggyullad a bőre. Sietett föl, hogy egy kis hideg vízzel leöblíthesse.

A szobájukból nem szűrődött ki semmilyen hang, de a biztonság kedvéért kopogtatott.

Zoe felkapta a fejét, majd kérdőn Charlotte Leera nézett.

- Biztos Alice az - súgta a kínai lány, és gyorsan felpattant a helyéről. - Megyek, nyitom, nem tudsz bejönni! - kiáltotta kifele.

- Akkor én is megyek - állt fel Zoe. - Rendben leszek, ne aggódj! Holnap el is kezdem a tervem kivitelezését - arcán sejtelmes mosoly kúszott végig, amely kicsit ugyan megbicsaklott, mikor cipője engedetlenkedve nem akart feljönni a lábára, de kitartott.

- Nem értem, miért akarod Timet ennyire féltékennyé tenni. Ennek semmi értelme - ingatta fejét Charlotte Lee rosszallóan.

- Tudod te azt, miért - suttogta elfojtva egy apró kárörvendő nevetést. -, hogy kicselezzem...

Charlotte Lee egy szemforgatás kíséretében elfordította a kulcsot, és beengedte Alice-t a szobába.

- Aztán ne törd össze teljesen Leo szívét a végén - biccentett Zoenak búcsúzóul, mikor a két lány helyet cserélt a küszöbön.

- Igyekezni fogok - kiáltotta hátra Zoe, majd lesietett a lépcsőn.

Alice ledobta a táskáját és cipőstül, mindenestül besietett a fürdőszobába.

- Te szerencsétlen - motyogta tükörképének, aki a mosdó fölül tekintett vissza rá.

ELSZÁNTSÁG

Mint mindig, most is utolsó pillanatban érkezik a történet folytatása. Azt hiszem nem kell mondanom, hogy az események szépen de - itt per pillanat - lassan elkezdenek beindulni. 

Összeszorított fogakkal, de kitöröltem, hogy kit is akar kicselezni Zoe, mert az egy jókora titokról rántotta volna le a leplet. Úgy döntöttem, van még elég időm, hogy rávezessem a kedves Hallgatóságot, hogy mi is folyik tulajdonképpen itt ^.^"