NYÁPLIC: Könyvelő XXX.

30. nap

Minden idők kedvenc könyvei

Jenny Hughes: Rejtély a Fekete Ló Farmon

A lovak csodálatosak voltak, a tábor remek, a tengerpart romantikus, a fiú helyes. Mindent összevetve tökéletes nyaralás lehetett volna – mi nem tetszett hát Yasmine-nak? Talán a féltékenység, amit érzett, amikor a fiú a másik lányra nézett? Vagy az, hogy úgy tűnt, ez a lány vonzza a bajt? Yasmine felett gyülekezni kezdtek a felhők…

Első lovas könyvem, ami megalapozta a lovas könyvek iránti szeretetem. Persze a lovakért az előtt is rajongtam, de hogy regényeket olvassak olyan lányokról, akik szintén lovagolnak ráadásul a saját lovukon, nos, úgy voltam ezzel, mint rajztanárom a festők életéről szóló dokumentumfilmekkel. Én is lovas vagyok, minek irigykedjek más, ráadásul kitalált lovasokra, persze alsós fejjel nem érzékeltem még úgy a kitalált és valóságos szereplőkről szóló könyvek közt a különbséget.

A történet roppant szórakoztató és nem csak dísznek van. Olvastam már néhány lovaskönyvet, ami azontúl, hogy lovaglás és lovaglás, nem szólt túl sokról. Szerencsére sokszor rá is cáfoltak erre a kijelentésemre, de talán nem elégszer.

A lovastáborban történő különös balesetek és nem balesetek, a gyanú, a nyomozás egy valódi krimivé varázsolja a történetet, azonban a szereplők nem válnak azonnal a nyomozás szakértőivé. Próbálkozni persze próbálkoznak, és kicsit félnek is, ami mindkettő természetes, és az írónőnek sikerült ezeket ugyancsak könnyed természetességgel leírni.

Yasmine és Oliver kapcsolata pedig nagyon aranyos volt a maga egyszerűségével. Izgalmas, romantikus, lovas, remek könyv! Rongyosra olvastam. Szó szerint, mivel puha borítású, és annyit gyűrögettem már a borítóját, hogy a kép alig kivehető, pedig nagyon tetszik, a belső képek is hangulatosak a különös vonalvezetésükkel. 

"... alig akartam hinni a fülemnek, mikor apa mintegy mellékesen megemlítette, hogy  Oliver is ott lesz a lovastáborban. Sőt, oda-vissza együtt utazunk vele!

- Hát ez meg... hogy jött össze?

 Igyekeztem szenvtelen hangon beszélni, s közben gyorsan bedugtam még két pólót a sportszatyromba. 

- Beszélgettem az apjával. Apa érdeklődve figyelte arcszínem változását.

- De kipirultál Yasmine. Csak nincs valami bajod?"

Fekete István: A koppányi aga testamentuma

„Az öt török vitéz megállt a magyar csapat előtt. A magyarok meglobogtatták süvegüket, és helyet adtak a törököknek, akik gyönyörködve nézték a magyar vitézek lovait. Most nem ellenségek voltak, csupán bajvívók, vitézek, bajtársak a végvári élet szépségeiben és mostohaságában.”
Párviadallal kezdődik a történelmi regény: a koppányi vár török urát, Oglut megöli az apja halálát megbosszuló Babocsai László. A török tiszt utolsó perceiben békejobbot nyújt ellenfelének, és arra kéri, hogy leányát, Zsuszát, akit magyar felesége szült, vegye gondjaiba.
Fekete István romantikus, kalandos történetéből megismerhetjük a török hódoltság korát, a végvári harcok veszélyekkel teli, izgalmas hétköznapjait.

Egy réges-régi télen, mikor nagynéném mellett ülve töltöttem a szünetem egynéhány napját, megkérdezte, milyen könyvből olvasnak fel nekem esténként, mert a kisgyerek, ha jó szülők nevelik, részesül esti mesében. No, jó, ez a bevezetés nem kicsit Jane Austen gyanús, minden esetre nem akartam azt mondani, hogy anyukám kitalált mesékkel szórakoztat, így ráböktem a polcon lévő egyik könyvre.

- Épp ebből. A tizenharmadik fejezetnél tartunk.

A koppányi aga testamentuma volt az, és én nagyon szorítottam, hogy legyen tizenharmadik fejezete. Volt. Nagynéném kicsit csodálkozott, végül felolvasott néhány oldalt belőle. Épp azt, amelyikben Babocsai a tömlöcben fekszik és lázálmok kínozzák. Nagynéném még nagyobbat nézett, de mikor bizonygattam, hogy igen, ez az a könyv, nem kérdezett többet. Az előzményekről sem. Ő ismerte, és feltételezte, én is ismerem.

Néhány évvel később láttam a filmet, és ismét eszembe jutott az a téli este. Keresgéltem egy keveset, majd a könyvvel a kezemben visszavonultam a kényelmes kuckómba, és elkezdtem olvasni. Bevallom, kezdetben segített a továbblépésnél, hogy ismertem nagyjábólag a történetét a filmnek köszönhetően, de szép lassan túlnőtt a filmen.

Miután elolvastam még éveken át mindig ezt említettem meg kedvenc könyvemként, és az idő mindig szépít egy kicsit az emlékeimen. Ez a könyv nem olyan, amit még egyszer elolvasnék a közeljövőben. Annyira szép és vicces emlékeket őrzök róla. Nem mellesleg és valószínűleg azért a történetnek és az írónak is van némi szerepe abban, hogy ennyi év óta se merült feledésbe ez a cím. Sok könyvvel vagyok amúgy úgy, hogy az elolvasása utáni hónapban alig emlékszem a címére, a történetre még úgy ahogy, de a nevekre, egyre se.

"Nyugat felé ballagott az éjszaka. Sóhajtott a nádas, mintha a lidércek ültek volna rajt eddig, és halkan kiáltott a nádirigó. A nagy nádbugák kiemelték selymes fejüket a sötétségből, és suhogni kezdtek, amint elrepült felettük szürke uszályával a virradat."