NYÁPLIC: Könyvelő XXVII.

27. nap 

A legmeglepőbb csavar egy történetben / a legmeglepőbb befejezés 

Mary Jo Putney: A sors kereke

Bukott angyalok 7.

Stephen Kenyon, Ashburton hercege fiatalon megözvegyül, és épp új életet akar kezdeni rosszul sikerült első házassága után, amikor megdöbbentő hírt közöl vele orvosa: halálos beteg, és legfeljebb pár hónapja van hátra. Stephen elmenekül családja és barátai elől, megpróbál egyedül szembenézni az elkerülhetetlennel, lóháton nekivág az angol vidéknek. Útja során összetalálkozik egy vándorszínész-társulattal, és igazi nevét és rangját eltitkolva beáll közéjük. Hamarosan gyengéd érzelmek ébrednek benne az egyik színésznő, Rosalinda iránt. Úgy érzi, megtalálta a testi-lelki társat, akit egész életében keresett. De felfedheti-e érzéseit, és reménykedhet-e a szerelemben a halál küszöbén?

Egy újabb tucatromantikus, a Romantikus regények gyűjtősorozatában egy hetedik rész, aminek korábbi darabjaiban megismerhettük már - szerintem - a fél família és a baráti társaság férfitagjainak a Nagy Ő-vel való találkozását, természetesen mind kalandos, fordulatos, a férfiak igazi gentlemen mind, a nők szenvedélyesek vagy legalábbis a kiszemelt férfi szereplő szemében tökéletesek. 

Nem is igazán a szerelmi szál miatt szoktam ezeket a könyveket a kezembe venni, még Putney regényei sem kivételek, pedig tőle olvastam már egy párat, ugyanis a könyvtárban egy egész polcnyira való könyv található a neve alatt, hanem a háttérsztori miatt. 

Még ha néhány története átlagos is, több az olyan, amiben megvan az a kis plusz, ami színesebbé, többé teszi azt az egyszerű kosztümös románcot, amiben az írónő utazik.

Persze a rózsaszín fátyol sose kerül le, ha félholtként hozzák le a csatatérről a hősszerelmest, akkor is túléli, a nő biztos megbocsájt neki, az epilógusban már egy gyerek is beszokott köszönni, még azoknál a férfiaknál is, akik a történet elején impotenciában szenvedtek, és vice versa a meddő nők is váratlan meggyógyulnak, avagy kiderül, csupán rossz férfivel kezdtek eddig.

Ilyen háttér mellett nem csoda, hogy kétkedéssel fogadtam Stephen halálos kórját. Persze elolvastam, mert érdekelt, hogy mi lesz a csavar, hogyan gyógyul meg. Kiderül, hogy egyszerű gyomorrontás vagy valami hasonló.

DE NEM! Egyik tippem se jött be. Stephen tényleg szabályos emberi roncs lesz a történet végére, és az állapota romlását is végigkövethettük hétről hétre. Megállapítottak nála valami májbetegséget, az orvos sem tud érte tenni sokat, csupán néhány ópium tablettát nyom a kezébe, hogy a fájdalmát enyhítse, de a vége felé már az sem segít. Stephen épp csak megtalálta a boldogságát, de úgy, hogy végig tisztában volt állapota súlyosbodásával, és ezért szerette volna távol tartani magát a lánytól, akit megszeretett. A gondolatmenete logikus és érthető. Meg fog halni. Csak néhány boldog hetet tölthetnének együtt, aztán magára kell hagynia a lányt, ami már szenvedés. Nem beszélve arról, ha a lány teherbe esik. Stephen herceg, még ha kérné, se fogadnák be rokonai a szeretőjét, így viszont nemcsak, hogy lemoshatatlan foltot ejtett volna a lány becsületén, hanem egész életére szégyenbe taszítaná őt. Túl jól ismeri ahhoz a társadalom, különösen a saját osztálya visszásságait, hogy ne akarja ennek kitenni a lányt. 

Stephen logikus elhatározása és ahogy kerülgetik egymást igazán érdekessé és szívbemarkolóvá teszi a történetüket.

Igazából és elsődlegesen most a csavarról kéne beszélnem, tudom, de úgy éreztem, szükséges hozzá magának a történetnek a felvezetése is. 

Most pedig következzék a végső rész, aminél akaratlanul is meg kell említenem néhány részletet. 

Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy az újabb orvos, aki a Legjobbként lett felvezetve mit állapít meg Stephennél. Mérgezés! Valaki ciánt rejtett az ópium kapszulákba, és Stephen jóformán saját magát ölte majdnem meg. Az pedig, hogy ki és miért akarta megölni őt... na ezt már tényleg nem árulom el. Elég annyi hozzá, hogy romantikus történetben, de úgy egyáltalán könyvben végső csavarnál így még nem lepődtem meg. A szó majdnem legszorosabb értelmében leesett az állam, és azonnal a hozzám legközelebb tartózkodó emberre zúdítottam, hogy - Aztaaa, mekkora csavar! Huh, nem hittem volna. A sztori egy férfiról szól aki... -  és gyorsan ledaráltam neki a sztorit, majd elmondtam a csavart. Úgyse olvas olyanokat, mint én.

Utólag belegondolva talán azért is tett rám akkora hatást, mert teljesen váratlanul ért. Valami sokkal erőltetettebb, meseszerűbb véget képzeltem Stephennek. A boldogságtól hirtelen és varázslatos módon elkezd gyógyulni vagy az új doki kotyvaszt valami csodaszert, amit csak ő ismer, mert ő a Legjobb, Stephen meggyógyul és Happy end, de nem! És nem! És azóta se találtam olyan könyvet, ami ekkora nyomot hagyott volna maga után. 

(Talán, ha olvastam volna a Harry Potter utolsó kötetét, amelyben az írónő felfedi Piton múltját és igazi énjét.)

” Még mindig jobb szeretni és elveszíteni, mint soha nem szeretni senkit. “