NYÁPLIC: Könyvelő I.

1. nap

Egy emlékezetes könyv, amit a múlt évben olvastam 

 

Georgette Heyer: Régi szép színek

Alastair- trilógia 1.
 Justin Alastair, a hideg szívű Avon herceg bosszút akart állni valakin; ebből a megfontolásból vásárolt meg egy vörös hajú párizsi utcagyereket, akit apródjává tett. Avon gyanította, hogy a finom vonású szép apród, Léon valójában Léonie, és nem más, mint az elvetemült Saint-Vire gróf törvényes leánya, akit a gróf fiú örökös iránti mindenre elszánt aljas vágya fosztott meg örökségétől. A herceg terve egyszerű volt: Léonie-t ellensége előtt parádéztatni, ártatlan gyámoltjával visszaköveteltetni születési jogait, és ezzel tönkretenni valódi apját. Ám a herceg nem számított arra, hogy Léonie bámulatos átalakulása milyen gyengéd érzelmeket támaszt benne… és már beindította a veszélyes ármány gépezetét…

Egyszer csak már a kezemben volt a könyv, szokás szerint a könyvtárban akadtam rá. Hogy miért is vittem ki a pulthoz a többi tizenöt könyv mellé, már nem emlékszem. Azonban arra igen, hogy pár hónapra rá enyhe déjà vu érzettel álltam ugyanaz előtt a könyvkiadó pult előtt, kezemben a már befőttes gumival összefogott trilógiával, ami az alapja lett az akkori kikölcsönözendő könyvkupacomnak.

Orrokat felhúzni, smaragd és rubin gyűrűket kifényesíteni, pár szippantás a tudákos szelencéből, faragott fejű sétapálcával elő! Rendben, így már majdnem megvan a kellő hangulat. Esetleg még egy halk kis csembaló szonáta a szomszédos szalon felől, csak egész lágyan.

Főszerepben, kettős szereposztással Léon illetve Leoni Justin Alastair herceg oldalán, azaz lábai előtt, ahogy az egy hála ittas apródtól elvárható. Piszkos is, kicsit műveletlen is, de rendkívül szomjazza a figyelmet és a dicséretet. Bármit megtenne gazdájáért. Rajong érte.

Mellette ott a herceg, aki egész végig lornyonján keresztül figyeli a világot. Nem makulátlan jellem, nem hős, szerencsére nem is nős, de még csak nem is az a romantikus hősszerelmes fajta, ami pedig a mai világban már-már elvárás lenne, sőt minden valamirevaló hősnőt megilletne. Justin ellenben piperkőc, undok, jégszívű, számító lény, aki nem törődik mások érzéseivel.

Látható tehát, hogy mindkét főszereplő rendhagyó jellem, és azok is maradnak egész az utolsó sorokig. Rengeteg hálával tartozom ezért Georgette Heyernek, aki visszaadta a romantikus lányregényekbe vetett hitem a sok Mr Tökéletes nemes úr után.

Minden hibájuk ellenére, vagy épp ezen hibáik miatt rendkívül szerethetőek a regénybéli karakterek, akik persze nem a két(és fél) főszereplőre korlátozódnak. Mint minden előkelő és kevésbé előkelő családnál, itt is feltűnnek rokonok, barátok és természetesen az ellenségek is képviseltetik magukat a megfelelő számban.

Szinte minden meg van a történetben, ami arra ösztönzi az olvasót, hogy továbblapozzon, és azt mondja a szüleinek lámpaoltás előtt, hogy "Csak a következő fejezet elejéig", még ha nincsenek is fejezetek.

Egyetlen dolog hiányzik csak belőle. Az az idegőrlő, lapgyűrögető érzés, hogy miért nem jön már végre össze Justin és Léoni? Nincs az az olvasóban, hogy csak kerülgetik egymást mindenféle olcsó kifogásokkal. Persze indokok itt is vannak, de elfogadhatók, teljességgel meg lehet érteni őket, meg egyébként is, történik épp elég más dolog.

Léoni ragaszkodását és azt, hogy Justint  szinte piedesztálra emeli, néhol már túlzónak éreztem, de mindössze ennyi, ami a mérleg másik oldalára rakni tudok.

A leírások egyszerűen elragadóak, aprólékosak, korhűek, érdekesek. A párbeszédek nem nélkülözik a csípős humort. A György korabeli angol társadalom megjelenítése rendkívül színes. A történet fordulatos, sokszor kacagtató, a karakterek szépen kidolgozottak. Többet nem is kívánhatna az olvasó.

Az ajánlás el is hangzott fentebb, így nem szaporítanám már sokáig a szót, csak még néhány gondolatot így a végére. A Régi szép színeket a sorban az Ördög kölyke követi, ami kiről másról szólhatna, mint Justin Alastair fiáról. A trilógia zárókötete a Háború és bálok, ami már a waterloo-i csata környékén játszódik, természetesen középpontban egy újabb családtaggal.

"-M'sieur, én a feleségem rabszolgája vagyok – mondta, összeszorított ujjai begyét megcsókolva. – Olyan vagyok, mint talpa alatt a sár. – Összecsapta a kezét. Vagy meg kell adnom neki mindent, amit csak kíván, vagy meghalok!
– Kérem, használja e célra az én kardomat – ajánlotta őkegyelmessége. – A sarokban van, ön mögött."

NYÁPLIC: Könyvelő - lista

A 30+1 napos könyvkihívást eredetileg a Moly.hu-n hirdették meg. Én Peetagey Smile Sometimes the truth is very ugly nevű blogján akadtam rá. Még akkor eljátszottam a gondolattal, hogy esetleg én is belevágok. A gondolatot tervezgetés, majd tett követte, illetve követi, hisz ez a projekt jelene.
Bevallom, a napi könyvajánlói kikötések szövegeit némileg megváltoztattam.
Néhol a Kedvenc-et kicseréltem Egy-re stb. Hogy miért? Általában a döntésképtelenség/könyvtúltengés miatt, de van, hogy egyszerűen csak a megfogalmazás nem tetszett :3
Hogy ne tudjam elmismásolni a dolgot, íme itt a teljes lista, ami előttem áll:

1. nap – Egy emlékezetes könyv, amit a múlt évben olvastam

2. nap – A könyv, amit háromnál többször olvastam el

3. nap – A kedvenc könyvsorozatom

4. nap – A kedvenc kötetem a korábban említett sorozatból

5. nap – Egy könyv, ami felvidít

6. nap – Egy könyv, amit megkönnyeztem

7. nap – Egy könyv, amit szerintem alulértékelnek - kevesen ismernek

8. nap – Egy könyv, ami nekem nem tetszett(sok már olvasónak viszont igen)

9. nap – Egy könyv, amiről azt hittem, nem fogom szeretni, de végül mégis másképp lett

10. nap – A legkedvesebb klasszikus könyvem

11. nap – Egy könyv, amit egyszerűen utáltam

12. nap – Egy könyv, amit régen szerettem,de már kinőttem belőle

13. nap – A kedvenc íróm

14. nap – A kedvenc könyved a kedvenc írómtól

15. nap – Kedvenc férfi szereplőm

16. nap – Kedvenc női szereplőm

17. nap – A kedvenc idézetem a kedvenc könyvemből

18. nap – Egy könyv, amiről azt hittem,szeretni fogom, de végül mégis másképp lett

19. nap – Kedvenc könyvem, amit megfilmesítettek

20. nap – Az egyik kedvenc romantikus könyvem

21. nap – A legkedvesebb könyvem a gyerekkoromból

22. nap – Az egyik kedvencem a birtokomban lévő könyvek közül

23. nap – Egy könyv, amit már régóta elakarok olvasni

24. nap – Egy könyv, amit jó lenne, ha többen elolvasnának

25. nap – Egy karakter, akire - talán - a legjobban hasonlítok

26. nap – Egy könyv, ami megváltoztatta a véleményemet valamiről

27. nap – A legmeglepőbb csavar egy történetben / a legmeglepőbb befejezés

28. nap – A kedvenc könyvcímem

29. nap – Egy könyv, amit mindenki utált,de én szerettem

30. nap – Minden idők kedvenc könyve

+31. nap – A legelső könyv, amit elolvastam

FÜSTPÖFFENTŐ: Pont Mirabeau

Csillag, csillag fent az égen,

nézz le rám, oh, kérlek, kérlek!

Nézd, hogy élek, s szánj meg szépen!

Jöjj le hozzám, gyújts világot

nem bírom már e világot!

Hozzád tartozni kívánok.

Mathilde az elkövetkezendő színes napok ritmusában vág neki az útnak apró garzonjából a Pont de Mirabeau felé. Elkerüli a forgalmat a keskeny, egysávos utcákat választva, amíg csak lehet. Egy törzsgyökeres párizsi - bár e feltételezés csupán Mathilde-tól származik -, a benzingőzös utcákon rohanva nem is érzi már a város balzsamát. A fantombisztrókból kiszálló croissant-ok illatát, a friss kenyérroppanását és az élénk, pergő francia vitázásokat a kiülőkben vagy épp a vendégek költői mélázásait - amiket a filmek oly nagy előszeretettel örökítenek meg - sem látja. A simulékony, tökéletes rugózású autóikban ülve nem tapasztalják meg a macs-ka-kö-ve-ken ráz-kó-dó mo-to-ro-zás él-mé-nyét, amikor az ember fogai minduntalan összekoccannak. A lustán sütkérező macskák látványát a kedves előkertekben nem látják többé festőinek, de a dudaszó se a régi. Durvább és keményebb, nem zene már, de egykor biztos az volt.

A piros lámpa megakasztja egy pillanatra hömpölygő gondolatfolyamot. Mathilde átható tekintettel kutatja a túloldalon állók arcát, míg a jelre vár. Nem talál közöttük számára tetszőt.

Elindul, fehérről-fehérre lép, egyre gondtalanabb, vidámabb. Néznek az emberek manapság fel? Nem csak az égre, nem csak akkor, mielőtt esernyőért nyúlnának, hanem a házakra. A gyönyörű ablakokra, szobrokra, felnéznek még az emberek, vagy csak maguk elé tudnak bámulni?

Néznek előre még az emberek? Észreveszik a kedvességet a másik idegen szemében? Látnak még az emberek a szívekbe? Komoly kérdések foglalkoztatják Mathilde-ot. Míg a hídhoz ér, mindet összegyűjti egy csokorba, hogy a vizet bámulva elmélkedhessen majd.

A Rue Guttenberg-ről lefordul a Rue Sébastien Mercier-re, mely a Rue Ballardon át a Rue de la Conventionre vezet, ami átfut a Pont Mirabeau-n.

Egy fuvallat közeli vendéglő illatát sodorja elé, de az is lehet, hogy egy háziasszony felejtette nyitva a konyha ablakot, s hagyta kiszökni az ételek eszenciáját. Mathilde fejében ekkor végre megszólal a tangóharmonika lágy dallama is. Párizs szívdobbanásai, legalábbis a lány szerint.

A hídhoz érve megtorpan. Rá merjen-e lépni. Végül lassan megindul. Hallja-e még a párizsi a folyó zenéjét, látja-e még a napsugarakat a víz felszínén megcsillanni. Ez a csillogás vonzotta őt ide. A Csillag fénye, amely nappal is ragyog, ami elfeledteti a bút, a szenvedést, és átad a szeretetnek, az élet szeretetének.

Mathilde lenéz a hömpölygő habokra. A tér megbicsaklik, mintha vonzaná a víz magához. Erősen megmarkolja a korlátot, majd zsebéből előhalássza a meggyűrődött levelet, és behajítja a vízbe. A könnyű levél úgy hullik alá, mintha egy spirálra volna felfűzve. Csak forog és forog, majd egy légáram megbillenti a sarkát és befújja a híd alá. Mathilde szem elől téveszti. Abban a levélben volt benne a múlja. Új életet kezd ettől a pillanattól. Boldog lesz, és talán - fűzi hozzá elpirulva utolsó gondolatához, mielőtt továbbindulna - szerelmes is.

A híd túlsó lábánál egy olajfestő árulja lepedőről az utcaképeit.

 

PONT MIRABEAU

PETTYESKÉPŰ: Ünnepek világában

Amanóba és AlManó idegesen rótták a köröket föl-alá a kis helyiségben. Zokni csöndesen követte hol egyiket, hol másikat a szemével, miközben egy nagy halom becsomagolásra váró Teddy mackón üldögélt keresztbe tett lábakkal, és unottan lóbálgatta a hegyes, csörgős végű manómamuszát. 

- Hogy veszthetted el? - mennydörögte Robot, illetve csak zümmögött, miközben vigyori ledes száján szalagcímként végigfutottak a szavak. AlManó megtorpant, és szúrós szemeit egyenesen Zoknira szegezte. Amanóba gondolataiba merülten fordult, későn vette észre az előtte álló AlManót, és a két munkafelügyelő egymásba gabalyodva elterült a padlón.

- Amanóba - szitkozódott Amanóba, majd üggyel-bajjal kibogozta összeakadt csengettyűs nyakkendőjüket, miközben igyekezett úgy fordítani arcát, hogy AlManó hegyes füle ki ne nyomja a szemét.

Robot előrébb gurult négykerekű műanyaglábain. Egyhuszas magasságával majd fél méterrel magasodott az üldögélő Zokni fölé.

- Hogy veszítetted el? - zümmögte ismét. Szeme vadul villogott hol kéken, hol zölden. Zokni megrázta a fejét, és száját csücsörítve jelezte, belőle nem húznak ki semmit. Robot fenyegetőn kinyújtotta fogókra emlékeztető karjait, de Zokni kitért előle. Felállt két maci vállára, onnan a masina nyakába vetette magát, és teljes erejéből megnyomta piros orrát. 

- Neee... - nyögött fel Robot, szeme egy pillanatra elsötétült, majd fehéren izzani kezdett. Zokni leugrott róla, és száját összeszorítva némán röhögött, míg a robot előadta a Hollári-hó-t, miközben esetlen táncot lejtett. 

AlManó volt, aki elsőnek felocsúdott. Övéből előrántotta a bélyegzőt, és ráfogta Zoknira. 

- Fel a kezekkel vagy... - kezdte, de nem is volt rá szükség, hogy befejezze. Zokni elfehéredett arccal lendítette magasba a kezeit, a magához térő Robot pedig szoros bilincsbe fogta műanyagkezeivel.

- Akkor most szépen mond el... - mordult rá Amanóba a reszkető Zoknira.

- A sapekod még csálé - recsegte Robot.

- Kösz. Szóval mond el, hol van! - fordult a munkafelügyelő a bűnös manó felé, de az továbbra is némán meredt vissza rájuk.

- Akkor most vegyük sorra, hogy mit tudunk - illesztette kampós orrára szemüvegét Amanóba. Robot helyeslően zümmögött.

- Egy nappal a bepakolás kezdete előtt Harisnyás Pippinek képzelve magadat fogod Mikulás szánját és elviszed egy próbakörre a kis barátnődet?

- Miért épp Harisnyás Pippi? – vetette közbe AlManó.

- Mert elemelte a szánt – világosította fel fojtott hangon Amanóba.

- Nem-nem. Harisnyás Pippi lovakat emelgetett – csóválta fejét a biztos. – Legyen inkább Hook kapitány. Volt hajója, ami hasonlít a szánra, mert nincsenek kerekei, és ott van a repülő Pán Péter. A szán is repül. Ennyi – büszke mosolyt villantott a társaságra, amit egyedül Zokni viszonzott, de az övé is elég kényszeredettre sikeredett.

- Hol is tartottam? – sóhajtott Amanóba, lehunyta szemeit és rituálisan megdörzsölte az orrnyergét. – Áh, igen. A kis barátnődnél. Hogy is hívják? Muff...? Muflon? Muffin?

- Édesgyökérnek hívják, és ő egy tisztességes fogtündér - fakadt ki méltatlankodva Zokni, majd elkerekedett szemekkel ismét összeszorította a száját.

- És hova is volt ez a kis kiruccanás? A Pityókás Mikulásba? Micsoda szégyen! Egy ilyen lepukkant motel parkolójában megtalálni a szánt - AlManó nem tudta tovább türtőztetni magát, és lekevert egyet az ifjoncnak. 

- Melyiktöknek támadt ez a zseniális ötlete? Ráadásul kitenni a slusszkulcsot az éjjeli szekrényre? Noooormális vagy? - AlManó jobb szeme idegesen tikkelni kezdett, ahogy újabb pofon csattant Zokni - ez úttal nem a jobb, hanem a bal  - orcáján. Robot békítően zümmögni kezdett, de mikor látta, hogy hasztalan, és Almanó ismét ütésre emeli a kezét, hidraulikus karjaival a magasba emelte Zoknit. A kis manó tehetetlenül rúgkapált a kérlelhetetlen műanyag robot kezek közt.

- Hova tűnt? Ezt áruld el, és szabadon távozhatsz - tolta félre Amanóba a másik biztost, arcán szívélyes mosollyal, jó hogy nem írta ki a feje fölé, hogy "Jó zsaru". 

- Édesgyökérnek kezdődött az éjjeli műszaka, és a pénztárcája helyett a sötétben a kulcscsomót vitte magával - felelte elgyötörten Zokni.

- És nem tűnt fel a te kis fogtündérkédnek, hogy nem pénzeket dugdos a gyerekek párnája alá, hanem kulcsokat? A Mikulás szánjának slusszkulcsát is? 

- Züppp-züpp - szipogott Robot. - Mi lesz így a karácsonnyal? Az ajándékokkal?

Zokni mélységesen elszégyellte magát.

- Édesgyökér tegnap a kőbánya-kispesti aluljárók hajléktalanjainál járt - vallotta be.

- Ott? Akkor? Nincs több időnk, gyerünk, keressük meg! - kiáltotta lelkesen Robot, és kitörölte szeméből a pixelkönnyeket. 

- Nem úgy van az! - kiáltott Amanóba. - Ti ketten itt maradtok, és megvárjátok, míg a Lappföldi Szán- és Autómentők kirendelt, varázsjárgány elszállításra specializálódott különítménye meg nem érkezik a szánnal. Micsoda szégyen! Elszállítást kérni a Pityókás Mikulás elől - AlManó vállon ragadta kollégáját, és elindultak kifelé a teremből. Még hosszan visszhangzott a folyosóról Amanóba sopánkodása.

- Szerinted visszaérnek időben? - kérdezte az egész picire összekuporodott Zokni Robottól. 

- Talán - zümmögte a masina, majd szórakozottan felemelte karjainál fogva a manót néhányszor. - Pici vagy - jegyezte meg mintegy mellékesen.

- Tudom. Mikulásmanó vagyok - szipogta Zokni. - De már nem sokáig. Mehetek aztán én is fogtündérnek. Folyton csak éjszakázni. Nincs egy nap szünet se.

- Kemény meló - értett egyet vele Robot, majd lassan előregurult.

A lengőajtó fájdalmasan kupán vágta Zoknit, majd a második úgyszintén. Mikor a harmadikhoz értek Zokni fenekét a masina műanyag hasának támasztotta, lábait derékszögben előre nyújtotta, és berúgta az ajtót. A robot elismerően zümmögött, és továbbgurult a térképterembe.

- Beeep-Beeep - köszöntötte a bent sürgő-fogó manónyi tiszteket. Foglyával egyenesen a világtérképhez döcögött. Kénytelen volt döcögni, mert a térképterem padlójára terített bolyhos szőnyegeken nem tudott gurulni. Egyik karjával elengedte Zoknit, és az övére tekert csatlakozóért nyúlt. A megszeppent manó összegyűjtötte minden maradék erejét és bátorságát, elrugaszkodott a világtérkép korlátjától, és orron vágta Robotot. A fény egy pillanatra kialudt a masina szemében, majd hamis géphangján rázendített a Hollári-hó-ra. A tisztek mit sem sejtve a merényletről vidáman nevetgélve és tapsolva körülállták a táncoló robotot. Zokni mérsékelt lelkesedéssel tapsikolt, épp csak annyira, hogy elvegyülhessen a tömegben, lassan hátrált, a megfelelő alkalmat keresve, amikor is egy gyors hátra arccal kisurranhat a teremből.

- Elkapni! Kapjátok el Zoknit! - dörrent a tisztekre a magához térő Robot. - Elhagyta a slusszkulcsot.

Ez volt a végszó. Egyszerre harminckét manónyi tiszt vetette rá magát. Ismét elfogták, és egyenesen Mikulás elé vitték az üggyel együtt. 

Az öreg kint állt a verandán, és rekedtre kiabált hangján próbálta eligazítani a szánhozókat, merre tolassanak. 

- Ho-ho-ho - integetett a sofőrnek, aki a visszapillantóján át figyelte, mikor jelez neki Mikulás megállást. 

- Rééénbeeen vaagyuuunk? - tudakolta a sofőr miután kikászálódott a volán mögül. 

- Ho-ho-ho - bólintott Mikulás. A rénszarvas kétujjas munkakesztyűbe bújtatott patáival átadta az elismervényt.

- Iiiitt íííírjaaa aaalááá - bökött a pontozott vonal fölé, s miközben az öreg fagyálló tintájú tollat és szemüveget keresett, előkotorta fartáskájából a megkezdett import káposztalevelet és tovább majszolta. - Köööszööönööööö...

- Ho-ho-ho - búcsúzott a rénszarvas szavába vágva Mikulás, majd a Zokni köré gyűlt társasághoz fordult. - Hooo-ho-hooo?

- Elhagyta a slusszkulcsot - felelte készségesen az egyik tiszt. 

- Ho-ho-hooo? Ho-hooo? - Mikulás gondterhelten összeráncolta a homlokát.

- Nem, uram, azonnal visszamegyünk a posztunkra - dadogta a tiszt, szalutált, majd társaival együtt sarkon fordul, és eloldalgott. 

- Hoo-ho-ho-ho? - kérdezte ez után egyenesen Zoknit.

- Igen, sajnálom. Csak fel akartam vágni a barátnőm előtt, de ő elcserélte a sajátjaival.

Robot felhorkant. Ezt a hangot úgy kell elképzelni, mintha egy rekedt orrszarvú kifújná az orrát. 

- Ho-ho-hooo-ho-ho-hoo-ho - tárta szét Mikulás a karjait.

- Lassabban főnök, egy szót sem értek.

- Ho... ho... hooo...

- Igen.

- Ho... ho... hoo... ho - ismételte el Mikulás az egészet. Zokni szemei hálakönnyekkel teltek meg, amik azonnal oda is fagytak a szempilláihoz, és pislogáskor összeragasztották a szemhéjait, de vakon is épp olyan boldog volt, mint két pillanattal ezelőtt látón. 

- Uram, azonnal meg kell kezdeni a bepakolást - zúgta figyelmeztetőn Robot. Az öreg határozottan bólintott, majd hangos utasításokat kezdett hohózni a pakoló manóknak a Voki Tokiján keresztül.

Zokni ideiglenesen fel lett mentve a fogság alól, mert minden kézre szükség volt. Kivéve Robotéra. Neki semmi hasznát nem vették volna, így visszadöcögött az épületbe, és elgurult a kommunikációs főteremig, ahol is értesítette Amanóbát és AlManót arról, hogy a küldetésük lefújva. Persze, mivel Robot csak zümmögni tudott, és a szavak a szájában szalagcímként futottak végig a led lámpák során, ezért a két biztos egy kukkot se értett a dologból, és folytatták a hajléktalanok kikérdezését.

Indulásra készen állt a szán úgy hat-hét órával később. Mikulás behúzva hatalmas sörhasát előre dőlt a vezetői ülésben, a kormány alól lepattintotta fekete bőr lemezt, és előhúzta a sárga és zöld borítású drótokat. A megfelelők végét összetekerte. Elég volt egy szikra, a szán máris dolgozni kezdett. A vaskarok megelevenedtek, és ütemesen pakolászni kezdték a vaskályhába a szenet. Mikulás megvárta az első füstpöfetegeket, majd előre tolta a kart, kioldotta  a féket, és a szán zakatolva elindult. Fokozatosan gyorsult, a vaskarokról lepattogzott a rozsda, teljes sebességgel hányták a szenet a kazánba időnként bedobva egy-egy ajándékot is, ami kiesett a hatalmas puttonyból. A rózsaszín plüssnyulak és a műanyag kisautók boldog sóhajjal égtek el, hisz részesei lehettek valami hatalmasnak, ami révén a jó gyerekekhez eljutottak Mikulás ajándékai.

AlManó és Amanóba végül csüggedten és csalódottan tértek vissza sikertelen útjukról. A kulcs nem lett meg. Hogy is lett volna meg, mikor a slusszkulcs egy mágikus kulcs volt, mely minden zárba illett, és minden autómodellt képes volt elindítani, és a levegőbe emelni.

Két nappal később a hírekből értesültek, hogy egy volt kőbánya-kispesti hajléktalant kórházba szállítottak, mert hatvan kilométer per órás sebességgel nekirepült a Gellért hegyi Citadellának. A szobornak nem esett baja, a BMW azonban totálkáros lett a slusszkulccsal együtt.

A történet Tekergő Zokni-manójának amolyan különkiadása, előzménytörténete, melyet nem más, mint a lelkes hugica, Pettyesképű mesél/mesélt el. A szösszenet első helyen végzett az Unicorns' Design novellaversenyén fantasy. :3

NAGYDUMÁS: Hangtörténetek IV.

- Viszket a tenyerem.

- Felpofoznál valakit, igaz?

- Most nem élné túl.

- Van konkrét áldozatod?

- Egy acéllemez mindent megold.

- Olyan súlyos a helyzet? Miért hagytad így eldurvulni?

- Kerékpároztam.

- Egy bunkó volt? A kerékpárúton sétált?

- Csengettem, de semmi.

- Ne mááár! És aztán mi történt? Mesélj!

- Estem egy nagyot.

- Miatta?

- Rossz volt a fék.

- Szóval direkt mentél volna neki, de végül rosszul sült el.

- Hülye! Egy oszlopnak?

- Egy oszlopnak csöngettél?

- Miért csöngetnék én egy oszlopnak?

- Ezt mondtad.

- Mégis mikor?

- Az előbb.

- Én nem.

- Kit is akarsz te felpofozni?

- Most komolyan?

- Halál komolyan kérdem.

- Téged!

- Mi-miért?

- Még kérded? Idejössz, hozol virágot meg minden, de nem is figyelsz arra, amit mondok. Kezdesz idegesíteni.

- Má' hogy ne figyelnék rád. Mondtad, idézem... "Viszket a tenyerem".

- Teljesen beleizzadt ebbe a gipszbe, és nem tudom megvakarni. Annyira idegesít.

- Ééértem. Azt hiszem. De akkor kinek csengettél?

- Mikor?

- Kerékpározás közben.

- Annak, aki ott flangált az út közepén.

- Az oszlopnak?

- Miféle oszlopnak?

- Nem értem.

- Mondom kerékpároztam, egy gyalogos bejött elém, és nem tudtam rendesen kikerülni, és nekimentem egy oszlopnak. Azaz csak súroltam, de felestem és eltört a karom.

- Hogy jött mégis ide az acél lemez?

- Merevítőnek azt kaptam. Ha felpofoznék valakit, biztos eltörne az álla.

- Vagy úgy. Miért nem ezzel kezdted?

- Mondtam már, hogy viszket a tenyerem?

- Az elmúlt percben vagy hatszor.

- Hát most mondom hetedszer is. Úgy felpofoznék most valakit.

- Értem én, értem én. Már itt se vagyok.

- Pá, aztán vissza se gyere, míg meg nem tanulod rendesen a szöveged.

- Parancsára!

- Oké! Ennyi! Leállunk. Szedjétek össze magatokat! Timo, te csak ne röhögj! Szedd össze magad! Gwen, mit gondolsz, vehetjük még egyszer?

- Felőlem, de előbb kerítsetek ennek a balféknek egy súgót.

- Bocs, tényleg. Csak úgy néztél rám...

- Mégis hogy?

- Neee! Már megint. Ne vágj ilyen pofákat csak azért, mert téged nem vesz a kamera.

- Okés, de akkor te meg tanuld meg rendesen a szöveged.

- Mi is az?

- "... az évfordulónk... "

- Most lett volna az évfordulónk.

- Igen-igen, én meg erre jövök, hogy... Ne mond hogy...

- ... azért van ez a sok virág.

- Igen. Nem felejted el?

- Nem.

- Készen állunk.

- Remek. Akkor... három, kettő, egy és... felvétel.

- Viszket a tenyerem...

- Az.. évf...

- Most, most meg mi van?

- Bocs, bocsánat, csak megint eszembe jutott, hogy mit csináltál.

- Oké, emberek, leállunk! Szünet. Tíz perc szünet mindenkinek.

- Megint?

- Oké.

- Rendben.

- Büfé?

- Én kávét kérek.

- Melyik lesz a következő jelenet?

- Vajon van még fánk?

- Szerintem átvitték a kettes stúdióba az összeset. Valami rendőrdrámát forgatnak. Sok fánk fogy.

- Bárcsak lenne itt egy szélgép. Megsülök.

- A jelmez már megvan?

- Kint se jobb a helyzet. Harmincöt fokot mutat a hőmérő, de a díszletek közt is legalább huszonnyolc lehet.

- Kínszenvedés ilyen időben forgatni.

- Hogy álltok a kutyával? Sikerült letisztázni az időpontokat?

- Egyetértek. Meghívhatlak egy jeges teára?

- Persze, köszönöm.

- Menjünk.

- Hé! Valaki megszabadítana addig ettől a gipsztől? Hahó, valaki? Valaki?

- Csak nem viszket a tenyered?

- Esküszöm... csak ne futnál el előlem mindig... én...

- Ágyban, párnák közt csak nagy a szájad. Hé! Hé, mi ez?

- A Kertvárosi Háziasszonyok részvét ajándéka. Kérsz még? Mit szól ehhez?

- Csak nem a golfegyesület?

- Ugye milyen jó, hogy ennyi klubnak a tagja vagyok?

- Nagyon. Egy kilencven perces mozit kitesz, míg megtalálom azt, amelyik meg akart gyilkolni.

- Szívesen átvenném a szerepedet.

- Ne, azt... azt ne dobd el! Ne...

MOST KOMOLYAN?

Nagydumás visszatér egy röpke jelenet erejéig.
Hát nem izgalmas? Egy igazi forgatás!
Sokszor elgondolkodom egy-egy szívszorítóbb, farkasszemezős jelenetnél, hogy hányszor nevethették el magukat a színészek. Ti is?