TEKERGŐ: V, mint véralvadásgátló

Sötét éjszaka volt, felhős, holdtalan. A külvárosból kivezető út szélén strázsáló sárgás fényű villanyoszlopok beleremegtek a sikoltásba és monoton zümmögésükbe diszharmonikus hörgések keveredtek. Egy szőrös hang suttogva fordult a mellette haladó árnyhoz.

- Mi volt ez?

A másik összehúzta dús szemöldökét, majd lassú, reményvesztett sóhaj hagyta el cserepes ajkait.

- Dave megint borotválkozni próbál - mondta úgy, mintha a világ legértelmetlenebb és legfeleslegesebb cselekvése lenne a borotválkozás, s mesteri módon még egy kevés szemrehányást is sikerült belecsempésznie a négy szóba. A pontot az egész végére egy újabb kiáltás tette, mintha nyúznának valakit... és nagyon dühös lenne e miatt.

A két hang tulajdonosai megtorpantak, s hallgatták, ahogy a sikoly vissza-visszaverődik a kőfolyosó falairól.

- Kár, hogy már nem veszi ennek hasznát... - sóhajtott ismét a második. - Teljesen hatástalan.

Csüggedten sétáltak tovább a szűk, ablaktalan folyosón.

- Remek születésnapi ajándék volt Lucának... - szólalt meg kis idő múlva az első, majd hirtelen oldalra lépet, hogy elférjen mellettük egy szemből közeledő ugyancsak szőrös alak.

Mindhárman sötét, csuklyás köpenyt viseltek szőrös testük fölött, mely sötétvörös lánccal volt ékesítve és több helyen megtört, régi bőrcipőt. Arcukat a csuklya takarta, melyet mélyen a szemük közé húztak.

- Giovanni, Maurizio - üdvözölte őket az elhaladó, akit társai Cosimoként azonosítottak a félhomályban. Borzalmasan erős szaga volt, mintha húsz évet húzott volna le a patkányok közt egy csatornában.

- Csinálni kéne már valamit azzal a kölyökkel - mordult fel köszönés helyett Giovanni.

- Hagyd rá - szólt békítőn Cosimo. - Ettől érzi magát embernek.

Giovanni válaszra se méltatva tovább indult. Maurizio félreérthetetlen mozdulatot tett Cosimo felé, majd engedelmesen Giovanni után sietett, aki lekanyarodott a katakombák irányába.

A hátrahagyott egy utolsó pillantást vetett eredeti úti célja felé, majd megfordult, hogy az utasításnak megfelelően megszabadítsa Dave-et a borotvapenge okozta csábítástól.

Hangtalan léptekkel haladt végig a folyosón, mintha a cipőtalpa nem is érintette volna a köveket, melyek együttérző hideget árasztottak magukból. Felsietett néhány lépcsőn, míg el nem ért az ódon XIII. századi vár pontos rekonstrukciójának tornyába. Ebben a toronyban, amit az itt lakók közül mindenki messze elkerült, rendezte be Luca Dave szobáját, ahogy azt egy gondoskodó apától elvárható volt.

Cosimo megállt a fa ajtó előtt, s két gyorsat kopogtatott.

- Ne most! - hangzott az ingerült válasz bentről. Cosimo előre sóhajtott egyet tudván, ismét hosszú és fárasztó szócsatára készülhet a fiúval.

Az ajtó kezeletlen fája megreccsent, ahogy lassan kitárult, a zsanérok nyikorogtak.

- Mit akarsz? - kérdezte Dave. Az egész alakos tükör előtt állt, és azon keresztül figyelte Cosimot. Az öreg végigmérte a vérző állú Dave-et, majd szó nélkül elsétált a karosszékig és leült. - Mit akarsz?

Cosimo hosszan gondolkodott a válaszon. Dús szakállszőrzete alatt megrándult a szája széle, láthatatlanul elmosolyodott.

- Jöttem hallgatni az előadást - felelte végül érzelemmentes hangon.

- Miféle előadást? - Dave leütögette a borotvapengéről a habot a mosdótál szélén, majd végighúzta a lapjait a kéztörlőn. Már majdnem végzett az arca jobb oldalának megborotválásával. Halkan szitkozódott, majd összeszorította ajkait és ismét a homlokához emelte a pengét.

Nem volt hozzászokva, hogy nem ultrabiztos gilette borotvákat használjon, így minduntalan megvágta magát. Cosimo elterpeszkedett a székben és félig lehunyt szemekkel figyelte.

- Dave... Dave, már három hónapja, hogy köztünk élsz - szólalt meg, mikor a kiáltások és káromkodások ideiglenesen elhaltak. - Én élvezem az önkínzásod, de egy idő után zavaróvá is tud válni...

- Mit nem mondasz? Három hónap? - horkant fel megvetően Dave. - Két év... és három hónap!

A borotvapenge végigsiklott a szűkös téren és egyenesen beleállt Cosimo bal felkarjába. Az ősvámpír úgy tett, mintha még érezne fájdalmat, és felszisszent.

- Kérlek, ne viselkedj úgy, mint valami elkényeztetett kislány!

- Akkor mégis hogy viselkedjek? Mint egy szülinapi ajándék? Áruld el, kedves Cosimo, hogyan szoktak viselkedni az ajándékok?

Cosimo tüntetőleg elfordította tekintetét Dave csupasz, vérző arcáról, nehogy ösztönei felülkerekedjenek rajta. Dave szíve időnként még dobbant egyet-egyet, és félig romlott vért pumpált az artériákba, és az idegvégződései is éppúgy működtek, mint az élő embereknél, csupán kissé tompábbak voltak. Az élőholt állapotba kerülés egy lassú folyamat, főleg Dave esetében, hisz Luca épp csak megbélyegezte őt.

- Meg sem próbálsz beilleszkedni! - vetette Cosimo Dave szemére.

Az immár örökké egy huszonkét éves fiú bőrében ragadt Dave dühtől fortyogva szelte át a szobát, s nemes egyszerűséggel torkon ragadta Cosimot.

- Hogy fulladnál bele a szentbeszédeidbe! - sziszegte, s szemei vérszomjasan szikráztak.

Cosimo vergődés nélkül, mozdulatlanul tűrte, míg a szorítás olyan erőssé nem vált, hogy félő volt, elroppantja a nyakcsigolyáit.

- Dave, eressz el! - Cosimo szavaiban rejlő érzelmek kavalkádja visszahőkölésre késztette a fiút.

- Még nem végeztünk!

- Nyugodj le, David M...

- Ki ne ejtsd! - Dave kirántotta Cosimo vállából a pengét és egyenesen a szívébe döfte. Nem volt halálos, de épp eléggé meglepte a vámpírt, hogy elhallgasson.

- Soha... ne... szólíts Davidnek - szótagolta lassan a szavakat. - David halott. Ti öltétek meg! - Ebben a pillanatban a hangszíne egész közel járt ahhoz, amit vérzelemnek szoktak hívni maguk közt a vámpírok. Szerencsétlen véren élősködők képtelenek már az érzelmek megjelenítésére, kivéve talán az unalomét, csupán a hangjukkal tudják felidézni azokat. Titkon ezért irigyelték is néhányan Dave-et, aki mit sem veszített e téren emberségéből. Cosimo, Giovanni és a legöregebbek közül sokan viszont épp az ellenkezőjét gondolták erről a képességről. Haszontalannak, idegesítőnek, mármár bűnnek tartották. Kísértésnek, ami ellenük irányul. Azonban mind közül Cosimo volt egyedül képes a végletekig visszatartania ösztönei előtörését, nehogy rávesse magát Dave, hogy aztán a fiú mérgezett vére legyengítse őt.

Nem egy fiatalabb, száz év alatti vámpír mélyesztette már szemfogait Dave nyakába vagy csuklójába, miután Luca úgy döntött a partin, nem öli meg, hanem maguk közé fogadja a fiút.

Mivel Cosimo megadón visszasüppedt a székébe, Dave is visszatért a borotválkozáshoz. Sokáig nem szóltak egymáshoz, Dave igyekezett nem is tudomást venni a szobájában szó szerint lebzselő ősvámpírról.

Cosimo aztán megunta a tétlenkedést és hangtalanul felállt, majd odasétált Dave könyvespolcához. Leemelt róla egy klasszikust, amely angol nyelven íródott és lapozgatni kezdte. Volt benne néhány illusztráció, azokat vette jobban szemügyre, mivel olvasni csak olaszul tudott.

- Minek neked ez a sok könyv? - kérdezte kíváncsiságot csempészve szavai közé. Míg várt Dave válaszára, átsétált az asztalhoz, ahol az épp aktuális könyv hevert.

- Mi ez? Még mindig ugyan azt olvasod, mint múlt héten? - felemelte a könyvet, mely fülszövege alapján valamiféle krimi lehetett.

- Utáltam a könyveket - vetette oda neki Dave -, de ebbe a várba még a villany sincs bevezetve, szóval lőttek minden más szórakozásnak.

- Nem vagy túl kreatív - felelt Cosimo végleg megunva a könyv témát.

Dave kezében megállt a borotva - újfent -, meglepetten fordult el a tükörtől, hogy szembenézzen Cosimoval, aki néha még majdnem vicces is tudott lenni, persze tudtán kívül.

- Nocsak, és akkor szerinted mi lenne elég kreatív?

Cosimo állta a pillantást egy darabig, majd vállat vont.

- Drága barátom - váltott Dave hízelkedő hangnemre -, azt hiszem, lassan kezd megártani neked a társaságom. Nehogy aztán a többiek kiutáljanak maguk közül. Ez a lezser, nemtörődöm viselkedés megárthat az imidzsednek.

Megtörölte arcát, majd egy fanyar fintor kíséretében elővett a készletéből egy sötétbarna szemceruzát, és a gyakorlott ember rutinos mozdulataival felrajzolt két tökéletes szemöldököt.

- Több a semminél - morogta halkan, majd egy kis életet vitt fel kékes árnyalatú ajkaira.

- Mennyit tudsz pepecselni - horkantott Cosimo, ahogy átlesett Dave válla felett. - Csak azért, hogy aztán holnap ismét előröl kezdhesd.

- Egyáltalán nincs időérzéked, Cosimo. A következő születésnapodra kapsz tőlem egy karórát.

Cosimo mélyen ülő szemeiben pillanatnyi értetlenkedés csillant, majd végigsimított dús, fekete arcszőrzetén. Szinte beleborzongott már a gondolatába is annak, hogy lenyúzza ezt magáról. Micsoda barbárság! Milyen ostoba emberi dolog!

- Nem kell óra - jelentette ki végül méltóságteljesen.

- Ahogy gondolod - Dave az arca csinosítgatásáról áttért a kezeire. Elővette a karomvágót, amit általában nagytestű kutyáknál használnak, és elkezdte levagdosni többcenti hosszúra nőtt körmeit. Ujjain és kézfején jóval ritkásabb volt már a testszőrzet, így egyszerű ujjatlan kesztyűbe bujtatva is tökéletesen el tudta rejteni azt.

- Most, ha engeded, átöltöznék - Cosimo tisztességtudóan visszavonult a karosszékéhez. Dave egyszerű farmert, fehér trikót és pulóvert vett magára, majd ismét a tükör elé állt.

- Ez a bunda iszonyatosan kövérít - mondta kissé affektált hangon, de miután Cosimo nem reagált semmit, sóhajtva lehajolt, hogy felvegye a sportcipőjét is.

- Hova mész ma éjjel? - kérdezte Cosimo, miközben felsegítette Dave-re a kabátot.

- Meg fogok szökni - felelte Dave, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna ez.

- Igen? És hova szöksz? - kérdezett vissza Cosimo hasonló természetességgel.

- Még nem tudom. Először is bemegyek a városba - Dave még utoljára visszasétált az asztalához, és a székről felkapta a hátizsákját, amivel azon a végzetes éjjelen ide is érkezett, majd vette a szoba kulcsát és maga előtt terelve Cosimot kilépett a torony lépcsőjére.

- Bezársz? Miért?

- Hogy ne hordjátok szét a cuccaimat. Fél év alatt gyűjtöttem össze ezt mind. Tudod mennyi melómba tellett? - Dave máris az első fordulónál járt. Cosimo utánasietett. - Egyetlen futár se volt hajlandó eljönni idáig, mióta eltűnt itt az erdőben az a szerencsétlen pizzafutár és fény derült a többi eltűnésre is. Minden alkalommal a buszmegálló melletti fülkéből kellett telefonálnom és ott megvárnom, mire kihozták. Ebben a szobában benne van az összes félretett pénzem. Mindent le kellett szednem a kártyámról, különben a zárolása után már basz... szóval dobhattam volna a kukába.

Cosimo ugyan a felét se értette annak, amit Dave mondott, de tisztán emlékezett azokra a napokra, mikor Dave hajnal előtt elment, majd csak alkonyat után ért vissza és mindenféle dobozokat hozott magával. Mindig borotválkozás után ment el, és igen ingerült volt, ha üres kézzel kellett hazatérnie. Cosimo már nem is emlékezett azokra az évekre, amiket még emberként töltött, ezért csak nehezen tudta elfogadni, hogy Dave embermúltja nem szűnt meg abban a pillanatban, ahogy Luca belemélyesztette a fiú nyakába a szemfogait.

Leértek a torony aljába.

- Nehogy elveszítsem, vigyázz rá! - mondta Dave, s gyors mozdulattal, mielőtt Cosimo tiltakozhatott volna, a kezébe nyomta a kulcsot. Jól tudta, az ősvámpír szeretett fent lenni nála és babrálni a dolgai közt. Mondhatni, ebben a defektes társaságban, akik itt éltek a várban, Cosimo volt az egyetlen barátja.

- De hát miért mész el? - kérdezte Cosimo, arcán őszintének tűnő zavarodottsággal.

- Tudod... amikor vámpírnak álltam, azt hittem, csak annyi fog változni, hogy állandóan begerjedek a friss vértől és nem mehetek napfényre, vagy valami olyasmi leszek, mint Edward. Tudod, minden összejövetel legcsillogóbb szereplője, a nap fénypontja, a megfelelő csajok kedvence vagy valami hasonló. - Hiába várt volna bármilyen reakciót az ősvámpírtól, ő még nem ismerte ezt a új hullámos ábrázolásmódot. - Először azt hittem, ti valamiféle mutáns farkasemberek vagytok. Na, mindegy - legyintett Dave. - Vámpírnak lenni szívás. Köztetek élni szívás. Az életem totál szívás. Miért nem szívhatnék máshol? Friss levegőre vágyom - azzal otthagyta a teljesen összezavarodott Cosimot az ajtóban.

Kint meglehetősen kellemes, meleg szél fújdogált, ami igen meglepő volt azok után, hogy az előző kilenc napban csak úgy zuhogott az eső. Ha nem esett volna, Dave már a múlt héten lelépett volna.

A vár úgy háromnegyed órányi gyaloglásra volt árkon-bokron át a város kivezetőútjától. Dave úgy számolta, még tizenegy előtt beér, aztán, ha már ott van, jöhet a busz pályaudvar és az utolsó busszal, a fél tizenkettessel örökre maga mögött hagyja ezt az átkozott helyet.

A sáros ösvények azonban jó fél órával átszabták a számításait. Mire elérte a város határát, már közeledett az éjfél. A cipőjébe egy óvatlan lépésnél befolyt a sáros víz, azután úgy cuppogott minden lépésénél, mintha lápon kelne át.

- Fene essen... - elnyomott egy szitkozódást, s inkább elkezdte felmérni a lehetőségeit. A buszt már biztosan lekési. Valami megoldást kell találnia. Ha most visszafordulna... vagy behúzódna a park egy árnyas zugába vagy... de mindenek előtt találnia kellett valami... valami ehetőt. Az éhség olyan elementáris erővel csapott le rá, mintha hónapok óta nem ivott volna vért. Torka teljesen kiszáradt, gyomra mardosón összeugrott.

- Csak még egy kis időt... - motyogta. Lábai meginogtak, kénytelen volt leülni a járda szélére. Hirtelen eszébe jutott, hogy a késlekedés okozta idegesség miatt teljesen elfelejtett vért venni magához. Észre se vette. A szervezete sem jelzett idáig. Most mégis, ilyen hirtelen, de miért?

Körbepillantott, hátha meglátja az inger forrását.

Az utca végén álló sportbárból hangos zene szűrődött ki. Egy lány lépett ki két kísérőjével, láthatóan mindhárman matt részegek voltak. Egymás nyakába csimpaszkodva dülöngéltek végig a járdán. Úgy haladtak el Dave mellett, hogy még csak rá se néztek.

- Vajon milyen magas lehet most a véralkohol szintjük? - tűnődött félhangosan Dave - Köszönöm. Most épp erre van szükségem! - s azzal lassan utánuk indult. Sötét árnyként követte őket a sarokig.

A lány előrelendült, hogy leintsen egy taxit, holott egy se járt épp arra. Megcsúszott a járda szegélyén, majd...

- Engedjetek oda, hadd nézzem! - kiáltott Dave, s olyan határozottan lépett fel a két sráccal szemben, hogy még saját magát is meglepte. - Gyere, ülj fel! - kezét nyújtotta a lány felé, aki szipogva engedelmeskedett.

Alkarján és térdén jókora horzsolás éktelenkedett. Dave gyors pillantást vetett a két bénán ácsorgó srácra.

- Van nálatok még pia? - kérdezte, s ügyelt, nehogy megremegjen a hangja az izgalomtól.

- Nincs - nyögte az egyik.

- Ki kell tisztítani a sebet. Elég csúnya. - Egy gyors pillantást vetett a lányra, aki a semmibe meredve tűrte, hogy parancsolgassanak a feje felett. - Hozzatok egy kis alkoholt a klubból! Most!

Dave, mikor látta, még ez se használt, megkockáztattatott egy újabb kis hazugságot.

- Orvosnak tanulok... tudom... - ez már hatott, a két srác bólogatva elindult visszafele. Dave megvárta, míg hallótávolságon kívülre értek, közben a lány elszakadt ruhájával babrált és olyan felületes kérdéseket tett fel, mint a Hol fáj? és társai. Mikor a lány két kísérője elég messze ért, lekapta hátáról a táskáját és addig kotorászott benne, míg meg nem találta az aprócska fiolák egyikét és letekerte a tetejét

- Mi az? - kérdezte a lány kásás hangon.

- Ez segít... - nyugtatta Dave. Kicsit megtörölte az alkar sebet, majd ráfolyatta a fiola tartalmát.

- Mi az? - tette fel ismét a kérdést a lány. Kezdett magához térni. Hol Davere nézett, hol a háta mögé, amerre elsétáltak a két srác, akik - valószínűleg - csak fel akarták szedni.

- Egy kis véralvadásgátló - felelt készségesen Dave előmeresztve szemfogait. Erősen megragadta a lány könyökét és csuklóját, odahajolt a sebhez, majd sebesen lenyalta a lecsöppenni készülő vért.

- Pfúúúj! - Dave sietve ellökte magától a lányt, és köpködve próbált megszabadulni a romlott vértől. - Mi a franc? Mi a franc vagy te?

A lány lassan felállt, egyáltalán nem tűnt részegnek, ahogy Dave felé lépett. A fiú halkan szitkozódott.

- Üdv, pancser! - nevetett le rá a lány. Szemei furcsán csillogtak. - És most szépen jössz, és hazakísérsz, mielőtt az a kettő visszatántorogna!

- Miért mennék?

- Mert egy sebesült, magányos nő vagyok, aki segítségre szorul - váltott affektáló hangnemre a lány, majd hirtelen elkomolyodott az arca. - Ha éhes vagy, én adhatok neked enni. Jól gondolom, hogy amúgy sincs hova menned? Legalább mi, az éjszaka lényei tartsunk össze.

A csupasz vámpír töprengve meredt a lányra.

- Nem igazság - zúgolódott halkan Dave, de azért karját nyújtotta a lány felé, aki látszólag élvezettel játszotta a sántát.

- Mi nem igazság? - kérdezte a lány visszatérve a kásás beszédhez.

- Hogy te vérfarkas létedre ilyen dögös vagy és... kevesebb a szőr rajtad, mint...

Az éjszakában hatalmas pofon csattant.

V, MINT VÉRALVADÁSGÁTLÓ

Ismét egy új sorozattal rukkoltam elő, illetve ez még az amelyikről annyit beszéltem a nyár végén. Hogy miért ez érkezett hamarabb és nem Az Erdő legendájának újabb része? Még mindig ott csücsül kettő a vázlatok közt, de elvesztettem a pontos jegyzeteim, és olyan... szóval egyszerűen nem tudom rábírni magam, hogy vázlatok nélkül folytassam, nehogy elszúrjak valamit a sztoriban, mint majdnem legutóbb, és... szóval mostanában nagyon nem néztem felé. Mea Cupla. Annyit ígérhetek, ezt a maradék, már meglévő két fejezetet még idén közre adom :) Addig is élvezzétek a háromszázasokat és - remélhetőleg - Dave történetét is megszeretitek és hamarosan érkezik a folytatása is. :)