Az ösvényt messze belengte a rothadás átható és orrfacsaró szaga.
Vörös és barna illatfoszlányok akadtak fent a környező cserjék ágai
közt, ahogy a bo lélek csontos pálcájával elsétált mellettük. A fák
kérgein alig észrevehetően összébb húzódtak a repedések, a bennük
rejtőző férgek és bogarak járataik mélyére húzódtak. Az apró emlősök,
ahogy tudtak, kitértek az útjából. Még a suhogó erdei szellők is
elcsendesedtek a közelébe érve.
R'abilmi lesütött szemekkel haladt az útján. Forradások csúfította arca úgy hámlott, mint a kígyó bőre. Szarvai köré fojtogató borostyán tekeredett, mely gyökerétől elvágva is tovább élt és burjánzott. Hosszú, sötét hajába néhol piszkosszürke tincsek keveredtek. Ruhája emlékeztetett az Ember vadászainak öltözékére. Lenge inget és hosszú nadrágot viselt elrejtve egész testén húzódó hegeit. Állatprémekből készített alkarvédőket viselt, melyekbe különös jeleket égetett. Varjak, mókusok és rókák képeit. Az ingét a derekán két összevarrt nyest bőrével kötötte meg. Sarut viselt és a karjain lévőhöz hasonló lábszárvédőket. Körmei feketék voltak a kosztól, hosszúak, szinte karomszerű folytatásai voltak ráncos ujjperceinek.
Az Erdő minden lénye úgy tartotta, amerre jár, az Erdő Halála a nyomába szegődik. Emberekkel, ha találkozott is, mind épségben távozhattak, ám még ők is félték és tisztelték R'abilmi nevét.
A különleges bo lélek időnként felkereste az Erdő uralkodóját. Sau Bo olyankor elküldte még a személyes testőreit is, majd R'abilmi letelepedett a trón mellé és mesélni kezdett. Hogy miről, azt még a madarak se tudták, akik Sau Bo tisztását körülvevő fák ágai közt éltek. A R'abilmiből áradó bűz messze űzte őket fészkeiktől.
Sau Bo üvöltése eljutott hozzá is, s azonnal felé vette az irányt. Botja fürgén koppant a láthatatlan ösvény talaján. Ösztönszerűen elkerülte azokat a csapásokat, melyeken az őt keresők haladtak. Nem szerette a társaságot. Repedezett szíve minden egyes alkalommal összefacsarodott, mikor megpillantotta a fajtájabeliek arckifejezését, ahogy rá néztek, majd elmenekültek előle. Sau Bohoz is úgy lépett be, hogy szemét a földre sütötte.
- Hívattál - köszörülte meg torkát, hogy kissé kitisztuljon rekedtes hangja, mely kövek csikorgásához volt hasonlatos. Az uralkodó üdvözlésképp felemelte a jobb kezét, majd közelebb intette magához. R'abilmi felemelkedett a mély meghajlásból, mellyel mindenkori uralkodója előtt tisztelgett. Ezt a méltóságteljes köszöntés csak nagyon kevesen használták. Az évszázadok alatt ellaposodott, szinte biccentéssé korcsosult a fiatalabb nemzedékek körében.
A kis szarvasszellem kölyök reszketve kuporodott Sau Bo lábai mellé, ahogy a Halál elindult feléjük. A Sau nyugtatón a gyerek fejére tette a kezét és megsimogatta.
- Nincs mitől félned - suttogta. -, ne nézz olyan rémülten rá!
R'abilmi néhány lépésnyire a tróntól megállt. Megengedett magának egy gyors pillantást a gyermek felé, majd ismét a földre szegezte tekintetét. Nyugtalanította, hogy nem fedezte fel a kis lényt már a belépésekor, ám ezt nem mutathatta ki.
- Mit kívánsz tőlem?
Sau Bo lenézett a kölyökre, majd bizalmasan még közelebb intette R'abilmit.
- Szeretném, ha megnéznéd magadnak őt. Voriki talált rá ma reggel.
A bo lélek lassan fél térdre ereszkedett a gyermek előtt, félretette botját, majd két oldalról kezébe fogta a kis szarvasszellem arcát. A kölyköt megbénította a félelem, moccanni se mert. R'abilmi lassan, szinte óvatosan maga felé fordította az arcocskát, majd egyenesen belenézett azokba a hatalmasra tágult barna szemekbe. A kicsi levegőt is elfelejtett venni.
A bo lélek halkan kántálni kezdett, mire a kölyök kavargó gondolatai lassanként lecsendesedtek és egész testében ellazult. A pillanat hosszan elnyúlt, míg végre R'abilmi hátrább húzódott. A kölyök, ahogy kikerült a különös tekintet fogságából, reszketve a trónus mögé kúszott. R'abilmi Sau Bohoz fordult. Olyan halkan beszélt, hogy csak az uralkodó halhassa szavait.
- Nem látom tisztán a szándékot - jelentette ki, közben felvette botját, és felállt. -, de bizonyos, hogy mágia áll e mögött. Erős és sötét. Az Erdőn túlról való.
Sau Bo arca hirtelen ezernyi ráncba futott össze. Előregörnyedt, s alig halhatóan sóhajtott egyet.
- Az, aki ezt tette az Embert használta fel, hogy elfedje a saját szándékát, különben megéreztem volna. Adj tanácsot, R'abilmi, mit tegyek?
- Erre sajnos nem tudok választ adni. A Bölcset kéne kérdezned róla.
- Quanni már sok-sok éve nem jelent meg előttem - vallotta be az uralkodó. - Mióta az Ember megérkezett az Erdő határába. Ezért van rád akkora szükségem most. Te vagy az egyetlen, aki a körforgás részeként a legszorosabb kapcsolatban állsz a Bölccsel.
- Azt akarod, hogy vigyem el a Bölcshöz őt? - kérdezte megütközve R'abilmi. Még a tekintetét is felkapta a földről.
Sau Bo rengeteg magyarázattal tudott volna szolgálni, de nem merte a kölyök előtt felfedni a valódi gondolatait, ezért inkább az erejét vetette be R'abilmi néma meggyőzésére. Mint uralkodó parancsolni tudott az Erdő összes lényének.
R'abilmi ismét meghajolt a Sau előtt. Micsoda különös helyzet, gondolta, majd elindult a trón mögött kuporgó kölyökhöz. A kis szarvasszellemkölyök ijedten hátrálni kezdett a trón körül. A király mosolyogva figyelte a jelenetet egész addig, míg R'abilmi ingerülten fel nem horkantott.
- Menj vele - intett a Sau, s kezével megállította a kölyköt, nehogy ismét a trón mögé kerülhessen.
- Add a kezed! - utasította R'abilmi kinyújtott kézzel, és a kölyök most nem mert ellenkezni, habár minden érzékszerve arra biztatta, meneküljön a lélektől minél messzebb, amilyen gyorsan csak tud. R'abilmi végigmérte a kölyköt, majd tekintetével megkereste annak levetett ruháit.
- Előbb öltözz fel! Ne hagyd itt az inget se! És kérj elnézést a Sautól, amiért illetlenül viselkedtél!
R'abilmi erősen szorította a kölyök kezét, nehogy elmeneküljön tőle. Még a végén eltévedne, hisz ahova most készülnek, ott szarvasszellem nem járt ez elmúlt kétszáz évben.
- Hogy hívnak? - kérdezte, hogy oldja kicsit a feszültséget és az Erdő köréjük borult csöndjét. Bár soha nem volt erőssége a társalgás. A kölyök is sokáig hallgatott, végül nagy nehezen elárulta a nevét.
- Akkor... örvendek! - felelt a bo lélek, és jó ideig ebben is maradtak.
Az ösvény egyáltalán nem volt ismerős a szarvasszellemkölyök számára. Sem a szagok, sem a táj, ami lassacskáán megváltozott, ahogy haladtak előre. Más fajta fák kerültek eléjük, amikhez hasonlót csak a bo lelkek téli szállásai körül látott ez előtt. A talaj is kavicsosabbá vált, pedig a nagy hegyekkel épp ellenkező irányba tartottak. Állatok illatfoszlányai is egyre gyérebben keresztezték útjukat. A kölyökben feléledt a kíváncsiság, hol élhet az a bölcs, akiről beszéltek, de nem mert megszólalni.
Botjának ütemes koppanásai és az Erdő halk, zizegő neszei különös dallammá álltak össze R'abilmi előtt. Ajkain alig látható mosoly futott végig, hisz a dal csak az övé. Lenézett a kölyökre, aki kinyújtott karjával a lehető legtávolabb próbált kerülni tőle, miközben az arcához szorította a férfitól kapott inget. Beleszagolt a levegőbe, majd az egykedvű vonások ismét rátelepedtek arcára, tekintetét a földre szegezve lépdelt tovább. Kettő gyorsat koppantott, a dallam megtört, az Erdő meglepetten elhallgatott egy pillanatra. A kölyök, bár maga is az Erdő részeként született, mindebből semmit nem vett észre.
Végül elértek egy mély szurdokhoz. Az alján apró patakocska csordogált, mely sokszor lebukott a föld alá, és hol itt, hol ott bukkant ismét elő. Függőleges falai mentén, a simára csiszolódott sziklák repedései közül a felszínen álló fák gyökerei törtek elő. Egy-egy kisebb üregében apró állatok húzódtak meg.
A perem alatt, ahol álltak alig három, négy méter mély volt csak.
- Ugorj le! - szólalt meg órák óta először, hangja ellentmondást nem tűrően recsegett. A kölyök néhány pillanatig bizonytalanul kémlelte a sziklás talajt, majd ahogy R'abilmi elengedte, dereka közé kötötte az inget és leugrott a mélybe.
A szétmorzsolódó apró kövek megindultak alatta, és egy kicsit megingott, végül mégis visszaszerezte az egyensúlyát. Talpán a karcolások szinte azonnal beforradtak. A patakocska kellemesen hűs volt. A víz tükre fölé hajolt, és beleszippantott a levegőbe, nem-e szennyezett a forrás. Kristálytiszta volt, s a kis szarvasszellem kölyök nagyokat kortyolt belőle.
R'abilmi egy gyökérbe kapaszkodva ereszkedett le. Hagyta, hadd fújja ki magát egy kicsit a kölyök. Most már nem volt szükség arra, hogy a kezét fogja. Szinte megbűvölten figyelte, ahogy a kis lény mit sem törődve azzal, hogy vörös lobonca vizes lesz élvezte a helyzetet.
- Tovább!
Vízfolyással szemben indultak meg. R'abilmi bőrsaruja megvédte őt az élesebb kavicsoktól, ám a kölyöknek nagyon kellett figyelnie, hova lép. Leginkább azért, ne csússzon meg. A köveken való egyensúlyozgatás egész elfeledtette vele a szagokat, amik kísérőjéből áradtak. A patakocska vize, ahogy magával ragadta őket, egészen barnás-vörös színűvé változott.
- Mindjárt megérkezünk - jelentette be R'abilmi. - Mikor belépünk a barlangba, ha szólok, hunyd le a szemed!
A szurdok egyre jobban emelkedett, a patak vize is felgyorsult. Egymást követték a csobogók, melyeken a gyermek egymaga már nem jutott volna túl. Többször is a bo lélek húzta föl, vagy rántotta vissza a zuhanástól.
Az út hirtelen éles fordulatot vett, a szurdok kiszélesedett, és végre megpillanthatták a dübörgő vízesést. R'abilmi intett, hogy kövesse a sziklaösvényen át, ami a tavacskává szélesedő vizen át vezetett egyenesen a vízesés felé.
A hideg vízpermet teljesen eláztatta mindkettejük ruháit, mire R'abilmi felemelte botját, hogy kettéválassza a lezuduló vizet. A kölyök tátott szájjal szemlélte az eléjük táruló látványt.
A barlang falairól vékony erecskékbe futva csorgott le a víz. Minden lehulló csepp visszhangot vert. A bejáratot kőoszlopokra hasonlító képződmények szegélyezték. Némelyiken, mely elég közel volt a napfényhez, sűrű moha nőtt. R'abilmi itt nem sokat várakozott, botjával előre tessékelte a kölyköt.
Végighaladtak két egymásba fonódó folyosón, majd elértek egy hatalmas termet tele a mennyezetről alázuhant sziklákkal, életnek semmi jele nem mutatkozott ilyen mélyen a föld gyomrában.
- Quanni! - A bo lélek hangja ünnepélyesen csengett a terem falai közt. - Drága testvérem! Szeretnék bemutatni neked valakit.
A levegő megrezdült körülöttük, lágy szellő kerekedett. R'abilmi lenézett a kölyökre.
- Most! - A kicsi szorosra zárta szemeit, de még így is érzékelte azt a mérhetetlen fehér világosságot, amit elöntötte a termet néhány pillanatra.
- Üdvözöllek titeket! - Az idegen hang olyan lágy volt, mintha maga lett volna a megtestesült szelídség.
A kölyök óvatosan résnyire nyitott szemeit. A lény R'abilmiéhoz hasonló botot tartott a kezében és a föld fölött lebegett. Nem hasonlított semelyik más erdőlakóra, akiket a kölyök eddigi élete során látott. Arcát álarc takarta melyekből tollak álltak ki. Hosszú rongyruhája vége ismétlődő fodrokat vetett. Hosszú fekete haja lágyan omlott a vállára.
- Lépj közelebb - szólította meg Quanni a kölyköt. -, és halld szavaim! Úgy látom, megpróbáltad kijátszani a természetet azzal, hogy nem hagytad tested a megfelelő módon fejlődni.
A kölyök összerezzent legféltettebb titka hallatán és lopva R'abilmi felé nézett, ám a bo lélek a háttérbe húzódva állt.
- Nem ezért jöttünk... - nyöszörögte szemlesütve a kölyök. Gyomra környékén ismét erős szorítást érzett, a torka is elszorult. Egy pillanatra talán el is felejtette az agancsait, mi lesz, ha titka kitudódik? Így is, úgy is kitaszítottá fog válni. Ajkai megremegtek.
- Ez most a büntetésed - folytatta a Bölcs.
- De én csak - a kölyök esdekelve térde rogyott előtte - nem akartam elpazarolni az életenergiám! Minél kisebb marad a testem, annál tovább élhetek! Tovább...
A Bölcs ezután hosszan nem szólalt meg. A barlang falai közt tapintható volt a feszültség. A falakból mély zümmögés áradt. Néhány kő felszíne szikrát vetett. A kölyök csapdába esve érezte magát.
- Többé nem tartóztathatod fel! - szólalt meg ismét a Bölcs. Közelebb lebegett a kölyökhöz. A kicsi érezte, hogy Quanni meg akarja nyugtatni, ám ettől még jobban pánikba esett. - Fel fogsz nőni és megöregszel, mint minden más lény a földön.
- Miért? Miért? Miért? Ez akkora bűn? Hogy élni vágytam? - szegezte neki a kérdéseket az Erdő Bölcsének. Elszállt belőle a félelem. Keserűség lett úrrá rajta. - Ez akkora igazságtalanság.
A Bölcs letérdelt elé. A kölyök azonnal elszégyellte magát, amiért ilyen hangon mert szólni.
- Van, aminek be kell következnie - suttogta a maszk mögül Quanni. - Teljes életet csak úgy élhetsz, ha annak minden szakaszát megtapasztalod. Nem vágysz rá, hogy párt találj magadnak, hogy életed add egy új életért.
- Nem! - kiáltotta a gyermek. - Félek. Minden olyan gyorsan elmúlik. Nem akarok elmúlni.
Apró kezecskéivel görcsösen belemarkolt az ingbe. Nem akarta ezt elmondani. Nem akarta ezt senkinek elmondani. Quanni csak kikényszerítette belőle. Nem helyes, ahogy gondolkodik, ezt tudta ő maga is. Azt is tudta, nem értené őt meg senki a szellemek között. Őket nem foglalkoztatja az idő. Ezért se vették észre, hogy évtizedek alatt sem nőtt még fel. Ő nagyon szerette ezt a helyzetet. Szeretett kicsi lenni. Szerette érezni, hogy előtte az élet, de sosem volt bátorsága belekóstolni.
- Légy részese - súgta Quanni. - Akkor nem fogsz elmúlni.
A gyerek könnyes szemekkel nézett fel rá. Kérdőn oldalra billentette a fejét, ám a Bölcs nem magyarázta meg neki, hogy mire gondolt.
R'abilmi egy fáklyát nyújtott át a kölyöknek.
- Amerre a lángja hajlik, arra lesz a kiút. Ha a barlangból kilépve a szurdok bal felőli oldalágát követed, az visszavezet az otthonodba.
Quanni elhátrált tőle és ismét felemelkedett a levegőbe. Arcát takaró maszk miatt nem is tűnt élőnek, olyan volt, akár egy baba, amikkel az Ember gyermeke játszik. Nem mozdult többet onnan, nem is búcsúztatta.
Miután a szarvasszellem kölyök elhagyta a termet, a bölcs visszaereszkedett a kövek közé, leült és maga mellé intette R'abilmit.
- Nagy veszedelem fenyeget minket, de én nem avatkozhatok közbe. Mióta az Ember és a sámánjai letelepedtek a fák határában be vagyok zárva ebbe az odúba.
- Megkezdődött hát a támadás?
- Aki ezt tette vele, még itt van a fák közt és vár. Elrejtőzött előlem. Nem tudom megtalálni. Azt hiszem, ez csupán egy kísérlet volt. Azonban, ha a kölyök teljesen átváltozik... de erről hallgatnod kell mindenki előtt. Nem szerezhetnek tudomást rólam. Nem így.
R'abilmi sötét szemeibe mérhetetlen bánat költözött.
- Miért nem mondtad meg a gyermeknek az igazat?
- Jobb lesz neki, ha maga jön rá. Ez a kis félrevezetés segít neki, hogy elfogadja a változásokat, míg elég erőssé nem válik az igazságra. Kérlek, addig is, vigyázz rá! - Quanni felállt, botja egyetlen koppantásával fényt idézett, s ezzel véget vetett a beszélgetésnek.
- Találkozunk még, drága testvérem! - búcsúzott R'abilmi csendesen, megigazította borostyánkoszorúját, majd maga is távozott a barlangból.
R'abilmi lesütött szemekkel haladt az útján. Forradások csúfította arca úgy hámlott, mint a kígyó bőre. Szarvai köré fojtogató borostyán tekeredett, mely gyökerétől elvágva is tovább élt és burjánzott. Hosszú, sötét hajába néhol piszkosszürke tincsek keveredtek. Ruhája emlékeztetett az Ember vadászainak öltözékére. Lenge inget és hosszú nadrágot viselt elrejtve egész testén húzódó hegeit. Állatprémekből készített alkarvédőket viselt, melyekbe különös jeleket égetett. Varjak, mókusok és rókák képeit. Az ingét a derekán két összevarrt nyest bőrével kötötte meg. Sarut viselt és a karjain lévőhöz hasonló lábszárvédőket. Körmei feketék voltak a kosztól, hosszúak, szinte karomszerű folytatásai voltak ráncos ujjperceinek.
Az Erdő minden lénye úgy tartotta, amerre jár, az Erdő Halála a nyomába szegődik. Emberekkel, ha találkozott is, mind épségben távozhattak, ám még ők is félték és tisztelték R'abilmi nevét.
A különleges bo lélek időnként felkereste az Erdő uralkodóját. Sau Bo olyankor elküldte még a személyes testőreit is, majd R'abilmi letelepedett a trón mellé és mesélni kezdett. Hogy miről, azt még a madarak se tudták, akik Sau Bo tisztását körülvevő fák ágai közt éltek. A R'abilmiből áradó bűz messze űzte őket fészkeiktől.
Sau Bo üvöltése eljutott hozzá is, s azonnal felé vette az irányt. Botja fürgén koppant a láthatatlan ösvény talaján. Ösztönszerűen elkerülte azokat a csapásokat, melyeken az őt keresők haladtak. Nem szerette a társaságot. Repedezett szíve minden egyes alkalommal összefacsarodott, mikor megpillantotta a fajtájabeliek arckifejezését, ahogy rá néztek, majd elmenekültek előle. Sau Bohoz is úgy lépett be, hogy szemét a földre sütötte.
- Hívattál - köszörülte meg torkát, hogy kissé kitisztuljon rekedtes hangja, mely kövek csikorgásához volt hasonlatos. Az uralkodó üdvözlésképp felemelte a jobb kezét, majd közelebb intette magához. R'abilmi felemelkedett a mély meghajlásból, mellyel mindenkori uralkodója előtt tisztelgett. Ezt a méltóságteljes köszöntés csak nagyon kevesen használták. Az évszázadok alatt ellaposodott, szinte biccentéssé korcsosult a fiatalabb nemzedékek körében.
A kis szarvasszellem kölyök reszketve kuporodott Sau Bo lábai mellé, ahogy a Halál elindult feléjük. A Sau nyugtatón a gyerek fejére tette a kezét és megsimogatta.
- Nincs mitől félned - suttogta. -, ne nézz olyan rémülten rá!
R'abilmi néhány lépésnyire a tróntól megállt. Megengedett magának egy gyors pillantást a gyermek felé, majd ismét a földre szegezte tekintetét. Nyugtalanította, hogy nem fedezte fel a kis lényt már a belépésekor, ám ezt nem mutathatta ki.
- Mit kívánsz tőlem?
Sau Bo lenézett a kölyökre, majd bizalmasan még közelebb intette R'abilmit.
- Szeretném, ha megnéznéd magadnak őt. Voriki talált rá ma reggel.
A bo lélek lassan fél térdre ereszkedett a gyermek előtt, félretette botját, majd két oldalról kezébe fogta a kis szarvasszellem arcát. A kölyköt megbénította a félelem, moccanni se mert. R'abilmi lassan, szinte óvatosan maga felé fordította az arcocskát, majd egyenesen belenézett azokba a hatalmasra tágult barna szemekbe. A kicsi levegőt is elfelejtett venni.
A bo lélek halkan kántálni kezdett, mire a kölyök kavargó gondolatai lassanként lecsendesedtek és egész testében ellazult. A pillanat hosszan elnyúlt, míg végre R'abilmi hátrább húzódott. A kölyök, ahogy kikerült a különös tekintet fogságából, reszketve a trónus mögé kúszott. R'abilmi Sau Bohoz fordult. Olyan halkan beszélt, hogy csak az uralkodó halhassa szavait.
- Nem látom tisztán a szándékot - jelentette ki, közben felvette botját, és felállt. -, de bizonyos, hogy mágia áll e mögött. Erős és sötét. Az Erdőn túlról való.
Sau Bo arca hirtelen ezernyi ráncba futott össze. Előregörnyedt, s alig halhatóan sóhajtott egyet.
- Az, aki ezt tette az Embert használta fel, hogy elfedje a saját szándékát, különben megéreztem volna. Adj tanácsot, R'abilmi, mit tegyek?
- Erre sajnos nem tudok választ adni. A Bölcset kéne kérdezned róla.
- Quanni már sok-sok éve nem jelent meg előttem - vallotta be az uralkodó. - Mióta az Ember megérkezett az Erdő határába. Ezért van rád akkora szükségem most. Te vagy az egyetlen, aki a körforgás részeként a legszorosabb kapcsolatban állsz a Bölccsel.
- Azt akarod, hogy vigyem el a Bölcshöz őt? - kérdezte megütközve R'abilmi. Még a tekintetét is felkapta a földről.
Sau Bo rengeteg magyarázattal tudott volna szolgálni, de nem merte a kölyök előtt felfedni a valódi gondolatait, ezért inkább az erejét vetette be R'abilmi néma meggyőzésére. Mint uralkodó parancsolni tudott az Erdő összes lényének.
R'abilmi ismét meghajolt a Sau előtt. Micsoda különös helyzet, gondolta, majd elindult a trón mögött kuporgó kölyökhöz. A kis szarvasszellemkölyök ijedten hátrálni kezdett a trón körül. A király mosolyogva figyelte a jelenetet egész addig, míg R'abilmi ingerülten fel nem horkantott.
- Menj vele - intett a Sau, s kezével megállította a kölyköt, nehogy ismét a trón mögé kerülhessen.
- Add a kezed! - utasította R'abilmi kinyújtott kézzel, és a kölyök most nem mert ellenkezni, habár minden érzékszerve arra biztatta, meneküljön a lélektől minél messzebb, amilyen gyorsan csak tud. R'abilmi végigmérte a kölyköt, majd tekintetével megkereste annak levetett ruháit.
- Előbb öltözz fel! Ne hagyd itt az inget se! És kérj elnézést a Sautól, amiért illetlenül viselkedtél!
R'abilmi erősen szorította a kölyök kezét, nehogy elmeneküljön tőle. Még a végén eltévedne, hisz ahova most készülnek, ott szarvasszellem nem járt ez elmúlt kétszáz évben.
- Hogy hívnak? - kérdezte, hogy oldja kicsit a feszültséget és az Erdő köréjük borult csöndjét. Bár soha nem volt erőssége a társalgás. A kölyök is sokáig hallgatott, végül nagy nehezen elárulta a nevét.
- Akkor... örvendek! - felelt a bo lélek, és jó ideig ebben is maradtak.
Az ösvény egyáltalán nem volt ismerős a szarvasszellemkölyök számára. Sem a szagok, sem a táj, ami lassacskáán megváltozott, ahogy haladtak előre. Más fajta fák kerültek eléjük, amikhez hasonlót csak a bo lelkek téli szállásai körül látott ez előtt. A talaj is kavicsosabbá vált, pedig a nagy hegyekkel épp ellenkező irányba tartottak. Állatok illatfoszlányai is egyre gyérebben keresztezték útjukat. A kölyökben feléledt a kíváncsiság, hol élhet az a bölcs, akiről beszéltek, de nem mert megszólalni.
Botjának ütemes koppanásai és az Erdő halk, zizegő neszei különös dallammá álltak össze R'abilmi előtt. Ajkain alig látható mosoly futott végig, hisz a dal csak az övé. Lenézett a kölyökre, aki kinyújtott karjával a lehető legtávolabb próbált kerülni tőle, miközben az arcához szorította a férfitól kapott inget. Beleszagolt a levegőbe, majd az egykedvű vonások ismét rátelepedtek arcára, tekintetét a földre szegezve lépdelt tovább. Kettő gyorsat koppantott, a dallam megtört, az Erdő meglepetten elhallgatott egy pillanatra. A kölyök, bár maga is az Erdő részeként született, mindebből semmit nem vett észre.
Végül elértek egy mély szurdokhoz. Az alján apró patakocska csordogált, mely sokszor lebukott a föld alá, és hol itt, hol ott bukkant ismét elő. Függőleges falai mentén, a simára csiszolódott sziklák repedései közül a felszínen álló fák gyökerei törtek elő. Egy-egy kisebb üregében apró állatok húzódtak meg.
A perem alatt, ahol álltak alig három, négy méter mély volt csak.
- Ugorj le! - szólalt meg órák óta először, hangja ellentmondást nem tűrően recsegett. A kölyök néhány pillanatig bizonytalanul kémlelte a sziklás talajt, majd ahogy R'abilmi elengedte, dereka közé kötötte az inget és leugrott a mélybe.
A szétmorzsolódó apró kövek megindultak alatta, és egy kicsit megingott, végül mégis visszaszerezte az egyensúlyát. Talpán a karcolások szinte azonnal beforradtak. A patakocska kellemesen hűs volt. A víz tükre fölé hajolt, és beleszippantott a levegőbe, nem-e szennyezett a forrás. Kristálytiszta volt, s a kis szarvasszellem kölyök nagyokat kortyolt belőle.
R'abilmi egy gyökérbe kapaszkodva ereszkedett le. Hagyta, hadd fújja ki magát egy kicsit a kölyök. Most már nem volt szükség arra, hogy a kezét fogja. Szinte megbűvölten figyelte, ahogy a kis lény mit sem törődve azzal, hogy vörös lobonca vizes lesz élvezte a helyzetet.
- Tovább!
Vízfolyással szemben indultak meg. R'abilmi bőrsaruja megvédte őt az élesebb kavicsoktól, ám a kölyöknek nagyon kellett figyelnie, hova lép. Leginkább azért, ne csússzon meg. A köveken való egyensúlyozgatás egész elfeledtette vele a szagokat, amik kísérőjéből áradtak. A patakocska vize, ahogy magával ragadta őket, egészen barnás-vörös színűvé változott.
- Mindjárt megérkezünk - jelentette be R'abilmi. - Mikor belépünk a barlangba, ha szólok, hunyd le a szemed!
A szurdok egyre jobban emelkedett, a patak vize is felgyorsult. Egymást követték a csobogók, melyeken a gyermek egymaga már nem jutott volna túl. Többször is a bo lélek húzta föl, vagy rántotta vissza a zuhanástól.
Az út hirtelen éles fordulatot vett, a szurdok kiszélesedett, és végre megpillanthatták a dübörgő vízesést. R'abilmi intett, hogy kövesse a sziklaösvényen át, ami a tavacskává szélesedő vizen át vezetett egyenesen a vízesés felé.
A hideg vízpermet teljesen eláztatta mindkettejük ruháit, mire R'abilmi felemelte botját, hogy kettéválassza a lezuduló vizet. A kölyök tátott szájjal szemlélte az eléjük táruló látványt.
A barlang falairól vékony erecskékbe futva csorgott le a víz. Minden lehulló csepp visszhangot vert. A bejáratot kőoszlopokra hasonlító képződmények szegélyezték. Némelyiken, mely elég közel volt a napfényhez, sűrű moha nőtt. R'abilmi itt nem sokat várakozott, botjával előre tessékelte a kölyköt.
Végighaladtak két egymásba fonódó folyosón, majd elértek egy hatalmas termet tele a mennyezetről alázuhant sziklákkal, életnek semmi jele nem mutatkozott ilyen mélyen a föld gyomrában.
- Quanni! - A bo lélek hangja ünnepélyesen csengett a terem falai közt. - Drága testvérem! Szeretnék bemutatni neked valakit.
A levegő megrezdült körülöttük, lágy szellő kerekedett. R'abilmi lenézett a kölyökre.
- Most! - A kicsi szorosra zárta szemeit, de még így is érzékelte azt a mérhetetlen fehér világosságot, amit elöntötte a termet néhány pillanatra.
- Üdvözöllek titeket! - Az idegen hang olyan lágy volt, mintha maga lett volna a megtestesült szelídség.
A kölyök óvatosan résnyire nyitott szemeit. A lény R'abilmiéhoz hasonló botot tartott a kezében és a föld fölött lebegett. Nem hasonlított semelyik más erdőlakóra, akiket a kölyök eddigi élete során látott. Arcát álarc takarta melyekből tollak álltak ki. Hosszú rongyruhája vége ismétlődő fodrokat vetett. Hosszú fekete haja lágyan omlott a vállára.
- Lépj közelebb - szólította meg Quanni a kölyköt. -, és halld szavaim! Úgy látom, megpróbáltad kijátszani a természetet azzal, hogy nem hagytad tested a megfelelő módon fejlődni.
A kölyök összerezzent legféltettebb titka hallatán és lopva R'abilmi felé nézett, ám a bo lélek a háttérbe húzódva állt.
- Nem ezért jöttünk... - nyöszörögte szemlesütve a kölyök. Gyomra környékén ismét erős szorítást érzett, a torka is elszorult. Egy pillanatra talán el is felejtette az agancsait, mi lesz, ha titka kitudódik? Így is, úgy is kitaszítottá fog válni. Ajkai megremegtek.
- Ez most a büntetésed - folytatta a Bölcs.
- De én csak - a kölyök esdekelve térde rogyott előtte - nem akartam elpazarolni az életenergiám! Minél kisebb marad a testem, annál tovább élhetek! Tovább...
A Bölcs ezután hosszan nem szólalt meg. A barlang falai közt tapintható volt a feszültség. A falakból mély zümmögés áradt. Néhány kő felszíne szikrát vetett. A kölyök csapdába esve érezte magát.
- Többé nem tartóztathatod fel! - szólalt meg ismét a Bölcs. Közelebb lebegett a kölyökhöz. A kicsi érezte, hogy Quanni meg akarja nyugtatni, ám ettől még jobban pánikba esett. - Fel fogsz nőni és megöregszel, mint minden más lény a földön.
- Miért? Miért? Miért? Ez akkora bűn? Hogy élni vágytam? - szegezte neki a kérdéseket az Erdő Bölcsének. Elszállt belőle a félelem. Keserűség lett úrrá rajta. - Ez akkora igazságtalanság.
A Bölcs letérdelt elé. A kölyök azonnal elszégyellte magát, amiért ilyen hangon mert szólni.
- Van, aminek be kell következnie - suttogta a maszk mögül Quanni. - Teljes életet csak úgy élhetsz, ha annak minden szakaszát megtapasztalod. Nem vágysz rá, hogy párt találj magadnak, hogy életed add egy új életért.
- Nem! - kiáltotta a gyermek. - Félek. Minden olyan gyorsan elmúlik. Nem akarok elmúlni.
Apró kezecskéivel görcsösen belemarkolt az ingbe. Nem akarta ezt elmondani. Nem akarta ezt senkinek elmondani. Quanni csak kikényszerítette belőle. Nem helyes, ahogy gondolkodik, ezt tudta ő maga is. Azt is tudta, nem értené őt meg senki a szellemek között. Őket nem foglalkoztatja az idő. Ezért se vették észre, hogy évtizedek alatt sem nőtt még fel. Ő nagyon szerette ezt a helyzetet. Szeretett kicsi lenni. Szerette érezni, hogy előtte az élet, de sosem volt bátorsága belekóstolni.
- Légy részese - súgta Quanni. - Akkor nem fogsz elmúlni.
A gyerek könnyes szemekkel nézett fel rá. Kérdőn oldalra billentette a fejét, ám a Bölcs nem magyarázta meg neki, hogy mire gondolt.
R'abilmi egy fáklyát nyújtott át a kölyöknek.
- Amerre a lángja hajlik, arra lesz a kiút. Ha a barlangból kilépve a szurdok bal felőli oldalágát követed, az visszavezet az otthonodba.
Quanni elhátrált tőle és ismét felemelkedett a levegőbe. Arcát takaró maszk miatt nem is tűnt élőnek, olyan volt, akár egy baba, amikkel az Ember gyermeke játszik. Nem mozdult többet onnan, nem is búcsúztatta.
Miután a szarvasszellem kölyök elhagyta a termet, a bölcs visszaereszkedett a kövek közé, leült és maga mellé intette R'abilmit.
- Nagy veszedelem fenyeget minket, de én nem avatkozhatok közbe. Mióta az Ember és a sámánjai letelepedtek a fák határában be vagyok zárva ebbe az odúba.
- Megkezdődött hát a támadás?
- Aki ezt tette vele, még itt van a fák közt és vár. Elrejtőzött előlem. Nem tudom megtalálni. Azt hiszem, ez csupán egy kísérlet volt. Azonban, ha a kölyök teljesen átváltozik... de erről hallgatnod kell mindenki előtt. Nem szerezhetnek tudomást rólam. Nem így.
R'abilmi sötét szemeibe mérhetetlen bánat költözött.
- Miért nem mondtad meg a gyermeknek az igazat?
- Jobb lesz neki, ha maga jön rá. Ez a kis félrevezetés segít neki, hogy elfogadja a változásokat, míg elég erőssé nem válik az igazságra. Kérlek, addig is, vigyázz rá! - Quanni felállt, botja egyetlen koppantásával fényt idézett, s ezzel véget vetett a beszélgetésnek.
- Találkozunk még, drága testvérem! - búcsúzott R'abilmi csendesen, megigazította borostyánkoszorúját, majd maga is távozott a barlangból.
3. FEJEZET
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése