NYÁPLIC: ... szeretném meginvitálni...

Csak a tűz egyenetlen pattogása hallatszott a Kuckóban, valamelyik bűbájmacska, talán Nagydumás - biztos, hogy Nagydumás - elropogtatott egy falatnyi szardellát, Pettyesképű pislogóhártyája megremegett a szeme sarkában, annyira meredten bámulta - pislogás nélkül - Tekergő száját, hátha mond még valamit a nagy mesélő.

- Kérek még egyet! - kiáltott fel Vöröske némi nyűgös felhanggal nyivákolásában, mellyel megtörte a nagy hallgatást. Nyáplic hosszan nézte az üres halas tálat, majd hümmögve mancsai közé kapta, és kisietett a konyhába.

- Szerintem már elfogyott - jegyezte meg halkan Pettyesképű, és visszahuppant a párnájára. - Az enyémből nem kapsz! - húzta maga mellé óvatosságból a sushis tálkáját.

Nagydumás egy újabb hasábot dobott a kandallóba, Füstpöffentő pedig kihúzta a fejét az ablakból, hogy tömött ködkarikákat leheljen a kémény köré.

- Tényleg itt akarod abbahagyni? - kérdezte reménykedve Pettyesképű Tekergőt, miután a ködsárkány ismét elfoglalta a helyét és kiszorította a hideg és csípős huzatot a faházikóból. 

- Igen, igen, itt kell abbahagyni - helyesel nagy elánnal a visszatérő Nyáplic, aki jól ismerte a mesélés minden csínját-bínját. Letette a tálat a párnák közé a földre. Vöröske azonnal közelebb húzódott, majd gyorsan felnyársalt jobb mancsa minden karmára egy heringet. A tál így is csak félig volt megtöltve, Vöröske akciója után azonban, ez az arány gyorsan a negyedére csökkent.

- De hisz olyan zagyvaság így! - fújta fel pofáját Pettyesképű, képtelen volt beletörődni, hogy ennyi. Tekergő hosszan nézte húgocskáját, majd tüntetőleg elvett egy heringet a tálkából.

- Ácsi! Hagyjatok mindenkinek - sziszegte Nagydumás.

- Gondolj csak arra, hogy nemsoká mennyi halat ehetsz majd - biztatta Nyáplic Vöröskét, aki már be is falta az öt darab heringet, és újakért nyúlt volna. A többiek kérdőn tekintettek felé.

- Miről is van szó? - kérdezte puhatolózva Füstpöffentő.

Vöröske pillanatnyi gondolkozás után egy sunyi mosoly kíséretében az orrára bökött.

- Azt hiszem, kiszimatoltam valamit Hollandiában - nyávogta rejtélyesen, majd tehetetlenül összefonta maga előtt a mancsait, és türtőztette magát az újabb csemege lenyúlásától, hogy ne billenjen ki a szerepből, és rontsa el a hangulatot. A többiek ámulattal vegyes csodálattal néztek rá, majd Pettyesképű egy hatalmas ásítás kíséretében összehúzta maga alatt a lábait, majd hátát a plafon felé görbítve felállt. Nagyot nyújtózkodott, hogy elgémberedett tagjai ismét használat készek legyenek, majd visszakuporodott a helyére. Mindenki azt hitte, hogy ennyi volt. Tekergő előrenyúlt egy heringért, Nagydumás dödörgött, míg Nyáplic Füstpöffentőt kezdte interjúvolni a közelgő időjárási frontot illetően, mikor hirtelen, egy váratlan támadás kíséretében Pettyesképű Tekergő hátára ugrott. 

A jámbor barna macsek ijedtében feldöntötte a tálat, a kicsusszanó heringeket Vöröske szabad prédának tekintette, és lecsapott rájuk.

- Miiiért? - kérdezte Pettyesképű karmait mélyen Tekergő lapocskáiba mélyesztve. - Miért hagytad abba? Hogy került oda Evans? Miért ugrott a vízbe? 

Tekergő az első meglepettségből magához térve az oldalára gördült lerázva magáról húgocskáját, majd taslira készen felemelte a mancsát, hogy elvegye Pettyesképű kedvét egy újabb támadástól.

- Azért, mert Hildegárd csak ennyit tudott. Ő se tudhatja, illetve tudhatta, hogy Evans hogy kerülhetett a híd közelébe, mikor a Mennyben kéne lennie.

- De azt mondta Jason! - erősködött tovább Pettyesképű. - Majd Evans! Miért? Ez nem igazságos! Te tudod, hogy mi történt ott, és hogy miért, de nem akarod elmesélni. Ez így nem jó, és punktum.

- Drága - szólt közbe Nyáplic, akiben szintén felmerültek ezek a kérdések, de túl előkelő macska volt ahhoz, hogy megkérdezze ezeket. -, biztos, mindenre fény fog derülni, és emlékezz, a te meséidben épp annyi kérdés rejlik, mint Tekergőében.

- Ki megyek egy kis tejet inni - morogta durcásan Pettyesképű, és lekászálódott Tekergő párnájáról. - Kér még valaki?

Nagydumás jelentkezett.

- Én vizet kérnék - tette hozzá. 

- Mire visszajövök, folytatod? - Egy utolsó, reménykedő pillantást vetett Tekergő felé, majd kisomfordált a konyhába.

- Folytassam? - kérdezte suttogva a többieket Tekergő. Nyáplic, Nagydumás és Füstpöffentő némán bólintottak. Vöröske kicsit húzta a száját, de aztán beleegyezett. Közelebb állt hozzá ez a történet, mint Zoknié. Inkább hallgatja a szerencsétlen öngyilkosok sorsáról szólót, mint a nem kevésbé szerencsétlen manó hősi eposzát. 

Pettyesképű némileg lehiggadva tért vissza egyik mancsában tejjel, másikban egy pohár vízzel.

- A különös bizsergő érzés szinte égette a csípőjénél, majd lassan végigterjed az egész testén. Térdei megroggyantak, a tér részeg vonaglásba kezdett körülötte. Emlékei még nem tértek vissza, de tudta, mi következik. Evans lassan a nadrágzsebéhez nyúlt, és előhúzta belőle az aranyosan csillogó jegyet. Alig merte elolvasni a feliratot rajta. MENNY...

... SZERETNÉM MEGINVITÁLNI...

PETTYESKÉPŰ: Bemutatkozom I.

Jobb karom hadi csonk. Csapda törte, szorította, míg élettelen ronggyá nem vált, s majdnem elszivárgott belőlem vérvörös tulajdonom minden cseppje. Csupán az ereim falára tapadt nedvet szikrára gyújtó élet pislákolása hívta vissza belém a lelket, azért oly szürke és halovány a bőröm felszíne.

Három lábon, ha sántikálok, rám nem ismersz! Járásom, mint imbolygó tevéé, a bolhák a hátamon émelygő tengeri betegek módjára zuhannak a hullám sírba.

Orrom barázdált kémcső, különös illat-reakciók helyszíne. Füleim csálék. Tekintetem sunyi, kétszínű, arany és kék.

A fél világ lenéz rám, mikor a földre kushadva számolom vissza a nyulak másodperceit.

Legújabb divat szerinti vörhenyes felöltőmet az élet föld és zöld fű pettyekkel pöttyözte.

Reszketnek, ha megérzik szagom a fészeklakó, csivitelő ifjak és az erdők zugában megbújó apró állatkák.

Ha rám nézel, én mosolygok. Keskeny ajkaim alól éles tépőfogakkal vigyorgok feléd. Rózsaszín ínyemet tályog feketíti el.

Víz tükrét fel-felpaskolom, mielőtt innék belőle. Babonából, semmi másért.

Félek a rákoktól.

Magányomban társam a csönd. Nincsenek körülöttem ifjak, nem vagyok tanító, mesterségem vándor. Kerülöm az udvarokat, kutyákkal és lovakkal rossz viszonyt ápolok.

Tőlem rossz szót nem hallasz! Megfontolom minden mondatom, s mire kiejtem bölcseleteim, melyek az évek sora alatt koponyámba telepedtek, lehull egy újabb levél az élet fájáról.

Lennék bár Holdat üvöltő farkas falka tagja, vagy éjjeli pillangó, ki megégeti szárnyát az izzó fényénél. Gyors, magányos halál vagy társaság. Ezt keresem szüntelen, de nem lelem. Róka vagyok, hallgasd életem!

SÁNTA RÓKA

TEKERGŐ: Lélekvasút - Hildegárd

A közösségi helyiség meleg félhomályban úszott. Hildegárd izgatottan nyelt egyet, majd jelzett Chiekonak, hogy készen áll. Chieko elindította a lejátszót, és lassan feltekerte a hangerőt, mire a közösségi helyiséget betöltötte egy fenséges waltzer háromnegyedes dallama.

A szobában csupán négy szék és egy asztal állt az egyik sarokban, a többi tér a táncolóké volt. Rosemary, Chieko és Főnök már elfoglalták helyüket, az üres szék Helga számára jelent meg, aki inkább behúzódott egészen az asztal mögé, és onnan figyelt.

Evans állkapcsa megfeszült az erős koncentrálástól. Tekintetével egy fix pontra összpontosított, és magában számolta az ütemet. Lassú léptekkel elindultak a kinevezett táncparkett felé. Evans kivárta nyolcat, majd ismét az egyhez érve magasba húzta Hilde jobb kezét és megpörgette a lányt a tengelye körül.

Táncuk kissé darabos volt még, nem szállt úgy Hildegárd szoknyája a levegőben, nem figyeltek még sem a fejtartásukra, sem arra, merre viszi őket a dallam, csak lépdeltek hátra-balra, előre-jobbra.

Hildegárd arca valósággal sugárzott az örömtől. Átadta magát a zenének és a mozgásnak. Észrevétlen egyre közelebb kerültek egymáshoz, mígnem a lassú résznél a lány átölelte Evans nyakát, és egész lelkével hozzá simult. Rosemary meghatottan figyelte a párt.

A sodró lendületű keringő a végéhez közeledett. A lejátszó kijelzőjén megjelent a következő szám címe és előadója. A londoni filharmonikusok előadásában egy valódi angol keringő. Hildegárd elhúzódott Evanstól, és nevetve ismét felvette a megfelelő tartást, majd folytatták az előadást.

Kisszámú közönségük lelkesen visszatapsolta őket az újabb kör végén, majd egymásután felálltak, hogy úgy is megéljenezzék őket.

- Még van mit fejlődnünk - pirult el a dicséretek hallatán Hildegárd. - Szeretnénk, majd modernebb tánckoreográfiákat is betanulni.

- Most viszont itt az idő, hogy kicsit pihenjünk, mielőtt lemegyünk az alagútba - indította meg kedvesen Evans a partnerét az ajtó felé.

- Az idő! Máris ilyen késő lenne? - kiáltott fel játékosan Hildegárd. - Főnök, köszönjük, hogy megszervezte nekünk ezt!

- Nagyon sokat fejlődtetek - hárította Főnök a hálálkodást mosolyogva. -, de valóban, ideje indulni!

- Menjen csak mindenki ahova kell, mi majd gyorsan eltüntetünk innen mindent! Ha én így tudnék táncolni, ilyen jóképű partnerrel! - Chieko néhány fehér virágot nyújtott át Hildegárdnak, majd szorosan magához ölelte. - Na menjetek, menjetek és pihenjetek le!

A hosszú folyosón végighaladva magas visszhangokat vert Hildegárd cipősarkának koppanásai.

- Előre, kettő, három - mormolta ajkai közt a parancsszavakat, s apró fordulatokkal lépdelt el Rosmary és Chieko ajtaja előtt. A fordulón túl már csak három ajtó maradt.

Elsőként ő költözött össze Evansszal, de az már valóban jó régen történt, majd Rosemary is befészkelte magát Chiekohoz, miután Nastia és Hugo távozása után Főnök egymás mellé osztotta be őket. Nagyjából egykorúak lehettek, remekül megértették egymást. Közösen horgoló klubot alapítottak. Egyetlen bánatuk volt csupán, hogy okkersárga fonálon kívül mást nem adott a közösségi helyiség.

Az ajtó az első érintésre kinyílt, és az örömittas táncosnő belibbent, majd keresztben végignyúlt a baldachinos franciaágyon. Evans csöndesen leült mellé.

- Segítesz levenni a cipőm?

- Persze, nyújtsd ide a lábad - Evans előre hajolt, és elkezdte kikapcsolni a magassarkú vékony szíját.

- Úgy örülök, hogy ilyen jól sikerült! Te is élvezted?

Ahogy lekerültek a cipők, Hildegárd megemelte a csípőjét és gyors mozdulatokkal kibújt a szoknyából és az alsószoknyából, majd odakúszott Evans mellé és átölelte a vállait.

- Élvezted? - ismételte meg a kérdést, miközben lassan elkezdte kigombolni Evans ingét. A férfi megragadta a bal karját és az ölébe döntötte.

- Persze. Érdekes volt.

- Nem is élvezted! - fordult hasra durcásan Hildegárd és lábaival úgy kezdett kalimpálni, mintha fejbe akarná rúgni Evanst. A férfi kissé hátrébb hajolt, majd felhúzta a lány blúzát és békítőn végigsimított tenyerével a hátán.

Hildegárd hagyta magát egy kis ideig kényeztetni, majd felült és két kezébe fogva szerelme arcát hosszan megcsókolta.

- Olyan csodás itt minden - suttogta lehunyt szemekkel. - Mindörökké.

Evans teste erre a kijelentésre megfeszült, ám a borús gondolatok a következő csókkal szertefoszlottak.

Egymás mellett feküdtek lehunyt szemekkel, mikor megszólalt a hetedik gong.

- Ideje indulnunk - súgták szinte egyszerre.

Hildegárd kelt ki előbb az ágyból, és az asztalához ment, ami mellett egy egész alakos tükör állt. Elővette a fiókból a hajkeféjét, majd néhány húzással kifésülte összekócolódott haját, és egy csattal féloldalasan elválasztotta a frufruját. Fekete hajszálai sejtelmesen megcsillantak a lámpafényben. Lélekrészecskéi vibráltak az bennük felgyülemlett energiától időnként apró fuvallatokat gerjesztve maguk körül.

- Még jó, hogy ilyen rövid a hajam - fordult el a tükörtől, amiben jobbról-balról megszemlélte magát. - Nem tudnék mit kezdeni ennél hosszabbal. Mindig csak fésülgethetném és mégis szanaszét állna.

- Illik hozzád ez az apródfrizura - Evans az ajtóból figyelte őt.

- Ez nem is az. Inkább rövid Kleopátra - ingatta fejét mosolyogva a lány vagy inkább nő, ugyanis nagyon felnőttesen festett, ahogy csípőre tett kézzel elindult Evans felé.

- Még jó, hogy nincsenek itt kígyók - suttogta Evans és egy gyors puszit nyomott Hildegárd feje búbjára, majd kézen fogta és húzni kezdte maga után, nehogy elkéssenek.

Mielőtt lesétáltak volna az alagútba, váltottak néhány szót Peronbiztossal, aki láthatóan megkedvelte őket, mert nem csak vissza szokott inteni, hanem gyakran odajött hozzájuk. A műszak eseménytelenül telt, még csak egy visszhang se került az útjukba, Evans mégis sokkal levertebbnek és fáradtabbnak tűnt, mint általában.

Visszafelé kéz a kézben sétáltak át a Rendezőn. Játékosan találgatni kezdtek, ki mi lehetett életében. Evans azonnal kiszúrt magának egy mélytengeri búvárt és négy építőmunkást. Ezzel vége is lett a játéknak.

- Építkezési baleset? - suttogta elcsukló hangon Hildegárd, és erősen belekapaszkodott Evans karjába. - Micsoda rémes halál. Soha többé nem láthatják a családjukat.

- Hilde, ne gondolj most ilyesmikre! Ez nem vezet sehova, te is tudod. Legközelebb menjünk inkább a Várón keresztül. Arrafelé kisebb a tömeg.

Hildegárd beleegyezően bólintott.

- Sajnálom, nem tudom, mi lehet velem, de úgy összeugrott a gyomrom és fáj a szívem. Rossz előérzetem van - hangja alig volt több elhaló nyöszörgésnél.

Hirtelen egy ismeretlen férfi lépett eléjük. Fekete inget viselt, testének körvonalai szilárdan, átlátszatlanul rajzolódott ki.

- Üdvözlöm, ön lenne Hildegárd? - fordult mosolyogva a lány felé, aki ijedt bólintással felelt. - Azért küldtek a Hivatalból, hogy visszakísérjem önt az életébe - közölte nemes egyszerűséggel. Hildegárd hitetlenkedve bámult az idegenre.

- De hol van Főnök, és kicsoda ön? - Evans maga mögé húzta a lányt, mintha védeni próbálná. Az idegen szemei meglepetten elkerekedtek. Sokszor küldték már ki, hogy egy-egy lelket visszavezessen a Földre. Ez volt az ő feladata, mégis az utóbbi időben egyre többször találkozott olyanokkal, akiknek nem akaródzott visszatérniük.

- A nevem Zaphkiel. Engem küldtek, hogy visszakísérjem önt az életébe. Önnek pedig - fordult Evans felé, majd átnyújtotta neki a csillogó arany jegyet. A felirat szerint a MENNYbe. - Úgy hiszem, ezt elvesztette.

A férfi úgy állt, mintha villám csapott volna belé. Térdei megroggyantak, arcán fájdalmas grimasz. Hildegárd kétségbeesetten átölelte.

- Nem! Én nem megyek nélküle - sikította hisztérikusan, miután rájött, hogy mi is folyik körülötte. - Hagyjanak csak meghalni.

Zaphkiel mély levegőt vett. Megint egy problémás pár. Egyrészről persze megértette, hogy egyesek jobb szeretnének a Rendezőben maradni, mert bár kissé sivár, remekül el lehet itt lenni, de azért a Föld mégiscsak más. Igazából csak azokat a sorsokat ismerte, amihez neki is köze volt, a többiekét nem kötötték az orrára, találkozott nem egy lélekkel, akit büntetésként küldtek vissza az életébe, de azért az összeshez képest az ő számuk elenyésző volt. Valamint az előtte álló lány sem ebbe a kategóriába tartozott. Akkor mégis miért nem akar visszamenni?

- Biztos nincs önnél még egy jegy? - próbálkozott Hildegárd kedvesebb hangon, mikor meglátta Zaphkiel fanyalgó arcát. - Hátha csak meg akart tréfálni minket.

A fekete ruhás kísérő erre kiforgatta a zsebeit, hogy megmutassa, nincs nála több jegy, majd elismételte, hogy a lánynak követnie kell, Evansnak pedig jó utat kívánt, de egyikőjük se mozdult.

- Beszélni akarok Főnökkel - lépett előre minden bátorságát összeszedve Evans, bár kezei továbbra is remegtek.

- Nincs akadálya - egyezett bele egy vállrándítás kíséretében Zaphkiel. Két ujját lezserül beakasztotta az övtartójába és elindult megkeresni Urielt. Szemei előtt aranyos csíkként jelent meg az angyalhoz vezető út, míg körülötte a lélektömeg lilás-kékes színekben úszott. - Kövessetek!

Igen, így minden bizonnyal sokkal egyszerűbb lesz, gondolta Zaphkiel.

Uriel épp támadóállásba helyezkedett, és azt mutatta a következő csapatnak, hogy miként kell a lélek vállait úgy megragadni, hogy utána egy mozdulattal a földre teríthessék. Erre a szintre Evansnak és Hildegárdnak nem volt szabad belépni, így meg kellett várniuk, míg az angyal kihívta Főnököt a Váróba.

- Mi a probléma? - kérdezte szokásos mosolyát magára öltve az egybegyűltektől.

Evans előhúzta a jegyét, majd tőmondatokban elmagyarázta problémájukat, és felkérte Főnököt, hogy tegyen rendet. Főnök hosszan gondolkodott, mígnem rájött, mi nem stimmel Evans mondókájával.

- Az emlékeid...

- Igen, visszakaptam őket - felelt Evans. - De ez még nem változtat semmin!

Főnök rosszallón megcsóválta a fejét.

- Nagyon is sokat számít. Most el kell engedned Hildegárdot! Az a sorsotok, hogy most elváljatok egymástól - Mindketten tiltakozásra nyitották a szájukat, de Uriel még nem fejezte be. - Hildegárd, indulnod kell!

Zaphkiel már amúgy is kezdte megelégelni a túl sok beszédet. Uriel engedélyével és egy gyors mozdulattal Hildegárd előtt termett. Evans felé kapott, ám Főnök lefogta karjait.

- Hilde, Hilde, áruld el! Tudod mikor tetted? Utánad megyek! Megkereslek!

- Jó utat! - suttogta Zaphkiel, majd megfogta a lány kezét és maga után húzta egy Evans számára láthatatlan hely felé. Hildegárd szemei lecsukódtak, vonásai kisimultak, majd szép lassan a lelkének részecskéi közti kötések fellazultak, és a csillogó szemcsék porfelhő formájában elenyésztek Evans szeme előtt.

Zaphkiel a rövidebb utat választva a Váróból egy ajtón keresztül egyenesen a Jegypénztár mögötti udvarra vitte Hildét. Egyébként ez volt a hagyományos út. Nagyon keveseket vezet ide a sorsuk a sikátoron keresztül.

Hilde arcán patakzottak a könnyek, de azért átnyújtotta Zaphkielnek a kék jegyet, amit az angyal kezelt, majd felsegítette a lányt a Föld felé tartó szerelvényre.

- Jó utat! - búcsúzott, majd tenyerével megérintette a lakkozott fa borítást, s a következő pillanatban felhangzott a kerekek egyre gyorsuló zakatolása. A szerelvény kifutott az állomásról, Zaphkiel pedig dolga végeztével elindult, hogy folytassa egyéb teendőit.

Dermesztő hidegség ölelte körbe Hildegárd testét. Lábai sajogtak, tüdejét összeszorította az oxigénhiány. Hiába csapkodott karjaival, a híd támpillérei körül keletkezett örvények újra és újra lehúzták a víz alá. Küldött az árral és önmagával. Nem akart a felszínre jutni, de életösztönei erősebbek voltak akaratánál.

Legyen már vége! kiáltotta némán, csak legyen már vége. Túl sokáig tűrt és szenvedett. Legyen végre vége a magánynak és a megaláztatásoknak! Karjait összefonta maga körül, és vacogva összeszorította fogait. A következő örvény lesz az utolsó.

Mozdulatlanul, kimerülten várta a sötétséget, ám helyette éles fények világítottak szemébe, majd a közelében valami csobbant és csapkodni kezdett. Rekedt kiáltások távoli hangjait sodorta magával a vízfelszín közelében fújdogáló szél. A mentőcsapat bármelyik pillanatban elérheti. Nem! Az nem lehet! Tüdejéből kipréselte az utolsó lélegzetét is. A sötétség végre közeledni látszott.

Egy pillanatra el is nyelte, majd váratlan forróság járta át egész testét, mikor az épphogy kiszakadt lélek visszatért belé.

Szemei kipattantak, karjaival eszeveszett hadonászásba kezdett, csakhogy ismét a felszínre vergődhesse magát, azonban fuldoklott, tüdejébe beszivárgott a folyó piszkos vize.

Utolsó erejéből felfelé nyújtotta kezét, de még így se érte el a felszínt. A reflektorok fényei messzinek tűntek, az úszó alakja, aki utána vetette magát a mentőhajóról még inkább távolinak.

Hirtelen szorítást érzett a gyomra környékén. Azt hitte, a rátörő halálfélelem egyik mellékhatása, ám a szorítás egyre erősödött és ő egyre közelebb került az életet jelentő levegőhöz.

- Gyorsan! Segítsenek! - kiáltotta a férfi integetve a mentőhajó felé. - Hilde, Hilde tarts ki!

Hilde kábultan borult megmentője vállára. Odaért a másik úszó is, felfektették Hildegárdot a csónakba, majd az idősebb férfi fölé hajolt, hogy megvizsgálhassa a légzését.

Szerencsére nem nyelt sok vizet. Az értő kezek szakszerű mozdulatainak hála kihányta azt a keveset is, majd gyorsan felültették, és egy meleg pokrócba csavarták, nehogy tüdőgyulladást kapjon.

Közben megmentője hátára is pokrócot terítettek, és forró itallal kínálták meg. A férfi azonban egyre csak szólongatta, kétségbeesetten, mintha még mindig nem lenne biztonságban.

A lány a kimerültségtől és a megrázkódtatásoktól elhomályosult szemekkel nézett fel rá.

- Jonathan - suttogta rekedtes hangon. - Jonathan?

A férfi letette a teát és szorosan karjaiba zárta a lányt.

- Oh, Hilde, drága szerelmem - Félresöpörte a lány arcára tapadt tincseket, majd vadul megcsókolta. - Nem eresztelek el soha többet, ígérem! Soha többet!

A lány arcáról patakzani kezdtek a sós könnyek összekeveredve a piszkos vízcseppekkel. Zokogott, de közben halkan, mégis tiszta szívből jövő boldogsággal hangjában nevetett.

-  Jonathan, drágám!

HILDEGÁRD

NYÁPLIC: Jelenetek az esőben

Esik az eső. Szemerkél, szitál, csepereg, lógatja a lábát, zuhog, szakad, ömlik, akár a Forrest gumpban. Felülről-alulról, jobbról-balról, szemből-hátulról, az úttest felől. Emberek esőkabátban, esernyővel, esernyő nélkül. Gumicsizmában, sportcipőben, strandpapucsban. Sietnek, ugrálnak, kerülgetnek. Megfontoltan lépkednek, nem törődnek semmivel. Eláznak, átáznak, megfagynak. Figyelnek, nem figyelnek, belelépnek, beázik, káromkodnak. Nyílik, nem nyílik, kiabálnak. Másnak nem nyílik, nevetnek.

 ◊◊◊

Állok a kereszteződésnél. A pocsolya felszíne piros. A gyalogos lámpa fénye festi ilyen színűre. Gyűlnek az emberek. A háromszög alakú járdasziget legtávolabbi csücskébe húzódik egy töppedt nénike. Helyi. A fülhallgatós srác a fekete ernyő alatt a járda szélére áll, izmai a zene ritmusára rángatóznak. Látszik, nagyon indulna már. Új fiú. Beáll mellé egy anyuka a kislányával. Ő se ismerős errefelé. Egy hatvanas éveiben járó úr a pocsolya felé tekint, ami elnyeli a fél zebrát. Némi gondolkodás után hátrál két lépést. Megfontolt. Vált a lámpa, de csak a szembe forgalomnál. Ideje közbelépnem.

- Előbb még a befordulók jönnek - szólok oda azoknak, akik közvetlen a pocsolya mellett állnak. Néhányuk hátranéz, és arcukon meglepettség suhan át, ahogy meglátják, hogy mögöttük az emberek mind hátrébb húzódtak már. Követik a példájukat.

Az ideges munkásnak és a fülhallgatós srácnak azonban nem esik le. Ahogy a nőnek se a hosszú bézs kabátban.

Szemből elindul a csuklós busz. Lassít is, de hiába. Nincs elég helye, hogy kikerülje a pocsolyát. A víz derékmagasságig felcsap, és eláztatja a meggondolatlan gyalogosokat. A többiek várnak még egy keveset, míg a busz mögött haladó ezüst kocsi is elmegy, majd békésen előrebaktatnak. A lámpa vált. Páran elindulnak, nem törődnek az esővízzel, ami még nem teljesen folyt vissza medrébe, mások megvárják, hogy a pocsolya ismét feltöltődjön és csak utána sétálnak át a zebrán.

A bézs kabátos nő szitkozódása még a túloldalon is hallatszik.

Másnap szintén esik. Napközben erősebben, délután, mikor indulok haza, már csak szemerkél. Zöld a lámpa, villog, mindjárt vált. Nem sietek. Inkább beállok a járdasziget csücskébe, és elnézegetem az embereket magam előtt, ahogy kínos pontossággal állnak a zebra szélén, és várják, hogy váltson a lámpa.

Szemben a két befordulósávból csak az egyikben állnak. A belsőben. Nincs veszély. A pocsolya széle nem ér el odáig. Nem szólok.

A befordulók indulnak. Látszik, hogy vigyáznak, véletlen se érintsék a pocsolyát. Pillanatokon belül pirosra vált a lámpájuk, és mi indulhatunk, de előtte még, szinte a semmiből előtűnik egy autó. A lámpa sárgára vált, beletapos a gázba. Nem foglalkozik, már nincs ideje azzal foglalkozni, hogy a belső sávba húzódjon. Nem is láthatta előre a pocsolyát. Teljes sebességgel fut át rajta. A víz majd három méter távolságban hullik le. Alig tíz centire ér tőlem talajt a legmesszebb hulló csepp, pedig én a sarkon állok.

Akkor megfogadom, bármi történjék, bármennyien is álljanak a beforduló sávban, mindig szólni fogok az előttem állóknak.

- Előbb a befordulók jönnek.

Értetlen arcok, néhányan mégis megfogadják. A többiek meg vessenek magukra. Én jól szórakozom.

◊◊◊

Elállt az eső. Kisütött a nap. Az emberek meredten bámulnak a semmibe, vagy épp a lábuk elé, nehogy belelépjenek egy tócsába. Senki se néz felfelé, hátha megpillant a távolban egy szivárványt. Vörös-narancs-sárga-zöld-kék-ibolya. Megtanultam, meg kellett tanulnom, kikérdezték az iskolában. Fénytörés. Háromszáznyolcvan nanométertől hétszázhatvanig terjed a látható fény... csak arra nem emlékszem, hogy mije.

Kisütött az eső. Elállt a nap. Én se nézek felfelé. Egy ház falának dőlök, ott az erkély alatt, ami nem ázott meg. Egy nagyobbacska tócsát figyelek mozdulatlanul. Szivárványt errefelé gyakran látni. A héten is kettőt, egyet le is fotóztam. Ha jobban hunyorítok, talán a tócsa felett is láthatok egyet, de nem ezért nézem. Galambok fürdenek benne. Az idő párás és tikkasztó, megértem. Eddig az eresz alatt gubbasztottak biztos. Megértem őket. A kutyám se szeret zuhanyozni. Ha fürdetni kell, mindig lábvizet engedek neki, abban aztán lubickolhat.

Ha hazaérek, már vihetem is őt sétálni. Biztos belefekszik majd az egyik tócsába, mindig belefekszik. Otthon meg majd vihetem a fürdőszobába, hogy lemossam róla a sarat, de addig is elnézem a fürdőző galambokat.

 ◊◊◊

Tikkasztó meleg reggel, kötelező séta a kutyával. A nagyobb körön. Fel a dombra a koktélbár felé, majd tovább az Angol Használt Ruha bolt felé, ahol fél óra pihenő, míg anya beszélget az eladóval. Ezalatt két ázsiai turista és egy német is megjegyzi, hogy mennyire melege lehet a kutyusnak. Nem tudják, hogy csak nem fér be a szájába a nyelve, akkora.

Ezután a Coop következik, ahol anya vesz egy jegeskávét, míg mi a légkondi külső doboza alatt hűsölünk. A tökéletes hőmérsékletű kávét iszogatva elsétálunk a csupavas játszótér mellett, majd jöhet a pék, ahol felvesszük a két napja megrendelt sóskifliket. Az árnyas fasor mentén lesorjázunk a sétáló utcák felé. Egy, esetleg két gombóc fagylalt, majd menekülés a darázs elől, ami megszimatolta a hűs finomságot. A pataknál egy kis lefetyelés és ráknézegetés, aztán irány vissza a kaptatón a házhoz, természetesen az árnyasabb oldalon, ahol a vízelvezető árok van, amiben mindig csordogál egy kis meleg víz, amit a termál hotelből engednek le, és amibe a kutyus mindig beleugrik.

Végül három és fél emelet lépcsőzés felfelé, majd pihenő.

Délutánra megérkezik a monszun. Csak úgy zuhog. A kutyának semmi kedve sincs a délutáni, sem az esti sétához.

Másnap reggelre szerencsére már csak szemerkél, így könnyedén végigjárhatjuk a szokásos útvonalat. Bolt, a jegeskávé és a fagyi kimarad, a patak marad. 

A kutyus már méterekkel hamarabb elkezd rohanni, mikor meglátja az árkot. Futok utána. Hallom a zubogást, de nem jövök rá időben, hogy mi okozza. Láthatóan a kutya sem. Teljes lendülettel rugaszkodik el, majd eltűnik a megáradt elvezető habjai közt. 

A póráz hat méteren ránt, sikerül kihalásznom a teljesen átázott kutyust, még mielőtt eltűnne a csatornában a föld alatt. 

Másnap nem hajlandó a nagyobb körön elindulni.

 ◊◊◊

Épphogy borult az ég. Szürke, lehangoló. Nincs hideg, az idő fülledt.

Mindenki azt lesi, elkezd-e cseperegni az eső a harmadik óráig. Ha igen, várhatóan erősítőgyakorlatok lesznek a kisteremben. Ha nem, a kézilabda kapura dobás gyakorlása következik. Mindenki eldönti magában, melyik variációnak örülne kevésbé.

Fél órával később esernyők lapulnak mindenhol. Táskákban, szekrények tetején, a padok belsejében. Bármiből lehet esernyő vagy esőkabát, ha a szükség úgy hozza. Matematika füzetből, mert az jó vastag, történelem füzetből, mert, ha elázik, ott van még a tankönyv is. A pulóverek kapucnijai végre hasznosulhatnak.

Az udvaron végighaladó diáksereget figyelve megannyi jellem mutatkozik meg. Van, aki végigfut a pocsolyák mentén, más komótosan lépdel. Egyik nagyot ugrik a vízbe, hogy eláztassa a körülötte sétálókat, másikuk Mr. Monkot megszégyenítő körültekintéssel és alapossággal lépked kizárólag a betonszigeteket érintve a tornaterem felé.

Épphogy borult az ég, az eső alig csöpörög.

Előkerülnek a foci- és kosárlabdák, de alkalmazkodni kell a terepviszonyokhoz, nem lehet önzőzni, trükközni, passzolni kell, mert a labda vizes és csúszik.

Aki sikeresen eljut a kosárig, majdhogynem nyert ügye van, ugyanis a palánk alatt terebélyes pocsolya nyújtózkodik, kevesen vállalkoznak a lepattanók elkapására.

A focisták is visszafogják magukat. Egyikük sem vállalkozik fejelésre. Igaz, néhányuk a hecc kedvéért előre rugaszkodik egy-egy labda elcsípéséért, hogy aztán összesározzák a fehér pólójukat.

A kicsöngetés előtti tíz percben egymás után hangzanak fel a nevető kiáltások. "Már az én cipőm is beázott!", aztán folytatják a futást.

Az öltözőbe érve ismét döntés elé kényszerülnek a nagy sportolók. Pakolják be az ázott ruhadarabokat a zsákjukba, vagy terítsék ki az énekterem radiátoraira, majd addig hurcolásszák óráról-órára, míg meg nem szárad minden.

Épphogy borult az ég, már az eső sem esik. Az idő lassan vánszorog. A lámpafény sem tudja elűzni a szürke komorságot.

Közeledik az utolsó kicsengetés. Unott és fáradt arcú diákok ülnek a táblával és a tanárral szemben. Elered-e az eső, mire elindulhatnak, ez itt a kérdés!

A figyelem megoszlik, mindenki készülődik, tervezget. Valaki racionálisan mérlegeli a lehetőségeket, más álmodozva tekint az égre, miközben az Eső egy újabb győztes strigulát húz be a Napsütéssel szemben.

JELENTEK AZ ESŐBEN

TEKERGŐ: A munkavadász Zokni-manó kalandjai

A hirtelenjében verbuválódott zombisereg soraiban az egyszerű kereszteződési rendőrtől kezdve Shakespeare színészen át menyasszonyig mindenki megtalálható volt. Jobbról a második oszlop harmadik sorának legszélén még egy kényszerűségből autószerelőnek állt francia vicomte is csoszogott kezében, legalábbis ami megmaradt belőle egy hatos csavarkulcsot szorongatott, és a Marseillaise-re emlékeztető dallamú hörgésekkel igyekezett Zokni felé.

A manó nem győzte kivárni, míg a roham elér hozzá, így megfordította a motort, és kényelmes városi tempóban menekülőre fogta. Tudta, a benzin nem tartana ki egész a Fehér Foki Üdülőparadicsomig, félúton étel és ital nélkül elakadni pedig felért egy öngyilkossággal. Némely huplihoz, amit a busz épphogy megérzett, Zokninak hegymászó csákányra lett volna szüksége, ami sajnálatosmód nem állt a rendelkezésére per pillanat.

- Hé, manó, ide figyelj! - kiáltotta el magát egy reszelős hang, azonmód per tu-ra váltva. Zokni nem számítva az oldalirányú támadásra ijedten kapta balra a fejét. Az útkereszteződés szélén egy meglehetősen viharvert külsejű fiatal zombi ácsorgott. Egykor fekete öltönyt és hozzá illő vörös nyakkendőt viselhetett, amitől roppant elegánsnak tűnhetett, de erre Zokni már csak a cafatokból következtethetett. A zombi békésen álldogált az örökké sárgán villogó lámpa mellett, egyik kezét - mellesleg és szerencsére kettővel rendelkezett kezekből - felemelte, és integetett Zokninak, mintegy hívogatón.

- Te jöttél a Hivatalból? - kérdezte a zombi, erre Zokni hirtelen felélénkült, és nagyban bólogatni kezdett.

- Igen, de még nem sikerült elfoglalnom az állást. Üldöznek - tette hozzá, nem kerülgetve az igazságot.

A zombi meglepetten felhúzta ez egyik szemöldökét, melyből csakugyan egy maradt mindössze, ugyanis arca másik felén már kezdett lehámlani a bőre. Megmozdult, lépteiben még észrevehető volt az élőkre oly jellemző ruganyosság, és kisétált a kereszteződés közepére, hogy megnézhesse, miről is beszél a manó.

- Hupsz! - suttogta, mikor megpillantotta a szedett-vedett bagázst közeledni. - Miért?

- Gyilkosnak hisznek, pedig én csak... - és Zokni hatszáz szóban elmesélte az egész történetét. Közben leszállt a motorról, és maga mellett kezdte tolni, míg a fiatal zombi mutogatta, melyik utcában, merre forduljon. A tömeg meg öblös kiáltozások, kéz- és fejrázások közepette követte őket, mivel a kezdeti lendület még mindig hajtotta a zombikat. Nem egyszerű a megállás.

- Szóval ezért... - morogta a zombi, látszott rajta, menten elnevetné magát, ha rendesen mozognának a nevető izmai. - Haha... - oldotta meg végül szóban a dolgot.

- Én annyira nem nevetek rajta - fortyant fel Zokni a zombi közömbösségét látva a bajai iránt.

- Itt balra - mutatta a zombi. - Nincs vész. Mindjárt bemutatlak neki, csak még két utca...

- Miért? Mi van ott? - kérdezte Zokni elkerekedett szemekkel.

- A főtér. Van hangosbemondó - felelt a zombi, és két kezéből tölcsért formált. - Elmondom nekik, hogy ki vagy. Tisztázhatod magad. Onnan hallani fogják. - hirtelen megtorpant, mire Zokni ijedten ugrott egyet, fel a motorra. Csak nem most kordult egyet a gyomra? A zombi lassú mozdulattal a saját arcához emelte a kezét - a félreértések elkerülése végett került a mondatba a saját szó, amúgy felesleges lenne -, és hangosan felsóhajtott. - Rémes. Egymás után három háromszavas mondat. Egyre súlyosabb az állapotom. Épp időben érkeztél... - kis gondolkodás után folytatta. - manó.

- E szerint... - kezdte puhatolózva Zokni, miközben lekászálódott a motorról, és az időközben újra elinduló zombi után sietett. - te adtad fel a hirdetést?

- Igen, én... adtam fel azt a hirdetést.

- Ki vagy?

- Oh, bocsánat, még be se mutatkoztam...

- Ne szabadkozz - hárított Zokni. - eddig nem adódott rá megfelelő alkalom. Örvendek, én Zokni vagyok - mutatkozott be hivatalosan is, mert nem hivatalosan, miközben a történetét mesélte, már elárulta a nevét, de jobb kétszer, mint egyszer sem.

- Örvendek, Zokni. Engem Aurélnak hívnak. Zenetanár vagyok... illetve voltam.

- Ne... ne beszélj így. Még mindig lehetsz - kezdte vigasztalni Zokni, de azért tartotta a négy lépés távolságot. Sose lehet tudni.

- Megérkeztünk... ez itt a tér - mutatott körbe Zombiland legnagyobb, egykor fákkal körbe ültetett, manapság azonban szürke és élettelen főterén. A tér díszburkolata barnásan elszíneződött, Zokni nem akart belegondolni, miért. Középen egy szoborcsoport által körülfogott obeliszk állt. Mikor Aurél észrevette, hogy Zokni a szobrokat csodálja, megjegyezte, hogy a nagy művész háromszáz év alatt faragta ki az egészet, és Zombiland egykori alapítóit ábrázolja, míg a fekete márvány obeliszk oldalába azon zombik nevei vannak felvésve, akik zombivadászok áldozataivá váltak.

Ahogy közelebb értek, Zokni felfedezett még két márványlapot az emlékmű előtt, amikbe szintén nevek voltak karcolva.

- És ők kik? - kérdezte Auréltól.

- Ugyanaz... az obeliszk már betelt, ezért márványtáblákon folytatták.

- Jó... sok név - Zokninak még a szava is elakadt. Csak az egyik márványlapon négy oszlopban majdnem kétszáz név szerepelt, ráadásul több helyen a faragó egyszerűen stb.-t vagy és még sokan mások-at használt tömegesebb elhalálozások esetén.

- Sok bizony. A zombik e téren könnyűszerrel felveszik a harcot a vámpírokkal, pedig majd ezer éves a hátrányunk, ha nem több. Még ha szomorú tény is ez, ha már futóversenyeken nem lehetünk elsők, legalább valamiben igen - védte büszkén saját faját Aurél. Már nem is tűnt annyira letörtnek, amiért soha többé nem tudja eljátszani a dongót, sem a pacsirtát, de még egy egyszerű méhecskét sem, a kanáriról már nem is beszélve.

A tömeg időközben beözönlött a főtérre. Aurél peckes, kissé már merev léptekkel felsétált az egykori - vagy talán még mindig működő - városháza lépcsőjére, az egyik oszlop mögül előhúzott egy ősrégi mikrofont, majd megkocogtatta a fejét.

Zokni tudta, mi fog következni, így jó előre betapasztotta manófüleit. A hangfalakból felzúgó recsegő sípolás végre megállásra késztette a zombikat. A házvezető megtorpant, mögötte a vízvezeték szerelő egyenesen a hátának csapódott, a vízvezeték szerelőnek a házvezető felesége, a házvezető feleségégét, mert termetes asszonyság volt, egy pantomimes és egy kertész használta megállóul. Másik oldalról egy oroszlánidomár próbálta megfékezni a maga oszlopát. Mögötte szépen egymáshoz passzírozódott egy felfedező, egy újabb házvezető, két komornyik - mindig ők nyitnak ajtót, hamar hullanak - a korában már említett autószerelőnek állt francia vicomte és egy hatévesforma kislány. Középen pedig... de ekkor megszólalt Aurél, és mindenki rá kezdett figyelni nem pedig arra, hogy ki-ki mögött áll és milyen testhelyzetben.

- Zombijaim - kezdte beszédét Aurél. - ő itt, Zokni. Nem ölt meg senkit... sem. Ez egy rossz félreértés - hatásszünetet tartott, míg megszámolta, hány szóból állt az előző mondata, majd folytatta. - Ő csak segíteni jött. Legyetek vele elnézőek... amíg beilleszkedik. Mostantól ő is az iskolában fog tanítani. Ha bármi kérdésetek lenne felé, a szokásos módon intézhetitek. Az iskolában megtaláljátok... őt. Köszönöm a figyelmet - azzal valami hókuszpókusz szerű mozdulatokkal a zombik tudtára adta, azokéra is, akiknek esetleg hiányzott valamelyik, esetleg mindkét füle, hogy a tájékoztatásnak vége.

- Gyere - szólt végül oda Zokninak, aki eddig némán vigyázzban álldogált. - először is meg kell mosakodnod. Megmutatom a szállásodat.

Zokni örömmel követte. Aurél egy lepukkant motelba vezette, amit valaki szögesdróttal vett körbe, amibe alkalomadtán áramot lehetett vezetni.

- Ez a mindenkori külföldi tanár szállása - magyarázta Aurél. Látszott, hogy otthonosan mozog a szobákban. - Ez a konyha, van kávé, tea, cukor, sajnos mézzel és tejjel nem szolgálhatok, viszont van egy mélyhűtő, ami még üzemel, abban van mirelit zöldség, burgonya és fagylalt por. Mikor írtam a levelet, még volt szakácsom is, de... - Aurél elhallgatott, és zavarában nagyot nyelt, amitől nyakán felrepedt a bőr, és egy vékony csíkban látszani engedte megfeketedett húsát. Szembe vele épp egy nagy falitükör állt. Láthatta benne magát. Gyorsan a gallérjához nyúlt és felhajtotta, hogy ne látsszék annyira a nyaka. - Bocsánat, még nem teljesen felejtettem el az élők szokásait, amik... nem mindig praktikusak - mentegetőzött, majd megmutatta Zokninak a nappalit és a hálót, és azt, hogy egy esetleges zombitámadás esetén hogyan tud áramot juttatni a kerítésbe. Az égett zombihús ugyan orrfacsaró bűzt áraszt, de távol tartja később a többi zombit. Ösztönösen próbálnak a másik kárából tanulni. Ez benne van minden zombi alvadt vérében.

Legutoljára a fürdő következett.

- Ez egy víztisztító berendezés. Itt tudod bekapcsolni. Ezt használd, ha főznél vagy egyszerűen vizet innál... vagy fürödnél, de elég lassú. Sajnos a keretből nem futja többre.

- Nem baj, északon megszoktam már a hideget.

- Oh, valóban - Aurél az ajtó felé vette az irányt. A küszöbről fordult csak vissza, szemeiben, melyek lágy szerv létükre még mindig a szemgödreiben csücsültek, vágyakozás csillant. - Most elmegyek. Reggel a harmadik nyögés jelzi a hét órát - azt, hogy miféle nyögés, nem kötötte Zokni orrára. - A tanítás nyolckor kezdődik. Első nap elég, ha csak bemutatkozol, és megismered a tanítványaidat. Ezt itt hagyom neked - elővett a nadrágzsebéből valami apró tárgyat, és az ajtó mellett ablak párkányára tette, majd elindult kifelé.

- Várj! Hogyan tudlak elérni? - kérdezte Zokni.

- Az iskolában találkozunk. Meg fogod találni... a Nyírfa utca tizenkettő alatt. Áram nincs a városban máshol, így telefon sem. Sajnos morzénk sincs, és füstjeleket sem tudok olvasni, de ha gondolod, Gordon, a postás hetente egyszer visz leveleket - azzal intett, és elment.

Zokni egyedül maradt Szélikével a motelben. Gyorsan bezárta Aurél után az ajtót, és bekapcsolta az áramot a kerítésbe, amit egy külön generátor termelt kizárólag erre a célra, majd elindult, hogy maga is felfedezze az új otthonát.

Miután végzett, jutott csak eszébe, hogy meg se nézte, mit hagyott nála Aurél, úgy rohant a kapcsolóhoz, hogy biztonságban érezhesse végre magát. Odasétált hát az ablakhoz, és kezébe fogta a kisméretű spay-t, majd fennhangon elolvasta a címkéjét.

- Vérgáz. Használati utasítás egyes pont. Zombitámadás esetén fújja a spray tartalmát egy kiválasztott tárgyra, akár a falra is, a zombi azt fogja hinni, hogy ott valami vérzik, és ráveti magát, addig Ön elszelelhet. Vigyázat! Csak felelősségteljesen szabad használni. Saját bőrre fújva életveszélyes. Szembe ne kerüljön! Gyerekek elől elzárva tartandó! Minőségét korlátlan ideig megőrzi.

Zokni a zsebébe csúsztatta a spray-t, majd azon kezdett tanakodni, mihez kezdjen. Fáradt volt, le szeretett volna feküdni, ám a bőröndje nélkül, amit valahol ottfelejtett, nem tudott átöltözni pizsamába. Végül kénytelen volt ruhában elaludni.

Álmában egy fényes helyen járt, a nap szikrázott, mindenfele virágok, majd egyszer csak hegedűszó hangzik fel egy lugas felől. Elindul, hogy megnézze, mi az, széthajtja a vadrózsabokrot, a tüskék nem szúrnak, és megpillant egy kis eldugott lugast, melynek közepén ott áll Aurél, mint elsőhegedűs, mellette egy műanyag összecsukhatós kerti széken egy kövér zombi nagybőgővel, egy másik klarinétozik, a harmadik hárfán játszik. A dallam egyre vontatottabbá kezd válni, a hárfázó zombinak egymás után vágják le ujjait a húrok, míg végül Aurél vonót tartó keze is kiszakad a helyéről. Ekkor mindannyian felé néznek. Mindegyiken napszemüveg. Zokni dermedten áll, mozdulni se tud, majd hirtelen lenéz a zombik lábára... zokni szandállal.

Verejtékben fürödve hánykolódott a kanapéban, mert az ágyba nem mert feküdni, míg fel nem hangzott három vérfagyasztó női sikoly. Erre kipattantak a szemei, és felült az ágyon.

Az első napja, mint tanító ezennel megkezdődött. A karórája pontosan hét órát mutatott.

ZOMBISZTIKUS MELÓ II.

A mostani meló némileg még kötődik is a XIX. napi, vagyis a mai könyves kihíváshoz ^.^"
Nem szoktam linkelgetni sem képeket, sem egyebeket, de nem biztos, hogy mindenki névről ismeri ezeket a zeneműveket, a nélkül pedig nem lehet átérezni úgy Aurél szomorkodását.