TEKERGŐ: Á, mint átkozott dög

Dave a hajnali fél egyes buszon ült, majdnem úgy, ahogy korábban eltervezte, mégsem tudott örülni már a buszozásnak. Egy csöppet sem. Csupán bosszúságot érzett, amiért a véletlen és a nem elég pontos tervezés eredményeként belekeveredett ebbe a lehetetlen helyzetbe egy lánnyal, aki kicsit mégiscsak részeg volt és enyhén bűzlött is az alkohol, izzadság és parfüm különlegesen orrfacsaró keverékétől, és aki Dave lovagiassága mellett keze meglepően vasmarkú szorításában is bízott, mikor megkérte, kísérje haza. Ha Dave néhány belső szerve még emberi kapacitásra is volt programozva, ez érzékszervei javára már korántsem volt igaz. Sokkal többet hallott, többet látott, de szerencsére lényegesen kevesebbet érzett abból, hogy ennek a csinos kis kéznek a körmei milyen mélyre hatoltak a bőrfelszíne alá, ugyanis idegvégződéseinek jó része végtagjaiban már rég elhalt.

Dave tehát a hajnali fél egyes buszon ült, ami számára roppant tragikus módon helyi járat volt és a buszpályaudvart elhagyva csupán a városon belül tett egy kört, majd visszatért ugyan oda. A központtól legtávolabbi megállóhoz közeledve a lány felrángatta az ülésről, és dülöngélő léptekkel, végül már egymás taszigálva megindultak a hátsó, leszálló ajtó felé, ugyanis Dave nem kissé szédült addigra az éhség okozta vércukorszint csökkenéstől, valamint a lány vérének bűze is folyamatos hányingerrel fenyegette.

- Mid van? - kérdezte egyre tompuló agyának utolsó értelmes gondolatainak felöklendezésével gyomorsava helyett, miközben követte a lányt, aki átráncigálta az úttesten.

- Aaamit csak akarsz - kacsintott rá a lány elővillantva hófehér fogait egy bágyadt mosoly kíséretében. - Gyere, gyere, erre

Elhagyták a főutat, és miután néhány sötét, gyéren megvilágított sarkot maguk mögött hagytak, elérkeztek végre a házhoz, mely inkább hasonlított azokra az elhagyatott iroda vagy épp gyárépületekre a városok szélén, amikre a csóró festők előszeretettel csapnak le, hogy a hatalmas, kihalt tereket berendezzék saját műtermüknek.

Ez a külső nem is volt olyan megtévesztő. Minden emeleten csupán két lakás volt, legtöbb ajtaja előtt rács és elhalt cserepes növények. Az épület mindössze három szintes volt, mégis egy örökkévalóságnak tűnt, mire felértek a tetejére. A lány kibújt Dave karja alól és a falnak támasztotta a vámpírt, nehogy elessen, majd előkotorta kulcsait és sorban mindegyikkel végigpróbálta a zárat.

Dave valami különös izgatottságot érzett a lány felől, de abban a pillanatban betudta annak, hogy biztos sietős a dolga és már rohanna be a wc-re . A gondolatra megpróbált elmosolyodni, de ahogy a délután szerzett hegek húzódni kezdtek, felszisszent.

- Meg vagy már? - tudakolta sürgetőn.

- Máris-máris - motyogta a lány, míg kinyitotta a dupla zárú vasrácsot és a mögötte lévő szintén dupla záras fémajtóval szerencsétlenkedett épp, mely belülről vastag, fekete bőrrel volt leszigetelve.

Mielőtt a lány az ajtó kinyitása után eltűnt volna az egyik sötét helyiségben, hátrakiáltott.

- Helyezd magad kényelembe bent!

Dave a hatalmas előtérből, átsétált a jobbra eső nappaliba és lerogyott a közepén álló, szőnyegekkel letakart bőrkanapéra. Fejét oldalra billentette, hogy hallja, mit motoz a lány, közben tüzetesebben szemügyre vette a berendezést.

Egy darab üvegasztal, egy állólámpa, a burája csipkével letakarva, három bekeretezett kép a falon, egy háromfiókos komód, egy üres váza, egy kétajtós szekrény, egy...

- Hol vagy? - kiáltott ki a szobából. Semmi válasz. Előregörnyedt, két karját megtámasztotta térdein és sáros cipőit kezdte fixírozni. - Nem baj, hogy így jöttem be? - kérdezte félig magától, ahogy felidézte a jólneveltség alap emberi szabályainak egyikét.

- Megszárad - felelt a lány lebiggyesztett ajkakkal, kezében egy tasak vérrel, majd elragadó mosolyt villantott, miközben meglögybölte annak tartalmát.

Dave mély levegőt vett. A vér illata pezsdítően hatott rá. Arcán boldog, felszabadult mosoly terült szét. +A, épp megfelelő.

- Á-á, előbb vedd le a kabátod és a cipőd, nem fogunk ebben a szép nappaliban iszogatni. Arra jó lesz az edzőszoba.

Dave megnyalta kicserepesedett szája szélét és bólintott. Abban a pillanatban bármit megtett volna, amit a lány kér. A cipőjéből ki is bújt, de a kabátját véletlen magán hagyta, hisz alatta csupán egy rövid ujjú pólót viselt és nem akarta túl korán sokkolni testével a vendéglátóját.

- Miféle... miféle edzőterem? - kérdezte, hogy megsürgesse, hisz olyan lassan vezette át a hatalmas lakáson, mintha kifutón lenne, ahol az a lényeg, minél többen láthassák.

- Farkasként mégis csak kell néhány elővigyázatossági lépést tennem itthon is - felelt. A szája széle megremegett, szemei felcsillantak, amint beléptek a konyhától rácsokkal leválasztott szobarészbe. Elsétált a közepéig, megvárta, míg Dave mögé ér, majd végre a kezébe nyomta a vért.

Dave megszagolta a csomagolást, majd némi hirtelen támadt hezitálás után belemélyesztette fogait és nagyokat kortyolt a vörös nedűből.

- Edzőteremhez képest eléggé... kevés cucc van itt - szólalt meg, miután csontszárazra szívta a tasakot. Jóízűen sóhajtott, majd tekintetével a szemetest kezdte keresni.

- Na, jobban vagy már? - érkezett a puhatolózó kérdés az ajtó felől. Dave belenézett a sötéten csillogó szemekbe és hirtelen mozdulatlanná dermedt. A vágy és az izgalom őrjítő keveréke söpört végig a testén, kifinomult érzékszervei egész beleremegtek, ahogy tekintetük találkozott. A lány lassan becsukta maga mögött az ajtót. A zár hangosan kattant.

- Mit...? - Dave iszonyú ostobának kezdte érezni magát. Ösztönösen menekülési útvonalak után kezdett kutatni. Az egyik falon három ablak sorakozott, mind előtt erős vasrács, melyek belülről védték az üveget, a falak vastagok, néhol, a karmolások nyomán előtűnt a borítás alól hangszigetelő anyag.

- Még a farkas sem tud innét kiszabadulni - jelentette ki a lány könnyedén. Már nem azt a ruhát viselte, amiben Dave hazakísérte. Egyszerű cicanadrág és egy bő póló volt rajta. Ezt eddig észre se vette.

- És most mi fog történni? - Dave lassan formálta a szavakat, miközben tett egy lépést hátrafelé. Erről egy szót sem mondtak a kastélyban azok a gyapjas vénségek. Valamiféle pánikszerűség kezdett eluralkodni felette, és egyszerre vagy tíz ízesebbnél-ízesebb káromkodás tolult a fejébe. Végül csak annyit tudott kinyögni. - Ez haláli! - kényszeredetten elmosolyodott, majd karjait a mellkasa elé kapta, és megpróbálta kivédeni a farkaslány első támadását.

Mikor néhány elhamarkodott döntés következtében kikötött a helyi pizzéria köhécselő mopedjén, vett néhány önvédelmi leckét az ittas vagy fizetésképtelennek mutatkozó rendelők számára, ám ennek a tudásnak nem sok hasznát vette a mostani küzdelemben. Habár a kattant farkaslány olyan aprónak és törékenynek tűn, hihetetlen energia szorult belé. Egész egyszerűen a bokszzsákjának használta, közben még felszabadultan kacarászott is. Úgy záporoztak rá az ütések és rúgások, hogy még ideje sem maradt feldolgozni a vele történteket.

Addig püfölte a szerencsétlenül járt vámpírt minden magyarázat nélkül, míg Dave-nek  sikerült bevennie magát az egyik kipárnázott sarokba. Lekuporodott a földre, és onnantól kezdve a lány hiába ráncigálta, minden megmaradt erejét arra használta fel, hogy ne tudja elmozdítani a zugból. Végül a támadója megunta és egyszerűen visszasétált az ajtóhoz.

Dave reflexszerűen zihált, holott rég nem volt már szüksége oxigénre a szervezetének. Szúrt az oldala, sajgott minden izma, a feje lüktetett. Kész csoda, hogy nem veszítette el az eszméletét.

Ahogy lopva feltekintett, látta, hogy a lány még mindig nem ment el. Egy törülközőt terített a vállára, és őt figyelte a szemközti fal mellől, miközben lassú nyújtógyakorlatokba kezdett.

- Rég nem mozogtam ki magam ilyen jól. Hatásos módszer - jegyezte meg mintegy mellékesen a lány. Különös, abszurd látványt nyújthattak, Dave majdnem elnevette magát, de csak majdnem. Lehunyta szemeit és tüntetőleg elfordította a fejét. Időre volt szüksége, hogy megeméssze a történteket, habár érezte, erre nincs semmiféle logikus magyarázat.

Az éhhalál szélén összefutott egy vérfarkassal, aki vérrel kínálta, majd bezárta és agyba-főbe verte. Miért? Egyáltalán nem úgy tűnt, hogy félresikerült vérszerzési kísérletét akarta volna így megtorolni.

- Kösz, Cosimo - suttogta. Tudom, hogy a te műved. Te mondogattad mindig, hogy életképtelen vámpír vagyok. Ez a kifejezés, amit Cosimo isten tudja honnan szedett, mindig is mulattatta Dave-et. Életképtelen vámpír. Cosimo persze nem értette, mi ebben olyan vicces, de mivel ősvámpírságából adódóan nem tudott megsértődni, általában csak bambán bámult rá.

Rossz előjel, figyelmeztette magát Dave, nem szabad hagynia, hogy így elkalandozzanak a gondolatai. Hátravetette a fejét és felnézett a plafonra. A félhomályban pókhálók után kutatott, de a sarok teljesen üres volt. Vonakodva ismét a lányra emelte tekintetét.

- Miért? - kérdezte végül rezzenéstelen arccal.

A lány megrántotta a vállát és elfintorodott.

- Ki akartam próbálni, ha már szembe jött velem a lehetőség.

- Értem - bólintott Dave, pedig semmit sem értett. A szíve váratlanul összehúzódott, és dobbant egyet félig megalvadt vért pumpálva ereibe. Könyöke alatt megérezte a szivárgó nedvességet. Óvatosan lenyúlt és megtapogatta az oldalát. A pólóját ragacsos vér borította egy foltban. Micsoda pazarlás, gondolta.

- Mit fogsz tenni velem? - kérdezett ismét, ezzel is próbálta száguldó gondolatait háttérbe szorítani. A csöndben volt ideje felfigyelni a különös ellentétre a korábbi küzdelem és a hirtelen beállt néma, mozdulatlan várakozás között. Ebben a pillanatban ismét épp annyira sajnálta, hogy kimaradt az iskolából, mint mikor felfogta, hogy egy szörnyeteggé változtatták.

A lány előrehajolt és a távolból végigmérte Dave-et. A vámpír próbálta nem észrevenni a tekintetébe költözött tárgyilagosságot.

- Hasznos vagy. Maradsz - jelentette ki végül, majd minden egyéb magyarázat nélkül az ajtóhoz lépett. Dave a falnak támaszkodva talpra küzdötte magát és megpróbált a lány felé kapni, de természetesen semmi esélye nem volt. Az ajtó zárjában már el is fordult a kulcs és a lány kisétált a konyhából.

- Hogy az a...! - kiáltott fel Dave néhány mozdulatlan perc elteltével. Tehetetlenségében belerúgott a falba és szitkozódni kezdett. A hangszigetelést nem a legmodernebb eszközökkel oldották meg, amiket például a stúdiókban is alkalmaznak, inkább a strapabíróság volt a cél. Épp ezért hosszan lehetett bent dühöngeni bármiféle eredmény nélkül. Ez Dave-et csak még jobban feldühítette. A fizikai kimerültség végül győzedelmeskedett felette és inkább a jövőjén kezdett el gondolkodni, a falnak támaszkodva.

Megmenteni ugye senki nem fogja, mert senki nem tudja, hogy hol van. Az ősvámpíroktól egyébként is hiába várna bármi segítséget. Haszontalan, otthonülő bagázs. A táskáját is a nappaliban hagyta, semmilyen eszköz nincs nála, amivel bármit is ügyeskedhetne. Magát kiszabadítani tehát nem fogja tudni. A másik lehetőség, hogy amint a Nap felkel és bevilágít az ablakokon, neki annyi. Szép kis kilátások. Így legyen bátor és merész a vámpír fia, hogy elmenjen nagyvilágot látni. Kösszépen!

- Hé, farkascsaj! Hé, ne hagyj csak úgy itt! Hé, te, kattant, engedj ki! Gyere vissza! - legbelül érezte, hogy a kiáltozással nem sokat érhet el, de azért jól esett neki kiordibálni magát. - Nehogy azt hidd, hogy abba hagyom!

Aztán három óra felé közeledve teljesen berekedt, és inkább megkereste a földre hullott baseball sapkáját, behúzódott abba a sarokba, ahová legkésőbb érhet el a napfény, takaróként magára húzta a kabátját és szertartásosan lehunyta a szemeit. Vámpírként nem volt szüksége alvásra, ami újabb felszabaduló hat órát jelentett halálában, amit eddig maradéktalanul ki is használt. Most mégis jól esett kicsit pihenni, még ha csak színlelte is.

- Utolsó éjjelem ezen a világon. Úgy tűnik, sehol sincs helyem - motyogta. Sírni lett volna kedve. Gondolatai el-elkalandoztak a valóságtól, majd szép lassan belesüppedt abba a semmilyen tetszhalott állapotba, amikor a környezet apró hatásait már egyáltalán nem érzékelte.

Hajnalban mezítlábas talpak zajára riadt. Elmerevedett nyakát a hang irányába fordította, egy pillanattal később surrogott a konyhaajtó és kattant a villanykapcsoló. A farkaslány sétált be egy szál kék sortban és fehér trikóban. Hosszú barna haja az előző éjszaka használ túl sok hajlakktól mereven állt szanaszét. Megnyitotta a csapot és töltött magának egy pohár vizet, majd a hűtőben kezdett keresgélni. Mintha Dave ott se lett volna. Sonkás-sajtos melegszendvicset készített, csöndesen megreggelizett, majd elmosogatott, végül kisétált a konyhából. A vámpír nem nagyon tudott mit kezdeni a helyzettel. Mozdulatlanul nézte végig, ahogy még egyszer visszatért a lány, immár felöltözve, fogat mosott a mosogató felett, aztán végre felé fordult. Kivett egy hústűt a pulton lévő késtartóból és könnyed léptekkel odasétált mellé, majd a rácson át megbökdöste.

- Na de kérlek! - kiáltott fel meglepetten Dave és hátrahőkölt egész az árnyék széléig.

- Szóval élsz még - bólintott a lány elégedetten. - Most megyek dolgozni, sietek haza, vámpír.

Dave nem szeretett hosszan értetlenkedni, de ebben a lányban képtelen volt bármi logikát meglátni.

- Mi-mikor jössz haza? - kérdezte arcát a rácsnak nyomva, amint észrevette, hogy a farkaslány valóban indulni készül.

- Tizenkét órában melózom, szóval kettőkor végzek a Pietro'sban és utána megyek takarítani a szalonba. Fél hétre itthon leszek.

- Kösz. - Most mi mást mondhatott volna erre? A lány már el is ment. Dave pedig újabb tizenkét órára magára maradt a börtönében, de legalább most nem volt vaksötét így körbenézhetett a konyhában.

Felszerelt volt, de egyben rideg és a legtöbb bútor réginek, sokat használtnak tűnt. Bizonyára már a berendezett lakást vette bérbe a farkaslány. Nem hagyott maga után mosatlan edényt, a szárítóban is csak a tányér és a pohár volt, amiből nem lehetett megállapítani, hogy vajon mennyire használja ki a hatalmas konyha adta lehetőségeket. A vámpírkastélyban nem volt kifejezetten konyha. Azok a begyöpösödött felfogású ősvámpírok még mindig jégvermet használtak, azon kívül volt egy saját beszállítójuk, aki rendszeresen ellátta őket a legszükségesebb dolgokkal, így nem sok mindent raktároztak el, mosogatással se igazán fáradtak. Mit nekik a higiénia!

Dave még nagyjából emlékezett arra, milyen az édes, a keserű és a sós, és ételekhez is tudta őket kötni, viszont a sajtburgerek ízének emléke már egy ideje kikopott. Az emberi étkek a szájában megavasodtak, megromlottak. Akárcsak a rossz vér ízlelésekor, hányinger tört rá, bármivel is próbálkozott. Életében nem volt egy ínyenc, sőt a konyhában is csak alapfokon igazodott el. Tudta, hogyan kell sütni és a mikrót használni, a főzést és a tésztagyúrást viszont szerette másokra hagyni. Mivel már nem emlékezett az ételek ízeire, nem hiányoztak annyira. Csupán a felejtés zavarta és az, hogy még egy hétköznapi dologtól megfosztották.

A konyhának egyetlen ablaka volt, épp merőlegesen az edzőterem ablakaira, így Dave csak a széles konyhabútorban bízhatott, mely alig egy karnyújtásnyira állt a rácsoktól, hogy annak menedékében árnyékra lelhet, ha azon az ablakon át is sütni kezd a nap.

A keskeny árnyékcsíkokat a rács és az ablakon bevilágító napfény között délelőtt arra használta fel, hogy fel-alá járkálva megmozgassa tagjait, hisz köztudott, a mozgás segít a gondolkodásban is. Délután a nap átfordult az épület túloldalára, ezzel elvágta az útját, és ő ismét visszakényszerült a sarokba. Nem maradt más elfoglaltsága, mint figyelni, hogyan vánszorog milliméterről milliméterre odébb a fény. Legalább ebben tudta mérni az időt.

Halk neszezést hallott, a farkaslány végre valahára hazaért. A konyha ajtaja résnyire nyitva maradt, így halhatta, ahogy nyílik a zár, ahogy nagyot nyögve lerúgja a cipőit, aztán rövid mászkálás után kis időre minden elcsendesedett. Dave minden idegszálát megfeszítve hallgatózott. Mit csinálhat? A választ a hirtelen felhangzó rövid, ám erőteljes vízcsobogás adta meg.

Idegőrlő volt az a néhány perc, mire a lány belépett a konyhába.

- Hazaértem - jelentette be, majd hosszan Dave-re nézett.

- Most azt várod, hogy Üdv itthont! feleljek? - kérdezte szarkasztikusan felhorkantva a vámpír.

- Akár - vonta meg a vállát a lány. - Éhes vagy?

- Nem - felelt Dave, akár egy konok kisgyerek, pedig ez volt az igazság. Nem létszükséglet minden egyes nap innia.

- Biztos? Mert van még - tárta ki a hűtő ajtaját a lány, csak épp a másik irányba nyílt, ezért Dave nem látott semmit.

- Egyáltalán minek neked vértasak? - kérdezte aztán megszegve épp csak előbb tett fogadalmát, miszerint a lehető legkevesebbre szorítja a kettejük közti komminukáció tartalmát és hosszát.

- Oh, ne tudd meg milyen jól el tud szöszölni egy farkas egy kis kifolyatott vérrel - felelt büszkén a lány. - Ráadásul, ha tudod, honnan szerezd be, akkor még olcsóbb is, mint minden teliholdkor felzabálni egy csomó húst - miközben beszélt, keze a csípőjére siklott, majd meglapogatta tökéletesen lapos hasát. Úgy, szóval egy farkas, akinek fontos a kinézet. Dave-ben ismét felvetődött, hogy a regényírók nem-e tévesztették össze a vámpírokat a farkasokkal egy meglehetősen sötét éjszakán.

A lány kivett egy tányéron némi szeletelt sonkát, majd újabb szendvicset készített magának, majd egy újságot maga elé véve leült vacsorázni. Újabb megfigyelés, nem lehet egy nagy konyhatündér.

- Mi a folytatás? - puhatolózott tovább Dave.

- Mire gondolsz? - kérdezett vissza a lány fel se nézve.

- Nem tarthatsz csak így bezárva.

- Miből gondolod? - nézett rá meglepetten. Dave kényszeredetten felsóhajtott. Úgy érezte, jó hosszú rávezetésnek néznek elébe.

- Mert nem szokás csak úgy embereket bezárni egy ketrecbe.

- Nem is vagy ember, szóval ne gyere a jogaiddal.

- Még nem lettem halottá nyilvánítva - Jó, ha így akarsz játszani, akkor legyen. Jogban nem fogsz legyőzni, gondolta Dave. - Két és fél éve vagyok Eltűntnek nyilvánítva. Öt év kell ahhoz, hogy egyáltalán kérvényezni lehessen a halottá nyilvánítást, ha a test nem kerül elő, és mint látod...

- Tom Hanks a Számkivetettben négy évet volt a szigeten és mire visszajött, már a felesége is újraházasodott.

- Egy egyszerű eltűnés az erdőben holttest nélkül és egy viharban lezuhanó repülő, ami darabokra törik a hideg tengerben egyrészt egészen más kategóriába esnek, másrészt nem hiszem, hogy egy hollywoodi filmben elhangzottak bármikor biztos alapnak vehetők komoly jogi vitákban.

- Ott van a Tizenkét dühös ember, és az? - vágott vissza diadalmas mosollyal a lány. Dave erre csak megvonta a vállát.

- Az megint egész másról szól. Hogy jutott egyáltalán eszedbe?

- Szeretem Jack Lemmont.

- Henry Fonda az igazi nyolcadik esküdt.

- Ne mond, hogy te is olyan vagy, aki még a Star Wars számozásokba is beleköt! - csattant fel erre a lány. Dave jobbnak látta nem folytatni tovább a beszélgetést, így visszahúzódott a kis vackába. Két és fél év hosszú idő veszekedések nélkül. Arra az egyre nem vágyott, hogy ezt a szép sorozatot épp egy farkas miatt szakítsa meg.

- Megyek, lefekszem - fújtatott a lány, s már csak azt lehetett hallani, ahogy a tányért csörömpölve bevágja a mosogatóba, majd kiviharzott. Vissza se tért már, míg a nap két órával később le nem nyugodott. Dave felállt a félhomályban és körbejárta az "edzőtermet". Hétszer tizenkét lépés volt az egész. Ha a lépéseket egységeknek veszi, akkor negyvenkilenc plusz száznegyvennégy a gyök alatt az... mintha bármit is számítana az átmérő.

Aztán egyszer csak kattant a kapcsoló, és megjelent az ajtóban a lány.

- Menj a falhoz! - utasította Dave-et. A rácshoz lépett, majd nem mozdult egészen addig, míg Dave oda nem sétált a távolabbi falhoz. Már amikor elindult, kezdett valami motoszkálni a fejében, de élből elvetette, hogy a lány majd belép hozzá és azt mondja...

- Mehet.

- Nem! - kiáltott fel hitetlenkedéstől elcsukló hangon Dave.

- Mi az, hogy nem? Nem mondhatsz nemet.

- De, dehogynem mondhatok - bizonygatta igazát Dave. - Mégis mi a franc van a te agyaddal? Teljesen... teljesen kattant vagy?

Néhány pillanatig farkasszemet néztek egymással, majd a lány előrelendült, Dave pedig önkéntelen védekező állást vett fel. Francot könnyű hagyni magad összeverni. Bezzeg a filmekben!

Ez alkalommal egy hajszállal jobban fel tudott készülni az egészre, tovább is bírta, de végül csak visszavonult a sarkába. Hiába volt vagy két fejjel magasabb és látszólag izmosabb a lánynál, benne mindössze egy tasak vér keringett, míg az ellenfél egy jól táplált farkas volt, tele zabolátlan vad erővel.

- Te elmebeteg vagy! - sóhajtotta. A mellkasa úgy nyilallt, mintha legalábbis a bordái keresztülszúrták volna a tüdejét. - Te egyszerűen... - becsületből még egyszer megpróbált behúzni annak az emberbőre bújt vadállatnak egyet, majd visszahanyatlott a padlóra. Érezte, ahogy a farkaslány fölé áll és figyeli. Majd puhatolózón a combjába rúgott.

- Tényleg kinyúltál? - kérdezte cseppet sem aggódó hangon, ahogy pedig illett volna.

Dave fél szemmel felsandított rá, majd felnyögött.

- Tényleg, szóval most hagyj békén.

- Azért, mert még olyan fiatal vagy? - A lány nem hagyta annyiban. Leguggolt mellé, karját összefonta a térdén, és úgy figyelte. Teljesen védtelenül. Persze tisztában volt a fölényével, teljesen nyugodt volt, igaz, a levegőt még szaporábban vette és egy-két izzadságcsepp csillogott a homlokán, de ettől eltekintve semmi. Ő volt az erősebb, ezt Dave se vitatta volna, mégis rosszul esett neki, hogy vele szemben ő ennyire gyenge. Nem ehhez volt szokva.

- Nem - Dave megtapogatta a szegycsontját. Úgy tűnt, nem tört el, pedig egyáltalán nem így érezte. Mennyi fájdalom két nap alatt. Mintha élne az ember, nem? Milyen jó! gondolta elkeseredetten.

- Tényleg?

- Tényleg - hagyta rá Dave. Komolyan megint cseverészni akar vele, miután így helyben hagyta? Hát legyen!

- Miért csinálod ezt... az egészet?

A lány olyan hirtelenséggel állt fel, hogy Davenek igazán lehetősége, de már kedve sem volt utána mozdulni. Pedig hogy kirántotta volna alóla azokat a csinos kis bokákat, ha biztos lehetett volna afelől, hogy utána előbb kijut a ketrecből, mint a lány.

- Apu mindig azzal dicsekedett, hogy az egyetem alatt nekik is volt vámpírjuk.

- Nekik?

- Ja, neki meg a haverjainak. Az ő idejében még az számított menőnek, ha falkában nyomultak. Aztán fogtak egy vámpírt. De az nem volt ilyen kis gyenge, mint te.

- Szívből sajnálom - Dave végre úgy döntött, felül. Hátát a falnak vetette és onnan nézte a rácson túlról őt bámuló lányt. - És mi lett végül vele?

- Hazament Texasba, hogy átvegye a ranch igazgatását. - Vajon direkt értette félre, tűnődött Dave.

- Úgy értem, a vámpírral - pontosított tettetett közönnyel.

- Azt hiszem, egyszer a napon felejtették.

Fájt, Dave-nek igazán fájt, bármennyire is utálta a többi vámpírt, hogy a lány ilyen könnyen beszélt egyikük haláláról.  Igaz, nem is volt igazi ember, hanem csak egy farkas. Azonban egy farkasnak sem kellene így beszélnie.

- De nyugi, én vigyázni fogok rád - mosolyodott el a lány. Most már tuti, hogy szociopata. Dave nem kérdezett vagy válaszolt többet. A lány fogta a törülközőjét, lekapcsolta a lámpát és kisétált újabb nyolc órára az életéből.

A másnap reggel ugyanaz a rutin szerint indult. Dave ismét nem volt hajlandó jó utat kívánni neki a munkába menet, a lány ismét olyan erővel tette a poharat a mosogatóba, hogy az elrepedt.

Napközben Dave felfedezett valamit a tehetetlen mozdulatlanságban, ami különösmód megnyugtatta. Az első órákban biztos volt benne, hogy majd jól beleőrül a bezártságba és a tudatba, mi fog rá várni, amíg csak meg nem szökik.

Aznap csak később ért haza a lány. Makarónit készített magának, majd leült Dave-vel szemben falatozni.

- Nem vagy éhes?

- Miért nem az apádat kérdezed a vámpírtartás részleteiről? - vágott vissza Dave. Amint meglátta a lányt, oda lett a nyugalma is. A helyzetet ismét tarthatatlannak és elviselhetetlenül abszurd módon siralmasnak érezte.

- Nem beszélek vele, mert elszöktem otthonról. Ő képtelen volt megérteni engem. Én nem akartam marhákkal, meg csirkékkel foglalkozni.

- Micsoda szörnyű sors.

- Ugye? - Roppant idegesítő volt, hogy a lány tényleg Mindent képes volt félreérteni. Láthatóan sem az iróniát, sem a szarkazmust nem ismerte. Igazán, miért is fáradt azzal, hogy válaszolt neki?

- Ha annyira nem kedveled - kúszott előrébb puhatolózón Dave. - Miért... tartasz bezárva, ahogy apád is tette azzal a másik vámpírral? Ez már egyáltalán nem... menő.

- De. Vámpírt tartani az, és végre van hol levezetnem a feles energiáimat - felelt teljesen komoly arccal a lány. - Apáék csak szórakoztak, mert akkor még minden könnyebb volt, de nekem szükségem van rád.

Dave meg se próbálta megérteni a lány logikáját. Tüntetőleg félre fordította fejét és nem szólalt meg többször a vacsora alatt. Vámpírt tartani? Minek nézi őt ez a farkas? Háziállatnak?

- Éhes vagy? - jött a kérdés másnap reggel.

- Nem.

- Ki akarod éheztetni magad? - Dave meglepődött, hogy ilyen előremutató következtetéseket volt képes levonni a lány, akiből elmebaja mellett nem sok észt nézett ki.

- És ha igen? Mit tudnál tenni ellene?

A lány ezen hosszan elgondolkodott. Persze Dave-et nem kellett félteni. Ő még négy-öt napig nem fog igazán megéhezni.

- Azt az újságot az asztalról viszont elfogadnám.

Friss volt az újság, és Dave, mióta csak a világtól elzártan volt kénytelen élni szép lassan rászokott az ilyen bulvárlapok olvasására is. Előfizetés persze nem járt a kastélynak, de amire sötétedés után le tudott csapni, azt hazavitte magához a toronyba és újra, meg újra elolvasta. Elvesztette bikini alakját ez a színésznő, gyerek született az angol királyi családba, nem teljesített jól a kasszáknál egy-egy agyonvárt film, csupa olyasmi, ami korábban nem is érdekelte, illetve anélkül is tudomást szerzett róla, hogy elolvasott volna egy újságcikket.

Fél hét fele hazaért a lakást birtokló démon. Dave kinyúlt a rácson és a konyhabútor mögé rejtette az újságot. Kabátját összehúzta maga előtt, még mindig nem volt hajlandó megválni tőle, habár már erősen cafatos volt. A lány, akinek nevére egyáltalán nem volt kíváncsi, csak egy hosszú fürdő után jelent meg a konyhában.

- Teljesen kivagyok - sóhajtott. - rettenetes volt ma a forgalom a meccs miatt. Ben nem is tudott időben elengedni, így szólnom kellett Margaretnek, hogy nem tudok menni a szalonba. Azért nem akadt ki rám nagyon, mert megígértem, hogy szombaton ledolgozom.

Dave hagyta, had beszéljen még magában. Hogy lehet valaki ilyen mázlis? Nem megy be dolgozni és ki se rúgják, ő meg rendesen melózott erre odaadták egy vámpírnak szülinapi ajándéknak. Így legyen szorgalmas az ember fia!

- ..., most komolyan, miért ne lehetne saját életem? - Az utolsó felháborítóan éles kérdés visszarántotta a valóságba, és meglepetten pislogott a lány felé. Már megette a vacsorára összedobott zabpehely nagyját és most választ várt.

- Legyen, de engem hagyj ki belőle!

A néma kérdést érzékelve a rácsokhoz nyomta az arcát és egyre indulatosabban folytatta.

- Nem tetszik a stílusod, ahogy lakótársat fogsz magadnak. Nem rabolhatsz el és tarthatsz fogva senkit csak úgy - Már mikor kimondta, érezte, hogy hibát követett el vele. A lány zöldes szemei elkerekedtek, laza kontyba fogott haja megremegett. - Nehogy visszamerj kérdezni, hogy miért mert én esküszöm... - nem tudta, mire esküdjön, így elhallgatott.

- A papa egész máshogy mesélt a vámpírokról. Mármint az övé csak fenyegetőzött, meg annyit mondott blöe, meg wáh. Nem úgy, mint te. Másra számítottam.

- El tudom képzelni azt a kétségbeesést, amikor már ilyen hangokat ad ki egy vámpír - azt már feleslegesnek vélte kijavítani, hogy nem "övé", hanem "a vámpír". Úgyse menne vele sokra. - Mi is érző lények vagyunk ám! Képzeld. Miből gondolod egyáltalán, hogy nem egy kutyával, hanem vámpírral "edzett" az apád.

- Nem. Biztos, hogy vámpír volt. Egy férfi, aki korukbelinek tűnt külsőre, de belül csak egy lelketlen szörnyeteg volt, aki mindenkit csak megtámadni akart. Így legalább nem ölt meg már senkit. Nem bűn rosszat tenni a rosszal, és a vámpírok határozottan rosszak. Te is, csak nem mutatod ki, mert biztos alattomos is vagy.

Helyben vagyunk, gondolta Dave. Személyiség ismeretből egyes. Felháborodhatott volna, de semmi értelmét nem látta. A lány láthatóan olyan dolgokról beszélt, amiről fogalma sem volt. Inkább csak még szánalmasabbnak érezte saját magát, miért ilyen fogva tartót sikerült találnia.

- Te meg csak egy nagydarab, szőrös kutya vagy belül - Még soha nem látott vérfarkast. Hallani is csak Lucától és Cosimotól hallott róluk. - kívül meg egy infantilis szociopata - Tuti nem létezik ilyen.

- Nem igaz! Van munkám, pincérnő vagyok és takarítok és... és van családom és igenis tanulhattam volna még, ha akartam volna.

- Nos, én is a Pietro'sban dolgoztam, nekem is van családom és én is tanulhattam volna még - kontrázott rá Dave mindháromra.

- De neked nem is szabadna mozognod. Halottnak kéne lenned, de ehelyett embereket ölsz és kiszívod a vérüket. Mi nem ölünk embereket.

- Nem vagyok halott, de ja, ez a vámpírság mellékhatása. Véren élek. Ti meg vonyítotok a Holdra.

A lánnyal ellentétben Dave nem gondolta már komolyan a legtöbb sztereotípiát, mióta rájött, a vámpírság is egy hatalmas átverés. Úgy tűnt azonban, hogy a másik erre még nem jött rá. Elérkezett az ideje, hogy kicsit ő is szórakozhasson és felhúzza a lányt. Nem érdekelték a következmények.

- Mostanában már nem. Már nagyon kevés farkas változik át a szabadban.

- Ahogy mostanában már nálunk se divat embereket ölni - kivéve kerek évszázadfordulós születésnapokon, tette hozzá magában. - Tudod, nem csak te tudsz tasakot szerezni.

- Csak mondod - Dave alig akarta elhinni, hogy ezen kezd vele vitatkozni.

- Ennyi erővel ez mondhatnád mindenre. Én ezt befejeztem - Nem, tényleg nem fog több szót pazarolni erre a... szavak sincsenek rá, mennyire idegesítő lányra. Ha nem vele esne meg mindez, már szétröhögte volna az agyát annak a szerencsétlennek a történetén, aki beleesett ebbe a helyzetbe.

A lány szólongatta még egy ideig, majd megsértődött és visszavonult a szobájába. Elő se került már aznap.

- Ha én ezt tudtam volna - sóhajtott Dave -, ezzel kezdtem volna az első nap.

A lány reggel egy szót sem szólt hozzá, a konyhában is minimális időt töltött. Majd két napon át haza se jött, már ahogy Dave érzékelte. Nem mintha különösebben hiányzott volna neki, de ha huzamosabb ideig szándékozik távol maradni, akkor az már egyáltalán nem jó hír az egyre fokozódó éhségét tekintve. Fogadd el a kaját, még ha az ellenség adja is? Ez lenne a tanulság?

Aztán ott volt a ruha, amit napok óta kénytelen volt hordani, már az is nagyon zavarta. Ráadásul már érezte is a borostát az egész arcán és a nyakán.

Egy szál alsógatyában sokkal felszabadítóbb volt tölteni az éjjelt, mint teljes harci felszerelésben.

- Friss levegő - a bőre valósággal fellélegzett. Meg is lett ennek az eredménye, miután hajnalok-hajnalán arra riadt tetszhalottságából, hogy valaki észt vesztve sikítozik mellette.

- Mi történt? Ki vagy? Mit keresel itt? - ismételgette a reggeli kómából szintén pillanatok alatt felébredt lány.

- Hal-kab-ban - nyújtózott Dave. Ez meg mikor jött vissza? - Adsz borotvát, megoldom. Ott van a táskámban minden. Kérem.

Remélte, a táskája egyszerűen csak az asztal alá vagy a sarokba lett hajítva és még meg van mindene. A lány akkora sokkot kapott a látványától, hogy gondolkodás nélkül kisétált a nappaliba, szóval volt miben reménykedni.

- Mond meg, hol van, előszedem.

A lány látványosan nem nézett felé, Dave pedig nem volt hajlandó felvenni a kabátját.

- Már nem emlékszem. Túrd csak fel, de az üvegekkel vigyázz! - Nem lenne, jó, ha bármelyik fiolát összeroppantaná azokkal a vasmarkaival és eláztatná a többi cuccot. - És víz és törölköző is fog kelleni - sorolta a rácson át kikönyökölve. Mindet szó nélkül megkapta, csak épp a lavórhoz minden alkalommal át kellett nyúlnia a rácson. Több a semminél. Ő is jobban érezte magát megborotválva.

- Fura vagy - szólalt meg váratlan a lány, aki egy biztonságos távolba húzott széken ülve nézte végig az egész procedúrát. Dave lehunyta a szemeit, nehogy túl hirtelen szóljon vissza. Bárcsak lerázhatná valahogy.

- Mert? - A lány mutogatva próbálta a tudtára adni, hogy a megjelenésére értette. - Hormonális - felelt színtelen hangon Dave. Nem volt egy vérszomjas, de ennek itt szívesen kikapta volna most a légcsövét. Hogy fulladnál bele a hülyeségedbe!

- Mi a neved? - Csak hogy tudja, kit szidjon, ha kell.

- Alyssa.

- A szüleid is furák - szűrte le ebből. Mármint még furábbak.

- Nem, ezt én választottam - rázta meg a fejét a lány. Nem, nem fogja megkérdezni, hogy mi van e mögött. - És a tiéd?

Nagy volt a kísértés, hogy hamis néven mutatkozzon, hisz az is lehet, ezt a nevet az imént választotta csak a lány, ahogy azt be is vallotta. Pörögtek a kerekek, de hirtelen egy olyan név se jutott eszébe, amit szívesen hallgatna a lány szájából.

- Nevem Senki.

- Jó, akkor Terence-nek vagy Marionak hívjalak? A Mario nem illik hozzád. Girotti... Giro... Giro? Ez egy jó név.

- Ilyen név nincs. Viszont hívhatsz Henrynek, ha akarsz.

- De az se a te neved.

- Nem, de tényleg szeretem Henry Fondát.

Hogy a franca képesek egyik pillanatról a másikra beszélgetésbe kezdeni? És épp filmekről!

- Tudod, a Pietro's-ban utánad kérdeztem.

- Akkor meg felesleges volt megkérdezned a nevem.

- Rick vette át a helyed a motoron, engem meg az ő helyére vettek fel, pár hete kasszázom.

- Most pont nem vágyom nosztalgiázásra. Rick egy seggfej.

- Igen, szerintem is. Amikor bent van folyton a hátsóm stíröli. És a beszólásai! Olyan bénák, tuti ő maga találja ki mindet.

Rick nagydarab, vörös hajú és kásás beszédű fiú volt, két évvel fiatalabb, azaz most épp annyi idős, mint Dave. Nem sok időt töltött bent az üzletben a kiszállítós meló miatt, de Ricket még így se volt szerencséje hosszú ideig elkerülni.

- Azt mondták, jó fej voltál, de nem beszéltél túl sokat.

- Kösz, Nikol, hogy dicsértél - húzta el a száját Dave.

- Igazából mindenki ezt mondta, aki ismert. Még Rick is.

- Mert még ő is ismeri, hogy halottról jót vagy semmit.

- Milyen volt vámpírrá változni? - a farkaslány kezdett túl lelkesnek tűnni, így Dave idejét érezte visszavonulni. Kapta a ruháit, a borotvát és a törülközőt és behúzódott a jobb hátsó sarokba.

Alyssa befejezte a reggelijét, majd munkába ment. Előbb a Pietro's-ba, utána a szalonba. Hét óra fele hazaért, vizet melegített és tésztalevest főzött magának, majd nekikezdett a vacsorájának.

A konyha két részre volt osztva. Az egyikben a fehér és a sárga színek domináltak. A csempe kék-fehér kockás volt. A másik oldalon a fal fekete színű volt, a padló linóleummal volt lefedve tele karmolásnyomokkal, bútorok nélkül. A két részt a börtönökben láthatóhoz hasonló rács választotta el. Már akkor itt volt, amikor beköltözött. Egy másik farkastól vette a lakást. Tökéletes hely volt számára.

- Úgy érzem, nincsenek igazi barátaim itt.

Dave a rács mellett a bal sarokban ült, mint legtöbbször. Továbbra se volt hajlandó felöltözni. A hétvégi lapot nézegette, amit korábban kapott. Lapozott.

- Nem tudom, miért. Pedig én igazán próbálkozom.

- Ha meguntad a társaságom, engedj el, amúgy meg hagyj békén! - talán nem a legjobb pillanatban említette Dave a feltételeit, de úgy érezte, egy újabb csevegéshez végképp nincs kedve.

- Rég beszélgettem már úgy igazán emberekkel.

Dave továbblapozta a tizenkét év után elváló sztárpár névtelen ismerősével készített interjút.

- Engedj el!

- Azt hiszem a két állás miatt. Nincs időm barátkozni.

- És azok, akikkel múltkor buliztál?

- Azokat nem is ismertem.

Bár a srácot kapta volna el, gondolta Dave. Nem lett volna annyira gusztusos, az is lehet, hogy a vére nem is lett volna jó, még a mérgezést is vállalta volna Alyssa ehelyett. Az újság lapjai elfogytak.

- Kérek egy másikat - jelentette ki. A lány ezt a kérését szó nélkül teljesítette, annyira lefoglalta, hogy a barátkozási kudarcairól ábrándozzon. Dave-ben egyre jobban érlelődött a gyanú. Aztán rákérdezett.

-Te... azt akarod, hogy én legyek a házibarátod?

- Miért ne?

- Nem! Te tényleg ennyire... nem látod mit művelsz? Vegyél valami háziállatot! Vegyél egy teknőst vagy tudom is én mit. De engem ne kezelj úgy!

- Nem... vagy... háziállat - ellenkezett Alyssa.

- Komolyan? Mert nekem nem úgy tűnik. Emberszámba aztán nem veszel. Bezárva tartasz a konyhádban. Tőled függ az életem, bármikor úgy dönthetsz, hogy... nem adsz vért vagy... vagy egyszerűen megölsz. Felfogtad ezt? Mármint egyszer is átgondoltad te ezt az egészet? ÉS abban ne is reménykedj, hogy elkapom a Stockholm-szindrómát!

- Éhes vagy?

- Igen, ha tudni akarod, most kifejezetten megéheztem - folytatta ugyanazon az emelkedett hangerőn Dave. Nyomatékosításként a rácsot is megrázta, ami persze meg se rezzent.

Alyssa kezében a pohár szilánkjaira pattant. Dave annyira felhúzta magát, hogy ezzel már nem is törődött. Látszólag Alyssa sem, ugyanis miután szalvétát szorított vérző tenyerére, a hűtőből elővett egy tasak vért - ez is +A volt -, és odasétált a választóvonalhoz. Dave egyszerűen kikapta a lány kezéből a tasakot és egy szívásra kiitta. A vér kellemes bizsergést hagyva maga után szétterjedt a szervezetében.

- Nem tudom hol levezetni az energiám - szólt bocsánatkérő hangon Alyssa, ahogy seprűvel elkezdte összegyűjteni a pohár darabjait.

- Igazán nem kell magyarázkodnod. Nem érdekel.

- Tudod, ez már az ötödik helyem, mióta elszöktem otthonról. - Dave a tasakot a többi összehordott cucca mellé dobta, majd a borotvával kezdett játszani. Sok időbe telt, mire sikerült megtanulnia a használatát, lévén eddig legfeljebb gengszter filmekben látta, hogyan csinálja a borbély. Most viszont... talán sokkal több hasznát vehetné.

- Minden hír... sokkal gyorsabban terjed. Elég egy apró botlás. - Dave kinézett a rácsos ablakon. Nem fog megbocsájtani ennek a farkasnak. Nem fogja sajnálni, amiért mindenhonnan menekülnie kellett, mert képtelen volt megülni a seggén. Vigasztalni meg végkép nem fogja. Egyedül hallgatni kénytelen.

- Te hol éltél? Mármint, mielőtt találkoztunk? - A találkozás elég erős kifejezés volt, de Dave kezdte megszokni Alyssa stílusát.

- Nem árulom el.

- Én itt most nagyon jól érzem magam. Mert azért Margaret kedves velem, és ez a lakás is nagyon jó. Te miért jöttél vissza?

Ő nem visszajött, hanem éppen el akarta hagyni végleg ezt a város, a megyét és talán az államot is. Pénz is volt a táskájában. Nem sok, de volt, hogy eljuthasson valameddig, aztán majd dönthessen a továbbiakról. Egy nagyvárosba szeretett volna menni, ahol nem tűnik ki a fura alakok közül. Egy olyan helyre, ahol még a szomszédodat sem ismered.

- Mindig is ilyet kerestem - folytatta Alyssa, miközben a lapátra söpört szilánkokat beborította a szemetesbe. Láthatóan nem foglalkozott azzal, figyelnek-e rá. -, mert ez nem csak egy kis város, hanem igazi kisváros. Hangulata van, mint a filmekben.

Dave próbaképp megkarcolta a borotvával az ablaküveget a rácson átnyúlva. Vékony fehér csík keletkezett a nyomán. Apró sikerélmény, de összességében teljesen értelmetlen. A rácsokon nem fér át. Talán, ha átváltozna? Luca megtanította volna rá, de ő nem kért az atyai tanácsokból. Késő bánat.

Nagyot sóhajtva folytatta a karcolgatást az üvegbe. Azon túl az éj felhős volt, de időnként a Hold udvarának fénye áttört a fellegeken kísérteties árnyakat festve a földre, de egyébként még az utcalámpák fénye sem ért el hozzá.

- És hogy gondoltad azt, hogy "vigyázol rám"? Mondjuk teliholdkor? - vetette oda a farkasnak. - Hisz én most a te helyeden vagyok.

Hallotta, ahogy Alyssa visszaül a székére és szinte azt is, ahogy kattogni kezdenek a kerekei.

- Ne agyalj olyan erősen. Engedj el és kész! - Ha ez ilyen könnyen mehetett volna! De nem, Alyssa makacsul leszegte a fejét, és mereven az asztalt bámulva gondolkodott. Kezén sorra kezdte venni a lehetőségeket, majd láthatóan egymás után el is vetette mindet.

- Engedj ki! - ismételte Dave, miközben befejezte az ablakba karcol Itt járt Dave mondatot. A dátummal nem bajlódott.

- Van még időnk! - kiáltott a lány hevesen. Dave végre felé fordult és lassú léptekkel elindult felé, majd kényelmesen kikönyökölt a rácsokon.

- Nincs idő, és nincs mi sem - felelt, majd körmével megvakargatta az állát, ahol a bőre kellemetlenül viszketni kezdett. Talán megvágta magát.

- Nem vagy éhes? - kérdezte ehelyett Alyssa. Szemeiben könny csillogott.

- Nem.

Alyssa váratlanul felpattant, és a következő pillanatban már ott állt a rácsnál. Dave reflexszerűen hátrahőkölt. Ennyi elég is volt a farkaslánynak, hogy a zárba illessze a kulcsot és besurranjon az edzőterembe.

- Komolyan? - kérdezte Dave, majd erősen megszorította a markolatánál a pengét és harci pózba vágva magát maga elé emelte a fegyverét.

A lánynak említenie se kellett, hogy vérfarkasként legalább olyan gyorsan gyógyul, mint a vámpírok. Ez már abból látszott, ahogy felé indult.

- Ma nem hagyom magam - fogadkozott Dave, és valóban minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy a legtovább talpon maradjon. Azonban az első néhány sikeres vágás után olyan hányinger fogta el a romlott vér bűzétől, hogy a falnak tántorodott. A farkas persze mindebből semmit sem értett. Napról napra egyre erősebbnek tűnt, és egyre durvábbnak.

- Mikor... mikor lesz telihold? - hörögte Dave, miután némi száraz öklendezés után sikerült talpra állnia.

- Két nap múlva - Alyssa a sebeit nyalogatva kihátrált a ketrecből. A vágások hamar összezáródtak, ám a lecsöpögött vért még össze kellett takarítania. 

Dave erőt vett magán és a borotválkozáshoz kapott törülközővel bent maga takarított fel, majd kidobta az orrfacsaró szagot árasztó anyagot a rácson. Egyenesen az asztal közepére esett. A lány szeme dühösen megvillant, mire Dave ártatlan képpel vállat vont.

Az azt követő nap délutánján Alyssa nem jött haza. Dave reménykedni kezdett, hogy valahol máshol találhatott helyet magának, és ő túlélheti a következő napot. Mióta vámpírrá változtatták úgy érezte, különös, köztes állapotban lebeg. Még nem teljesen olyan, mint a bentiek. Nem képes használni a vérzelmet, és átváltozni sem tud. Pedig a szőrös mellkason kívül ez a két fő jellemzője volt az ősvámpíroknak. Mostanában viszont kifejezetten sokat gondolkodott a túlélésen és a végső halálon.

Eltűnődött azon, mennyire különbözőféleképp is töltötték az öröklétüket a kastélyban lakók. Dominico például, aki korban közvetlenül Dave fölött állt a maga százhárom évével, vívó és céllövő egyletet szervezett a korabeliekből. Néhányan olvastak, ahogy Dave is. Aldo, az egyik legöregebb közöttük évtizedek óta tetszhalottam ült egy székben a régi étkezőben. Búcsúüzenetében megírta ugyan, hogy mikor ébresszék föl, de mivel senki nem tudta elolvasni az írását és féltek a haragjától, ha felébred, egyszerűen lezárták a termet és messzire elkerülték. Cosimonak nem volt saját elfoglaltsága. Mindig odacsapódott valakihez. Pietro egyedül foglalkozott a szállítmányozással. Ő intézte a kifizetéseket is. Egyedül az étel volt közös a kastélyban. Minden mást a vámpírnak magának kellett megoldania. Rendkívül érzékenyek voltak a saját tulajdonukra. Dave sokszor érezte úgy, egy vámpír öregek otthonába került, ami nem is állt túlságosan messze a valóságtól. A legősibb mag igazán nagy hatalommal rendelkezett a vámpírtársadalmon belül. Hozzájuk időnként érkeztek követek, ám arról, hogy miről tárgyalnak, a többi ottlakó nem tudott semmit. Luca is közéjük tartozott, mármint a legöregebbek köréhez, de ő pár hónappal a születésnapja után egyszerűen köddé vált. Luca szeretett utazgatni, igazi ínyenc volt.

Dave-nek igazán sok ideje volt gondolkodni mindezeken és még hasonlókon. Ám amikor már az agyonolvasott újságokból készített origami pókok sem kötötték le és tetszhalottságba sem sikerült süllyednie, nem maradt más, minthogy az első naphoz hasonlóan föl-alá járkáljon a sötétben.

Ennek az lett a következménye, hogy a telihold éjjele előtti reggelre odáig jutott, hogy igazából, ha  nem veszi a különös életfelfogását és logikáját, Alyssa még egész normálisnak is mondható. Mert kik a hibások? A szülők. És a Pietro's főnöke, amiért felvette.

Az est közeledtével Dave, ha lehetett azt még fokozni, még nyugtalanabbá vált.

- Jöjjön haza vagy ne jöjjön haza? Mi a rosszabb? - tűnődött fennhangon, mikor az ég alja már épphogy vöröslött. Ekkor kulcscsörgésre és szapora lihegésre lett figyelmes.

Alyssa egész teste verítékben úszott, szemeibe különös fény költözött és szó szerint lihegett. A járása kissé bizonytalan volt, ahogy előbb az étkezőasztalhoz botorkálva ledobta az egyik székre a táskáját, majd a kulccsal babrálva a rács felé közelített. Dave ösztönösen nagyot nyelt, a borotvát az alsónadrágja szélébe csúsztatta, kabátját óvatosan felvette, a nadrágot begyűrte az egyik hatalmas lelógó zsebébe. A pólóra nem volt ideje, ahogy a cipő is érintetlen maradt.

- Maradj! - szólt kásás hangon a lány, ahogy szinte beesett a kinyíló ajtón át. Több se kellett Davenek, félreugrott előle, majd az ebédlőasztalt megcélozva kiugrott az ajtón. Felkapta a lakáskulcsot az asztalról és már rohant is tovább.

Kívülről minden zárat bezárt, majd rohant tovább, ki az épületből. Mikor leért az utcára, lassított, majd belebújt a farmerba, illetve, ami maradt belőle, majd gondosan összehúzta maga előtt a kabátot, hogy a lehető legtöbbet takarjon. A környékről minél előbb el kell tűnnie, ez az egy dolog lebegett a szeme előtt.

Azonban még nem volt olyan késő, és beljebb haladva egyre több ember sétált az utcákon. Dave kénytelen volt bevenni magát a parkba, amit még a bezárt cipőgyár víztározója, egy felduzzasztott tó köré építettek. Dave járt már egyszer-kétszer ezen a környéken, de kizárólag nappal. Csupa irodaház volt errefelé, meg üzletek, lakóház szinte egy se.

Felhúzódott egy idős, göcsörtös fára, úgy tervezte, megvárja, míg már nem járnak erre emberek, aztán megpróbál visszajutni a kastélyba. Kényelmesen elhelyezkedett két ág között, majd lenézett, mennyire láthatják az esetleg alatta elhaladók.

Sétálót nem látott, ellenben egy sárga szemű, meglehetősen nagy termetű kutyát igen, aki épp őt nézte. Cafatokban még felfedezhető volt rajta az a ruha, amiben Alyssa aznap hazajött.

- Tűnj innen! - kiáltott le Dave kétségbeesett arcot vágva.  - Hagyj békén! Kopj már le! Nem vagyok finom. Kapj el egy embert. Tudod, friss hús! - letört egy ágat és megpróbálta minél messzebb hajítani. A gyér lombozat még csak nem is akadályozta ebben, a farkas azonban még csak meg se rezzent. Halkan morogva állt a fa alatt, időnként két lábra állt, karmait a fa törzsébe mélyesztette. Minden próbálkozása kudarcba fulladt, a farkasok nem túl jó famászók, de nem adta fel.

- Oh, basszus! - sóhajtott Dave, mikor rájött, mégiscsak a hajnali nap fényében fog elégni, ha nem jut le gyorsan a fáról. - Hát tőled tényleg nem lehet szabadulni?

Akár egy rossz álom. Csakhogy a vámpírok nem álmodnak, így esélye sincs felébredni belőle.

Á, MINT ÁTKOZOTT DÖG

Ezennel kezdetét vette hivatalosan is Dave kálváriája Alyssa, a vérfarkaslány jóvoltából.