PETTYESKÉPŰ: Látomások

A tündérkirály ősz hajában végigfutnak a csillagok, 

mint hullámzó vad folyóban a lazacok. 

Felbukkannak, elmerülnek, 

néma hangjukon csevegnek.

Megcsillan itt-ott a hátuk,

arany, ezüst színben játszók.

A tündérkirály lassan száll fekete bűvös paripán, 

köpenyét hét apró nemtő válláról lecsatolja,

 s dunyhául a szürkülő égre borítja.

A csillagok fickándoznak 

egyre magasabbra, feljebb-feljebb hágnak, 

majd lecsúsznak a sötét kelmén, 

 s mind elfoglalja megfelelő helyét. 

Leszállt tehát az éj, kezdődjék a bál - kiált a tündérkirály.

A táncoló forgatagból előlép egy lófejű ifjonc. Oldalra néző szemeivel kihívón keresi a petrezselymet áruló lányok sorát. Lólépésben előreüget a parkettázott báltermen, csatos cipője ritmusra koppan. Mintha négy lábon járna, orra-sarka-orra-sarka.
A ló lovag kantárja csillogó gyémántokkal van kirakva, zablája szélén nyál csillan, orrából meleg, tüzes pára száll fel, akárhányszor prüszköl egyet. 

A boglárkák vihognak, összesúgnak, mutogatnak, egyáltalán nem tűnnek unottaknak. Szirmaik tövét harmatparfümmel illatosították, derekuk karcsú, amolyan szélben ringatózó, roppant előkelő fajta.

A lovag avagy a lovag lova megtorpan előttük, parádésan dobbant, s egy almáért cserébe lehajtja fejét. Az egyik boglárka ijedten felsikkant, mikor a ló alma híján a csészikelevelébe harap. Orrba vágja az orrmótlanul közeledőt, habár vérig van sértve, de vérébe mégse fojthatja az ifjút. 

A magnyos boglárka elbátortalanodva áll fel. Mögöttük a táncoló tömeg érzéketlenül mulat tovább, észre se veszik a fal mellett játszódó drámát. Nem tud dönteni az árva boglárka. Az ifjú hódoLó szemében hamis fény csillan, és baljóslatúbban remegnek fülei, mint a gyertya lángja, ha megcsapja a sötét éjszaka szele.

A patás mandzsettából ötujjas kéz nyúl felé már-már kérlelőn, de a lányka inkább szirmaihoz nyúl. Menjek? Ne menjek? Hullanak egyre a szép kékes levelek. Egy sem marad, megcsúnyult. Sárga arca mély vörösre vált, mikor felfedezi a hibát, melyet épp elkövetett. Lova tovább ügetett. 

Egy hervadó kóró mellett pihen meg a partnertelen ifjú. A kóró épp csak felé fordítja beesett vénlányos arcát, máris ráölti hosszú lónyelvét, és gőgösen hátraveti a sörényét. A pórral ő nem szövetkezik. 

Tovább léptet, míg a pillangó kisasszonyig nem ér. Egyszerre torpan meg előtte a disznóval. Paroláznak egymásnak, hisz úriemberek, de utána azonnal kapna mindkettő a kisasszony kacsójáért. A disznó fekete gombszemeit a lóéba fúrja. Egész az agyáig akar velük hatolni, hogy keresztülhasítsa és megsemmisítse a gondolatot, s a táncot meghiúsítsa, de félrenézhetett valamit.

Repül a hófehér kesztyű, csattan a disznó arcán. A ló, látva ellenfele felpüffedt és riadt arcár felnyerít, a kisasszony együtt érzően kuncog, majd kendőjével integet a disznó után, aki visszarohant a kocához. 

- Szabad egy táncra - prüszköl a ló, igézően próbál nézni. Fejét mint a galamb jobbra-balra forgatja, hogy láthassa az előtte álló pillangót, aki kecses kacsóját azonmód felé nyújtja.

Fellépdelnek a parkettre, ahol az ördög is ropja. Jobbra kettőt, balra hármat. Besurrannak a táncolók legbelsőbb körébe. 

A pillangóra, de főleg a lóra irigykedve néznek. Előkelőbb párt talált magának, mint itt a földön bármelyikük. A rovar- és bogárlények egy szinttel feljebb, a légben táncolnak e bálon, lealacsonyodni a földre, képtelen ötletnek tartja legtöbbjük, de a pillangó állhatatos. 

Átkarolja lova nyakát, hosszú ujjaival szenvedélyesen beletúr a fekete sörénybe. A ló megragadja a vékony derekat, majd harciasan dobbant. Itt ő a főnök, ő fog vezetni. Előrelép kettőt, majd egyet jobbra. Alaplépés, a lány mégse tudja. Képtelen követni a lovat, félő a súlyos paták szétroncsolják az apró lábakat, ha nem vigyáz. 

A ló most hátrál kettőt, majd balra lép és fordul jobbra, a könnyed pillangó hagyja, hogy magával húzza. Csillogó topánjai elemelkednek a földről, suhan a légben, szárnyal a szerelemtől.

Előre kettő, balra egy, fél fordulat és pörgetés. A pillangó szárnyai szivárványszínt öltenek, ahogy a bálterem gyertyáinak fényei rá szegeződnek. Felülről csillagpor hull alá. 

A lovag lova lassít, csodálja művét, ahogy a pillangó lesütött szemekkel a padló felett lebeg. Szárnyai lágy fátyolkén lengnek körülötte. 

Egy gólyát képen vág a szárnya vége, hőbörögni áll meg, de csak csodálni képes. Egyre másra ütköznek egymásnak a párok, és középre fordulnak, hogy láthassák őket.

Légiesen, kecsesen érkezik a felvakszolt parkettára az egyszervolt lárva. A ló magához öleli kedvesét. Már ő is szereti, megtenne érte bármit. A vad játszma helyett szelíd waltzert járni. 

Az irigykedők sóhajai felkapják őket a hátukra, s kirepítik őket a nyílt utcára. Íly tündöklő pár nem való e bálra, maradjanak csak maguknak.

A pillangó és a ló belefeledkeznek egymás tekintetébe, a sóhajokból éjjeli szellő válik, és elrepíti őket egészen hazáig.

Hallgattam a zenét, és tudtam, ez a mozgalmasság illik hozzám a legjobban. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy magával ragadjon a tánc.
Érdekes kísérlet volt egy zenére írni történetet. Általában, míg írok a háttérben mindig szól valamilyen dallam. Ennél végighallgattam, majd néhány kudarcba fulladt kísérlet után úgy döntöttem kikapcsolom, míg be nem fejezem a jelenetet, ugyanis gyorsabban sodort magával, minthogy írni tudtam volna.
Nem volt megfontolt, legkevésbé átgondolt, hogy mit írok. Mondhatni sor sort sorozott, illetve követett ebben a kísérletben.